Düh

Írta def

– Akkor beszélgessünk, mint orvos az orvossal.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ismerem a fajtáját. Be fog köpni a Nagyfőnöknek.
– Csak annyit mondok a bizottságnak, amennyit tudniuk kell. Az orvosi titoktartás itt is érvényben van.
– Persze, mintha nem hajolna meg a hatalom előtt.
– House, kérem. Beszéljünk inkább arról, hogy érzi magát idekint?
– Remekül, nem látszik rajtam? – egy pillanatra farkasszemet nézett Dr. Adamsszel, az új pszichológusával, majd kissé ingerülten folytatta: – Hát jó, mit akar hallani? Hogy nyomorultul érzem magam és meg akarom változtatni az életem?
– Meg akarja változtatni az életét?
– Hát, szívesen elfogadnék egy kis fizetésemelést, meg jól jönne egy bejárónő is…
– Komolyan, House! Nem gondolja, hogy valami célt ki kéne tűznie magának?
– Célt? Mint egy öt éves terv? Nem ez volt odaát Európában diktatúra néven? – megállt egy pillanatra, hátha a vicc kivált valami hatást az orvosból, de az továbbra is komoly képpel ült vele szemben, és nem reagált semmit. – Maga pont olyan, mint Wilson. Kimanipulál belőlem valamit, amit végül olyan válasszá formál, amit hallani akart, aztán meggyőz róla engem is, hogy tényleg azt mondtam, és a végén azt sem tudom, hol áll a fejem.
– Úgy gondolja, a kollégái manipulálják?
– Még szép. Dr. Cuddy is rámuszított egy kis pulikutyát, aki egész nap a sarkamban lohol, alig lehet lerázni, és amilyen kétszínű, ha nem figyelek, még savanyúságot csempész a szendvicsembe, csak hogy Cuddy kedvében járjon.
– Látom, nem akar válaszolni a kérdéseimre.
– Gyors a felfogása.
– Ezzel csak meghosszabbítja a folyamatot.
– Tényleg? Azt hittem két hónap a maximum kiszabható büntetés.
– Tőlem is függ, hogy vissza kapja-e a munkáját.
– Most fenyeget?
– Nem, csak érvelek.
– Jó stratégia. Csak kár, hogy nálam fabatkát sem ér. Jól vagyok! Nincs szükségem beszélgetésre.
– Ha jól van, akkor nincs mitől félnie. És én megígérem magának, hogy nem manipulálok ki egy választ sem.
– Már el is kezdte. Szóval, azt akarja hallani, hogy milyen idekint? Szar, de jobb, mint bent volt. Hogy érzem magam? Fájdalmaim vannak, altató nélkül nem alszom, és antidepresszánst szedek. Még mielőtt felírna párat. Kérdés?
– Beszélt az érzéseiről valakinek?
– Igen. Magának, úgy kb. öt másodperce.
– Barátok, családtagok?
– Anyám felhívott pár napja, Wilson meg megkérdezte, kell-e pénz. Megvagyok, köszi.
– És Dr. Cuddy? Úgy tudom, barátok.
– Szereti közel tudni magához az ellenségeit.
– Erős szó az ellenség, nem gondolja?
– Dr. Cuddy oda van értem, majd megőrül az igéző szemeimért, de nekem elveim vannak, doktor úr, nem adom csak úgy oda magam egy kiéhezett anyatigrisnek. Engem meg kell hódítani!
– Kössünk alkut – jelentette ki a pszichiáter hirtelen, House-t meg is lepte a témaváltás, de gyorsan rávágta azért:
– Hallgatom.
– Én megígérem magának, hogy nem faggatom, nem kényszerítem semmire, és a második hónap végén fényes értékelést adok magáról, de cserébe teljesítenie kell pár dolgot.
– Pár dolgot? Ez csapdának tűnik.
– Nem az, higgye el. Még meg is fogja köszönni nekem.
– És mi lenne az a pár dolog?
– Készítsünk egy listát, rendben?
– Nem szeretem a listákat, a legtöbb végtelen, és elrémiszt, ha tudom, mi vár rám…
– Akkor nem mondom meg, mi vár magára, és hétről hétre kapja az új feladatokat.
