Első rész

Princeton utcái üresen és magányosan feküdtek a felhők alatt, nyáresti könnyű szellő süvített végig rajtuk, és továbbgörgetett néhány földön heverő falevelet. Még kora este volt, a nap éppen a dombok mögé ereszkedett és narancssárgára festette az égboltot. Kellemesebbet el sem lehetne képzelni. Mégis, ha fülelt az ember, már hallhatta a távolból jövő durva morajlást…
Greg House is élvezte az idilli pillanatot kedvenc sorozatának nézésével. Nyugodtan helyet foglalt egy kómás beteg kórtermében, és pattogatott kukoricát majszolt. Azonban le kellett tennie a zacskót – erőteljes kopogást hallott. Léptek voltak.
– House! Te meg mi az ördögöt művelsz itt?! – kérdezte az igazgatónő felháborodottan.
– Közkórház – felelte.
– Na nem. Azt már nem! – mondta a nő, s azzal kikapcsolta a TV-t, majd a férfi felé fordult – Elegem van abból, hogy az egész napot semmittevéssel töltöd! Nem érdekel, hogy milyen híres-neves diagnoszta vagy, nem hagyom, hogy megzsarolj! Igenis ki foglak rúgni, ha nem végzed a munkádat!
– Dehogy rúgsz…
– Azt majd meglátod! Most azonnal irány az irodád, és intézd el a papírmunkáidat! Van négy kiváló diagnoszta, akik ugyanúgy el tudják végezni ezt a munkát!
– Akkor miért tartasz engem?!
A nő válaszolni akart, hirtelen indulatból, ám elhallgatott. Valami furcsa sípoló hangot hallott. Megkérdezni nem tudta már, hogy mi lehet az.
Egy tompa hang csapta meg aztán a füleit. Ereje egyre erősödött, egyre mélyült, és hihetetlen nyomást érzett. Aztán minden elsötétült.
A kórház összecsuklott. A falak száz és még több darabra estek szét, az épület nagy része összeomlott. Kitörtek az ablakok, és a beton és kőtörmelék porfelhőjével telt meg a levegő. House is belélegezte ezt, de még mindig eszméletlenül feküdt a földön a nő mellett. Tüdeje küzdött a durva levegő ellen, így csakhamar észhez tért, és köhögni kezdett. Néhány másodpercig még a földön hevert, és továbbra is köhögött, és próbálta szemeivel megérteni, hogy mi történt. Fülei teljesen bedugultak. Ám ahogy kezdett a hallása visszatérni, éles sípolást hallott. Szemei a mellette elterülő Cuddy-ra szegeződtek, és sietősen odakúszott. Vállánál fogva rázogatta a nőt:
– Hé! Hé! Ébredj! Cuddy!
A nő szemei lassacskán kinyíltak, és ijedten meredtek a férfire. Greg kicsit hátrébb emelte a fejét, hiszen a nő is rohamos köhögésbe kezdett. Átfordult a hasára, alkarjain megtámaszkodva, és House ütemesen a nő hátát kezdte simogatni.
– Mi a… mi történt? – kérdezte Lisa kétségbeesve.
– Biztosan egy bomba – felelte.
– Bomba?! De hiszen a… a kórház… a… a betegek – hebegte a nő, és egyfajta pánikroham tört rá.
– Hé! Hé! Nyugalom! Várj! Hallod ezt? – kérdezte a férfi furcsállóan, és mutatóujját a szájához emelve, jelezve hogy hallgassanak kicsit.
„Ain hoona?! Ain ibna?!! Ma hatha?!!” – hangzott az ordibálás, ami a folyosóról jött.
– Jézusom. Ez…ezek arabul beszélnek – magyarázta House.
– Terroristák? – kérdezte a nő, és igyekezte sírását visszafojtani.
– Nem tudom – válaszolta a férfi, de legbelül biztos volt benne, hogy azok. Mindketten feltápászkodtak, és lassan kinéztek a folyosóra. House lábába erős fájdalom nyílalt, de igyekezett nem arra koncentrálni. A folyosók tele voltak törmelékkel, és szürke porral. A folyosó bal oldali része egész tiszta volt, míg a jobb oldali része járhatatlan volt, ugyanis a mennyezet teljesen beomlott, így elindultak balra. Cuddy idegességében megfogta House kezét, aki egyszerű természetességgel visszaszorított. A nő szorosan a férfi mellett ment, egy cseppnyi levegőt sem hagyva közöttük. Remegett a félelemtől.
