Jobb, mint a Vicodin

Írta def

Kellemes kora őszi este volt. Stan a barátnőjéhez, Rose-hoz igyekezett. Ma volt az egy éves évfordulójuk. Egy romantikus vacsorát terveztek abban az étteremben, ahol elősször randevúztak. Stan vett egy nagy csokor vörös rózsát, és mielőtt bekopogott volna, még egyszer ellenőrizte a zsebében lapuló apró dobozkát. Kopogott. Nem érkezett válasz, semmi zaj nem szűrődött ki a lakásból. Még egyszer kopogott, most kicsit hangosabban. Mintha hallana bentről valamit.
– Rose? – és kopogott még egyszer. Már kezdett aggódni. Végre kinyílt az ajtó, és ott állt Rose.
– Mi történt? Miért nem válaszoltál? – kérdezte aggódva a férfi.
– Ne haragudj, a fürdőszobában voltam, nem hallottam, hogy kopogtál – válaszolta a lány.
Látszott rajta, hogy még nincsen kész, köntösben volt, és a haja is frissen mosott.
– Kilencre foglaltam asztalt. Ha nem indulunk mindjárt… – kezdett bele Stan, amikor észrevette, hogy Rose nincs jó színben – Jól vagy? Olyan sápadt az arcod…
– Igen, persze… – de a nő hangja erőtlen volt, és mintha az összes ereje kiszállt volna a testéből ezekkel a szavakkal, elhomályosult előtte minden, és összeesett. Stan látta, hogy az ájulás kerülgeti a lányt, így még mielőtt a padlóra eshetett volna, elkapta, és a kanapéra fektette. A lány arca falfehér volt, és folyt róla a víz. Gyorsan felpolcolta a lábát, de a lány nem tért magához. Stan felkapta a telefont, és tárcsázta a mentők számát.

Még a nyár utószele érződött az egész kórházban. A sürgősségin több volt a fiatal, utcai balesetet szenvedő, mint az év többi szakaszában, és a kikapcsolt légkondicionálók miatt az irodákban is füllesztő meleg uralkodott. Dr. Lisa Cuddy, a kórház igazgatója kapcsoltatta ki a légkondicionálókat az orvosok irodáiban, spórolás gyanánt. Így még a sürgősségin és az ambulancián is kellemesebb volt a zsúfolásig telt várótermekben lenni, vagy az apró kórtermekben kezelni a nem túl komoly sérüléseket, mint az irodákban csücsülni egy-egy akta felett. Viszont ez nem nyújtott nagy segítséget annak a kis orvos csapatnak, akik kénytelenek voltak az emelten dolgozni legújabb esetükön. Az asztalfőnél Dr. Eric Foreman ült, zakója a fogason lógott, akárcsak Dr. Taub-é. Remy, a csapat egyedüli nő tagja viselte a legjobban a füllesztő meleget. Mindhárman egy-egy kék aktát tanulmányoztak.
– House imádná. – mondta a nő.
– House minden furcsa esetet imád, főleg ha a beteg mellett még ül is valaki – válaszolta Taub, akinek egyáltalán nem hiányzott főnöke szarkazmusa, és mint az utóbbi két hónapban kiderült, szakértelme sem. Bár nem sok ügyet kellett megoldaniuk, azt a pár esetet mindig sikerrel zárták le pár nap alatt. És a légkondik zavaró hiánya miatt inkább a klinikai órák számát növelték meg egy-egy új eset helyett.
Egy nő viharzott el az üvegfal előtt, de mikor meglátta őket odabent, egy pillanatra megdöbbent, és visszafordult az ajtó felé.
– Maguk itt? – kérdezte az igazgató nő – Feltételezem, érdekes eset lehet.
– 26 éves nő. A lakásán esett össze, a barátja hívta ki a mentőket. Rengeteg vért vesztett, már háromszor kapott vért amióta itt van, de egyre rosszabb az állapota – válaszolta Foreman – És ami a legfurcsább, nincs rajta sérülés és nincs belső vérzése sem.
– House imádná – válaszolta Cuddy. Taub felvont szemöldökkel nézett a nőre, majd visszafordult a csapathoz.
– Lehet, hogy fertőzés. Valami, ami pusztítja a vérsejteket – mondta Remy.
– Vizsgálják meg a vérét, hátha találnak valami toxint – mondta Cuddy, majd kiment a teremből. Remy és Taub már fel is álltak, hogy elvégezzék a szükséges teszteket, de Foreman közbeszólt.
– Már végeztek rajta vérvizsgálatot. Nem mutatott ki semmit. Kizárt, hogy a vérével legyen a baj.
– Akkor lehet, hogy genetikai. Vagy leukémia – mondta Remy.
– Annak pont ellenkező tünetei lennének – ellenkezett Taub.
– Valahová menni kell annak a sok vérnek – vélekedett Foreman – Nézzétek meg a testét, hátha találtok valamilyen elváltozást.
– És mégis mit keressünk? Harapásnyomokat? – kérdezte Taub hitetlenkedve.
– Akár – Foreman válasza komoly volt, nem hagyott kétséget a csapatban a felől, hogy akár még azt is találhatnak.

