A Miértek

Írta def

Hűvös, októberi reggel volt. A nap erőtlenül sütött a fellegek kusza kavalkádja mögött, egy-két elkóborolt sugara mégis sikeresen elért az utcákra. Ha valakit azonban arcul „csapott” a nap ezen kedves szokása, az egy gyors mozdulattal el is takarta előle a szemét. Egy alacsony, köpcös férfi viszont napszemüvegének biztonságot adó rejteke mögül lassan botorkált a házfalak mellett. Kezében egy hosszú, fehér pálcát tartott, ezzel mérve fel a körülötte lévő dolgok alakját, távolságát, mivoltát. Az emberek készségesen álltak félre előle, de szemük meg-megakadt rajta. Megszólítani nem merték, a legtöbben nem tudják, hogyan viszonyuljanak a beteg emberekhez, de nem átallottak azért megállni, és szánakozó pillantásokat vetni rá.
A férfi megszokott mozdulatokkal botorkált az utcán, fejében lassan pörögtek a megszokott számok: 23 lépcsőfok le, 5 lépés az ajtó, balra 21 lépés, aztán jobbra 34. Megérkezett. Nem sokkal később hallotta, ahogy megállt egy autó, majd mosolyogva várta, hogy a sofőr elkísérje a kocsiig.
– Jó reggelt, Jason! – köszönt rá az ismerős férfihang. Jason az időjárás ellenére boldogan üdvözölte taxis barátját, majd hagyta magát elvezetni az autóig.
– Késett– jegyezte meg a hátsó ülésről Jason játékos hangnemben.
– Nem is! – válaszolt neki a férfi, aki tényleg késett, de csak pár percet. Mindig csodálta, milyen jó időérzéke van vak utasának.
– Mióta is ismerjük egymást, Mr. Perez? – kérdezte Jason továbbra is mosolyogva, mint akinek semmi gondja nincs a világon, csak hogy körülötte mindenkit lehangol az időjárás.
– Hét éve minimum, Jason.
– Hét éve, valóban. És nem gondolja, hogy ennyi idő alatt észreveszem, mikor füllent?
– Igazán nem késtem sokat!
– Nem, de ha még pár percet várnom kell, megázom.
– Nem is esik – kukkantott ki a lámpánál várakozó kocsi szélvédőjén Perez. Bár valóban szürke fellegek borították az eget, semmi jele nem volt az esőnek.
– Még nem– mondta kissé elkalandozva a hátsó ülésről Jason. Fejével jobbra fordult, mintha az út mellett lévő parkot nézné, ahol az iskolás gyerekek nagy kabátokba bújva épp fogócskáztak. Bár igazából Jason csak hallotta őket. Ha erősen figyelt, még a lábuk dobogását is meghallotta a dugóban álldogáló autók motorjainak zúgásán túl.
– Gyönyörű napunk van – jegyezte meg végül, fejével még mindig a park felé fordulva. Perez rásandított fél szemmel a visszapillantó tükrön keresztül.
– Maga tényleg vak, Jason? – kérdezte meg kétkedve. Már nem először van olyan érzése, hogy a férfi igazából mindent lát.
– Hét éve, Mr. Perez, hét éve, és még csak most kérdezi meg? – nevetett a hátsó ülésen a férfi, majd lassan levette a napszemüvegét, és előre nézett. Perez a visszapillantó tükörben látta üres, szinte fehér szemét, mely céltalanul bámult a semmibe. – Amióta megszülettem.
– Sajnálom – majd zöldre váltott a lámpa, gyorsan egyese kapcsolt, és elindult. Szégyellte, hogy megkérdezte, főleg, hogy ennyi idő után. Jasonön nem látszott, hogy megsértődött volna, sőt, ha lehet, még szélesebb mosollyal ült hátul, és ismét feltett szemüvegén keresztül csodálta a kinti világot. Perez viszont még mindig feszengett, nem tudta kiverni a fejéből az imént látott képet. Hét év. Ez járt a fejében, és még sosem látta szemüveg nélkül, sosem kérdezte, mióta és miért. Megszokta, hogy a férfi ilyen, de úgy kezelte, mint egy esetlen öregembert, pedig alig múlhatott negyven éves. Félve hátra-hátra lesett a visszapillantó tükörben, nem is tudta, mit figyel a másik férfin. Aztán egyszer előrefordult Jason feje a visszapillantó tükör felé, pont, mikor Perez is belenézett, és olyan komoly és szokatlanul kíváncsi arccal figyelt a tükör felé, hogy Perez nem tudta levenni róla a szemét. Az utolsó, amire emlékezett, hogy a vak férfi ennyit mond hátul:
– Átjöttünk a piroson – majd hatalmas csattanással jobbról beléjük szaladt egy hatalmas kamion.
Az égő romokon ütemesen pattogtak az esőcseppek.

Az asztal üveg lapján House hosszú ujjai türelmetlenül dobogtak. A kinti eső az egész napját elrontotta, és még azt a mókát is elvették tőle, hogy lehangoltságát a csapaton vezesse le. Ráadásul lába most még kegyetlenebbül fájt, mintha csak az időjárásra reagálna. Arca megfeszült, mikor jobb lábát masszírozni kezdte, bal kezét dühösen az asztalra csapta, majd hangosan felsóhajtott és egy pillanatig nem vett levegőt. Végül ismét szuszogni kezdett, és a lábában feszítő fájdalom miatt egyre rosszabb lett a hangulat is. De amikor megérkezik a csapat, nem hagyhatja, hogy ezt lássák rajta. Még három napig ki kell bírnia.
