Búcsú House-tól – Hugh Laurie cikke

Hugh Laurie

Hugh Laurie cikket írt az Entertainment Weekly magazinba. Csak tudnám, mikor alszik ez az ember. 🙂
A folytatásban találjátok a cikk fordítását, alatta pedig a linket a szkenneléshez meg az angol szöveghez.

Búcsú House-tól

Mivel a Fox népszerű drámasorozata május 21-én véget ér, a Doktor House sztárja, Hugh Laurie visszatekint a nyolc évnyi orvosi rejtélyekre és az őrültségekre is.

Az utolsó forgatási napunkon a Fox fejesei adtak nekem némi megfújnivalót. Nem a fizetésemről beszélek, amely tagadhatatlanul őrülten magas volt – annyi pénzt kaptam, amelyet olyasvalakiknek kéne fizetniük, akik a Földet fenyegető aszteroidákat semmisítenek meg, vagy feltalálnak valami módot, hogy az újságírókat energiává alakítsák át. Nem, úgy értettem, adtak nekem egy trombitát. És nem akármilyen trombitát, hanem egy eredeti Selmert, amilyenen Louis Armstrong játszott. (Az eredetiséget igazoló bizonyítványban nem írnak arról, hogy Pops játszott-e ezen a hangszeren vagy egy hasonlón, de úgy vélem, a bizonyítottság hiánya felér valamiféle bizonyítottsággal. Mindegy. Csodálatos ajándék.) Rögtön meg is próbáltam belefújni, és közben majdnem kifordítottam az emésztőrendszeremet, de sikerült hangot kicsikarni belőle. Megfújtam a saját kürtömet és jól esett.

Tudom, hogy nem kéne ezt tennem. Az a szokás – különösen az én honfitársaim között -, hogy ilyenkor lekicsinylően beszélünk az érdemeinkről, pirulunk és bájosan a szerencsénkről hebegünk, meg a csapatmunkáról és talán Isten kezéről (amely, ha belegondolunk, egy ádázul arrogáns magyarázata a sikernek, de ezt most hagyjuk ennyiben). De ez a Szerénységi Tánc gyakran hamisnak tűnhet. Arra szolgál, hogy eltereljen, hatástalanítson, és lefegyverezze az ellenséget. Ezt azért tudom, mert én magam is használtam ezt.

Szóval ezen cikk erejéig ellene megyek a szokásnak. Hangosan és tisztán megfújom a kürtömet és elmondom, hogy nyolc éven keresztül olyan keményen dolgoztam, ahogy csak tudtam, hogy a House olyan jó legyen, amilyen csak tud. Tajtékzottam és izgultam minden kis részlet, mondat és pillanat miatt. Miközben késő este hazavezettem, doboltam a kormányon, miközben újrajátszottam a hibákat a fejemben. Minden este forgolódva gondolkoztam a következő napi tevékenységeken, amíg közel jutottam a megőrüléshez – egyesek talán azt mondanák, közelebb mint közel – mert teljes szívemből imádtam House-t és szerettem a többi karaktert és a világot, amelyben ugyanannyira mozogtak, mint ő.
A sorozat olyan volt nekem, mint a legédesebb kamarazene, tökéletesen kielégítő közjátékkal, kadenciákkal és ritmusokkal. De, hogy elérjük ezt az összhangzatot, a zenekar minden tagjának jónak kellett lennie. A modern stílusú színészet rögös vulkáni kőzetet eredményez, amelyből ügyes vágóknak kell gyémántot csiszolnia, de ez a House-ban nem működött volna. Wilson irodaajtajának a “rosszindulatú” és a “melanóma” között kellett becsukódnia, hogy jól sikerüljön a pillanat. Nem egy másodperccel korábban vagy később. A pirulás üveg kupakjának pont azelőtt kellett bepattannia, mielőtt a páciens odafordítja a fejét az ablaktól, különben el van rontva a pillanat. Egy rossz pillanatban jövő pislogás, nyelés vagy hangcsuklás és kifejezés ezekkel a szavakkal írható le: jó, érthető, de nem muzikális. Néha mellé ütünk, amely még a következő jelenetekben is visszacseng, gyengítve az eredetileg kiváltandó hatást. De néha nagyon is eltaláljuk a hangot.