New Jersey-től húsz mérföldre található a kiváló Pszichiátriai intézet, a Mayfield klinika. Ahány beteg, annyi féle tünet és kezelés. Dr. Greene egyik kedvenc este mégis egy hétköznapi orvos volt. Dr. Gregory House volt a beteg neve, két hónappal ezelőtt került az intézetbe súlyos gyógyszerfüggősége miatt. Greene hallotta már az orvos nevét, aki egy diagnosztikai csapatot vezet a Princeton-Plainsboro kórházban. Két hónapja kezelte már, és egy hónap után sikerült is elérnie vele az áttörést. A gyógyszerről való leszokás, mint minden más függőség esetében is, nála is nehezen ment, de már hetek óta jól kezeli a gyógyszer hiányát az orvos. Greene-t ekkor kezdte komolyabban érdekelni az este, mert végre nem betegként tudta kezelni. A legtöbb esetben eddig vagy nagyon későn jutnak el, vagy tudja, hogy ha letelik a 3 hónapos terápia, előbb-utóbb visszaesnek. De Dr. House a kivételek egyike volt. Megvolt benne a kitartás és az erő, valamint mikorra már kitisztult a szervezete, az agyával is kontrollálni tudta a szükségleteit. Greene csodálta ezért, mert tudta, milyen fájdalmai vannak a gyógyszer hiánya miatt. Most a legnagyobb gondja ezzel a betegével csak annyi volt, hogy valahogy megóvja az unalomtól. Még nem akarja kiengedni, a három hónapot végig akarja csináltatni a páciensével, de talán már most megállná a helyét egyedül is odakint. De nem akart kockáztatni, így megpróbálta lefoglalni az orvost. Inkább kollégának, mint betegnek kezelte, így egy-két esetet rá is bízott. Mivel az itteni akták nem a furcsa tünetektől vaskosodtak, így Dr. House nem nagyon tudta elűzni így sem unalmét, de legalább élesen tartotta megfigyelő képességét. Greene az ajtó hangjára kapta fel a fejét. Dr. House sántikált be botjára támaszkodva, és mintha a saját irodájába sétálna be, úgy huppant le az asztallal szemközti székre.
– Az egyik ápolónőnek viszonya van a vörösképű orvossal.
– Dr. Jonesra gondol? – vonta fel a szemöldökét Greene.
– Ha neki van olyan képe, mint akit épp ropogósra sütöttek, és ha ő döngeti a szöszi nővérkét ebédidőben, abban az irodában, aminek az ajtaján a Dr. Robert Jones név áll, akkor igen, rá gondolok – válaszolta egykedvűen House.
– Wow, House. Honnan veszi ezt? – kérdezte hitetlenkedve az orvos.
– Nos, több jele is volt, de mondhatjuk, hogy az érzékeimre hagyatkoztam. Mármint az érzékszerveimre. Látás, hallás, szaglás… a tapintás kimaradt. Azt meghagytam a doktor úrnak – Greene-t ez annak ellenére is megnevettette, hogy tudta, Jones-nak otthon felesége van, és két fia. Ezt meg is osztotta House-szal, akit nem tágított megfigyelése mellől.
– Mindenki hazudik – ezzel érvelt, és le is zárta a témát.
– Nos, és mire jutott Tim tüneteit illetően? – terelte el a szót Greene is.
– Semmi köze a hallucinációihoz. Az tipikus skizofrénia, de a gyengeség és a fáradékonyság nem abból fakad. Szerintem rák, de ez nem az én szakterületem. Nem ártana neki egy CT.
– Oh, rák. Miből gondolja ezt?
– Nos, lehetnek a gyógyszerek is, de akkor miért furcsállná, hogy ennyit alszik és mégis fáradt?
– Nem a gyógyszerek azok. A rák illene, de semmi jele nincs a fáradékonyságon kívül.
– Lehet depresszió is, azt nem vennénk észre a skizofrénia miatt, de én még is csak a rák mellett voksolok.
– Tud valamit, amit én nem?
– Hát, az aktájában az állt, hogy pár hete megfázással kezelik. „Erősen köhög” – idézte.
– Megvizsgálom – és felkapta a telefont az asztalról. –Teresa, kérem, írja fel Tim-et egy vizsgálatra még mára. Rendben, az jó lesz. – és letette a telefont. Dr. House ezzel egy időben fel is állt, és menni készült – Remek vizit volt! Akkor holnap.
– Várjon, Dr. House, beszélni akartam magával valamiről. Üljön vissza, kérem – mutatott a szemben álló székre Greene. House kelletlenül visszafordult, és leült.
– Egy bizonyos Dr. Foreman kereste ma telefonon. Azt mondta, fontos ügy, és hogy biztos érdekelné az eset. Tudom, hogy nem fogad látogatókat, de arra gondoltam, talán az nem ártana, ha esetleg telefonon konzultálna a csapatával. És átfaxolták az aktát, valóban érdekes eset – és egy mappát nyújtott House felé az asztal felett. A férfi mozdulatlanul ült a helyén, és meredten bámulta Greene-t, miközben a jobb keze megfeszült a botján. Majd hirtelen felpattant, elkapta a mappát, és kiviharzott a szobából. De mielőtt még becsukta volna az ajtót maga után, odaszólt az orvosának: – Tényleg, meg akartam kérdezni, nem jelentett-e valaki szexuális zaklatást mostanában az intézetben?
– Nem, miért?
– Semmi – és gyorsan eltűnt az ajtó mögött.