Mikor végigmentek a folyosón, megálltak, és House a sarkon óvatosan kitekintett jobbra, hisz onnan jöttek a hangok. A látvány teljesen ledöbbentette. Két fekete maszkos férfi állt nagy fegyverekkel a kezükben egy kórterem előtt, egy harmadik és egy negyedik pedig kiabáltak, és a ruhájuknál fogva egy nőt és egy férfit rángattak ki a szobából. Letérdeltették őket, akik kezüket felemelték, és jajveszékeltek. Közben Cuddy is kíváncsian kitekintett a férfi mellett. Az egyik maszkos torkaszakadtából ordított a térdelő férfival, aki csak azt hajtogatta, hogy „Nem értem, mit mond! Könyörgöm, ne bántsanak bennünket! Kérem!”
De mintha az arab ajkú férfi ezt meg se hallotta volna, tovább kiáltozott a szerencsétlennel, majd mikor megunta, elővette az övére akasztott pisztolytáskájából a fegyvert, és minden féle várakozás nélkül fejbe lőtte a térdelő férfit. Cuddy sikítani akart, de House kezével gyorsan eltakarta a száját, és elfordultak, a falnak dőlve. Lisa zihálását a térdelő nő sikoltozása nyomta el, de egy durranást követően csakhamar ő is elhallgatott.
– Shh! Shh! Kérlek, maradj csendben! – suttogta House, s próbálta a nőt csitítani, de az nem tudott megnyugodni. Szorosan magához ölelte Lisát, aki zokogásának hangjait a férfi mellkasába temette. House idegességében nem tudta, mit tehetne, idegesen nézett körbe: vajon hova lehetne elrejtőzni? Ahogy ezen gondolkozott, lépteket hallott, de szerencséjükre távolodtak. Még egyszer kitekintett a másik folyosóra, és fellélegzett: a terroristák egyelőre eltűntek. Ám a holttestek maradtak. A nőre tekintett:
– Hé! Meg kell nyugodnod. Vagyis pánikolhatsz, de csöndben! – azzal újra megragadta a nő kezét, és elindultak a folyosó bal oldali részére. Előttük hatalmas kövek hevertek. House igyekezett áttörni az akadályon, botjával biztos pontot keresni és óvatosan lépkedni. Cuddy jobbnak látta, ha inkább leveszi magas sarkú cipőjét. Áldotta az eget, hogy nem szoknyába volt aznap.
– Hová megyünk? – kérdezte szipogva.
– Wilsonhoz.
– Honnan tudod, hogy az irodájában volt a robbanáskor?
– Csak remélhetem, hogy mi találjuk meg őt előbb – felelte komoran a férfi.

Csendben másztak át a folyosón. Lisa halkan szipogott, és kapkodva vette a levegőt. A kórház, aminek a sorsát mindig is úgy a szívén hordozta, most romokban hever. Szó szerint. És az a rengeteg ember, aki itt dolgozott, vagy aki az ágyban fekve várta a gyógyulást, most feltehetőleg nagy részben halott, vagy legalábbis súlyosan megsérült. „Mi van, ha meghalok itt? Mi van, ha meghal House és Wilson is? Mi lesz Rachellel?” – gondolta, és úgy érezte, ezeket nem lenne képes feldolgozni.
Eljutottak a lépcsőig. A korlát le volt szakadva, és néhány lépcsőfoknak csak a fele volt meg. Hatalmas betondarabok feküdtek rajta, így House képtelenségnek látta, hogy lejussanak az emeletről.
– Nem fog menni – mondta Lisa.
– Muszáj lesz valahogy.
– Én ezt nem hiszem el – s azzal a nő összekuporodott a földön, és sírni kezdett.
– Neee! Cuddy, kérlek! Most ezt nem csinálhatod! Valahogy le kell jutnunk. Valahogy ki kell jutnunk!
– Lehetetlen! Nem láttad? Mindnek fegyvere van! Még csak angolul sem beszélnek! És csak úgy lelőtték azokat az embereket!