Természetesen a kritikusok és az internetes beszólók gyakran mondták a sorozat középső éveiben, hogy egy formulát követünk. Jól elszórakoztak azzal, hogy pár alapelemmel írjanak le egy epizódot: A páciens megbetegszik, a team megpróbálja kezelni néhány őrült módszerrel, végül a legvalószínűtlenebb lesz a megoldás és voilá, a páciens gyógyult.
Nos, igen, ezt a technikát jobbára bármelyik emberi tevékenységre alkalmazhatjuk: Minden blues szám ugyanolyan, minden kosárlabdajáték ugyanolyan (egy angol számára biztosan). Ami azt illeti, minden ugyanolyan, beleértve a kritikusokat, hogyha nem vesszük figyelembe a köztük lévő különbségeket. És ha minden kritikád elé odarakod, hogy “csak”, akkor lekicsinyelheted és alááshatod a legbonyolultabb szerkezeteket is. A Mona Lisa “csak” egy fára festett olajfestmény, amely egy nőt ábrázol. A húrelmélet “csak” egy erőfeszítés arra, hogy összehozzuk a kvantummechanikát az általános relativitással. A Lear király “csak” egy öregember begolyózásáról szóló történet.

Nyilvánvalóan, nem azt mondom, hogy a House eléri Shakespeare szintjét – az tényleg őrültség lenne – de azért volt benne valami. Legalább is próbálta elérni, hogy legyen benne.
És ez számomra a legfontosabb: a House próbált szólni valamiről. A legtöbb procedurális drámasorozat arra van, hogy azzal a gondolattal vigasztalja a közönséget, hogy egy rendezett, erkölcsös világban élünk, amelyben az erényt jutalmazzák és a bűnt büntetik. Ha a gonosz feltűnik az utcákon, komolyan felfegyverzett modellek csoportja ott terem, utána megy, elfogja és kitörli a rémálmaimból. Ez nem tükrözi pontosan a tényeket.
De a House úgy hiszem, kényes kérdésekkel is foglalkozott. Megéri-e a rossz szándékot használni a jó eredmény érdekében? Lehet-e egy tett jó, ha az indíttatása rossz? Vagy ha nem szándékosan jó az indíttatása. Mi az a lélek? Van-e Isten? Ha nincs, mit jelent a barátság és mit tennél meg a barátodért? Nem mindig tettük fel jól ezeket a kérdéseket, de megpróbáltuk és úgy tűnik, sokan szerte a világon megértették ezt az erőfeszítést. Erre nagyon büszke vagyok.

De most ennek vége. Az utolsó forgatási héten hallottuk, ahogy a sarkunkban láncfűrésszel vágják szét a díszletet, amelyben nyolc évig voltunk. Úgy tűnt, hogy maguk a díszletelemek is tudták, hogy vége a dolognak. Az ablakok beragadtak, a kilincsek leestek, a szőnyegek felkunkorodtak mint a száraz levelek. Most a stúdió tele van kartondobozokkal és az írók megszállták House irodáját, mint egy csapat fosztogató Saddam után. Ezt azért tudom, mert én is próbálkoztam, de túl későn értem oda. Gondoltam, majd lestoppolom az üvegajtót, rajta House nevével meg titulusával – hogy milyen jó ajtaja lenne a zuhanyzómnak. Aztán rájöttem, hogy nem lenne.
De hagyjuk a fosztogatást, és térjünk vissza a trombitázásomra. Nagyszerű hangszerek voltak a fúvósok között, több mint amennyit itt meg tudok említeni: Robert Sean Leonard mindent és mindenkit elviselne bármely filmben, sorozatban, darabban, musicalben, modern tánc előadásban, bármiben. David Shore igazán jó író. Katie Jacobs talán a legjobb producer a szakmában. Gale Tattersall talán a legjobb vezető operatőr. Tony Gaudioz a legjobb kameraman. Jeremy Cassells a legjobb látványtervező és a többi és a többi.
Megannyi kemény munka és szeretet és büszkeség és barátság – elhomályosul az ember szeme, ha belegondol, hova jutottunk 2004 óta, mikor még ott lépkedtünk félve Vancouverben.

