Második rész

A mentőautó – melyben House és Cuddy ült – szirénázva száguldott végig Princeton utcáin. A két orvos fejében több száz gondolat cikázott egyszerre, így nem is szóltak semmit. House próbálta felidézni az elmúlt órák eseményeit, de teljesen sokk hatása alatt állt. Ahogyan a nő is. A kórház romba dőlt, és vele addigi életük is. Emberek haltak meg, méghozzá rengeteg ember, falak omlottak le, erős, kemény falak, de nemcsak a kórházé, hanem a House és Cuddy közötti emelvény is darabokra hullott, míg ők egyesültek. Gondoltak az elhunyt Chase-re, Hadley-ra, Taub-ra, a rémült Foreman-re, Wilsonra, a kórházra, az emlékeikre, de kevésbé egymásra.
Lisa kisírt szemekkel meredt maga elé, először észre sem vette, hogy a mentőautó megállt. Egyszer csak nyílt az ajtó, és jöttek a tolószékek. Houset és Cuddyt bevitték a St. Sebastian’s Hospital feliratú épületbe, előbb Lisát látták el, aki később – miután lábát gondosan bekötözték, és ellátták – kiült a folyosóra, és várta, hogy a férfi karját is bekötözzék, sebeit lekezeljék. Még mindig nem volt magánál. Nem tudta elképzelni, mi lesz a jövőben, hogy fog mindezen túllépni, újrakezdeni. Nem sokáig mélázhatott ezen, mert hirtelen a nevét hallotta.
- Lisa!
„Ismerős a hang…”
- Lisa!
„Lucas!” – mondta magában, és tágra nyílt szemekkel meredt a tárt karokkal közeledő férfira. Cuddy felállt, bár nem volt biztos benne, hogy mit is akar tenni. Lucas amint odaért, szorosan magához ölelte a nőt, majd’ összeroppantotta, és megállás nélkül a fejét csókolgatta.
- Úristen! – búgta Lisa hajába kétségbeesett, elvékonyodott hangon – Köszönöm, Istenem!
Cuddy határozatlanul, de visszaölelt, majd a férfi ajkait a sajátján érezte. Beleremegett.
- Gyere, menjünk haza! – mondta a férfi halkan, és már indult volna, ám Lisa nem mozdult.
- Nem, én… House – hebegte.
- Nagyfiú már, nem?
- De igen, de…
- Kérlek, Lisa! Le kell pihenned – erősködött Lucas, és végül Cuddy is engedett, és elindultak a kijárat felé.