– Mint egy valóságshow-ban? És ha nem sikerül egy hét alatt teljesítenem, akkor kiszavaznak a villából?
– Nem olyan feladatok lesznek, amiket nem tud teljesíteni.
– Mondjon egy példát!
– Nem, előbb egyezzen bele!
– Így is elég zsúfoltak a heteim. Általában megmentek egy-két életet, amolyan szuperhős szindrómában szenvedek. Nem tudom, belefér-e a „megváltoztatom az életem” projekt.
– Jó, akkor folytassuk. Dr. Cuddynál jártunk. Beszéljen nekem az iránta való érzéseiről!
– Egy hét egy feladat?

House furcsán érezte magát a kezelés után. Még mindig ki nem állhatta a pszichiátereket, ez a Dr. Adams pedig kimondottan tenyérbe mászó volt. Nem tervezte, hogy bármit is megtesz abból, amit a következő kezelésre kitalál a pasi, de ez a beszélgetős dolog sem ment neki. Az állását viszont nem szeretné kockára tenni. Nem ismerte az orvost, de a stílusából ítélve bűntudat nélkül leírná a tanács előtt egy életre, mielőtt azt mondhatná, Cushing szindróma.
House az onkológia felé ment, ahol Wilsonnal volt találkozója, hogy utána együtt menjenek rendelni.
– Dr. Wilson? – kérdezte House a nővérpultnál az egyik ápolónőt, aki a szemben lévő kórteremre mutatott. A férfi kopogás nélkül húzta el az ajtót, megzavarva ezzel Wilson a beteg állapotáról szóló beszámolóját.
– Zavarok? – kérdezte House ártatlan tekintettel, Wilson pedig egy rosszalló pillantással azt tanácsolta neki, inkább odakint várjon.
– Ha már itt vagyok, meghallgatom a diagnózist – fordult kíváncsi tekintettel az ágyban fekvő nyolc év körüli kislány felé, majd barátja mellé botorkált, és kivéve a kezéből átlapozta a kislány aktáját, miközben fel-felpillantott az ágy mellett ülő szülőkre.
– Ő Dr. House – mutatta be az idegent a szülőknek. – Ha zavarja önöket a jelenléte…
– Nem, semmi gond, folytassa csak, doktorúr – Mondta neki az apa, miközben bátorítóan megszorította lánya kezét.
– Nos, mint mondtam, a vizsgálat kimutatta, hogy Emmának agytumora van. Ez nagyon ritka az ő korában…– Itt egy pillanatra elhallgatott, időt adva ezzel a szülőknek, hogy félbeszakítsák, ha nem szeretnék, hogy a gyerek is hallja a diagnózist, de ők bólintottak, hogy folytassa csak. – A legjobb kezelés, ha minél hamarabb elkezdjük a kemoterápiát, de sajnos még legalább két napot várnunk kell vele.
– Miért? – nézett össze Emma édesapja és édesanyja.
– A lányuk sajnos vírusos fertőzésben szenved…
– Hehe! – szakította félbe az onkológust borostás kollégája. Wilson kérdőn nézett House-ra. – Oh, bocsi. Folytasd csak! – majd visszafordult a lány aktája felé.
– Nos, feltételezésünk szerint csak influenza, de addig nem kezdhetjük el a kemót, amíg nem kezeljük ezt is.
– És két nap alatt meggyógyítják az… influenzát? – Kérdezte Emma édesanyja zavartan.
– Reméljük. Nagydózisú antibiotikumot adunk neki. Az remélhetőleg hatásos lesz a fertőzéssel szemben.
– Remélhetőleg? Hogy érti ezt? – kérdezte az apa, látszott rajta, hogy nem éri be egy egyszerű feltételezéssel. House is kíváncsian nézett barátjára, miután hangosan becsapta a mappát.
– Ha nem kezeljük a fertőzést, a kemoterápia után a legyengült immunrendszere miatt a legkisebb fertőzés is halálos lehet.