– Jó! Akkor maradjunk itt, sírjunk egy sort, és várjuk meg, amíg ránk találnak és szitává lőnek! – House ezen mondata csak még jobban megríkatta a nőt. Cuddy gyengének érezte magát, és biztos volt benne, hogy nem fognak kijutni élve soha.
– Muszáj mennünk. Sikerülni fog, higgy nekem!
Lisa szipogva bólintott, majd remegve felállt, és lassan elindultak lefelé a lépcsőn.
Épségben lejutottak. Ez az emelet ha lehet még rosszabb volt, mint a fenti. Wilson irodájának ajtaja kettétörve hevert a porban, a kövektől és a törmeléktől szinte semmit nem lehetett látni. House idegesen átverekedte magát az akadályokon, és a férfi keresésére indult. Hamar meg is találta. Eszméletlenül feküdt a földön, fején jókora, mély seb tátongott. Egyik lába két hatalmas betondarab közé volt szorulva, oldalára volt fordulva. Greg leguggolt mellé, közben jobb lábát masszírozta, hisz az előbbi lépcsőzés nem tett túl jót neki. Wilsont a hátára fordította óvatosan, és rázogatni kezdte:
– Wilson! Wilson! – de semmi reakció. Megnézte a pulzusát, mely igen gyenge volt. A férfi alig élt. House érezte, hogy a teljes kétségbeesés lesz úrrá rajta, és akkor áttekintett saját irodájába, hiszen a falai leomlottak. Két testet látott. Ingerülten odabicegett, és egyenként megmérte a pulzusukat. Taub: halott. Tizenhárom: halott. Nem is volt meglepő, hiszen a lány testét egy hatalmas fémrúd szúrta át, míg Taub feje kilógott az ablakon.
Cuddy nem moccant. Csak állt ott, és nézte, ahogy House felemelkedik a holttest mellől, és szitkozódva belerúg az egyik kődarabba. Végül remegő hangon kérdezett:
– Meghalt?
– Wilson nem. Még nem… Ki kell juttatnunk őt.
– Hol van Foreman és Chase?
– Honnan a fenéből kellene tudnom?! – kiáltott rá a férfi, de ezt hamar meg is bánta – Ne haragudj – sóhajtott – csak…
– Tudom. Mihez kezdjünk?
A férfi válasz helyett a zsebében kotorászott, és kihúzta belőle a telefonját. „Hát persze. Ripityára tört.” – jegyezte meg magában, és el is dobta a készüléket. Majd leguggolt, és kitekintett az ablakon. Az épület körül volt véve feketeruhás emberekkel, mindegyik vállán gépfegyver lógott. Rengeteg teherautó, és kisbusz sorakozott az utcákon, és teljesen lezárták az utakat. A távolból szirénák hallatszódtak, de egyértelmű volt, hogy néhány rendőrautó kevés lesz a terroristákkal szemben. Kicsit kintebb hajolt, és akkor látta, hogy odalent holttestek hevernek kitört lábakkal és karokkal – kizuhanhattak az ablakon. House kicsit még nézelődött, és akkor meglátta a betonon elterülő szőke hajú férfit. „Chase” – gondolta, és összeszorította ajkait. Szíve szerint ordított volna, de most nagyon fontos volt, hogy visszafogja magát.
– House! Valaki jön – suttogta Cuddy halálra ijedve, mire a férfi rögtön megfordult, és a karjánál megragadva a nőt, és amilyen gyorsan csak tudtak a női mosdóba mentek.
– Állj fel a csészére! – súgta oda a doki, és mindketten felálltak rá. House csak akkor vette észre, hogy a nő lábából vér csordogál. „A szilánkok.” – mondta magában.
Lépteket hallottak. Cuddy már magának gyorsan befogta a száját, és igyekezett minél halkabban „pánikolni”. A belépő alak megállt a WC ajtajában, és szétnézett a maszkja alól. Talán a biztonság kedvéért, vagy csupán kedvtelésből, de minden egyes fülke ajtajára rálőtt. Arra is, amelyikben a két doktor állt. House összeszorította a fogait, amikor a lövés a bal vállát súrolta, majd a sötét alak elhagyta a helyiséget. A seb, mely a férfi felkarján tátongott meglehetősen mély volt, és erősen vérzett.