– Jó reggelt! – nyitott be Taub az irodába, majd határozott mozdulattal elkezdte kirázni az esernyőjét. House-nak erősen kellett koncentrálnia, hogy ne szóljon be a férfi ezen provokatív tevékenysége miatt, pedig ő is kapott egy pár cseppet a kinti időjárásból. Végül egy erőltetett mosolyt kényszeríttet az arcára, melyet nem szándékozott eltüntetni a következő nyolc órában. De mihelyst kilép innen…De nem fűzhette tovább a gondolatmenetet, mert már meg is érkezett Tizenhármas, aki látszólag már korábban is itt volt, mert már rajta volt a fehér köpenye. House kíváncsian figyelte egy percig a nőt, miközben Taub tovább foglalatoskodott a pakolászással, majd megszólította:
– Szóval szakítottak. Ideje volt – Remy dühös tekintettel nézett főnökére, várva a szokásos, szarkasztikus folytatást, ami viszont elmaradt. – Sajnálom.
House elfordította fejét a nőről, most megengedhette magának, hogy ne mosolyogjon. Taub fél füllel figyelte a beszélgetést, és most abbahagyta az esernyővel való bajlódást, és kérdőn nézett hol House-ra, hol Tizenhármasra. – Szakítottál Foremannal?
– Igen – mondta Remy tömören. Látszott rajta, hogy inkább kerülné a témát, ezért Taub is csak egy megdöbbent tekintettel nyugtázta a dolgot, majd folytatta a kínlódást az esernyőjével, amit sehogyan sem sikerült becsuknia. House végül felpattant, ügyelve arra, hogy ne kiáltson fájdalmában, és Taub fölé magasodott. Nem mondott semmit, csak kikapta a kezéből az ernyőt, és egy határozott mozdulattal becsukta.
– Khm – köszörülte meg zavarában a torkát az alacsony orvos. – Köszönöm.
– Nincs mit– válaszolta House, majd elindult, hogy a napját egy kellemes vitával indítsa az igazgatónő irodájában. Nem ment neki ez a kedves dolog, amit Dr. Adams várt tőle…

House határozottan kopogott be főnöke irodájába, de nem érkezett válasz. Benyitott, körbenézett, hogy biztosra menjen, majd bement, és mint aki csak nézelődik, elballagott az íróasztal felé. Behuppant a székbe, és kinyújtóztatta lábait. Széles mosoly ült az arcára, ahogy elképzelte, mikor belép Cuddy, és első megdöbbenését majd kiabálással tetőzi. Kíváncsian bekapcsolta a számítógépet, de semmilyen kompromittáló weboldal nem volt megnyitva. Ekkor még egyszer körbenézett, és észrevette, hogy még a nő táskája, kabátja sincs az irodában.
– Hm– jegyzete meg félhangosan, majd az órájára pillantott. Nem jellemző Cuddyra, hogy késne. De mielőtt elmélyülhetett volna a nő késésének okain, lefoglalta figyelmét a böngészés. Ha már egyszer előáll ezzel a kéréssel, legyenek megalapozott indokai. Miközben a neten kutakodott, megakadt a szeme Rachel fényképén, ami az asztal egyik oldalán állt.
– Hát te mit nézel? – mordult rá a fényképre, majd lefordította azt. Nem sokkal később Cuddy is megérkezett. A parkolóból idáig tartó rövid úton alaposan megázott. Mikor felfedezte az asztalánál ülő House-t, először csak dühösen horkantott, majd nem szólva semmit, elkezdte levenni vizes kabátját, és várta, hogy kollégája belekezdjen reggeli szónoklatába.
– Késtél – szögezte neki a tényeket House, mikor a nő letette táskáját az asztalra, és várakozva állt meg a férfi mellett, hogy az átadja a helyét.
– Tudom– válaszolta a nő, majd szúrós tekintetével nem tudva mit kezdeni, House kelletlenül átadta helyét. – Köszönöm.
– Mi történt? Csak nem késett a dada?
– Nem – mondta Cuddy, miközben elkezdett kipakolni a táskájából. Mikor észrevette a lefordított képet, megrázta a fejét és felállította a régi helyére, majd szigorú tekintettel nézett a férfira. – Egész reggel a dugóban csücsültem, ha ennyire érdekli, Dr. House.
House-t kissé meglepte a nő hangneme, és ez az állandó tegezés-magázás jól tükrözte a hangulatát is. Most úgy tűnt, az „idegeimre mész” státuszba értek.
– Látom nincs jó kedvében, Dr. Cuddy, – hangsúlyozta ki a doktor megnevezést House – ezért bele is vágnék – majd lassan leült az egyik székbe Cuddyval szemben. – Új pszichiátert akarok.
Cuddy felkacagott, majd mikor látta, hogy House igenis komolyan beszél, kissé visszafogta magát, és próbált nevetés nélkül válaszolni.
– Nem.
– Most miért nem? – tört ki House-ból a gyerek. – Jó kisfiú voltam, igazán megengedhetné, hogy kiválasszam az orvosom.
– Jó. És mégis melyik orvost választaná?
– Dr. Stewart nagyszerű hírnek örvend.
– A kórházban nincs semmilyen Dr. Stewart – vonta fel a szemöldökét Cuddy.
