A végsőkig

Éjjel 11 óra volt. House éppen TV-t nézett, próbált aludni, nem gondolkodni, de folyamatosan pörgött az agya. Csak kapcsolgatta a csatornákat. Animal Planet, HBO Comedy, Fox, Chicago News… kicsit nézte a híreket. Balesetről számoltak be épp: „A baleset sérültjeit a St. Anthony Kórházba szállították. Doktor Meierrel, a kórház igazgatójával készítettünk interjút.”
House álmosan bámulta a képernyőt, és hallgatta, hogy Doktor Meier elmondja, hány beteg van, kinek szakadt le a keze-lába, satöbbi… és akkor meglátta. Az interjú egy kórterem előtt készült, és az orvos háta mögött feltűnt egy ismerős arc. House egy beteget látott, rövid hajjal, amint egy könyvet olvas, de az arca egyértelműen elárulta őt. Greg nem hitt a szemének. Azonnal a telefonért nyúlt, és Wilson számát tárcsázta.
– Halló – ásított a telefonba az onkológus.
– Te is látod? – kérdezte House izgatottan.
– Mit? House, fél 12 van…
– A TV-ben! Amy!
– Te beszívtál?
– Nem! Volt valami baleset Chicagóban! Csináltak egy interjút a St. Anthony kórház igazgatójával, és a háttérben ott volt! Chicagóban van! Öltözz, mert indulunk!
– House! Nem megyek sehova! Nem azért mert nem akarok, hanem mert nem lehet! Holnap előadást kell tartanom a bizottságnak. Miért nem hívod fel a kórházat, hogy szállítsák át a Princeton-Plainsboróba?
– Nem megy! Ahhoz a beteg beleegyezése is kell… és nem hiába ment el.
– House sajnálom… nem mehetek – mondta még Wilson, azzal kinyomta a telefont.

A doktor következő gondolata Cuddy volt, és már be is ütötte a számokat.
– Igen? – mondta Lisa alig hallhatóan.
– Itt House. Szükségem van rád.
– Igen, tudom…
– Amy Chicagóban van. Velem kell jönnöd.
– House én…
– Kérlek! – kiáltott a telefonba, mert már pattanásig feszültek az idegei. Lisa sóhajtott egyet, kicsit gondolkozott, aztán beleegyezett.

Másnap reggel 6-kor House megállt autójával Cuddy házánál, és dudálni kezdett. Úgy gondolta jó móka, így a nő is hamarabb készül el, de hirtelen megcsörrent a telefon:
– House vedd le a kezed a dudáról! – kiáltott a telefonba Lisa.
– Akkor siess!
– Sietek ahogy csak tudok, de nem kellene a szomszédokat is felverni! – mondta, és már ki is nyomta. Fél perc múlva már be is ült a férfi mellé, és elindultak. Cuddy egyhamar el is aludt, mire a férfi figyelmesen kikapcsolta a rádiót.
3 óra múlva a nő felébredt, nagyot ásított, és a mellette ülő doktorra nézett álmos szemekkel:
– Mennyit aludtam?
– Körülbelül három órát.
– Jaj de innék egy kávét. Itt is van egy büfé. Nem állunk meg?
– Egy kávé nekem is jól jönne. Meg kiengedném a barnamacit is…
Cuddy erre elfintorodott, House pedig jót mosolygott ezen. Leparkoltak a kávézó előtt, House a mosdó felé vette az irányt, míg Lisa leült egy asztalhoz, és megrendelte a két kávét, és amikor meglátta az étlapon, hogy „ÓRIÁSFÁNK KAPHATÓ!”. Nem tudta kihagyni, hogy ne vegyen egyet a férfinak.
House leült a nővel szembe, és amikor meglátta a fánkot, szabályosan elnevette magát.
– Ez tényleg jó ötlet volt – mondta – te nem eszel semmit?
– Nem vagyok éhes.
– Hát jó – mondta grimaszolva, és hatalmasat harapott az édességből. Jót beszélgettek miközben megitták a kávét, és House direkt meghagyta a fánk felét, és eltette, gondolván „egy óra múlva úgy is éhes lesz”.
Az út 13 óra hosszú volt. Közben megálltak egyszer-kétszer, néha Lisa is vezetett, hogy Greg tudjon pihenni.
Végül odaértek. Behajtottak a St. Anthony Kórházhoz, Greg leállította a kocsit, és már szólt volna a nő felé, hogy szálljon már ki, de akkor látta, hogy alszik. Gyengéden megsimította az arcát, és felkeltette, majd összeszedte a táskáját, és bementek az épületbe.
– Egy betegről szeretnénk érdeklődni – mondta House, amikor odaérkeztek a recepcióshoz.
– Kiről lenne szó?
– Amy Thompson.
– Várjon egy pillanatot… ó igen, megvan. Önök a hozzátartozói?
– Ömm… – House nem tudta, hirtelen mit is hazudjon.
– Én a nővére vagyok – vetette oda Lisa.
– Én pedig az ő férje! – követte a nőt Greg. Cuddy hirtelen odafordult, és szúrós tekintettel nézett a férfire.
– Értem – mondta a nővér – a második emeleten van, a 246-os kórteremben.
– Köszönjük – mondta Lisa, és elindultak a lift felé.