– House! – suttogta a nő, és megsimította a sértett kart.
– Menjünk vissza az irodámba.
– De mi van, ha még itt vannak?
– Maradj itt! Kinézek – mondta, és lassan lelépett a földre és az ajtóhoz vánszorgott.
– Ne! Ne, kérlek!
– Hé! Nyugi! Nem lesz baj – súgta még oda a nőhöz, és halkan kilesett a folyosóra. Üres volt, így intett Cuddynak, hogy kövesse.
– Minek jöttünk vissza? – kérdezte az irodába lépve.
– Így nem fogsz tudni menni egy fél óra múlva – felelte Greg, és levette Taub cipőjét – Neki kisebb lába van, mint nekem. Tizenhárom magas sarkúja meg nem hiszem hogy nagy segítség lenne – magyarázta, és lehúzta a férfi zokniját is – tessék. Vedd föl!
Cuddy kicsit habozva, de elfogadta. Szörnyen érezte magát, hogy egy halott cipőjében kell járnia. Erre a gondolatra fancsali mosoly húzódott az arcán. Sziszegve kihúzta talpából a nagyobb szilánkdarabokat, majd felhúzta a zoknit és a cipőt. Ezalatt House keresett egy kis kötszert, és bekötözte a vállát.
– Gyere, kaparjuk fel Wilsont, és menjünk lejjebb!
– Micsoda?
– Nem hagyhatjuk itt.
– De… nem bírjuk el – szipogta Lisa.
– Nem hagyom itt.
– House! A lábad így is megnehezít sok mindent, és még meg is lőttek! Lásd be, így is épp elég nehéz! Nem tudjuk magunkkal vinni! – suttogta Cuddy, és a könnyeivel küszködött.
A férfi kicsit gondolkodott. Fájó szívvel és vörös szemekkel nézett barátjára.
– Legalább bújtassuk el – motyogta, azzal mindketten megpróbálták megmozdítani Wilsont.
Behúzták a férfit az iroda sarkába, és az asztallal takarták el a testét.
– Tutira megtalálják – súgta Greg kétségbeesett hangon.
– Reménykedjünk, hogy halottnak hiszik – felelte a nő, és újból elsírta magát.
„Ila ain anta thahib?! Mostashifa!”
– Úristen – tette a kezeit Lisa a szája elé.
– Gyere! – s azzal mindketten kisiettek az irodából. House nem tudta, merre menjenek, csak azt tudta egyedül, hogy minél távolabb kell kerülniük a hangtól. Elszaladtak a lépcsőig – amennyire a férfi lába engedte –, és lemásztak azon. A lépcső aljánál viszont egy nagy csoport fegyveres ácsorgott, és beszélgettek. Némelyikük ült és nevetgélt, vagy éppen evett valamit. A párocska már a földszinten volt, és már-már látták szabadulásuk kapuját – a kórház belépőajtaját. Már amennyi maradt belőle. A detonációtól a szép és modern kiépítésű aula most úgy nézett ki, mintha egy csatatér lett volna. Talán az is volt. Holttestek feküdtek mindenütt, sokuk nem a robbanásban, hanem golyó által haltak meg. House és Cuddy még mindig ott álltak a lépcső aljához közel, és Cuddy remegő és suttogó hanggal szólt a férfihez:
– Most mihez kezdünk?
– Még lentebb megyünk.
– De House! Itt a kijárat!
– Egyikünk sem golyóálló, és egyikünk sem olyan gyors, hogy észrevétlenül kiszaladjunk innen. Hallottam a szirénákat. A rendőrség úton van, és felső szintek túl instabilak, itt meg túl sokan vannak. Le kell mennünk, és valami biztonságos helyet kell keresnünk.
Ekkor hirtelen nagy zajra lettek figyelmesek: a felső szintek beszakadtak. A legfelső emelet teljesen ráomlott az alatta lévőre. Erre a terroristák mind felugrottak, és szétszéledtek. House a pillanatot kihasználva amilyen gyorsan csak tudott lesietett a földszintre, majd újra a levezető lépcsőre lépett. Lisa épphogy észrevette a férfi gyors reakcióját, és sietve követte. Az alagsorba vezető lépcső viszonylag ép volt. Dohos levegő fojtogatta őket, és egyikőjük szíve sem vert még ilyen hevesen, mint most. Leértek. A robbanás következtében megrepedtek a vízvezetékcsövek a folyosón, és ömlött a víz a megrepedt mennyezetből.