– Tudom. Dr. Renée Stewart New Yorkban rendel – s külön kiemelte a pszichiáter keresztnevét. Cuddy viszont megint nem bírta ki nevetés nélkül. Maga sem értette, miért olyan mulatságos a helyzet, mégsem bírta megállni.
– A kórház ezt nem fizeti ki, House.
– Miért nem? A maga bizottsága ragaszkodik ennyire a kezeléshez! Nekik kellenek az orvosi papírok, de nekem kell kibírnom heti két kezelést!
– És mégis mi a baja Dr. Adamsszel?
– Nem áll jól neki a miniszoknya.
– Oh, látom elmélyült az ismeretségük az elmúlt két kezelés alkalmával.
– Nem vicces! – jelentette ki House komoly hangon. – Az a férfi kikészít engem!
– Oh, és mégis mivel? Talán a kezelés alatt miniszoknyában van és a szeme láttára kapkodja a vicodint, mint a cukorkákat?
– Haha. Megfenyegetett!
– Ezt nem hinném– mosolyodott el Cuddy.
– Azt mondta, ha nem teszem, amit mond, kirúgat.
– Hm. És pontosan mit is mondott? – érdeklődött Cuddy tettetett kíváncsisággal.
– Cuddy, az a férfi elvárja tőlem hogy kedves legyek! – halkította le a hangját a férfi, mint aki az orvosa kémeitől tart.
– Ez elég sablonos – húzta el a száját a nő.
– Tudom! – House ezt pont úgy mondta, mintha ez a világ legkézenfekvőbb ténye lenne. – És mégis! Milyen orvos az ilyen?!?!
– House, már csak hat hét van hátra, ezt csak kibírja Dr. Admasszel is.
– Kizárt. Az a férfi ki akar engem rúgatni! Tudja, hogy bunkó vagyok, én nem szoktam kedveskedni! Ha most engedek neki, mi lesz a következő? Mentsem meg a világot a globális felmelegedéstől, vagy beszélgessek a betegeimmel? Vagy…– és drámai szünetet tartott – duplázzam meg a klinikai óráimat?
– Dr. Adams, igaz? Beszélek vele – és sejtelmesen elmosolyodott.
– Oh, most csak ötleteket adtam, mi?
– Legyen olyan kedves, Dr. House, és menjen vissza dogozni!
– Legyen olyan kedves – ismételte félhangosan House gúnyos hanglejtéssel, majd lassan feltápászkodott, és kiment az irodából. Cuddy mosolyogva nézett utána, bízva abban, hogy Dr. Adams is tudja, mit csinál.

House kelletlenül az ambulancia felé sétált, ahol a mai napon Foremannel kellett rendelnie. Az orvosi pálya legkellemetlenebb hátránya, hogy idióta emberekkel kell foglakozni, és míg egy-egy diagnózis során sikerülhet elkerülnie a fent említett emberekkel való találkozást, a hosszú klinikai órák alatt lassan behozza a lemaradást ezen ismeretségek terén is.
Fájdalmasan bicegett a kettes vizsgáló felé, remélve, hogy Foreman már elintézett pár beteget.
– Bocsánat a késésért– mosolygott álszenten mikor benyitott a vizsgálóba. Foreman épp a beteg manduláit vizsgálta.
– Nem maradt le semmiről. Ő Dr. House – mutatott rá az újonnan érkezett bozontos orvosra.
– Ma van a szerencsenapja, Mrs … – és gyorsan belepillantott a beteg aktájába – Stra-how-ski? – majd felvont szemöldökkel kezdte méregetni az idősebb hölgyet, aki egy bátortalan mosollyal bólintott.
– Szóval, ez a maga szerencsenapja, Mrs. S. Ma a kórház legjobb orvosa, és annak legjobb alkalmazottja kezeli magát! – Foreman megvető pillantást vetett főnökére, aki vigyorogva tanulmányozta a beteg kórlapját, melyen semmi izgalmas sem akadt. A hölgy a vizsgálóasztalon ülve mosolygott félszegen, elég furának találta az őszülő doktort. Foreman tovább folytatta a vizsgálatot, a torokgyulladás diagnosztizálása után pedig kedvesen elbúcsúzott a betegtől. Mielőtt azonban a következő páciensre került volna a sor, a sarokban üldögélő House-hoz fordult.
– A következő a magáé.
– Tessék?
– Ez az én betegem volt, a következő a magáé lesz, ha nem akar délután Taubbal rendelni…
– Nah, azt nem – majd hangosan felhorkant. – De az igazat megvallva, nagyon magával rendelni sincs kedvem.
– House, bárkivel szívesebben rendelnék, mint magával, de ez van– vonta meg a vállát, majd nyitotta volna az ajtót, hogy beívjon egy következő beteget.
– Szerintem, akadna egy ember, akivel ma nem szívesen lenne kettesben – majd elővette zakója zsebéből a gameboyát. Foreman megállt, majd lassan főnöke felé fordult, hogy megértse, vajon kire is gondol pontosan. House viselkedését már eléggé kiismerte az öt egymás mellett eltöltött év során, így első pillantásra észrevette rajta, hogy tudja, mi történt.
– Ne aggódjon, Dr. Hadley meg én tudjuk kezelni a kapcsolatunkat.
-. A kapcsolatukat, ami pont nincs –válaszolta House belemerülve az űrlények hangos öldösésébe. Foreman épp válaszra nyitotta a száját, mikor valaki bekopogott, majd benyitott a vizsgálóba.