Foreman akkor határozta el, hogy felhívja House-t a klinikán, amikor a csapat nem talált semmit. A CT minden rendben talált, és úgy tűnt, a vér egyszerűen felszívódik az ereiben. A lány most nem volt olyan rossz állapotban, de a vérnyomása még mindig alacsony volt, pármelyik pillanatban összeeshetett. Semmire sem haladtak az üggyel, és minden ilyen esetben House rugdosta el őket a célig. Más választása nem volt, konzultálnia kellett vele. Először persze Dr. Wilsont kereste meg, ő mondta ki először, hogy House-ra lenne szükségük, de Foreman nem akarta rögtön a legrosszabb lehetőséggel kezdeni. Ekkor fordult Dr. Cuddy-hoz, de ő nem ért rá az üggyel tüzetesen foglalkozni, és néhány felesleges tippen kívül semmi egyébbel nem szolgálhatott. Foreman egyedül ült House irodájában, és a főnök székében ülve fontolgatta a lehetőségeit. Végül rászánta magát, és tárcsázta a klinikát.
Pár perccel később Remy és Taub viharzott be a szomszédos tárgyalóba. Foreman attól tartott, hogy a beteg állapota romlott, úgyhogy gyorsan csatlakozott hozzájuk. Remy zavartan kutatott az íróasztalon, Taub pedig nyugodtan ült az asztal mellett.
– Mi történt? – kérdezte Foreman értetlenül, mivel nem tudta hova tenni munkatársai eltérő viselkedését.
– Új tünet: nyaktól lefelé lebénult. – válaszolta Taub.
– Hol vannak azok az átkozott filcek? – kiáltotta izgatottan Remy. Foremant megzavarta az új tünet. Egyre jobban remélte, hogy House hamarosan visszahívja. Remy végre megtalálta a filcet, és gyorsan felírta a tüneteket a fehér táblára, majd leült a többiek mellé. Mindhárman meredten bámulták a táblát, de egyiküknek sem jutott eszébe semmi értelmes.

House-t jobban izgatta végre ez az igazi eset, mint amennyire az látszott rajta. Mihelyst talált egy csendes zugot a társalgóban, belevetette magát az aktába. Valóban tetszett neki az eset, érdekes volt és szokatlan. Egy fiatal nő, akiben felszívódik a vér. Valamilyen toxin lehet, de ezt már tesztelték. Lehet, hogy már a szervezetéből kiürült, csak a nyomait hagyja maga után, és nem mutatja ki a teszt. Mi okoz vérveszteséget? House nagy levegőt vett, majd felpattant, és visszasietett Greene irodájába.
– Kip-kop! Remélem, nem zavarom, doktor úr, de szükségem lenne egy telefonra és egy tollra – Greene mosolyogva nyugtázta a tényt, hogy Dr. House visszatért.
Fél óra múlva House már a konferencia teremben találta magát egy telefonnal, egy írótömbbel és egy tollal. Néhány pillanatot várt, mielőtt tárcsázta volna a jól ismert számot. Mintha azt várta volna, hogy megszólaljon a telefon, és ne neki kelljen megtennie az első lépést. Végül csak felkapta a telefont, és tárcsázott. Kihangosította, és várt.
– Foreman. – szólt bele a telefonba egy hang.
– Jó reggelt, angyalok! – köszönt be vidáman House.
– House? – ismerte fel főnöke hangját Taub. Remy-t ugyanígy meglepte a hívás, de Foreman megkönnyebbült tőle.
– House, új tünetünk van – kezdett bele rögtön Foreman. A többiek kénytelenek voltak belenyugodni, hogy Forman a hátuk mögött felvette a kapcsolatot House-szal.
– Halljuk – recsegett House komoly hangja a kihangosítón keresztül.
– Bénulás – vette át a szót Remy – Nyaktól lefelé nem érez semmit.
– Mióta?
– Egy órája jelentkezett a tünet.
– Mit kapott?
– Vért, nyugtatót és infúziót. Semmi komolyat.
– Kutassák át a lakást toxinok után kutatva.
– Leteszteltük a vérét, nem mérgezés – mondta Foreman.
– Tudom, hogy letesztelték a vérét. Kutassák át a lakást! Keressenek erős tisztítószereket, festéket, gyógyszereket, állatokat, akármit.
– De.. –kezdett bele Forman, de gyorsan félbeszakították.
– Mi okozza a vér felszívódását? Rajta!
– Most nem ez a legjelentősebb tünetünk, hanem a bénulás. A vér most úgy tűnik, megmarad a szervezetében, vagy legalább is lassabban szívódik fel – válaszolta Taub.
– A vére nem szívódik fel – jelentette ki a hang a telefonból. A csapat értetlenül fogadta a kijelentést, nem értették – Csak át-a-la-kul! – oktatta ki a többieket House – Nem tanítottam maguknak semmit? Mindenki hazudik!
– De akkor hová tűnik az a sok vér? És egyébként is, mi okozza? – kérdezte Forman.
– Bizonyos toxinok válthatnak ki olyan hatást, ami miatt a vér önmagát emészti fel. Egy része beleolvadhat a csontokba, vagy lerakódhat az izmokra is. Azért nem láttuk a CT-n, mert nem rendellenes jelenség, csak úgy tűnik, ebben az esetben túl sok vér alakul át – mondta Remy elgondolkozva.
– Mint mondtam, kutassák át a lakást! – csendült fel House hangja a telefonból, s ugyanebben a pillanatban toppant be Cuddy az irodába.
– House? – kérdezte meglepetten, amikor megismerte a férfi hangját. Nem láthatta a vonal másik végén lévő orvos arckifejezést, amikor meghallotta a nő hangját. Egy pillanatra megfagyott a tekintete, nem tudta, mit válaszoljon. Végül a kedélyes hangnem mellett döntött.
– Főnök! – Cuddy-t meglepte a férfi hangneme, legalább annyira, mint hogy meghallotta, hogy konzultál a csapattal. De összeszedte magát, és válaszolni akart, de félbeszakította a telefonból feltörő hang.
– Amíg nem tudjuk, mi okozza a mérgezést, kapjon szteroidokat. Addig is küldjék be a mobilom, meg a labdát az irodámból. – és egy éles sípolás jelezte, hogy letette a telefont. Cuddy egy pillanatig zavartan állt a teremben, míg Remy, Taub és Foreman felálltak, és menni készültek. Remy és Taub már a folyosón jártak, mikor Foreman a zavart Cuddy-hoz fordult – Úgy tűnik, jól van.
– Ki? – tért magához zavarából Cuddy. Foreman egy mosollyal nyugtázta a nő reagálását, majd elterelve a szót, megkérdezte, hogy miért jött, de a nő válasza csak előző feltevését biztosította.
– Semmi fontos, csak meg akartam győződni róla, hogy tudják kezelni a helyzetet.