– Ha egyáltalán megéli a kemót – vette át a szót House, mire minden szempár megdöbbenve nézett rá. – Ha reggelire, ebédre, uzsonnára és még vacsira is antibiotikumot kap, a kedves lányuk két nap alatt maradandó vesekárosodást szenved, és kemó ide vagy oda, egy rákos kislány akkor sem kap új vesét, ha nyolc éves. – közölte a megdöbbent szülőkkel a puszta tényeket a férfi. Wilson hirtelen nem tudott mit mondani, a szülők felváltva hol rá, hol House-ra néztek.
– House, a tumor heteken belül így is– úgy is megöli, ha még időben elkezdjük a kezelést, nyerhetünk pár hónapot… – suttogta Wilson, hogy a szülők lehetőleg ne hallják meg. Viszont azzal, hogy csak a másik orvoshoz beszélt, mégjobban felkeltette a szülők aggodalmát.
– Dr. Wilson, mi folyik itt? – kérdezte az apa aggódó hangon.
– Szerintem nem vírusos fertőzés – jelentette ki House határozottan. Wilson dühösen temette az arcát a kezébe, próbálta rendezni a gondolatait. House továbbra is állta a szülők tekintetét, akik elbizonytalanodtak, vajon melyik doktornak is lehet igaza.
– Agytumora van. Ezt nem vonhatod kétségbe! – vitatkozott Wilson kissé emelt hangon House-zal.
– Oh, nem is akartam. A kemó jöhet, de csak miután kiderítettem, mi az igazi baja a gyereknek.
– Miből gondolod, hogy téves a diagnózisom? – vetette neki dühösen a kérdést Wilson.
– A tünetei nem stimmelnek.
– Ezt hogy érted?
– Lábfájás, izomgörcsök, légszomj… nem épp az influenza jelei. És az agytumoré sem.
– A lábfájás lehet ízületi gyulladás, ami az influenza következménye. És fáj a torka, a feje, és lázas volt egy pár napja.
– Nem influenza– jelentette ki House, és farkasszemet nézett a dühös Wilsonnal.
– Két napod van.
– Vettem, főnök – majd sántikálva elindult a folyosó felé, de mielőtt kilépett volna a szobából, még visszaszólt Wilsonnak: – Ez akkor azt jelenti, hogy felmentést kapok a rendelés alól?
– Két nap, House!

House csapat amolyan elit gárdának minősült a kórházon belül. Ha lett volna hierarchia az itt dolgozó orvosi csapatok között, House diagnosztikai csapata nagyon magasan lett volna. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy főnökük hozzáállása lehetővé tette számukra, hogy szinte mindent latba vessenek, hogy elérjék a céljaikat. Mivel állandó versenyfutásban voltak az idővel, a gyorsaság elengedhetetlenül fontos volt számukra. Viszont egy agytumorban szenvedő nyolc éves kislány a megedzett diagnosztikai képességeiket és érzéseiket is próbára tette. És két nap, az két nap, akárhonnan is nézzük.
– Influenza– jelentette ki Foreman, és mint aki jól végezte dolgát, letette a mappát az asztalra, és kényelmesen hátradőlt a székében.
– Nem – préselte ki House a száján, miközben filctollával a fehér táblán kopogott és fájó jobb lábáról próbált minél több súly áthelyezni a bal lábára.
– Miért nem? A tünetei ráillenek! – érvelt Foreman a főnöke ellen, mert még most is nehezen fogadta el, hogy tévedhet. House viszont válaszra sem méltatta, hanem tovább koncentrált, és fixírozta a tüneteket a táblán.
– A légszomj utalhat tüdőbajra – vette át a szót Tizenhármas, akit látszólag nem viselt meg a kislány szomorú sorsa, de minden haldoklóban önmagát látta, és a félelem olyan dopping, ami teljesítésre készteti.
– Lehet egy áttét, vagy kissejtes tüdőrák, ha a röntgen nem mutat semmit– vélekedett Cuddy, aki általában szeretett rögtön a diagnózissal előállni.
– Kevés az időnk. Nézzünk vérképet, toxikológiát, és csináljunk egy terheléses tesztet is. Taub, maga faggassa ki a szülőket, voltak-e kirándulni valahol, és hogy volt-e valamilyen örökölhető betegség a családban! Rajta! – az utolsó szót követően a csapat gyorsan felpattant, és elindult az onkológia felé, hogy minden fortéjukat latba vetve elérjék, hogy a két nap alatt annyi tesztet és vizsgálatot végezhessenek soron kívül, amennyit csak ki tudnak könyörögni a nővérekből.