Miután House karján sikeresen összevarrták, és egy kis fájdalomcsillapítóval lekezelték a – többek közt – lábát kínzó fájdalmát, elhagyta a rendelőt, és szemével a nőt kezdte keresni, ám az sehol sem volt.
- Elnézést! – szólt oda a recepciónál dolgozó nővérnek – Dr. Lisa Cuddy merre van? Nem látta véletlenül?
- Az igazgatónőre gondol, igaz?
- Igen… – motyogta fájdalmasan.
- Egy férfivel elment úgy tíz perce.
House-ban megfagyott a vér.
- Kö… köszönöm – dadogta, és már indult volna, de aztán visszafordult – Még csak annyit, hogy hol szállítják be a sérülteket?
A nővér elnavigálta őt a kórház déli szárnyába, ahol a sürgősségi volt, és House keresett magának egy kis széket, ahol szemével minden egyes embert végigvizsgált, barátja után kutatva, ám egyik hordágyon sem ő feküdt. Néha fel-felállt, amikor egy barnahajú férfit látott, de egyik sem Wilson volt. House kitartóan ücsörgött a váróban órák hosszat…
Ezalatt egy fiatal, szőke hajú nő unottan vasalgatta ruháit, mikor a TV-ben meghallotta az aktuális híreket:
„Tegnap este 7 óra tájban terrortámadást hajtottak végre a Princeton-Plainsboro Oktatókórház épületében. A detonáció következtében a kórház északi szárnya teljesen összedőlt, a romok megközelítése még mindig életveszélyes, így Jack Schnaps csak egy közeli kisutcából tudta riportját elkészíteni. Jó napot minden TV nézőnek, Jack Schnaps vagyok, és a St. Mary Street-ről jelentkezem, itt a háttérben egész jól látszik a kórház romhalmaza, de a teljes képet még mindig eltakarják a szirénázó mentő- és rendőrautók, melyek tegnap egész éjjel és ma reggel dolgoztak, de elsősorban a rendőröknek és a kommandósoknak volt kihívás a terrorista csoportok leszerelése. Körülbelül száz fős csoportról volt szó, robbanószerkezetekkel és fegyverekkel bőségesen fölszerelve. Csak annyit tudunk, hogy minden élő embert megöltek, aki az épületben volt, még csak váltság díjat sem kértek. A kórház falai még mind
ig instabilak, még mindig előfordulnak beomlások, főleg a felső szintek rogyadoznak meg bizonyos időközönként. A halottak, illetve a sérültek számáról pontos adatok még nincsenek, de a becslők szerint összesen úgy hat-hétszáz beteg és alkalmazott rekedhetett a romok alatt, ezeknek legtöbbje nagy valószínűséggel halott.”
Allison Cameron most szájtátva állt a TV-t bámulva, és észre sem vette, hogy egyik kedvenc pólóján csúnya égésnyomot hagyott az ottfelejtett vasaló. Láthatólag nem nagyon érdekelte a dolog, hiszen gyorsan kihúzta a vasalót a konnektorból, és magára kapta a cipőjét és kabátját.
Behajtott a St. Sebastian parkolójába, és autóját le se zárta, úgy rohant oda be. Miután ő is megérdeklődte a sürgősségi hollétét, amilyen gyorsan csak tudott odasietett, és néhány ismerős arc után kutatott. Mindhiába. Ám ekkor mégis meglátta Houset, amint a kávéautomatából éppen egy pohár gőzölgő kávét vesz ki.
- House! – kiáltott oda a nő. A férfi odafordult, és gyorsan visszarakta a poharat a pultra, hisz látta, hogy a lány rá fogja vetni magát. Nem tévedett. Cameron erősen a nyakába kapaszkodott, és egy darabig szorította a férfit, majd hátrahajtotta fejét, és végre megszólalt:
- Hát te életben vagy?
- Igazából csak egy hallucináció vagyok.
- Hol vannak a többiek?
House gyűlölte, hogy ismét neki kell valakinek felvilágosítást adnia a történtekről. Gyűlölte, hogy pont neki kell közölnie a lánnyal, hogy volt férje is halott.
- Ülj le – utasította Cameront.
- Mi történt?
- A robbanás nagyon erős volt. Ha néhány méterrel arrébb lettem volna, én is úgy végzem, mint Taub, Tizenhárom, és… és Chase.
- Micsoda?! Mert ők hol vannak? Nagyon megsebesültek?
- Igen, nagyon.
- Hol vannak?
- Szerintem még a romok alatt. De még Wilsont sem találták meg.
- Ezt… ezt nem értem – hebegte Cameron, miközben pontosan értette, hogy mit akart a férfi mondani.
- Meghaltak. Cuddy és én pedig kicsit arrébb voltunk egy kórteremben, amikor robbant a bomba. Mi is nehezen menekültünk meg.
A lány arca színét vesztette. Szemeibe könnyek szöktek, és House bár tudta, min meg keresztül Cameron, mégis nagyon szerette volna elkerülni, hogy az ismét átölelje őt. Ám Cameron nem tette. Hiszen hirtelen meglátta House mögött Foremant, aki ugyancsak vörös szemekkel állt a folyosón, egyik kezében öltönyét gyűrögetve. A nő ekkor felállt, és inkább Foreman-nél keresett vigaszt.

Leszállt az este és Princeton utcái ismét üresen és magányosan feküdtek a felhők alatt. De ezúttal nem volt lágy nyári szellő, nem mozogtak a fák lombjai, teljes volt a mozdulatlanság. Az égbolt komoran és szürkén tátongott a város felett, és az ember az eső illatát érezhette a levegőben, ha nagyobbat szippantott belőle. Hamarosan kezdetét vette a frissítő nyári zápor, és még mindig gyengén világított a lemenő nap, minek következtében halvány szivárvány szelte át az eget. Lisa Cuddy egy bögre teával a kezében állt a teraszon, és fintorogva vette észre, hogy a szivárvány pont a kórház romjai fölött ível át a leglátványosabban. És bár úgy látszott, hogy az időjárásban gyönyörködik, ehelyett csak a tegnapi, illetve a mai nap történésein járt az esze. Ezen gondolatok közé tartozott House is, aki borzasztóan hiányzott most mellőle. De mióta hazaért, Lucas szinte minden második mondata vagy az volt, h
ogy „Szeretlek!”, vagy legalábbis ezt fejezte ki. Nem volt szíve elküldeni a férfit, de legbelül mégis mardosta a vágy, hogy most House mondjon neki ilyeneket. És ami a legrosszabb: mondott is.
- Gyere be, Szívem, meg fogsz fázni – zavarta meg Lucas – Eléggé lehűlt a levegő.
- Igen… megyek – motyogta a nő, és szomorúan bement a házba a férfivel.