Foreman nem tartott a csapattal átkutatni a beteg lakását, amúgy is itt kellett maradni valakinek a beteg mellett, ha valami történne. A pulzusa egyre erősebb lett, és lassan zsibbadni kezdtek a végtagjai is. Ez azt jelenti, kezd kitisztulni a szervezete. Addig is, a legfontosabb, hogy megtalálják, mi váltotta ki a tüneteket, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. Még fen áll egyéb komplikációk lehetősége is, de ha az állapota ilyen ütemben változik, javul, akkor hamarosan sokkal jobban lesz. De most már House kezében van az eset, ha itt van, ha nincs. És hogy tartsák a kapcsolatot, el kell juttatni hozzá a telefonját. Dr. Wilson irodája közvetlenül az övék mellett volt. Foreman bekopogott az ajtón, majd benyitott.
– Nem zavarom? – kérdezte udvariasan az asztalánál ülő férfit. Wilson az órájára nézett, majd válaszolt: – Fél óra múlva lesz egy műtétem. De jöjjön, remélem, tudok segíteni – Foreman bement, de nem ült le, hanem megállt az asztal előtt, és úgy kezdett bele.
– Beszéltem House-szal az ügyről. Azt mondta, vigyük be a telefonját.
– Értem – ezzel benyúlt a táskájába, és előhúzott egy mobilt és átadta a másik férfinak. Foreman átvette, de folytatta: – Én most nem vihetem el neki, a többiek meg a beteg lakásán vannak…
– Mondtam, műtétem lesz. És egyébként is, két hónapja nem kíváncsi rám, nem hiszem, hogy most jött volna meg a kedve a társaságomhoz. – válaszolta Wilson fel sem nézve az előtte levő aktából. Foreman tanácstalanul állt az asztal előtt, próbált így hatni a férfira. Végül Wilson adta fel hamarabb.
– Nem! Mondtam, hogy műtétem lesz. Vagy várja meg a csapatot, vagy vigye el maga.
Foreman tudta, hogy vele nem megy semmire, de még ha lett volna ideje sem vitte volna el maga a telefont House-nak. Főnöke két hónapja került mindenféle érintkezést a külvilággal. Wilson és Cuddy is többször voltak nála látogatóban, de nem akart velük találkozni. Remy egyszer elrángatta őt is, de sosem jutottak be még csak a társalgóba sem. „Dr. House nem akar senkivel sem találkozni.” Mindenkit mindig ezzel fogadtak a portán, így csodaszámba ment, hogy visszahívta őket. Minha csak egy lakatlan szigeten lenne, elzárva a világtól. Lehet, így is fogja fel, mint egy nyaralást. De végül is valahogy el kell juttatni hozzá a telefonját, meg azt az átkozott labdát. Foreman egyszer, még két hónappal ezelőtt, az egyik esetnél, aminél zátonyra futottak pár teszt után, kipróbálta House koncentrációs módszerét, és dobálta a labdát az irodában. A többiek furcsállták miatta, de a labda amúgy sem használt. Végül Taub jött rá a megoldásra, a labda pedig az óta zavartalanul hevert House íróasztalán. Most visszakerül gazdájához, talán ő nagyobb hasznát veszi. Foreman magához vette a labdát, és elindult a lifthez. Már csak egy valaki maradt, akit rávehetett a látogatásra, és tudta, látszólag nehéz lesz meggyőznie.