Cuddy marad csak House-szal egy szobában, ő még mindig Emma kórlapját tanulmányozta.
– Wilson betege? – kérdezte a férfitól.
– Igen.
– Mennyire súlyos?
– Három, négy hónap, max. fél év – válaszolta House szomorú hangon.
– És ha a kemó segít?
– Nem fog. Láttad a tumort? – Cuddy lapozott egy pár oldalt a vaskos mappában, majd nem kérdezett többet. Összecsukta az aktát, és elindult a folyosó felé. Mikor House mellé ért, elétette a mappát, és megszólította.
– Csak ne adj nekik hamis reményt.
– Az nem az én specialitásom. Erre vannak az onkológusok – válaszolta House fel sem nézve a nőre. Cuddy bátorítóan a vállára tette a kezét, majd ő is elhagyta az irodát, egyedül hagyva House-t a gondolataival.
House most új taktikát választott a tünetek rendszerezésére. Ez elterelte a gondolatait a kislány arcáról, és megpróbálta elfelejteni, hogy ezzel is csak pár hónapot nyerhetnek neki. Három oszlopot készített a táblán, az elsőbe kérdőjelet írt, a harmadikba az agytumort, a középsőbe pedig a közös szót írta két kérdőjel közé. A tüneteket ezután megpróbálta besorolni a kategóriákba. Vízszintes vonallal választotta el az egyes variációkat. Tudta, hogy rengeteg változatot lehetne még összehozni, de most az egyértelmű dolgokra volt csak idejük. Így is legalább 7 féle variációt hagyott a táblán, és mindegyik több betegségre is illet. Már jó ideje a táblát fixírozta, mikor Foster nővér megérkezett az irodába. House csak egy pillantást vetett rá, de nem köszöntek egymásnak. A nő nem zavartatta magát, leült a férfi mögé, és ő is a táblát kezdte nézni felváltva Emma kartonjával.
– Ha egy nyolc éves kislány bemegy magához a rendelőbe, és azt mondja, fáj a lába, és nehezen kap levegőt, mi az első tippje? – kérdezte House még mindig a tábla felé fordulva.
– Izomláz – mondta a nő egykedvűen, de utána kíváncsi hangnemben folytatta. – Légszomj? Lehet fáradság, pánikroham, asztma, fulladás, szívzörej, folyadék a tüdőben.
– És mégis CT-re küldték – mondta House szinte suttogva.
– Miért? – tette fel a kérdést Foster nővér. Ez az egyszerű kérdés pengeként hasított a csendben.
– Jó kérdés – vágta rá House, majd felpattant, hogy kiderítse. Foster nővér készségesen követte, de mielőtt kiléptek volna a folyosóra, House hozzá fordult. – Ahova én megyek, oda maga nem akar engem követni. Keresse meg a csapatot, az onkológián vannak.
Foster nővég Emma kartonját szorongatva a kezében a liftek felé ment. House elindult az ellenkező irányba, de milyest a nővér mögött bezáródott a liftajtó, visszafordult ő is, és Wilson irodájához csörtetett. Kopogás nélkül benyitott, és köszönés helyett csak bedugta a fejét, és gyorsan szétnézett. Wilson közben unottan vizslatta barátja akcióját, aki végül tisztának nyilvánította a területet, és lassan odabicegett a Wilsonnal szemben lévő egyik székhez. Fájó arckifejezéssel lassan leült, majd kinyújtotta jobb lábát és szórakozottan elkezdett nézelődni az irodában.
– Mi az? – kérdezte pár perc hallgatás után Wilson, akit kezdett nagyon zavarni a másik férfi furcsa viselkedése.
– Nem influenza.
– Ezt már mondtad. De ennél azért előbbre jutottál, nemde?
– Ki küldte CT-re?
– Én – válaszolta ártatlanul Wilson, mintha épp egy bűntettel vádolták volna meg.
– Miért?