– Elnézést, Dr. House – egy nővér volt az – Dr. Miller küldött az égési osztályról. Konzultációt kér.
House eltette gameboyát és gyorsan felpattant, de még az ajtóból visszamosolygott kollégájára.
– Oh, gondolom, ez azt jelenti, hogy ma megúszom a rendelést – gonosz mosoly terült el arcán, mit Foreman kénytelen volt elviselni.

Az égési osztály egyik magas, steril kórterme felett állt Cuddy és Dr. Miller, mikor House megérkezett. Néhány felvételt tanulmányoztak, és összevont szemöldökkel figyelték a beteg kinagyított képét a televízióban.
– Áh, Dr. House – köszöntötte Miller -, nézze csak! – és gyorsan a tévé felé irányította House-t, aki csak egy futó pillantást tudott vetni a kórteremben fekvő, fehér gézekkel bepólyált férfire. House unottan vizsgálta a beteg arcát a tévé képernyőn, és gyorsan meg is értette, miért kértek tőle konzultációt.
– Szürke – jelentette ki, majd átvette a beteg aktáját Millertől.
– Ma reggel szállították be. Autóbalesetet szenvedett. Megoperáltuk, de várnunk kell a további műtétekkel, amíg a bőr regenerálódik a kezelt bőrfelületen. Viszont a színe aggaszót. Láttam már sokkos betegeket, ez nem az– mondta fel a beteg kórlapját Miller fejből. Cuddy a tipikus „szerintem ez nem eset” tekintettel figyelte a két férfit, de nem mondott semmit. House döntése volt, elvállalja-e. Millert megzavarta House hosszú hallgatása, kérdőn nézett Cuddyra, aki csak megvonta a vállát.
– Oké– mondta végül House, összecsapta az aktát, és távozott. Miller meglepetten nézett össze a nővel.
– De legalább elvállalta – mondta a férfi, Cuddy viszont sejtette, hogy House csak az időt akarja húzni, ezért gyorsan utána is ment.
House már a liftre várt, mikor Cuddy utol érte és csatlakozott hozzá.
– House, ennek a betegnek semmi baja – jelentette ki Cuddy, és épp el akarta venni az aktát a férfitól, de House gyorsabb volt, és a magasba emelte azt. Cuddy morcosan nézett rá, majd várta a magyarázatot.
– Mr. Scott testének 70%-a megégett. Szerinted semmi baja? – a beteg nevét külön kiemelte House, hogy érzékeltesse a nővel, most ki az, aki nem törődik a pácienseivel. Cuddy megcsóválta a fejét, majd folytatta a vitát miközben beléptek a liftbe.
– Nyilvánvalóan sokkos állapotban van. Nem csodálom, amin keresztülmehetett…
– Cuddy, most kedves leszek, és nem hagyom, hogy elvedd tőlem ezt az esetet, a beteg érdekében– nézett le House a nőre, aki megadóan felsóhajtott.
– Remélem, igazad van, és nem csak az időmet lopod.
– Nem merném az igazgatónő idejét lopni! – mondta House elkerekedett szemmel, és tettetett félelemmel összerezzent.
– Helyes!– majd megállt a lift, és House kilépett belőle. Cuddy maradt, ő a földszintre tartott. House még ránézett egyszer, mielőtt bezárult volna előtte az ajtó, majd megfordult, és ő is az irodája felé sétált. Foreman kivételével mindenki ott volt. House hangosan lecsapta a mappát az asztalra, majd kellemes társalgási hangra váltva megkérdezte, hogy telik a napjuk. Tizenhármas és Taub összenéztek, majd egyszerre kezdték mondani, hogy egész jól.
– Remek. Akkor rontsuk el! – kiáltott fel boldogan House. – Tizenhármas, maga menjen le, és szedje össze az ex-ét, aztán vigye az égésire Taub után! Oh, és ezt ne felejtsék itt! – Taub az ajtóból visszafordulva még épp hogy elkapta a felé hajtott aktát, majd Tizenhármassal összenéztek, és elindultak a liftek felé.
House a táblához sétált, majd felírta rá az első tünetet. Pár órával, és néhány halott űrlénnyel később megérkezett a csapat is, most már Foremannel kiegészülve.
– Magas az ólomtartalom a vérében – jelentette be Tizenhármas, és átadta a teszteredményeket House-nak.
– Ólom. Király – és egykedvűen lapozgatta végig az eredményeket. – Taub, maga kezelje, Foreman meg Tizenhármas nézzenek szét a beteg lakásán, hogy mi okozhatta az ólommérgezést –majd letette az aktát és visszafordult a gameboya felé. Mielőtt a csapat elmehetett volna a dolgára, House még utánuk szólt.
– Oh, elfelejtettem: Legyenek olyan szívesek! – majd szélesen rájuk mosolygott, aztán ismét elmerült a játékban.

Foreman és Tizenhármas egymás mellett haladva léptek ki a kórházból, és mindketten elindultak a kocsijuk felé, arra várva, hogy a másik őt kövesse. Foreman előbb vette észre, hogy a nő másfelé megy.
– Hé, menjünk az én kocsimmal!– kiáltott át a parkolón. Remy meglepődött, hogy a férfi nem követte, majd ő is odakiáltott neki.
– Menjünk az enyémmel!
– Ne csináld már! Gyere!
– Nem! – jelentette ki határozottan, hangjában érezhető volt, hogy nem hajlandó engedni. Elindult a kocsija felé, majd beszállt, és Foreman elé hajtott. A férfi dühös volt, de nem akart belemenni egy felesleges vitába vele, inkább hagyta, had tombolja ki magát, hátha így jobban viseli a szakítást is. A kocsiban nem szóltak semmit egymáshoz, végig feszült csendben ültek. A lakásba könnyen bejutottak, a házinéni szívesen segített az orvosoknak, mikor meghallotta, mi történt szegény bérlőjével.
– Jason, szegénykém, egyedül élt– mesélt a betegről az idő asszony, miközben Tizenhármas és Foreman kíváncsian vizsgálgatták az egyes szobákat. – Egész életében vak volt, tudják. Van egy lánya, Lucy, nagyon kedves, aranyos lány. Még egész kicsi volt, mikor meghalt az édesanyja, én segítettem felnevelni. Most külföldön tanul a drágám. Oh, lehet még nem is hallott a balesetről!
– Elnézést, hogy közbevágok, asszonyom, de Mr. Scott nem festetett mostanában? – kérdezte Foreman.
– Oh, de, édeském! Épp egy hete, hogy befejezték itt a munkát. Lucynak szánta meglepetésként, mikor hazajön az ünnepekre. Én segítettem neki kiválasztani a színeket!
– Melyik szobában festettek? – kérdezte megint Foreman, akin meglátszott, hogy zavarja az asszony beszédessége. Tizenhármas ezt látta rajta, és annak ellenére, hogy őt is zavarta a nő, rosszallóan nézett kollégájára amiatt, hogy ilyen udvariatlanul viselkedik. A házinéni készségesen megmutatta nekik a frissen festett szobákat, majd miközben perceken át áradozott a falak gyönyörű színeiről, és panaszkodott a festéssel járó kosz és munka miatt, Tizenhármas és Foreman mintát gyűjtöttek a festékből, és még indulás előtt biztosították az asszonyt arról, hogy értesíteni fogják, ha változás történik Scott állapotában.
A visszaút ismét hallgatással kezdődött, míg Tizenhármas nem bírta tovább, és elmondta véleményét Foreman viselkedéséről.
– Nem mondtam semmi rosszat. Csak kérdéseket tettem fel! – mentegetődött a férfi.
– Bunkó módon félbeszakítottad minden szavát! Pedig csak segíteni akart!
– Ez nevetséges – dünnyögte félhangosan a férfi, miközben kifelé bámult az ablakon.
– Tessék? A szemembe mond, ha van valami problémád!
– Tudod, mi nekem a problémám? Hogy nem vagy képes elfogadni, hogy nem mindig neked van igazad!
– Ez most hogy jön ide?
– Ez az egész beszélgetés a szakításunkról szól, ha nem tévedek.
– Igen, mindennek rólad kell szólnia!
– Ez a te bajod, hogy azt hiszed, mindennek rólad kell szólnia. Szegény haldokló kislány vagyok, aki úgy tesz, mintha nem érdekelné az egész, de közben nyomorúságos vagy!
– Ezt nem kellett volna– csuklott el Tizenhármas hangja, miközben mereven az utat figyelte és próbálta nem elsírni magát.
– Sajnálom – Foreman valóban sajnálta, sosem akarta volna megbántani a nőt, most csak a harag szólt belőle. Szégyellte magát, amiért így beszélt Tizenhármassal, nem érdemelte meg. A nő nagy nehezen megnyugodott, de most még feszültebb lett közöttük a csend.
A festékből vett minta bebizonyította gyanúlyukat, mivel magas ólomtartalommal bírt. A kezelés másnapra meg is hozta eredményét, és Dr. Miller betegének állapota javult, miután a vérét megtisztították az ólomtól. House sajnálta, hogy ilyen hamar megoldódott az ügy, mert így kénytelen volt visszatérni a rendeléshez. Ezen a napon Tizenhármassal kellett rendelnie. A nő kellemes partnernek bizonyult ebben, mert semmilyen csellel sem akarta elérni, hogy főnöke is kivegye a részét a munkából, ha nem volt kedve. Bár jól elcsevegett a páciensekkel, és vizsgálat nélkül is korábban beírta a diagnózist a kórlapba, mint hogy Tizenhármas eljutott volna odáig. House-t egyedül a nő komoly és szótlan viselkedése zavarta. Sem cseverészést, sem jópofizást nem várt tőle, de ez a hallgatag viselkedés sem vallott volna rá. Épp egy férfi hátán lévő kiütéseket vizsgálták, mikor House szóbahozta a dolgot.
– Mondja csak, Dr. Hadley, miért ilyen hallgatag ezen a szép reggelen?
– Odakint megint zuhog az eső, nincs szép reggelünk– felelte neki a nő, miközben fel sem nézett rá, és kenetet vett az egyik kiütésből. House elhúzta a száját undorában, miközben figyelte a műveletet, majd unott hangon folytatta a csevegést.
– Nekem viszont úgy tűnik, az ön kedve nem az időjárás miatt ilyen felhős.
– Semmi köze hozzá.
– Tudom, de azért beszélhetne róla.
– House –fordult felé Tizenhármas végül– csak azért, mert maga pszichológus kezelésére szorul, még ne kezdjen el elemezgetni mást is, rendben? – House meglepődött a nő őszinte kitörését, és első szava nem is hozzá, hanem a megdöbbent beteghez irányult, aki félve mérte végig az orvost.