Taub és Remy a Stan-től kapott kulccsal könnyedén bejutottak a lakásba. Odabent minden úgy volt, mint előző este, mikor a mentő elvitte Rose-t. Remy a hálószobát és a fürdőt nézte át, míg Taub a konyhát és a nappalit vizsgálta meg.
– A nappaliban frissen van tapétázva. – szólt be a hálóba Taub. Remy kijött, hogy ő is megvizsgálja a férfi állítását – A ragasztó okozhat mérgezéses tüneteket, de én nem érzem a szagát, és ha nem aludt a nappaliban, nem kellene tőle rosszul lennie.
– Azért veszek mintát.
– Elég sok a növény ebben a lakásban.
– Mire gondolsz? Allergiára?
– Azt észrevette volna, nem?
– Nem biztos. Lehet, hogy csak újabban rendezett be kertet a sarokban.
– A növények bocsáthatnak ki olyan anyagot, ami legyengíti az immunrendszert, és hatással lehet az agyra is.
– De az agyának nincs baja.
– És az immunrendszerének?
– Milyen fertőzés vagy baktérium okoz ilyen tüneteket?
– Nem tudom. Lehet, hogy a vérveszteség és a bénulás nem is függ össze.
– De House szerint a vére rátapadt az izomzatra, és ezért bénult le. Egyébként is, az már kezd rendbe jönni.
– Akkor csak felszívódott a vére, nem?
– Hogy érted?
– Ha egyszer rátapad az izomzatra, és aztán hirtelen eltűnik, akkor felszívódott, nem?
– Lehet, hogy csak beleolvadt az izomzatba.
– Ez hülyeség.
– Nem ez lenne az első eset, hogy egy hülyeség mentette meg a páciens életét.
– Megnézem a fürdőt…
Taub a konyhában folytatta a kutatást. Egy kis idő után Remy hangja törte meg a csendes nyomozást: – Bingó!
– Mi az? – ment Taub rögtön a fürdő felé. Remy kezében egy flakon hangyairtó volt.
– Fincsi.
– Ez okozhatta a rosszullétet.
– Vigyük be, és vizsgáljuk meg az összetevőket.

Kopogtattak Cuddy irodájának ajtaján. A nő látta az asztala mögül, hogy Foreman az. A férfi bejött, és rögtön a tárgyra is tért.
– Dr. Cuddy, szükségem lenne valakire, aki beviszi House-nak a telefonját.
– És maga arra gondolt, hogy majd én viszem el neki? – Foreman tudta, hogy furcsa kérés ez az igazgatónőtől, de ha Wilson nem viszi el…
– A csapat most nem ér rá, és mivel House hajlandó végre kapcsolatba lépni a külvilággal, talán, arra gondoltam, nem szeretne vele esetleg beszélni?
Cuddy egy pár pillanatig fontolgatta a dolgot. Nem akarta látni House-t, tudta, hogy milyen nehéz ez a helyzet, és hogy minden megváltozott, de amíg lehetett, megpróbálta halogatni az első találkozást. Félt, de még igazán magának sem merte bevallani.
– Rendben – mondta végül halkan. Arra gondolt, talán így később megnyugtathatja a lelkiismeretét, még ha nem is jut beljebb a portánál.

A csapat letesztelte a lakásban talált hangyairtót, és találtak is olyan összetevőket, melyek okozhatnak agyi elváltozásokat. Ebből arra következtettek, hogy talán a mérgezés eljutott az agyába, és az rossz üzenetet küldött a test többi részébe. A vér valószínűleg ezért szívódott fel, és ezért is bénult le átmenetileg a beteg. Arra viszont nem adott magyarázatot, hogy miért múltak el a tünetek. Délutánra már a bénulásnak semmi nyoma sem volt, és a beteg vérnyomása is normalizálódott. Foreman nem akarta elengedni a beteget, amíg nem konzultált House-szal, és még pár napig mindenképp bent tartják megfigyelésen is. Sejtette, hogy nem lesz vége ilyen egyszerűen az esetnek. Általában ilyenkor szokott hirtelen rosszabbra fordulni a helyzet. Újraélesztés, szívmegállás, valamilyen új, jelentős tünet, ami bizonyítja, hogy igazuk is volt, és mégsem. De a beteg egyelőre jól van, így Foreman és a csapat csak arra várt, mikor történik valami visszafordíthatatlan…