Néhány óra múlva House is már otthon volt, de csak forgolódott az ágyában. Egyrészt Wilson miatt, másrészt nem illettek össze a képek… kvázi szerelmet vallanak egymásnak Lisával, majd lefekszenek, és mikor azt hiszik, eljött a vég, ki is mondják, erre másnap Cuddy Lucas-szal megy haza… Valami nem volt rendjén. Nem értette. Tudni akarta. Méghozzá most azonnal.

15 perc múlva már Cuddy háza előtt parkolt le a motorjával. Először az ajtó felé indult, de akkor meglátta a magándetektív autóját. „Hogyaza…” – mondta magában, így inkább megkerülte a házat, és megkereste a hálószoba ablakát. A helyzet olyan ismerősnek tűnt neki, ahogy felvett a földről néhány kavicsot, és az ablaknak dobálta őket. Kicsit félrehúzódott arra az esetre, ha Lucas ébredne fel, és ő nézne ki az ablakon. És akkor nyílt az ablak. Az illető hunyorogva körülnézett, de nem látott senkit.
- House? – súgta a levegőbe, mire a férfi mint egy varázsütésre meg is jelent a nő előtt.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- Ki más kopogtatna az ablakomon hajnali egykor?
House mosolygott.
- Kijössz?
- Igen, persze – válaszolt a nő, és gyorsan magára kapott egy köntöst.
Mikor kilépett a házból, rögtön vizes lett a lába, ahogy a fűre lépett, hiszen csak egy egyszerű papucs volt rajta, ráadásul még hidegebb lett azóta, mióta a teraszon ácsorgott, így az egyszerű vékony köntös szinte semmit sem ért.
- Mond gyorsan, megfagyok idekinn – mondta a nő, mire House levette a bőrdzsekijét, és ráadta Lisára.
- Nem akarok gyors lenni.
- Miért jöttél?
- Wilsont még mindig nem találják.
- Istenem… – suttogta a nő kétségbeesetten, és halántékát kezdte el masszírozni.
- Mellesleg tudni akarom, mi folyik itt. Csak akkor vallod be, hogy szeretsz, ha az életed múlik rajta?
- Te most… mérges vagy?
- Nem, igazából örülök, hogy azzal az idiótával vagy!
- Sajnálom, de… de nem változtathat meg ez a robbanás mindent! Szeret engem, House! Ő egy biztos pont!
- De még csak nem is szereted! – House most már kiabált.
- Az nem a te dolgod! – ordított vissza Lisa.
- De igen, ha közben velem fekszel le!
- Életem végéig ezzel fogsz piszkálni?
- Igen!
Cuddyt ekkor majdnem elkapta a sírás. Hirtelen elfordult, és az egyik körmét kezdte rágcsálni.
- Fogalmad sincs róla, mennyi mindent tett értünk. Nem mondhatom neki csak úgy, hogy…
- Miért nem? – vágott a szavába House.
- Mert a dolgok nem így működnek!
- Hát persze… de ha az életed lenne a tét, akkor másként gondolnád, igaz? – kérdezte House, persze választ nem várt, csak sarkon fordult, és a motorjához indult.
- House! A dzsekid! – kiáltott utána a nő, de a férfi mint ha meg sem hallotta volna, csak ráült a járműre, és elhajtott.
Cuddy berakta a kabátot a szekrényébe. Valójában nem nagyon izgult amiatt, hogy Lucas megtalálja, sőt, inkább szerette volna, ha megtalálja, és akkor talán ő szakít. Bár ez lehetetlenség. Egyrészt Lucas miért kotorászna a nő szekrényében, másrészt ő sosem szakítana a nővel. Soha. Semmilyen körülmények közt.
Sóhajtott egyet, és bebújt az ágyba, s amint a feje a párnára zuhant, rögtön elaludt.
Ám néhány perc múlva furcsa hangokra ébredt. Mintha ropogna valami, mintha valami éppen a szakadás határán állna. És ekkor a szoba mennyezete omladozni kezdett. Lisa sikítva ugrott föl az ágyból, és még nagyobbat sikított, amikor meglátta, hogy az ajtót és az ablakot elzárták a lehulló betondarabok.
- House! House! – kiáltozott, miközben visszaugrott az ágyra, hogy a mellette fekvő férfit keltse, bár ő sem értette, miért Houset szólongatja, miközben Lucas feküdt mellette… De ekkor elfordította a férfit, és akkor látta csak, hogy valóban House fekszik az ágyban, Lucasnak nyoma sincs. Cuddy kétségbeesetten keltegette őt, de az meg sem moccant.
- House! Kérlek, ébredj! – sikította a nő, de House semmit nem reagált. Ezalatt csak hullott a kőtörmelék, mintha több szintje is lett volna háznak, és Lisa utolsó képe az volt, hogy egy hatalmas betondarab éppen felé közelít.