A folyosó, amin éppen mentek csöndes volt, és komor kinézetű. Piszkosfehér falak, kórtermek egymás mellett. Ez a kórház nem volt olyan modern külsőre, mint a Princeton-Plainsboro: nem voltak üvegfalak, némely ajtó tátva nyitva állt, és ahány nyitott kórterem mellett a párocska elhaladt, a beteg, vagy ha többet voltak egy szobában betegek kíváncsian bámultak ki az ajtón. „Amy a nyomorba menekült.” – gondolta House, mivel az egész hely nyomasztóan hatott rá. 244… 245… 246.
– Ez az – mondta a férfi, majd kinyitotta az ajtót, mivel ez csukva volt. A látvány szörnyű volt. A kórterem kicsi volt, egyetlen ággyal, ami a szoba jobb oldalán, nem az ajtóval szembe volt elhelyezve. A lány, aki rajta feküdt, szörnyen sápadt volt, hanyatt feküdt, és éppen aludt. House alig ismert rá. Mikor utoljára látta, akkor is már túl sovány volt, de most már tragikusan nézett ki, ráadásul hosszú, barna frizurája eltűnt, helyette maximum 15 centiméteres haj borította a fejét. Amy mintha megérezte volna, hogy jött valaki, kinyitotta szemét.
– House? Doktor Cuddy? – kérdezte hunyorogva.
– Igen, mi vagyunk – mondta Cuddy, mert Greg még nem jutott szóhoz. Mindketten közelebb léptek. Lisa megfogta a lány kezét, és így szólt:
– Sajnálom – és közben megszorította Thompson kézfejét. Majd elengedte, és Houset a karjánál fogva kihúzta a szobából, de a doki szólalt meg előbb:
– Szörnyen néz ki… az is csoda, ha két napot megér – mondta, és az utolsó szónál elcsuklott a hangja. Könnyek kezdtek a szemébe szökni, ezért a plafont kezdte bámulni.
– Tudom – mondta Lisa, miközben megsimította Greg vállát – én most elmegyek, és keresek egy hotelt. Majd hívj, hogy mikor jöjjek érted – azzal elment.
House vett egy nagy levegőt, és visszament a lányhoz. Leült az ágya mellé, és megfogta a kezét. Kicsit hallgattak, de Greg nem bírta tovább:
– Hogy tehetted ezt?
– Greg, én…
– Csak úgy leléptél. Semmi üzenet, se semmi. Ha Cuddy nem mondja, hogy felmondtál, és direkt mentél el titokban, akkor hívtam volna a rendőrséget! És miért nem mondtad, hogy… hogy…
– Hogy AIDS-es vagyok? Mire lett volna jó? House, ismerlek. Megpróbáltál volna meggyógyítani, mert te szentül hiszed, hogy mindig ki kell derítened az igazságot, és hogy mindenkit meg tudsz gyógyítani. Elkezdtél volna mindenre tesztelni, belém erőltetni mindenféle gyógyszert, és meggyőztél volna még arról is, hogy ez nem is AIDS, és én elkezdtem volna reménykedni, hogy talán hosszú és gyönyörű életet élhetek… hogy lehet egyszer egy férjem, gyerekem… hogy be tudom fejezni a princetoni betegek terápiáit, hogy megtanulhatok még zongorázni is, és akkor jött volna a hirtelen pofára esés. Mindkettőnknek. Nem akartam hogy így láss… hogy bárki is így lásson. Nem akartam, hogy felismerjenek, de te mégis itt vagy.
– Minden a szerencsén múlt… Foreman elmondta, hogy összefutottatok a laborban, és a Chicago News-on mutattak egy balesetet, és…
– Igen, a baleset. Doktor Meier az orvosom, pont tőlem jött ki, amikor megrohamozták a riporterek.
– Még szerencse, hogy láttam azt az adást – mondta House, és megszorította a lány kezét.
Kicsit hallgattak. A férfi Amy kezét bámulta, és a sírás fojtogatta, de nem akarta, hogy ezt ő észrevegye. Nem elsiratni jött ide, hanem hogy itt legyen vele a végsőkig. Végül Thompson megszólalt:
– Azért örülök hogy megtaláltál.
– Te idióta… – mondta House enyhe mosollyal, mire Amy felnevetett.
– Holnap mikor indultok haza?
– Tessék?
– House, holnap karácsony van.
– Nem megyek innen már sehova – mondta Greg, de ahogy kimondta, kicsit megijedt, mi van akkor, ha Amy nem tudja, hogy már csak egy két napja van hátra, de a lány tudta:
– Greg, ne csináld ezt…
– Itt maradok veled amíg véget nem ér ez az egész.
A lány elmosolyodott. Látta House bizonytalan arckifejezését, így megnyugtatta:
– Ne aggódj. Én is tudom, hogy nemsokára vége. Szörnyű fájdalmaim vannak, és a szoba bűzlik a haláltól. Nem tudom pontosan mennyi időm van, ugye azt senki sem tudja. De az utóbbi időben minden egyes napért, óráért, percért és másodpercért köszönetet mondtam Istennek. Valamiért megnyugtatja a lelkemet… – mondta széles mosollyal az arcán.
Órákon át beszélgettek még. Voltak pillanatok, amikor mindketten csak erős akaraterejüknek köszönhetik, hogy nem bőgték el magukat, de voltak pillanatok, mikor önfeledten nevettek.
Greg a kimerültségtől viszont egy idő után elaludt Amy hasára dőlve, és a lány is elaludt. Thompsont megnyugtatta a férfi jelenléte, úgy érezte, mégsem egyedül fog meghalni.

Houset a nyakában lévő fájdalom, és a szemébe sütő nap ébresztette fel. Felemelte fejét, megmasszírozta kicsit nyakát, és nagyot ásított. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány még alszik. „Kell egy kávé.” – gondolta, és lement a váróterembe, hogy vehessen az automatában egy kávét. A gép épp kitöltötte a pohárba a forró italt, amikor egy alacsony, molett nő állt mellé, és megszólította:
– Elnézést, de nem maga véletlenül az az ember, aki az egyik kórteremben aludt?
– Ezt a nyakam fura állásából következtette ki?
– Uram, én voltam az éjszakás nővér. Nem akartam önt és a beteget felébreszteni, hiszen karácsony van, és ahogy tudom annak a kishölgynek már nincs sok hátra, de kérem, legközelebb ez ne forduljon elő – mondta a nővér, és elment.
House gyorsan megitta a kávéját és már ment is vissza a kórterembe, de egy ismerős és kedvesen csengő hang szólította meg mögötte:
– House! – kiáltott rá Cuddy
– Szia.
– Na? Mi a helyzet?
– Nincs jól. Akármelyik percben elbóbiskolhat, és akkor vége.
– Istenem…
– Tudom.
– Karácsony van.
– Azt is tudom. De perpillanat ez az utolsó, ami érdekel.
– Wilson hívott. Megmondtam neki hogy nem valószínű hogy estére hazaérünk. Mindenesetre boldog karácsonyt kíván. És Amyvel is szeretne beszélni – mondta a nő, és House felé nyújtotta a telefonját – a sajátod valamiért ki van kapcsolva. Jó lenne ha visszahívnád ha visszaértél Amyhez.
– Nem akarom hogy búcsúzkodjon tőle.
– Miért te mit csinálsz?
– Csak beszélgetünk. Vagy nem is szólunk semmit. Csak fogom a kezét. Ott akarok lenni a végsőkig.
Cuddy arcára kiült az aggodalom, amit a férfi iránt érzett, de megértette. Fontos neki ez a lány, és a lánynak is fontos ő. House már indult volna, de az utolsó pillanatban még elvette Cuddy telefonját, majd a lifthez bicegett.

– Boldog karácsonyt! – mondta Amy erőtlenül, de mosolyogva a dokinak, amikor az belépett a kórterembe.
– Boldog karácsonyt – válaszolt, és leült ismét a székre.
– Mi az a kezedben?
– Cuddy mobilja. Wilson keresett engem, meg téged is.
– Szívesen beszélnék Jamesszel.
– Nem akarom hogy beszélj vele.
– Mi? Miért nem?
– Mert búcsúzkodni fog.
– Szíve joga. Elvégre az életben többször nem lát engem, egy köszönés még belefér.
House bólintott, és tárcsázta a számot. Amy beszélt vele, arca meg sem rendült. 5 perc után lerakta, és visszaadta a készüléket Gregnek.
– Cuddy itt járt?
– Igen.
– Kérdezhetek valamit?
– Most mindent szabad – mosolygott House.
– Mit érzel iránta?
Greg erre a kérdésre nem számított. Nagyon sóhajtott, és kicsit elgondolkozott, de hamar rájött, hogy a lánynak nem fog hazudni. Soha többé.
– Szeretem őt.
– Sejtettem – mondta Amy, és mosolygott.
– De téged is szeretlek.
– Csak engem nem úgy, mint őt. Ne aggódj, nincs ezzel semmi baj. Én szeretlek Greg. Úgy értem, amit érzek, az szerelem. És megadtad mindazt, amire vágytam, illetve amire vágyhattam. Mertem beléd szeretni, mert túl rövid élet adatott meg. De örülök hogy te nem így érzel, mint én. Hisz akkor szörnyű nagy csapás lenne neked ez a dolog…
– Hidd el, így is elég nagy csapás – mondta, és fejét ismét felhajtotta, merthogy az a bizonyos könnycsepp ismét megindult.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..