Dr. Lisa Cuddy egyedül ült kocsiba, és ment a Mayfield klinikára. Próbálta magát megnyugtatni, nem is értette, miért izgul ennyire a találkozás miatt. Két hónapja nem találkoztak, nem beszéltek, és az állapotáról is csak keveset tudott meg. Úgy tűnik, House elhatározta, mindenképp kizárja a barátait ebből az esetből, és Lisa kicsit meg is könnyebbült ettől. Nem kell végignéznie, ahogy House megküzd önmagával, és tudta, hogy úgy sem tudna neki segíteni. Ebben a két hónapban leginkább a munkájára és a lányára koncentrált, de akárhányszor kopogtak, vagy megcsörrent a telefont, mindig izgult, hogy hátha House az. Hiányzott neki, de félt elismerni az érzéseit. House olyan ember, aki nehezen kerül közel másokhoz, és bunkó megjegyzéseivel vérig sért mindenkit. Cuddy ismerte a férfi jellemét, tudta, hogy nem csak a fájdalma miatt ilyen megkeseredett, de azt is tudta, hogy tudna kedvesebb lenni, emberségesebb, és akkor talán lenne közös jövőjük. Most attól is félt, hogy a férfi erre egyáltalán nem gondol, és bár nehéz lesz újra kezdeni, talán könnyebben menne, ha lenne mellette valaki. Miközben ezen gondolkozott, megérkezett a klinikához. Leparkolt, összeszedte magát és elindul az épület fel. Próbálta kiűzni a fejében kavargó gondolatokat, és nem gondolni House-ra.
– Jó napot – köszönt a portásnak. – Dr. Gregory House-nak hoztam csomagot.
– A folyosó végén balra, szemben lesz a társalgó, Dr. House ott van – Cuddy megdöbbent, és a biztonság kedvéért megkérdezte, House valóban fogad-e most látogatókat. A portás furcsán nézett rá, de válasza megerősítette, hogy „Igen, Dr. House a társalgóban van. Csomagot vár.” Cuddy-nak tehát nem volt más választása, elindult. Ha reggel tudta volna, hogy ma ide jön, és találkozik House-szal, eszébe sem jutott volna ezt a felsőjét felvenni, akármilyen melege is lett volna egy kevésbé kivágott blúzban.
A teremben nem voltak túl sokan, és az idő is kellemes volt. Cuddy körbenézett a szobában, mikor észrevette a tv-t az egyik sarokban, az előtte lévő kanapén pedig az ismerős őszülő kobakot. A férfi háttal ült az ajtónak, így nem vehette észre őt. A kezében lévő aktát tanulmányozta, míg a lábai a dohányzóasztalon pihentek. Cuddy mellé lépett, de House megérezte a parfümje illatát, és még azelőtt ránézett, hogy a nő köszönhetett volna. Megdöbbent, hogy eljött. Arra számított, talán egy futárral, vagy Wilson-nal küldik majd be a telefonját, még arra is felkészült, hogy esetleg Cameron-t, vagy Taub-ot csesztesse, de a nő eszébe jutatta azokat a hallucinációkat, amik ide jutatták. Nem mintha a nő tehetett volna róla, de jelentős szerepet töltött be abban a történetben, amit House kitalált magának.
– Helló, House – törte meg a zavart csendet Cuddy – Jól nézel ki.
– Kösz.
– Foreman kért meg, hogy hozzam be ezeket – és elővette a táskájából a labdát és a telefont. House szó nélkül átvette, és egy biccentéssel megköszönte. Zavart volt közöttük a légkör, mindketten furcsán viselkedtek, nem tudták, mit kellene mondaniuk, ezért mindketten hallgattak. House pár pillanatig csendben tanulmányozta a rég nem látott labdáját és telefonját, majd a zavarban lévő Cuddy-t kezdte figyelni. A nő észrevette a férfi tekintetét, de erről inkább csak arra következtetett, hogy House a régi, és nem kell sokat várni arra sem, hogy folytatódjon a megszokott civakodás közöttük.
– Mi az? – kérdezte végül a nő.
– Két hónapja vagyok ide bezárva, neked meg volt képed így felöltözni!?! – fakadt ki a férfi, de aki jól ismeri, az tudja, hogy csak viccel. House az ilyen megjegyzéseket általában bóknak szánja. Ezt Cuddy is nagyon jól tudta, ezért reagált egy félszeg mosollyal, majd menni készült. Nem akarta túlfeszíteni a húrt, de talán később már nem lesz olyan feszült közöttük a hangulat, ha találkoznak – Viszlát House! – köszönt el végül mosolyogva.
– Legközelebb hozhatnál valami nasit is. Itt rosszabb a kvártély, mint a kórházi büfében…– kiáltott utána House. Cuddy visszanézett a válla felett, de nem állt meg.
Miután Cuddy elment, House is mintha felvidult volna. Jó volt újra látni valakit kintről. Wilson-nal talán többet is tudott volna beszélgetni, de a lényeg, hogy végül úgy döntött, talán belefér egy-két látogató a még hátralévő pár hetébe. Mosolyogva dobta fel a magasba a labdáját, majd hirtelen felpattant, és elindult a terem közepe felé.