– A szülei említették, hogy a családban gyakori a daganat, és megkértek, hogy végezzek el egy pár rutin tesztet is. A markerek rákos sejtek jelenlétét mutatták, és az MR után már nyilvánvaló volt a diagnózis.
– De nem volt semmi tünet.
– Így utólag az influenza egyes jelei akár a tumor tünetei is lehettek – próbálta magyarázni Wilson, de nem tűnt túl határozottnak.
– Ha a szülők nem ragaszkodnak a tesztekhez, engedted volna egy influenza diagnózissal?
Wilson kerülte barátja tekintetét, de tudta, hogy az őt nézi. A homlokát masszírozta, így próbált gondolkozást színlelni, pedig csak időt akart nyerni. De végül nem válaszolt, és House inkább nem feszítette tovább a húrt. Tudta, hogy barátja így is már szinte személyes ügyként kezelte a dolgot, és nem az volt a célja, hogy ezt az érzést megerősítse benne.
– Nem a te hibád. És nem is azoké az orvosoké, akik nem végezték el rajta korábban a teszteket. Senki sem hibás– mondta House érzelemmentes hangon, mintha csak arról számolna be, hogy elsózták a krumplit a büfében.
– Nem érdekel, ki hibája! Az én betegem lesz, mikor meghal! – kelt ki magából Wilson. – Nem marad belőle más, mint egy plüssmackó a gyerekosztályon, egy hajfürt a szülők éjjeliszekrényén és egy emléktárgy a fiókomban.
House csendben tűrte barátja reakcióját. Ha valamit megtanult a pszichiáterektől, az az volt, hogy az elfojtott düh nem megoldás. Wilson dühösen szorította ökölbe a kezét, és mint aki most futott le öt kilométer, úgy kapkodta a levegőt. House némán ült egy percig, majd felkelt, és magára hagyta feldúlt kollégáját.

Amíg Tizenhármas és Foreman vért vettek a vizsgálatokhoz, Taub megpróbálta kikérdezni a szülőket a családban előforduló betegségekről, és mindazokról, amikkel House megbízta. De végül semmi használható választ sem kapott. Nem sokkal később átvitték a kislányt a terheléses tesztre, ami nem ment simán. Emma pár perc után görcsre panaszkodott, majd elkezdte kapkodni a levegőt. A szaturációja lecsökkent, és oxigénre kellett tenni. Fél óra alatt annyit romlott az állapota, mintha túl lett volna az első kemoterápiás kezelésen csak hajhullás nélkül.
House tanácstalanul ült csapatával az irodában, míg Foster nővér hangos csörömpöléssel főzte a kávét az egyik sarokban. A férfi tekintete találkozott Foremanéval, aki szintén ugyanúgy feleslegesnek tartotta a nővér jelenlétét, mint House. De House nem szólhatott egy szót sem, mert akkor elveszíti a fogadást Cuddyval, abba pedig minimum belehalt volna. Tizenhármas csörtetett be a szobába, kezében friss teszteredményekkel.
– A toxikológia szerint a vére teli van egy úgy nevezett dexitocinnal– mondta a többieknek, akik összehúzták a szemöldöküket, mert fogalmuk sem volt arról, hogy mi lehet az a dexitocin. Tizenhármas House kezébe nyomta az eredményeket, de ő inkább csalódott volt, mint kíváncsi. Közben Foster nővér elkészítette a kávét, és egyesével a csapat tagjainak kezébe adta a bögrét.
– Dexitocin? Mi az? Köszönöm– vette át Foreman a kávét Foster nővértől. – Még sosem hallottam róla.
– Ez egy gyógyszeralapanyag– mondta Taub, de látszott rajta, hogy nem érti az összefüggést. – Kedélyjavítónak használták régen, de már betiltották.
– A mellékhatások miatt. Láz, erős fejfájás, szívkárosodás– folytatta House a diagnózist.
– Egyértelműen nem influenza– mondta Foster nővér, miközben a forró kávéját szürcsölgette. House ránézett, de nem méltatta válaszra, ahogy a csapathoz sem szólt semmit. Átvonult a saját irodájába, hogy az emberiség felett érzett sajnálatát egy pohár whiskyvel enyhítse. Eközben a csapat elindult, hogy ellenőrizze a lány szívét, és House-ra hagyták, hogy kiderítse, ki és miért adott betiltott gyógyszer egy nyolc éves kislánynak.