– A franc – morogta a férfi.
– Ezt nem hiszem el – kapott a fejéhez Lisa.
„Kaifa Halok?” „Na’am!” – hallatszott a földszintről, és két maszkos lefelé indult a lépcsőn.
– House! – Cuddy majdnem sikított, mikor a férfi megfogta a kezét, és sietve elindultak a folyosón. Ömlött a nyakukba a hideg víz, teljesen átáztak, de végül befordultak az első ajtón, ami előttük termett: a boncterem ajtaja.
– Most mit csináljunk? – kérdezte a nő, és sírni kezdett.
– Mássz be ide – s azzal a férfi kinyitotta az egyik szekrényt, és kihúzta a tálcát belőle.
– Tessék?! – Cuddy érezte, hogy egy hisztériás roham küszöbén áll.
– Feküdj fel rá! Itt nem találnak ránk.
– De hát – mielőtt folytathatta volna a lépteket közeledni hallotta. A könnyek záporoztak a szeméből, de végül remegve felfeküdt az asztalra.
– Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj – nyugtatgatta Greg, és végigsimított Lisa arcán, mielőtt betolta volna, és rácsukta volna a szekrény ajtaját. Ezután sietve felkapott egy rongyot, és felmosta maguk után a víznyomokat, majd befeküdt a nő melletti szekrénybe. Csak reménykedni tudott, hogy lesz elég levegője, míg a veszély – úgy ahogy – elmúlik. A két alak belépett a boncterembe.
– O’reed ann ashtary! – mondta egyikük, és visszamentek a földszintre.
House érezte, hogy elfogy a levegője, és hogy nem bírja tovább, így kilökte a szekrény ajtaját, majd kitolta magát onnan. Kapkodta a levegőt, de most nem magára koncentrált, hanem Cuddyra. Idegesen kihúzta a nőt, és megkönnyebbülve látta, hogy Lisa aránylag jól van.
– Gyere. Menjünk a kazánházba.
– Nagyon fázom.
– Tudom. Ott elég meleg van.
Csöndesen elballagtak a kazánház nagy vasajtajáig. Miután bementek, gondosan eltorlaszolták azt egy székkel. Lisa talált egy régi, poros, koszos matracot. A helységben találtak még egy rossz ágyvázat, de annak vaslécei le voltak szakadva, így a matracot a földre terítették. Ezen kívül egy poros, durva anyagú pokrócot is szereztek, és a nő reszketve ült le a matrac szélére. Némán ültek néhány hosszú percig, kicsit megszusszantak.
– Csurom víz vagy. Jó hogy fázol… – suttogta House – Vedd le a ruháid! Nem nézek oda, ígérem. Bújj be a pokróc alá! – s azzal hátat fordított a nőnek. Lisa kicsit habozott, de aztán levetette a vizes ruhákat, kivéve az alsóneműjét, és bebújt a durva anyag alá. House lassan visszafordult, és ő is alsónadrágra vetkőzött, és odaült Cuddy mellé.
– Így végképp meg fogsz fagyni – mondta a nő halkan.
– Legalább megszáradok.
– Elég nagy a takaró – magyarázta Lisa, és úgy ült, hogy lábaival a melleit takarta, és hogy még annyi se látszódhasson, óvatosan emelte fel a pokrócot. House szorosan a nő mellé bújt, meztelen válluk összetapadt, és már a gondolat, hogy az imádott nő majdnem meztelenül ül ott mellette, rögtön izgatott állapotba hozta. Ismét jó ideig nem szóltak egymáshoz. Cuddy szemeit elárasztották a könnyek, és egyik pillanatról a másikra kitört rajta a sírás.
House nem szólt hozzá… nem tudta, mit kellene mondania, így inkább jobb karjával oldalról átölelte őt. Egyenletesen simogatta a karját, mire a nő a fejét a férfi vállára hajtotta.