Foreman és Taub az irodában ültek, és várták Remy-t, hogy visszatérjen a beteg ellenőrzéséről. Foreman sejtése szerint Cuddy már beérhetett a klinikára House-hoz, de ha nem változik a beteg állapota, már mindegy is. Kíváncsi volt viszont arra, hogy főnöke fogadta-e Cuddy-t, vagy sem, mert úgy tűnt legutóbbi beszélgetésükkor, hogy jó állapotban van. Mint orvos, tudta, mennyi ideig tarthat, még elmúlik a gyógyszer hatása, még a függőséget leküzdi a szervezet, de azt nem tudhatta, hogy ez milyen fájdalommal jár, kivált, ha valaki krónikus fájdalmaktól szenved. Szóval csak remélni tudta, hogy House pár hét múlva tényleg „szabadul”, és visszatérhet. Bár még erről nem beszéltek Cuddy-val, a csapat biztosra vette, hogy House-t régi helye fogadja majd, mikor visszatér. Viszont hogy erről mi a véleménye a bizottságnak, arról fogalmuk sem volt.
Remy nyugodtan sétált be a szobába, a többiek pedig kérdőn nézek rá.
– Jól van – jelentette ki.
– Hogy érted, hogy jól van? – kérdezett vissza Taub.
– Úgy értem, hogy egészséges. Semmi változás. A vérnyomása rendben, jók a reflexei is, nincsenek neurológiai tünetei sem.
– Mit adtunk neki? –kérdezte Foreman értetlenül.
– Semmit. – mondta bizonytalanul a nő.
– De a diagnózisunk. – próbálta Foreman továbbfűzni a beszélgetést.
– …mérgezés volt – vette át a szót Taub – Csak hogy mire kezelhettük volna, elmúltak a tünetek.
– Igen, mérgezés volt. De ezt csak a neurológiai tünetek igazolhatnák.
– De a tesztek… – replikázott 13-as.
– Fenébe a tesztekkel, ha pozitív is lett bármire is, nem bizonyítja, hogy attól betegedett meg, ha nincsenek neurológiai tünetei.
– Pont az volt az elméletünk, hogy a mérgezés agyi elváltozást okozott, és ez vezetett a későbbi tünetekhez.
– De ha nincs agyi elváltozás…
– Nincs mérgezés.
– Nem lehet, hogy csak a neurológus beszél belőled? – nézett Foremanra Remy.
– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza a férfi. Taub zavartan nézett felváltva hol a nőre, hol a férfira. Úgy érezte, hogy egy hatalmi harc közepébe csöppent, és nem tudta, mennyire szeretne ebben részt venni.
– Úgy értem, hogy a beteg egészséges. Semmi baja. Megtaláltuk a mérgezés forrását, jelentettük az illetékeseknek, és a beteg tünetei is elmúltak. Mindenképpen tovább akarsz kergetni egy nem létező betegséget? – Foremannek nem maradt ideje válaszolni, mert megcsörrent a telefon. Taub gyorsan kihangosítóra tette, Foreman és Remy pedig meredten bámultak egymásra. Egyikünk sem lett volna képes feladni a diagnózisát.
– Halló? – hallatszott House hangja a csendes szobában. Furcsállta, hogy felveszik, de nem szólnak bele.
– Itt vagyunk – vette át a szót Taub, mikor látta, hogy Foreman most nincs a vezető pozícióban.
– Oh, hál istennek! Már azt hittem, hallucinálok!
– House! A beteg meggyógyult, már nincs eset – válaszolt neki Remy, figyelmen kívül hagyva a viccet.
– Szerintem pedig kezelés nélkül nem múlhatnak el ilyen tünetek! – fordult a telefon felé Foreman.
– Na ezt már szeretem. Taub, maga nem száll be? Három egymásnak ellentmondó diagnózis izgalmasabbá tenné a dolgot. Kérem, mondja hogy a beteg halott! Délután lesz a csocsóbajnokság az elsőn…
– A beteg egészséges, – szakította félbe Taub – ..
– De? – szól közbe most House– Van ott egy „de” is, ha nem tévedek.
– De a szokásos kezelésen kívül nem kapott semmit, mérgezésre nem kezeltük, mert előbb rendbejött, mint hogy diagnosztizáltuk volna.
– Akkor nyilván nem mérgezés volt. Egyébként is, a mérgezés uncsi. Találjanak nekem valami szórakoztatóbb magyarázatot, vagy csak egy jó kis új tünetet. Ha nem jut eszükbe semmi, kérjenek tanácsot anyucitól. Ő tudja, hogy dobjon fel egy szürke hétköznapot. Itt az össze férfi lakótársam egy életre hálás neki…– itt hirtelen elhallgatott a telefon.
– House? – kérdezte egy pillanattal később Foreman, és mindhárman a telefont fixírozták.
– Teszteljék szifiliszre. – és megszakadt a vonal.
– Letette? – kérdezte Remy a többiektől.
– Úgy tűnik – válaszolt Foreman – Szifilisz? –kérdezte hitetlenkedve, mikor felfogta House utolsó szavait.
– Hát… egy teszt belefér – mondta Taub, és már állt is fel, hogy menjen elvégezni a tesztet. Remy is felállt lassan, hogy kövesse, de mindhármuknak a fejében a szifilisz tünetei jártak, és azon gondolkoztak, ez vajon miről jutott House eszébe? Milyen tünet kerülhette el a figyelmüket, amiből főnökük a szifiliszre gyanakodott? Nem jutott eszükbe semmi kézenfekvő, de már megszokták, hogy House általában ráhibázik a megoldásra, és mivel a szifilisz teszt veszélytelen, senkinek sem ártanak vele, ha elvégzik.