– Úgy néz rám, mint akinek kiütés nőtt a hátán! Jah nem, az maga! Forduljon szépen vissza, és fogja be a fülét, ez nem gyerekeknek való! – majd fordult is vissza Tizenhármas felé, de egy nővér hirtelen megzavarta őket.
– Elnézést, Dr. House, Dr. Miller keresi!
– Már megint? –és kelletlenül kibicegett a vizsgálóból.
Miller a nővérpultnál várta House-t, és üdvözlésképp egy mappát nyomott a kezébe. House kíváncsian kinyitotta, Scott kórlapja volt.
– Ólommérgezés, már kezeltük – adta vissza értetlenül a mappát, de Miller a szavába vágott.
– Az ólomszintje megint magas, és az altatás alatt végzett rutintesztek idegrendszeri zavart mutatnak. Lassult a reakcióideje, és a vérteszt szerint szokatlanul híg a vére, és a vérnyomás is alacsony. – Miközben ismertette az újabb tüneteket Cuddy is megérkezett.
– Nyilván nem sokkos – mondta House és jelentőségteljesen a nőre nézett. Miller nem értette a dolgot, de helyette folytatta a beszámolóját.
– A sajtó érdeklődik. Dr. Cuddy. Mint kiderült. Mr. Scott egy igen neves szemészeti klinika vezető professzora.
– Igen, értesültem róla – mondta Cuddy, és átvette House-tól a beteg kórlapját. – Most beszéltem telefonon a lányával, útban van ide Franciaországból. Arra kért minket, hogy ne adjunk ki semmilyen információt a sajtónak, amíg nincs biztos diagnózisunk.
– Érthető – mondta együtt érző hangon Miller. House viszont inkább kíváncsi volt, mire ez a nagy titkolózás.
– Mi olyan érdekes egy professzorban, hogy ennyire érdeklődik iránta a sajtó?
– Mr. Scott igen elismert szaktekintély…– érvelt Miller.
– Jó, jó. De mikor én voltam kómában, felőlem is érdeklődött a sajtó! Mert állítólag én is szaktekintély lennék, és én nem tagadtam volna meg a híreket az amerikai néptől.
– Scott születése óta vak, mégis hatalmas eredményeket ért el a szemészet területén. A sajtó felkapta a dolgot, támogatják a kísérleteit – mesélte Cuddy. House egy hitetlen „aha”-val nyugtázta a dolgot, majd kikapta Cuddy kezéből a mappát, és visszabicegett a vizsgálóba. Kopogás nélkül nyitott be, pont, mikor a beteg indulni készült. House az ajtóban megállt előtte, és nem engedte ki.
– Nem felejtett el valamit? – kérdezte a betegtől, aki meglepetten nézett a férfi szemébe, aki jelentőségteljesen a beteg nadrágját kezdte fixírozni egy bizonyos helyen. Végül visszafordult.
– Lenne még valami…
– Miután megvizsgálta a beteg péniszét, legyen szíves, és nézzen vizeletmintát a tegnapi betegnél – szakította félbe a beteget, majd odadobta Tizenhármasnak az aktát, végül egy megvető pillantást vetett a betegre, megjegyezte, hogy legközelebb használjon óvszert, majd elhagyta a vizsgálót. Cuddy még mindig a nővérpult mellett állt, majd csatlakozott House-hoz a liftek felé menet.
– Szerinted mi baja? – kérdezte nyugtalan hangon Cuddy.
– Semmi komoly, csak most szakítottak Foremannal…
– Tizenhármas meg Foreman szakítottak? Épp ideje volt – House meglepetten nézett le a nőre. Valamiben egyetértettek. – De én nem rá gondoltam. Mi van a beteggel?
– Nem tudom. De ha Tizenhármas elvégzi a vizelettesztet, kiderül, hogy magas benne a nátriumion szint, amiből majd veseelégtelenségre gondolok. De várjuk meg a teszteket– majd egy szokásos „hogyne tudnám mi baja a betegnek” mosollyal belépett a liftbe. Cuddy követte.
– És hogy megy a kedvesség? – szegezte House-nak a kérdést.
– Ne, nem ér, hogy te tudod!
– Fizethetnéd te a szombati vacsorát.
– Azt lesheted. Egyébként is, addigra már másik küldetésem lesz, remélhetőleg.
Cuddy mosolyogva lépett ki a liftből, akárcsak mögötte House is. Mikor az iroda ajtajához értek, Cuddy várakozva megállt, hogy a férfi kinyissa neki.
– Há! Nem udvariasságról, hanem kedvességről volt szó – de ennek ellenére kinyitotta a nő előtt az ajtót, aki fülig érő szájjal lépett be az irodába. Odabent Taub és Foreman is egy-egy szakkönyvet lapozgatott. House kíváncsian lesett bele Taub olvasmányába, majd dühösen kapta ki a kezéből.
– Mit mondok mindig? – lengette a könyvet a férfi feje felett.
– Mindenki hazudik? – nézett fel rá rémülten a férfi. Foreman is Cuddy is kíváncsian nézték a jelenetet, bár az utóbbiban volt egy kis félsz is.