Még mindig nem szóltak semmit. Greg a pokróc alatt lábát masszírozta, próbálta ellazítani. Most jött ki az összes fájdalom, amit a futkározás, és a mászás okozott.
Amikor Lisa zokogása kicsit elhalkult, az dadogva és remegve megszólalt:
– Itt fogunk meghalni. Ránk találnak, és megölnek minket. Soha többé nem látom Rachelt. Istenem, ki fog rá vigyázni? És mi lesz Wilsonnal? – s azzal újra, még keservesebben elsírta magát.
– Hé! Nyugodj meg! Nem fogunk itt meghalni. Minden rendben lesz. A rendőrség már biztosan dolgozik az ügyön. Mondom, hallottam a szirénákat.
– Túl sokan vannak.
– Hívnak erősítést.
Lisa nem hitt House szavában. Nem hitte, hogy valaha kijutnak a kazánházból, és hogy valaha újra láthatja a lányát. Továbbra is csak csendben sírdogált, nem tudott megálljt parancsolni a fájdalmának. Eközben a férfinek is eszébe jutott Wilson. Borzalmasan aggódott barátjáért, és kínozta a bűntudat, hogy nem hozta le magával oda. Arra gondolt, hogy ha Wilson meghal, az csakis az ő hibája lesz. És bár nem ismerte Rachelt, a kicsiért is legalább annyira aggódott, mint az édesanyja. Hisz ahogy telt az idő, kezdte elveszíteni a hitét abban, hogy megmenekülnek.
– Lucas miatt nem is aggódsz? – kérdezte halkan a férfi.
– Ő egy felnőtt ember – szipogta Cuddy közömbösen.
– És a barátod. Az élettársad. A szerelmed – mondta Greg az utolsó szót alaposan megnyomva.
Lisa kicsit gondolkozott még, csak azután válaszolt:
– Nem a szerelmem.
Erre House nem mondott semmit. Egy kis mosoly jelent meg az arcán, és még jobban magához húzta a nőt, aki egyáltalán nem ellenkezett.
És az idő csak telt, és telt. House az órájára nézett: már legalább négy órája ott ültek. Nem szóltak semmit. Cuddy is már abbahagyta a sírást, de a könny még mindig patakzott az arcán, és néha fel-felszipogott.
– Ha itt és most vége lenne mindennek, te mit bánnál az életedben? – kérdezte Lisa halkan.
A férfi kicsit elgondolkozott, csak azután válaszolt:
– Talán hogy túl rég mondtam anyámnak, hogy szeretem. Hogy Wilsonnak sem mondtam soha. Hogy azt hittem, az életem értelmes. Hogy sosem mertem megtenni azt, amit annyira szerettem volna.
– Mert szerinted attól értelmes az életed, hogy azt teszed, amit szeretnél?
– Ha az vezet a boldogsághoz, akkor igen.
– És mi az, amit sosem mertél megtenni?
Itt House elnémult. Kicsit habozott, majd megszólalt:
– Még nincs vége mindennek – s eleresztett egy mosolyt miközben a nő szemeibe nézett. Nem vette le róla a tekintetét. A mosoly lehervadt az arcáról, és élete legszebb szempárját fürkészte. Lisa beleborzongott a férfi kék tekintetébe, szó szerint. Remegni kezdett, főleg mikor a férfi óvatosan, lágyan megcsókolta őt. Egy enyhe, leheletnyi kis puszi volt, mégis hevesebben kezdett verni mindkettejük szíve. House az orrát Cuddy orrának dörgölte, majd borostás arcát simította a nő puha bőréhez. Ezután ajkaival újra megtalálta Lisa ajkait, és most már szenvedélyesen csókolta meg. Mindkettőjüket izgalomba hozta a másik egyre hevülő, csupasz teste, és a másik puha, ízletes ajkai. Greg olyan óvatosan, finoman, gyengéden és odaadóan csókolta Lisát, ahogy csak tudta. Elfeküdtek a matracon. Nyelvével a nőét masszírozta, és eközben kezével az oldalát simogatta. Kezével végigsimított a hátán, a bordáin, csípőjén,
fenekén, majd vissza, s csak ezután tért rá a melleire. Cuddy újra remegni kezdett az érintés hatására.