Eközben House a társalgó terem egyik szélén állt, körülötte kisebb tömeg ült körben, és nézték a sántikáló férfit, amint egy zöld krétatábla előtt álldogál botjára támaszkodva. Egy perccel ezelőtt még telefonon konzultált egy kórházzal, miután persze megvitatta a táblán feltüntetett tüneteket a bentlakókkal, akik készséggel vettek részt a mókában. House a diagnózisa után komoly tekintettel vizslatta a padlót, mikor valaki megtörte a csendet:
– És tényleg szifiliszes?
– Honnan tudjam – válaszolta a férfi felemelt fejjel – Nem láttam a beteget.
– Akkor csak tippeltél?
– Neem. Olyat egy orvos nem csinál. Legalábbis nem vallja be – majd botjára támaszkodva lassan elindult, és megcélozta törzshelyét, mert hamarosan kezdődik kedvenc sorozata. A többiek szintén készülődtek, ki-ki visszatérni saját megszokott dolgához, az ápolók is elkezdtek szállingózni, már nem kell olyan feszülten figyelniük. Dr. Greene elgondolkozva figyelte az eseményeket az egyik ajtóból, majd ő is megfordult, és visszasétált az irodájába. Nem sokkal később kopogtak az ajtaján. Dr. House most már ismét páciens volt, nem orvos, mikor belépett az irodába.

Két nap múlva Wilson és Cuddy meglátogatták House-t a klinikán. Wilson most találkozott először barátjával, mióta két hónapja itt kezelik. Eddig neheztelt rá, amért távol tartott magától mindenkit, de most, hogy végre ismét találkoznak, nem érzett haragot. Megértette, hogy House-nak időre volt szüksége, és így is elég kellemetlen ez a helyzet, nem volt szüksége még valakire, aki erre hétről-hétre emlékezteti.
Miután az ápolók ellenőrizték House csomagját, megengedték neki, hogy elfogyassza a finomságokat. Szigorú szabályok vonatkoztak az ételekre, házi készítésű és felbontott csomagolású ételt egyáltalán nem lehetett a betegnek adni. A csomag ellenőrzését személyesen Dr. Greene végezte, mert szerette volna látni House látogatóit, akikkel már többször beszélt telefonon, de még nem volt szerencséje találkozni velük.
– Nah, rendben van? – kérdezte House Greene-t, mert már türelmetlenül várta, hogy ehessen egy nyalókát. Végül Greene átnyújtotta a csomagot.
– Tessék.
– Nyami! Jobb, mint a vicodin! – Greene elbúcsúzott a csapattól, majd visszatért az irodájába.
– Úgy látom, jól vagy – kezdte el a beszélgetést Wilson.
– Ja, nem olyan vészes a hely, ha már beilleszkedett az ember – válaszolt vigyorogva House, és végighúzta tenyerét szakállán. Wilson mosolyogva rázta a fejét – Mi van, nem tetszik?
– De, nagyon… férfias.
– A dominancia sokat számít egy ilyen helyen. A börtönben az izmokra gyúrnak, itt meg a megjelenésre.
– Nem mintha lenne itt nálad félelmetesebb pacák.
– Oh, ezt bóknak veszem.
– Foreman megkért, hogy szóljak, a betegnek tényleg szifilisze volt – mondta Cuddy.
– Tudom.
– De hogy? Azt mondta Foreman, nem vetted fel a telefont!
– Mert valamelyik idióta elfelejtette beküldeni a töltőmet – és ezzel Wilson-ra nézett. Majd komoly hangon folytatta: – Még szép hogy szifilisz volt. Én mondtam, hogy teszteljék arra.
Cuddy már nem is próbált magyarázatot találni arra, hogyan jön rá House egy-egy diagnózisra, de csodálta hozzáértését, aminek nyilván nem sok köze volt ebben az esetben a szerencséhez.
– Egyébként rólad jutott az eszembe – mondta hirtelen House Cuddy-ra nézve.
– Mi? – kérdezett vissza a nő értetlenül.
– A szifilisz. Épp azt tanácsoltam a csapatnak, hogy kérjenek tőled ötleteket, hogyan dobjanak fel egy unalmas tünetet, mikor beugrott a megoldás.
– Hát ez nagyon kedves.
– Szóra sem érdemes.
– Greene jó orvosnak tűnik – próbálta más mederbe terelni a témát Cuddy.
– Ezt a kézfogásáról állapítottad meg? – nézett rá elkerekedett szemekkel House.
– Nem. Hallottam róla, de attól persze még nem lesz jó pszichiáter…
– Szóval a jó első benyomástól lesz jó orvos? – szakította félbe House.
– Még mindig ugyanolyan makacs vagy – szólt közbe Wilson.
– Még szép. És jobb, ha gyorsan hozzászoktok megint, mert jövő héten hazamegyek.
– Jövő héten? – kapta fel a fejét Wilson. – De a három hónap csak négy hét múlva jár le…
– Pontosabban mondva 24 nap múlva, a mai napot is beleszámítva.
– Biztos, hogy készen állsz erre? – kérdezte Cuddy.
– Laktam már egyedül, ne csináljátok ezt!
– Azért ez nem erről szól. – ellenkezett Wilson.
– Jó, már el van intézve a dolog. Wilson, vasárnap értem jössz, Cuddy, intézd el, hogy visszakapjam a munkám, és valaki szerezzen nekem egy üveg whisky-t, mire hazaérek…

Vége az első résznek

Második rész

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..