House viszont már tudta a megoldást, csak nem tudta, mit kellene tennie. Tudta, hogy ha nem jelenti a dolgot, és kiderül, akár repülhet is, mert visszatart egy ilyen információt, másrészről pedig senki sem feltételezhette, hogy tud a dologról. Nem volt képes dönteni, ezért még egy pohár alkohollal tompította ítélőképességét, és úgy döntött, ráfér egy cigi.

A kórház ablakain monoton ütemben pattogtak az esőcseppek. Az eget szürke fellegek borították, és bár kora délután volt, az épületben már égett minden lámpa. House csapata közölte a szülőkkel, hogy egy bizonyos anyag túlzott fogyasztása okozta a lányuk eredeti tüneteit, és ez szívelégtelenségre mutat. A vizsgálat őket igazolta, de egy ilyen műtét hetekre visszavetné a kemoterápiás kezelést. Százalékokban beszéltek Emma túlélési lehetőségeiről.
House odakint ült az egyik aszalnál a kórház előtt egy fekete esernyő alatt kuporogva. Szorosan összehúzta magán a zakóját, egyik kezével az esernyőt tartotta, másikkal pedig az égő cigarettával játszadozott. Néha mélyet szívott belőle, és nézte, ahogy az esőcseppek legördülnek a feszes vásznon. Az eső olyan hangosan kopogott a szabadban, hogy elnyomott szinte minden zajt, csupán néha-néha hangzott fel egy-egy keservesen felbőgő sziréna a kórház keleti oldala felől. House épp a cigijéről lepergő hamut vizsgálgatta, mikor megállt mellette egy pár magas sarkú cipő.
– Vigyázz, még megárt nekik az eső – mondta közönyösen House a nő cipőire mutatva, az alkohol nem javított semmit a hangulatán.
– Dexitocin? – kérdezte Cuddy szomorúan. House felnézett rá, majd bólintott, így a nőnek bele kellett törődnie abba, amit már így is megtudott a csapattól. Végül kénytelen volt diagnosztából igazgatóvá változni, és feltenni azt a kérdést, amit a helyzet megkövetelt.
– Hogyan?
– Képzeld el, hogy ellepik a rovarok a gyönyörű, nyolc éve ápolgatott kertedet– kezdett bele House a történetbe. – Nem túl sok, de épp elég, hogy megijedj. A szomszéd azt javasolja, menj el egy maszek kertészhez, mert a nagy, állami kertészetek, akik ingyen megcsinálnák neked a kártevő irtást, megbízhatatlanok, és csak tönkretennék a gyönyörű kertedet felesleges és fájdalmas kezelésekkel. Te hallgatsz rá, és ez a maszek kertész felír neked egy csodaszert. Egy ideig virul a kerted, de aztán elkezd fulladozni, és izomgörcsei lesznek. A maszek kertészed azt mondja, fogalma sincs, mi baja a kertednek, de még több pénzért tud adni valamit. Ekkor kezd gyanús lenni neked a dolog. Úgy döntesz, ideje bevonni a szép nagy kertészetet, ahol profi, sok évig képzett kertészek dolgoznak. Beszélsz nekik arról, hogy fulladozik a kerted, de boci szemet meresztesz, és mint aggódó hobbikertész, ráveszed őket, hogy végezzenek el pár tesztet kártevőkre is. A kertész hatalmas kártevőfészket talál, de sajnos a fulladás és a többi tünet miatt nem irthatja ki a kártevőket, mert félő, hogy a gyönyörű, nyolc éves kerted is vele pusztul – mikor befejezte House a metaforát, Cuddy szemébe nézett, aki egyre csüggedtebben és elkeseredettebben figyelte a férfit, aki tovább folytatta. – De te nem mondasz semmit, mert félsz, hogy ha a profi kertész rájön, hogy valami nem kóser cuccal kezelted a kertedet, szól a hatóságoknak, és soha többé nem látod a haldokló kertedet.
Cuddy tanácstalanul állt az esőben, egyik kezében az esernyője volt, másik kezével pedig kitűnően ábrázolta tehetetlenségét. Hol csípőre tette, hol gesztikulált volna a mondandójához, de percekig nem jött ki hang a torkán. Ő is anya volt, tudta, hogy milyen őrült dolgokra lehet rávenni egy-két elkeseredett szülőt, és megijedt. Sajnálta Emmát, sajnálta a szüleit, akik rossz döntést hoztak, de csak most döbbent rá, hogy ő is hozhat majd rossz döntést, és nem tudta elítélni a szülőket. Végül House-hoz fordult, aki nyilván ugyanezekkel a dilemmákkal küzdött, csupán a szülői indíttatás érzelmi szálai nélkül. – A szülőké a választás. A jelentést majd én elintézem.
House bólintott, majd Cuddy gyorsan visszament az épületbe próbálva minél kevesebb pocsolyába belelépni. House továbbra is kint ült az esőben. Megkönnyebbült, hogy Cuddy átvállalta a döntés terhét, és legalább abban vigaszra talált az emberi hülyeség mögött, hogy valóban nem influenza volt.

Másnap reggel a kórház előterében találkozott ismét House barátjával. Nyilvánvalóan már Wilson tudott Emma diagnózisáról, és mikor mellé lépett, csak ennyit mondott neki az onkológus:
– Mindenki hazudik.
House felpillantott barátjára, aki még mindig kerülte a tekintetét, és néhány haszontalan üzenetet vizsgálgatva elindult a liftek felé. House követte, de Wilson gyorsan ment. Mikor megint mellé lépett, megdöbbenve szegezte neki a kérdést, ami miatt barátja nem nézett rá.
– Te tudtad!?! – kérdezte és mondta is egyszerre, Wilson kezében pedig összegyűrődtek a cetlik, ahogy ökölbe szorította a kezét. House megdöbbent, nem számította arra, hogy barátja tudott a dologról. – Akkor is tudtad, amikor bementem hozzád tegnap?
– Igen. De már nem számított. Ha a szívét műtik meg, nem kezdhetik el a kemót hetekig, de aztán már késő lesz, és marad legfeljebb két hónapja. Ha a kemót kezdik el, akkor az első kezeléstől kezdve beteg lesz. Egy külső pacemaker segítségével talán kibírná a harmadik, talán a negyedik kezelésig, de nem tudni, meddig bírná a szíve. Csak azt akartam, hogy a szülei mellette maradhassanak.
– Idióta. És te ezért okolod magad? Ennél többet nem tehetsz érte!
– Nincs bűntudatom! Dühös vagyok! Dühös vagyok, hogy egy nyolc éves kislánynak a szülei hülyesége miatt kell meghalnia, és dühös vagyok, hogy nem volt ott valaki, hogy megállítsa őket! – kissé emelt hangon történt az eszmecsere közöttük, de mindkettőjüknek jól esett, hogy végre kiengedhették a gőzt. House nem hibáztatta barátját, amiért dühös. Ő maga is dühös volt.
– House! – szólt Cuddy a hátuk mögött. Együtt érzően nézett rájuk, de ott lapult tekintetében a „hagyd békén, így is kivan” kifejezés, amit jól értett a férfi. Mielőtt elindult volna a nő felé, barátjával váltottak egy pillantást, és mindketten tudták, hogy este, egy jó erős whisky után szó nélkül megnéznek egy monster truck versenyt, és minden rendben lesz.
Cuddy az irodája felé vette az irányt, House pedig készségesen követte.
– A szülők döntöttek– jelentette ki a nő, miközben leült az asztala mögé. House ledobta a táskáját, majd ő is leült a nővel szemben.
– A műtétet választják – mondta House. Cuddy bólintott, majd House felállt, mivel sejtette, hogy ennyi volt a reggeli megbeszélésük. Már vette fel a táskáját, mikor észrevette, hogy Cuddy arcán könnyek csordulnak végig. A nő megpróbálta őket gyorsan letörölni, majd felállt, és néhány mappát kezdett átpakolni az asztalról az egyik szekrényhez, mintha House ott sem lenne. De ő csak állt ott némán, ezzel jelezve a nőnek, hogy látja, hogy sír. Cuddy végül megfordult, és abbahagyta a pakolászást.