– Nem, a másik, maga idióta! – majd lecsapta a könyvet az asztalra. – Lupus? – és csalódottan mutatott a könyvre. – Maga komolyan Lupus szakkönyvet olvas? Addig kellett volna kirúgnom, még Kutner élt… – majd határozott léptekkel átcsörtetett az irodájába. A szobában mindenki tátott szájjal nézett utána, de pár másodperc múlva kidugta fejét az ajtón, és megkérte Taubot, hogy csatlakozzon hozzá egy pár percre. Cuddy biztosította a férfit arról, hogy ha House most azt mondaná, hogy ki van rúgva, nyugodjon meg, a munkája biztonságban van. Nem sokkal később Taub és House együtt tértek vissza, és furcsán boldognak tűntek. House Taub vállát veregette, és hangosan nevettek. Ez után House két alkalmazottja elhagyta az irodát, hogy segítsenek Tizenhármasnak a teszteknél, majd miután Cuddy is nyugtázta a tényt, hogy Dr. Adams jó orvos, ő is visszatért a munkájához.
House-nak ismét igaza volt. Scott vizelete magas nátriumion szintet mutatott, ami veseelégtelenséget jelent. Tizenhármas Bartter szindrómára gyanakodott, ami House tetszését is elnyerte, így letesztelhették. Viszont a teszt csak annyit bizonyított, hogy a beteg veséivel nincs semmi gond.
House az eredményeket hallva járkálni kezdett az irodában. Lábában feszített a fájdalom, aminek ha nem is tett jót, hogy járkált, de legalább a gondolatait elterelte. Mindenki csendben figyelte a diagnosztát, aki végül megállt, és feléjük fordult.
– Megértem, hogy ez nehéz eset, és hogy az anatómia órák is régen voltak, de egy csapat vagyunk! Legalább gondolkozzanak! – a többiek kicsit mozgolódni kezdtek, majd Taub vette fel először a diagnózis fonalát.
– Ha nem a vese, akkor a mellékvese.
– Ez jó, tetszik. Folytassa! – szóld neki House.
– A vizeletében magas volt a nátrium szint! Ez azt jelenti, hogy a vérében lévő nátriumionok nem szívódnak vissza a veséjében.
– Helyes!
– A mellékvese kéregállománya felelős a mineralokortikoidok termeléséért, ami… -vette át a szót Tizenhármas, de House folytatta helyette.
– Ami ugye az a hormoncsoport, mely a nátrium visszaszívódásáért felelős hormonokat termeli a vesében. Teszteljék le! – adta ki az utasítást, majd a tábla felé fordulva a miérteken kezdett gondolkozni.
Este volt már. A csapat még mindig a tesztek eredményeire várt, míg House hazafelé tartott. Már előrébb járt a diagnózissal. Biztosra volt benne, hogy a mellékvese kéregállománya felelős a beteg tüneteiért. És ahogy Miller is emlékeztette rá, szorította az idő. Scottra még sok műtét várt, mielőtt kiengedhetnék a kórházból, és ahhoz, hogy egyáltalán belekezdjenek ezekbe a műtétekbe, gyorsan diagnosztizálnia kell őt. Így is napról napra nagyobb a fertőzés veszély, ami a beteg mostani állapotában végzetes lehet. Az egyetlen, amit tehetett, hogy vár, és gondolkozik.
Nem sokkal éjfél előtt ébresztette fel a csapat hívása. Valóban a mellékvese volt a ludas, de most már a csapat is a miérteke rágódhatott, nemcsak House.
Pénteken House a reggelt az ambulancián kezdhette, hála Cuddynak, aki nem hagyta, hogy elhanyagolja klinikai órái eset ide vagy oda. De legalább a péntek Wilson nap volt, és ez enyhítette az itt töltött kegyetlen perceket. House nem is csalódott, barátja szokásos hangulatában volt, úgyhogy House elmélkedhetett a beteg tünetein.
– Szóval holnap tényleg vacsorázni viszed Cuddyt? – kérdezte Wilson, mikor épp két beteg között tartottak egy kis pihenőt.
– Jah. Bár ha úgy vesszük, ő visz engem, mert ugye ő veszítette el a fogadást.
– Ez jó.
– Mi? – kérdezte gyanakodva House.
– Hogy randiztok. Épp itt az ideje – válaszolta Wilson.
– Ez nem randi– dünnyögte House egy nyalókával a szájában.
– House, még szép hogy randi! Nem ezt akarod te is?
– Nem akarok én semmit! Cuddy nekem túl nagy falat.
– Félsz, hogy passzol hozzád, igaz?
– Most hülyéskedsz? Nem vetted észre, hogy most már vagy egy éve extra tartozékokkal jár?
– Rachelre gondolsz?
– Rá, igen. Nincs kedvem papás-mamásat játszani a főnökömmel.
– Nevetséges vagy.
– Nem, nem vagyok az. Racionális vagyok!
– Nem szereted, ha csak a második vagy, ez a te bajod!
– Cuddynál nem hogy a második nem lennék, de szerintem az első húszban nem lennék benne…
– Te miről beszélsz?
– Te miről beszélsz? Azt hittem a szexpartnerekről…– de Wilson gyorsan félbeszakította barátját.
– House! Te belezúgtál, igaz?
– Cuddyba? Az azért túlzás, öreg cimbora…
– Tudod, mit szoktak mondani? Hogy a szerelem vak. Hát én most inkább azt mondanám, hogy aki vak, az nem érdemli meg a szerelmet… – de mielőtt folytathatta volna, House arcán megjelent a szokásos „megfejtettem a rejtvényt” kifejezés. Felpattant, és szó nélkül kiviharzott a vizsgálóból egyedül hagyva Wilsont fennkölt gondolataival.
Egyenesen az égési osztály felé ment, gyorsan magára kapott egy steril köpenyt, majd csatlakozott az épp rutinellenőrzéseket végző csapatához Scott kórtermében.
– House, mit keres maga itt? –kérdezte Foreman, akit eléggé meglepett főnöke megjelenése.
– Bizonyítékot! – válaszolta House, majd elkezdte vizsgálgatni a beteg talpát és tenyerét. A többiek is megnézték utána ugyanezeket a helyeket.
– Kiszáradt– egyenesedett fel Tizenhármas a beteg talpának vizsgálata után. House közben már elő is halászott egy kis lámpát az egyik zsebéből, és a beteg szemhéját felhúzva belevilágított a szemébe.
– Mit csinál? – kérdezte Foreman gyanakodva.
– A betegünk vak– jelentette ki House.
– Igen. Születése óta! Mit keres, House? – folytatta a kötekedést a fekete férfi.
– Mondtam, bizonyítékot– és átadta Foremannak a lámpát, aki lehajolt, hogy megnézze, miről beszél House.
– A vitamin hiány– mondta House. – A betegünk májelégtelenségben szenved. Az ólom nem a májban lelt otthonra, hanem a betegünk vérében. Plusz a mellékvese kéregállományában termelődő nagyon fontos de nagyon bonyolult nevű hormonokat illetően már nekem is úgy tanították az egyetemen, hogy szteránvázas vegyületek.
– Tehát koleszterinből lesznek – folytatta Taub. – És a koleszterin a májban termelődik.
– És mivel a máj ezt a feladatát sem végezte el, kevés hormon termelődött, és ezért volt alacsony a nátriumion szintje is –fejezte be a diagnózist House.
– Fekélyes a szaruhártya – jelentette ki Foreman befejezve a beteg szemének vizsgálatát.
– Igen, az A vitamin hiányának egyik legjellemzőbb tünete. De kicsit nehéz észrevenni valakin, aki eleve vak. Talán a kiszáradt verejték– és faggyúmirigyei jobban is feltűnhettek volna, bár megbocsátom ezt a kis tévedést maguknak, hisz ennyi égési sérülés mellett nehéz lett volna észrevenni– House ezzel befejezettnek is tekintette az ügye. Már csak a biopszia volt hátra, de Miller úgy rendelkezett, hogy előbb még az ehhez szükséges bőrfelületet újabb operációnak veti alá. A biopsziát így másnap, szombaton végzik majd el.
A diagnózist követően House nyugodt szívvel tért be pszichiátere, Dr. Adams irodájába. Kedves is volt, életet is mentett, ha hálát nem is, de egy kis vállveregetést beiktatott volna magának erre a délutánra.
– Örülök, Dr. House, örülök, hogy sikerült teljesítenie az első lépést – fogadta Adams House beszámolóját. Megbeszélték, milyen eseten dolgozott a héten, hogyan reagáltak a viselkedésére, és House, a diagnózisból származó örömében, hogy megint megfejtett egy rejtvényt, szinte magától mesélte el a hetét. Örült annak, hogy a pszichiátere előtt is beszámolhat arról, hogy igenis jó orvos, és remélte, szerez egy-két jó pontot is nála, mert nem óhajtott több sem kedves, sem ehhez hasonló szélsőséges dologba belemenni. Végül saját maga lepődött meg azon, hogy mégis úgy jött ki az irodából, hogy rábólintott Adams minden szavára.

Épp hazafelé indult, mikor az előcsarnokban Cuddyba ütközött. A nő mosolyogva fogadta és együtt léptek ki az ajtón.
– Milyen volt a sajtótájékoztató? – érdeklődött udvariasan House.
– Hát, sok hülye kérdés, sok hülye újságíró– válaszolta Cuddy, majd grimaszával jelezte, mi a véleménye az ilyen felhajtásokról. House elmosolyodott ezen, majd elérték a kocsiját.
– Hát, akkor holnap találkozunk!– köszönt el Cuddy, de House nem engedte.
– Nem muszáj, ha nem akarod– mondta neki. Nem akarta kényszeríteni semmire.
– Oh– Cuddyt meglepte House megjegyzése. Szívesen elment volna vele vacsorázni, sőt, szeretett volna, de jobb volt így, hogy a férfi elviccelte a dolgot. – Hát, ha te nem akarsz… – mondta végül kerülve a férfi tekintetét.
– Én szeretném …– mondta zavartan a férfi, de félbe maradt hirtelen a mondta. – Ha te is szeretnéd – javította ki magát gyorsan. Cuddy megengedett magának egy kis mosolyt, végre nem csak ő volt zavarban. House kínjában a kocsikulccsal zörgött, Cuddy meg a kesztyűjét szorongatta.
– Én szeretnék –mondta azért gyorsan Cuddy, nehogy House megint meggondolja magát.
– Oké, de akkor te fizetsz! – tért vissza House önbizalma, s most már mindketten feloldódtak ismét. Cuddy mosolyogva válaszolta, hogy szívesen fizet, House pedig figyelmeztette, hogy dögös ruhát válasszon, majd megbeszélték, hogy a férfi majd még telefonál a részletek miatt. Végül mindketten széles mosollyal ültek be autóikba, és indultak haza a szitáló esőben.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..