Senki sem tudja, merre tart az országos televíziózás. A kábeltévék körülöttünk vannak, tele előnyökkel mind a nézői mind a produceri szempontból. (El se tudják képzelni, mennyire irigyeltük a kábelcsatornák rugalmasságát: ha kell még 30 másodperc műsoridő vagy pár perc akár, hogy elmondhassák a sztorijukat, akkor megkapják. Miközben mi meg próbáltuk megoldani, hogy beleférhessünk a csatorna által kijelölt időbe. Gyakran választanunk kellett a bevezető vagy a csattanó között és mindkettőért fájt a szívünk.) De bármerre is tartson, nem fogja magával vinni a House-t. Lehet, hogy most kezdődnek az országos csatornák drámasorozatainak Végnapjai. Nemsokára csak valóságshowkat fognak látni a karórájukon vagy a szerettük fogán vagy csak simán a saját fejükben. Nem fogják tudni megbeszélni és megosztani másokkal a drámasorozat okozta örömöket. Lehet, hogy ez lesz. Après nous, le déluge.
Vagy lehet, hogy a kalapomban fogják majd látni.

A Begolyózott Öregember írója emellett még írt A hét korról is (és ha kellő humorérzékünk lett volna, egy éve fejeztük volna be a House-t, hogy a hét évad az élete hét korszakát szimbolizálja), amelyből az utolsóban a bánatos Jaques ezt mondja:

A végső jelenet,
Mely e cselekvényes mesét bezárja,
Új gyermekség: a tiszta feledés,
Fog, szem, tapintat és minden hiján.

Tü-tű.

Hugh Laurie
A cikk szövege
Picit megható. Picit. Mit szóltok?

6 hozzászólás a(z) “Búcsú House-tól – Hugh Laurie cikke” bejegyzéshez

  1. Snoopyzit

    Hát én már majdnem a 20. rész végén is bőgtem, szóval úgy érzem ezzel a cikkel hivatalosan is elkezdődött a búcsúzkodás. Olyan szomorú…

    Válasz
  2. Kriszta

    Én tavaly már kisírtam magam, amikor kiderült Lisa távozása és ezzel a sorozat számomra legjobb része véget ért!
    Ennek most élvezem előnyét, persze fáj a búcsú, de korántsem annyira!

    Válasz
  3. Lily Allen

    Nagyon szép, és tényleg megható. Örülök, hogy Hugh ilyesmire “vetemedett”. Szeretem és tisztelem őt nagyon.

    Csak egy apróság: azt oda kéne írni a végére, hogy kinek a fordítása a Shakespeare szövegrészlet. 😉

    Ja, és le se tagadhatná, hogy angol. 😀

    Válasz
  4. Blanka

    Nagyon nagyon szép cikk. Tényleg. És az, aki eddig “csak” a bunkó, paraszt dokit látta benne – mert eddig senki sem magyarázta el neki, hogy hahó, nézz a sorok mögé – az most láthatja az igazat, hogy nem, nem erről van szó. Ő most betekintést nyer a sorozat sorai mögé.
    Hiányozni fogsz, House! :'(

    Válasz
  5. Sherlock20

    Hát az biztos, hogy a Lost-Eltűntek után ez a top2 dráma sorozat. Minőség, elismertség, mondanivaló. Összhatás.
    Hiányozni fog nagyon, de örülök, hogy abbahagyták a csúcson.

    Válasz
  6. tartatta

    Valószínűleg egész életemben emlékezni fogok arra a rengeteg érzelemre amit ez a sorozat felszabadított bennem. Iszom minden résznek minden percét és csodálom ezt a zseniális munkát! Nagyon fog hiányozni, mert az évek során beleépült a heti rutinomba. Kétlem, hogy valaha még egy ilyen jól megcsinált sorozat meg tudna születni… A 21. részt végigsírtam és előre félek a záróepizódtól. Kevés dologtól ráz ki a hideg, de mikor House-t nézek, nem egyszer végigborzongok, hol a nevetéstől, hol a fájdalomtól.
    WE LOVE HOUSE <3

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük