Siker és más…

Már délután négy volt. Thompson úgy gondolta, eljött az idő, hogy bemenjen a kislányhoz, és feltérképezze a gyermek jellemét.
– Heló! – köszöntötte kedvesen a szülőket, ahogy belépett a kórterembe – A nevem Dr. Amy Thompson. Én vagyok a lányuk pszichomókusa – mondta egy kis nevetést is megejtve, de a szülők nem voltak vevők a poénra. A kislány beteg volt, és a szülők nem voltak vicces kedvükben, ezt Amy is megértette, így inkább odalépett Rebeccához:
– Szia! Hogy érzed magad? – kérdezte a doktornő a legkedvesebb hangnemében, de választ nem kapott, a kislány csak bámult maga elé. Ezután megkérte a szülőket hogy fáradjanak ki, hogy kettesben maradhasson Rebeccával. A szülők távozása után Amy újra próbálkozni kezdett:
– Történt veled valami, amiért nem beszélsz?
Megint semmi.
– Bántottak?
Megint semmi.
A fiatal doktornő még sokáig próbálkozott, de aztán egy 20 perc után feladta, és kiment. Úgy gondolta, még nincs veszve semmi, hiszen még csak ez volt az első találkozásuk, nem is várt semmit a kislánytól. De mégis elkeseredett volt. Gondolkoznia kellett, hogyan közeledhetne felé.

House magányosan ült az irodájában, amikor Taubék léptek be.
– Na mi a helyzet?
– Semmi értelmeset nem tudtunk kideríteni. Minden tesztre negatív. Ha az számít valamit, a kar, a nyak, és a fejizmok gyengék, és megnagyobbodott a lépe.
– Najó. Látnom kell – azzal felállt, megragadta a botját, és már indult is. A kórteremben egy sápadt, kék szemű, szőke hajú kislányt látott, aki kedvetlenül nézett a morcos dokira. House egy szó nélkül lépett közelebb Rebeccához, lehúzta róla a paplant, mire a szülők felálltak, és az apa felszólalt:
– Hé maga bunkó! Mit művel? – kérdezte ingerülten.
– Háhá! – nevetett House Foremanre nézve – mekkora sörhasa van ennek a kis lurkónak! – majd visszahúzta a takarót – senkinek nem tűnt fel ez a szép kis hasi disztenzió?
A team tagjai összenéztek, majd House az anyára nézett mérges tekintettel:
– Maga idióta!
– Tessék? Hogy mer…
– Megcsalta a férjét egy Wilson-kórossal?
– Tessék?! – háborodott fel az apa.
– A gyereknek Wilson-kórja van. Az idióta felesége lefeküdt egy Wilson-kórossal, ami köztudottan öröklődő betegség. És voilá! Jött Rebecca.
– Az lehetetlen… – mondta az asszony.
– Már hogy volna az – mondta House, és már menni készült, amikor a férj megállította:
– Lehetetlen! Hiszen Rebeccát… Rebeccát örökbe fogadtuk – említette meg halkabban a férj.
House csak hümmögött egyet, majd elhagyta a kórtermet. A team értetlenkedve ment utána:
– Honnan a francból veszi, hogy Wilson-kór?
– Vért hányt, megnagyobbodott a hasa és a lépe, ha nem vették volna észre még tremorja is van, gyenge, mint aki egy hete nem kapott enni, és feltételezem hogy nehezen beszél, ezért nem beszél – mondta, miközben benyitott Thompson irodájába – Az ön esetét is megoldottam! Wilson-kór. Nem beszél, mert nem tud! Látja mennyire király vagyok? – és már be is csukta az ajtót, magára hagyva Amyt tátott szájjal. Nem sok kellett, a lány már is felpattant, és a doki után rohant:
– Micsoda?? Az nem lehet!
– Ellenőrizze le! – mondta Greg, és már le is hagyta Thompsont.
A doktornő nem is bírta ki, hogy ne ellenőrizze le, így gyorsan bevágtázott Rebecca kórtermébe. Ismét kiküldte a szülőket, leült a kislány mellé, és csak nézte őt egy kicsit. Egy kis szünet után megszólalt:
– Rebecca! Amit most kérdezni fogok tőled, az nagyon fontos – közben megfogta a gyermek kezét – Nehezedre esik beszélni?
A kislány nem-et bólintott. Amy elkönyvelte magában, hogy House tévedett, és ennek kicsit örült, de nem nagyon. Ettől még lehet Wilson-kór, ami nagyon szomorú, hiszen a kezelése az egész életén át tartami fog. Hirtelen eszébe jutott valami, és elviharzott. Az öltözőbe rohant a gitárjáért. Felkapta a hangszert, és rohant is ki az öltözőből, de összeakadt Houseszal:
– Újabb koncert? – kérdezte Greg szemöldökét felhúzva.
– Rebeccának lesz – mondta a lány, és már ott is hagyta a férfit.
A kórteremben leült az ágy elé egy kisszékre, és nekilátott egy kedves, vidám gyerekdalnak, melynek szövegébe a következő mondatot is beleszőtte: „Énekelj velem, Rebecca!”
De a kislány továbbra sem szólt semmit, de arca kissé felderült, mikor a doktornő mögött kinyílt az ajtó. House lépett be rajta, Thompson elektromos gitárjával, egy kis erősítővel és egy bohócorral az orrán, de még mindig komor ábrázattal. Bedugta az erősítőt, leült Amy mellé egy kisszékre, és várt. Amy megállt a játékában, és a mellette ülő dokira nézett, aki a fülébe súgott valamit, mire a lány mosolyogva bólintott, és elkezdtek egy vidám dalt játszani. Mindketten énekeltek, közben néha melléfogtak a gitár nyakán, ilyenkor el is nevették magukat. A zenebona megütötte a kint tébláboló nővérek és orvosok fülét is, és az üvegajtó mögé léptek, és nézték a műsort. Cuddy is ott állt köztük, és felettébb tetszett neki a nevettető műsor. Rebeccának nagyon megtetszett a két doki bolondozása, de mégis kellemes játéka, és tapsolni kezdett a ritmusra, amire a kint összegyűlt nővérek tapsoltak. A
kislány már nevetett is, láthatóan jól érezte magát, amit szülei is észrevettek, és meghatva álltak a kislány ágya mellett.
House és Thompson végül befejezte a már így is 10 percesre húzott dalt, felálltak, és meghajoltak, majd minden jelenlévő tapsolni kezdett. Cuddy imádta a férfit ezért a tettéért, úgy érezte, hogy ott helyben beleszeretett Gregbe. Nem tudta, hogy milyen felindulásból csatlakozott a lányhoz, de nem is érdekelte, és új alkalmazottjától is el volt ájulva. Ráadásul Rebecca is megszólalt:
– Oda tetszik adni a bohócorrát? – kérdezte a kislány mosolyogva, mire House a kezébe nyomta a piros szivacsot.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg! – fakadt ki Thompson, miközben leült House irodájában a fotelbe, gitárját maga mellé, a falhoz állítva.
– Igyunk egyet! – mondta a férfi, és két pohárba méregerős skót whiskeyt töltött. A lány készséggel elfogadta, koccintottak, majd nagyon kortyoltak belőle.
– Nah, ez elég is volt – mondta Amy – este 7kor még túl korai a piálás. Inkább mutatok valami frankót! – és jobb szemgolyóját jobbra fel mozdította, bal szeme pedig balra lefelé nézett.
– Te jó ég. És ön ezzel szórakoztatja a gyerekeket? – kérdezte House szörnyülködő arccal – én a helyükben sírva fakadnék inkább.
– Dehogyis! Ezt kislány korom óta meg tudom csinálni. De sohasem értékelték annyira. Egyszer felléptem vele az iskolai Ki mit tud-on is…
– Hmm… Én tudok egy sokkal frankóbbat! – mondta House, majd felpattant, megragadta Thompsont a karjánál fogva, és kimentek az épületből.
A parkolóba tartottak. House Amy fejére adta a bukósisakot, ő felvette a napszemüvegét, és motorra ültek.
– Hova megyünk? – kérdezte a lány nevetve.
– Majd meglátod! – hangzott a válasz a dokitól, aki észre sem vette, hogy letegezte Amyt.
Elindultak. Kihajtottak a kórház területéről, kihajtottak a városból is talán. Egy magányos útra kormányozott a férfi, ahol nem mentek autók, legalábbis csak egy-kettővel találkoztak útjuk során. Amy jobbra tekintett, de akár balra is nézhetett volna, hisz mind két oldal egyforma volt. Hatalmas mezők, gyönyörű zöld fű, egy-két fa, juhok… aztán bámészkodásából felébresztette az a sebesség, amit elértek. 200 km/h-val repesztettek az úton, Amynek sikítozni lett volna kedve, hisz ilyen sebességben motoron még nem volt része. Erősen kapaszkodott House-ba, hisz egy kicsit félelmetes is volt ez az élmény. Végül aztán megálltak. Lehúzódtak az út szélére, leszálltak a motorról. Amy egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és majdnem hanyatt esett, de megtámaszkodott egy padban. „Egy pad?” – kérdezte magában. Hatalmas mező, egy fa, és egy pad. Egy ilyen helyen álltak meg. Nem buszmegálló volt, csupán egy p
ad.
– Ugye? – kérdezte House, mikor meglátta Amy értetlenkedő arckifejezését.
– Ez…mit keres itt, a semmi közepén egy pad?
– Fogalmam sincs. De egyszer-kétszer voltam már itt. Nem vagyok egy romantikus típus, de innen tényleg gyönyörű a naplemente – mondta, majd leült a padra. Amy is követte őt. Egy darabig nem szóltak a másikhoz, csak bámulták a már narancssárga égboltot. Végül a lány felpattant helyéről, Greg elé állt, és beszélni kezdett:
– Ma valami elképesztő dolgot olvastam az interneten.
– Na halljuk.
– Egy mexikói egyetemen bebizonyították, hogy a szerelem egy pszichológiai betegség.
– Nahát, ez nagyon érdekes!
– Felháborító.
– Ennyire felháborít, vagy csak meg akartad törni a kínos csendet? – kérdezte a férfi, miközben ő is felállt, és közelebb lépett a lányhoz.
– Miért hoztál ide?
De választ nem kapott. Csak mélyen belenéztek egymás szemébe, és egyszerre indult el a fejük: megcsókoltál egymást. A csók rövid volt, egyszerű, kedves. Egyszerre érintették össze ajkaikat, egyszerre választották is el. Amy halványan elmosolyodott, majd megszólalt:
– Najó, most már menjünk, mert ránk sötétedik – azzal felszálltak a motorra, és hazamentek, de ezúttal nem száguldoztak.

Mikor leparkoltak a kórház előtt, egyikük sem szólt a másikhoz. Nem tudták miért történt ez, csak azzal voltak tisztában, hogy jóleső érzés volt. A lány zavarban volt. Levette fejéről a bukósisakot, Greg kezébe nyomta, és közben megejtett egy kedves mosolyt, aztán az épületbe sietett. Leült a bőrszékébe, hátrahajtotta a fejét, és kezével megdörzsölte szemeit. „Jesszus csak néhány hete vagyok itt és máris jönnek a bonyodalmak!” – gondolta, majd kopogtatást hallott.
– Bújj be!
– Szia! – köszönt Wilson mosolyogva.
– Á szia! – üdvözölte Amy zavartan a férfit.
– Hogy állsz a holnap estével? Van programod?
– Hát az az igazság hogy a barátaimmal lépek le bulizni – hazudta Thompson.
– Értem. Akkor majd máskor – mondta Wilson csalódottan, de még mindig mosolyogva. Még mondani akart valamit, de hirtelen megszólalt a csipogója, úgyhogy elköszönt és magára hagyta a lányt.

Amy gyorsan összekapta a cuccait, és hazament. Magára zárta az ajtót, ölébe vette a gitárját és egy lassú Rolling Stones számot kezdett el játszani. Csak pengetett magában, a földön ülve, a falnak dőlve, és gondolkozott közben. Ez volt számára az egyik legjobb kikapcsolódás.
Aztán elért a dal refrénjéhez. Thompson végig csak magában énekelt, de a refrén dalszövege a fal túloldaláról jött. Ismerős volt a hang, és széles mosolyt varázsolt a lány arcára. Amy nem hagyta abba a játékot, tovább játszott, miközben a fal túloldaláról halk zongorakísérettel jött az ének. A dalnak éppen hogy vége lett, amikor kopogtattak az ajtón. A doktornő tudta, ki az, mégis ajtót nyitott.
– Kérsz egy sört? – kérdezte az ajtóban álló House-tól.
Egész este egyetlen félreérthető megjegyzést sem tettek, csak beszélgettek, és jókat nevetgéltek. Greg mesélt neki az egyetemi bulikról, és egyéb vicces sztorikról, ahogy a lány is.
Így teltek el napok, majd hetek. Amy továbbra is elutasította Wilson meghívásait, Houseszal viszont egyre jobb lett a viszonya. Éjszakába nyúlóan beszélgettek elég gyakran, volt alkalom, hogy a lány House kanapéján aludt el, aki egyszerűen pokrócot terített rá, majd ő is elvonult aludni. Kapcsolatuk tiszta barátságon alapult, de gyakran eljátszottak a „mi volna, ha…?” gondolattal.

Egy fárasztó nap után House és Wilson egy sörözőben ültek.
– Amy folyton elutasít.
– Bizonyára mert olyan csúnya vagy.
– Nem, itt… itt valami más ok lesz – mondta, miközben rosszallóan nézett House-ra.
– Mi van? Most meg mit bámulsz?
– House! Amber után ő az egyetlen nő, akihez közeledni próbálok, de sehogy sem megy!
– És nekem ehhez mi közöm?
– Szerinted nem vettem észre hogy az utóbbi időben már tegezitek egymást és hogy milyen jól elvagytok?
– Nekem ő nem kell! – háborodott fel Greg, és otthagyta barátját.
Miközben hazafelé tartott még mindig fel volt háborodva. Hogy gondolhatja Wilson hogy le akarja csapni a kezéről Amyt? Hisz ő nem szerelmes a lányba. Csupán nagyon megszerette. De ez nem szerelem. Ez nem…

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..