– Semmi bajom, csak… olyan nehéz – mondta végül, és eleredtek a könnyei. Most már nem is próbálta elrejteni őket, House is visszaejtette táskáját a padlóra, és botjára támaszkodva elindult a nő felé. Cuddy keserűen rámosolygott, nem vallott rá, hogy elsírja magát. Mikor House odaért elé, egymás szemébe néztek, és Cuddy most először vallotta be még magának is.
– Félek– hangja a tehetetlenségtől csengett, arcát ellepték a könnyek. Amint kimondta, ami a szívét nyomta, megölelte a férfit. Arcát House mellkasába temette, könnyeivel eláztatva a férfi ingét. House lehajtotta a fejét, karjaival pedig gyengéden átölte a nőt. Az arcát a nő hajára fordította, érezte annak kellemes illatát, és csak szerette volna, ha a nő megnyugszik. Jól esett, hogy megölelik egymást, már talán rég esedékes lett volna, de mégis azt szerette volna, ha Cuddy nem sír. Ez volt az egyik véglet, a boldogság pedig a másik, amikor nem tudott neki semmit mondani. Most Cuddy erősen szorította a férfi karját, míg végül kezdett megnyugodni. Mikor már a légzése is ismét lelassult, House meglazította az ölelést, de nem engedve el ránézett, Cuddy kisimította haját az arcából, és bocsánatkérően pillantott a férfira.
– Ne haragudj – mondta a nő, majd egy kis mosoly is megjelent a szája szélén. House komoly tekintettel nézett a nő szemébe, majd megkérdezte:
– Jól vagy?
– Igen, csak fárasztó volt ez az elmúlt egy hónap. Csak kiborultam.
– Ááááh, szóval csak kiborultál – mondta House kissé furcsa hangsúllyal. Kezeit elvette a nő derekáról, Cuddy pedig a férfi önelégült vigyorgására próbált választ találni az arcát fürkészve.
– Nem! – csattant fel, mikor megértette az okát.
– Te magad mondtad, hogy kiborultál…
– Nem! – most már kezébe temette az arcát, úgy mondogatta, hogy nem. House csak vigyorgott, és miután magában elmondott egy rövid hálaimát, Cuddy sírástól kivörösödött szemébe nézett.
– Mond gyorsan, aztán irány dolgozni! – mondta Cuddy már a megszokott stílusában.
– Nos, van egy vörös nőszemély, aki idegesítően sokat fecseg, borzalmas kávét főz, kémkedik, és mindemellett még nem is orvos, mégis a csapatom tagja. Szeretném megtanítani repülni.
– Jó, Foster nővér holnaptól a sürgősségin dolgozik– adta be a derekát Cuddy, és még örülhetett, hogy ilyen olcsón megúszta.
– Köszönöm! – mondta neki House egy elbűvölő mosoly kíséretében, amire Cuddy csak egy fejrázással válaszolt. House összeszedte a holmiját, majd elindult a kijárat felé, de mintha elfelejtett volna valamit, hirtelen visszafordult.
– A szombat jó lesz? – kérdezte Cuddyt, aki nem értette a kérdést, és csak meresztette a szemét.
– Mire?
– Hát a vacsora, amiben fogadtunk – mondta House, mintha egyértelmű lenne, amit mond.
– Nem fogadtunk vacsorában.
– Jaj, dehogynem. Vacsora, plusz kívánság.
– Azt mondtad, nem fogadsz kajában.
– Nem is, volt egy pár kellemetlen élményem, de a vacsora konkrétan nem kaja, hanem egy alkalom, ahol lehet a kaják között válogatni.
– És én fizessek?
– Ígérem, nem a legdrágább borból rendelek.
– A szombat jó.
– Oké. Akkor hétre érted megyek! – majd mosolyogva kiballagott a nő irodájából, és elindult Dr. Adamshez, hogy megtudja, vajon milyen feladat vár rá a lista élén.

Vége a negyedik résznek.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..