– Jól vagy? – suttogta House.
– Igen – felelte a nő, és újra megcsókolta a férfit.
Egybeforrtak. Testük eggyé vált, forró bőr súrlódott a forró bőrön. Vigasztalták egymást. Támaszt nyújtottak a másiknak, kimutatták szeretetüket. Hiszen szavakba nem lehetett volna önteni azt az érzést, azt a megkönnyebbülést, melyet ezen bensőséges együttlétük okozott.
Végül kimerülten feküdtek egymás mellett, szembefordulva. House bal kezében Lisa jobb kezét szorongatta, egy pillanatra sem engedte el. Nem szóltak semmit, tekintetük mindent elmondott helyettük. Jó ideig vártak még, hallgatták az emeletről jövő morajlást, és felfigyeltek arra is, amikor az épület valamelyik része ismét beszakadt. Aztán Cuddy hirtelen felült.
– Mi az? – kérdezte a férfi.
– Szomjas vagyok. És éhes is.
– Én is.
– Csak arra tudok gondolni, hogy…
– Ne! Ne is mond ki! – ült fel mellé Greg – Minden rendben lesz. Hidd el – s azzal újra átölelte a nőt.
„Saba’a AlKair?! Ma Ismok! Ma Ismok!” – hallatszott az ajtó mögül, miután azt az egyik fegyveres sikertelenül próbálta kinyitni.
– Istenem – suttogta Cuddy, és újra könnyek szöktek a szemébe.
– Shhhh – csitította Greg, bár biztos volt már benne, hogy hamarosan rájuk törik az ajtót, és nekik végük. Még erősebben magához húzta a nőt. Lépteket hallottak. Dörömböltek a vasajtón, és arabul kiabáltak. Aztán lövöldözés hallatszott, de végül az ajtó kicsapódott, a szék lábai pedig kitörtek. House és Cuddy a helyiség másik sarkában ültek, így nem látták az ajtót magát, csak a hangokra figyeltek. Mikor az ajtó nagy hanggal kinyílt, Lisa elsírta magát, és még jobban odakucorodott a férfihez. Az még mindig erősen ölelte, és már mindketten remegtek. House szeme nedves lett. Egyik kezével végigsimított Lisa arcán, és felemelte, hogy a szemébe nézhessen, úgy suttogta neki:
– Lisa! Most nagyon figyelj rám! Akármi is történik, tudnod kell, hogy szeretlek.
– Én is szeretlek – zokogta a nő, és egy rövid csók után fejét a férfi mellkasának támasztotta.

A léptek egyre közeledtek. A behatolónál zseblámpa volt, és szótlanul végignézte az összes sarkot a kazánházban. Majd meglátta a matracon kuporgó férfit és nőt. House bosszús, és rettenthetetlen arccal meredt a fénybe, Cuddy is abbahagyta a zokogást már. Ekkor az ismeretlen alak megszólalt:
– Kérem, nyugodjanak meg! Rendőr vagyok. Elhárítottuk a veszélyt – s azzal rádiótelefonjába belemondta: Hozzatok két takarót!
Cuddy erre felkapta a fejét, House pedig felsóhajtott.

Reggel 7 órakor kerültek ki az épületből. A nőt teljesen letaglózta a látvány. A sok holttest, és a sok mentő és rendőrautó, a sok fekete színű kisbusz és a hangzavar. Egy mentőautóba kísérték őket, ahol ellátták House karját, és Lisa talpát. A férfi mindvégig Wilsonról faggatta a mentősöket, de ők csak azt hajtogatták, hogy még keresik a túlélőket. Majd a tömegből ismerős arc jelent meg.
– House! Cuddy! – kiáltotta Foreman – Hol vannak a többiek?
Egyikük sem válaszolt. Szemeikből sütött a szomorúság, és House válasz gyanánt csak lassan megrázta a fejét.
A mentő ajtaját aztán becsukták, és elindultak. Az ablakon kitekintve Lisa Cuddy alaposan megjegyezte élete munkája romjának képét, és tudta, hogy e naptól kezdve minden megváltozik.

Utószó

Köszönettel tartozom Fannak, hogy megírhattam ezt a fanficet!

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..