- Lisa! Lisa! – kiáltozott Lucas, mire a nő felébredt rémálmából – Csak egy rossz álom volt. Nyugodj meg!
Aznap éjjel Cuddy nem aludt többet…

A napok vészes gyorsasággal teltek, és House-on és Cuddyn is egyre jobban elhatalmasodott a reménytelenség. Cuddy kertje valóságos riporter laktanya lett, mindenki a volt PPTH igazgatónőjét akarta faggatni a történtekről. Lisa több televízió műsorba kapott meghívást, hogy mesélje el a történteket, és sok újságíró küldött neki e-maileket kérdésekkel, abban reménykedve, hogy a nő egyszer válaszokat is ad rájuk, ám az néma maradt, és mozdulatlan.

Wilson még mindig nem került elő, és Jack Schnaps szerda reggeli bejelentése alapján a kereséseket is leállították. Mikor House meghallotta ezt a hírt, azonnal besietett a rendőrségre, de azok hajthatatlanok voltak. A keresési munkálatok befejeződtek, és James Wilsont hivatalosan is halottnak nyilvánították.
House nem tudta hova tenni ezt a dolgot. „Wilson halott… az lehetetlen! Biztosan életben van!” – győzködte magát. Igazságtalannak tartotta, hogy feladták a keresést 3 nap után.

Kora este otthonában ült a kanapén. Hónapok óta újra a saját házában, és most már az egyetlen társasága egy üveg whisky volt… és az újonnan talált doboz Vicodin. Még egyetlen szemet sem vett be belőle, de már nagyon a határán volt annak, hogy megtegye. Remegő kézzel először a tabletta felé nyúlt, majd visszahúzta karját, és a whisky felé nyújtózkodott, de végül csak ökölbe szorította a kezét, és hatalmasat ütött a dohányzóasztalra. Homlokát az asztal széléhez érintette, és sóhajtott néhányat, mielőtt felállt, fogta a botját, és becsapta maga mögött a bejárati ajtót…
Megállt a motorjával a romok előtt. A nap éppen lemenőben volt, hátulról világítva meg a kőtörmelékeket, és vasrudakat, amik a kórházból maradtak. Egyetlen gyenge rendőrségi szalaggal volt lezárva az egész terület, melyet House könnyedén átlépett, hogy leülhessen az egyik betondarabra. Csak ücsörgött ott egy darabig, és Wilsonon járt az esze.
„Nem is tudták, hogy hol keressék, persze, hogy nem találták meg!” – jutott eszébe, és hirtelen felindulásból a bejárat felé kezdett bicegni…

Az aula még mindig járható volt nagyjából, de a dohos, poros levegő miatt House nehezen jutott oxigénhez, ráadásul szemeit is meg kellett erőltetnie, hogy lásson valamit. Nehézkes léptekkel ugyan, de eljutott a lépcsőkig. Botját erősen nekitámasztotta az első lépcsőfoknak, és elindult felfelé. Már attól elfáradt, hogy felért az első emeletre, de tudta, hogy már csak egy van hátra. Ilyen lelkesedéssel indult el a folyosón, de meg kellett állnia a liftnél. A fülkét a munkások kiszedték a helyéről, az ajtók is szét voltak húzva. House lenézett a liftakna mélyére, és egy pillanatra libabőr futott végig a testén, szinte beleszédült. Ám gyorsan visszahúzta a fejét, amikor ropogást hallott. Hát persze. Az elkerítő szalagok sem véletlenül voltak az épület maradványai köré húzva, hiszen ekkor a férfi feje fölött egy óriási méretű betontábla indult útjára. House elugrott. A kődarab mélyen belefúródott a pa
dlóba, megrepesztve azt. És House eszméletét vesztette, amint földet ért a liftakna legaljában…

Mikor felnyitotta a szemeit, rögtön szédülni kezdett, bár fekvő helyzetben volt. A férfi beszélni akart, kérdései voltak, de a torkában lévő cső megakadályozta ebben. Kellemetlen érzés volt, és mielőbb tudni akarta, mit keres kórházban. Jobb kezével kalimpálni kezdett, a nővérhívó gombot keresve, de a karjából kilógó infúzió kicsit megnehezítette a műveletet. Végül sikerült egy ápolót riasztania. A nő gondosan kihúzta a férfi szájából a lélegeztető csövet, mire az köhögni kezdett, de rekedt hanggal ugyan, rögtön beszélni próbált.
- Hol…
- Az Englewood Kórházban van, uram, New Jersey-ben.
- De… de miért? – köhögte.
- Terrortámadás volt a Princeton-Plainsboro-ban. Bombát robbantottak. Maga is megsérült. A túlélőket a St. Sebastianba szállították, de az Englewood-ba is kerültek néhányan. Mint például maga – itt a nővér elővette a férfi kórlapját és egy név után keresgélt a szeme – Hogy is hívják Önt?
- Dr. James Wilson vagyok.

Cuddy azon az estén Rachel szobájában ült a karosszékében, és szórakozottan előre-hátra hintázott egy nagy sárga plüsskacsát a karjaiban szorongatva. A játékot még Wilson adta neki, aki most eltűnt, és nagy valószínűséggel halott. Alig akarta elhinni.
„Vajon House hogy fogadta?” – kérdezte magától. „És a dzsekijét is itt hagyta…” – gondolta, és kelletlenül felállt a székből, hogy Rachelt megfürössze és lefektesse. Mikor éppen a kislány ágyánál állt, hogy betakargassa, hangokat hallott. Lépteket, melyek közeledtek, és Cuddy pontosan tudta, kié az.
- Bocsi a késésért – suttogta a háta mögül Lucas, és megsimogatta a nő vállait.
- Semmi baj. De most el kell mennem. Vigyáznál Rachelre?
- De hát hová mész? Este kilenc van.
- Most azt nem mondhatom meg. Kérlek.
Lucas kicsit gondolkozott, de aztán beadta a derekát.
- Rendben. De ígérd meg, hogy sietsz.
- Ígérem – suttogta a nő, és lágy puszit adott a férfi arcára.

Berakta a dzsekit a hátsó ülésre, és beindította a motort. Igyekezett lehetőleg minél erősebben nyomni a gázpedált, már alig várta, hogy újra lássa a férfit. Leparkolt House lakása előtt, de meglepetten vette észre, hogy a villanyok nem égnek.
„Máris aludna?” – kérdezte magától, miközben kiszállt a kocsiból. Kopogott hármat. Semmi válasz.
- House! – kopogott – Lisa vagyok! Nyisd ki, kérlek! – kiáltotta, ám válasz a túloldalról nem jött. Még egyszer kétszer megnyomta a csengőt, és kopogtatott is, de még mindig nem kapott semmilyen reakciót. „Istenem, mond, hogy nem tett kárt magában!” – imádkozott magában, és gyorsan kihúzta a hajából a hullámcsatot. „Miért jó, ha az embernek magándetektív a barátja…” – gondolta, és a zárral kezdett el ügyködni.
Amint kattant a zár, Lisa arcára diadalittas mosoly ült ki egy pillanat erejéig, és óvatosan benyitott. Felkapcsolta a villanyt, és körülnézet: a nappaliban sehol senki. Ugyancsak megnézte a hálószobát, és a fürdőt is, még a szekrényt is, de a férfit sehol nem találta. Ekkor elővette a mobilját, és tárcsázni kezdett.
„Kicsöng!” – ujjongott a nő, de lelkesedése hamar elillant, mikor meghallotta House csengőhangját a hálószobából. A telefon az éjjeliszekrényen hevert. „Francba!” – káromkodott Cuddy, és elhagyta a lakást.
Beült az autójába, és vett néhány mély lélegzetet. Ráütött a kormánykerékre néhányszor, mintha köze lenne az egészhez, és újra sóhajtott egyszer-kétszer. Miután eléggé megnyugodott ahhoz, hogy vezetni tudjon, elindult az utcában, és lassan végigjárt minél több utcát, de még csak House-hoz hasonló alakot sem látott, végül utolsó útja a rendőrségre vezetett.
Cuddy az ígért sietség helyett éjfélre ért haza…

House földet érése után csak hosszú órákkal később tért magához. Fejéből és szájából patakzott a vér, és szemeit is alig tudta kinyitni. Mielőtt megmozdult volna, érezte, hogy néhány bordája eltört, és valószínűleg a koponyáján is fellelhető egy jókora repedés. Karjait és lábait is csak nagy erőfeszítéssel tudta megmozdítani, jobb lába viszont meglepetésére nem fájt jobban az átlagnál. Kicsit hunyorgott, és látta, hogy föntről egy fénycsóva kúszik a falon. „Már nappal van.” – állapította meg, és ez egyfajta segítség volt neki, hisz meg tudta állapítani, milyen mélyen is van. House kb. 6 métert zuhanhatott, és még ő maga is alig akarta elhinni, hogy életben van. Próbált körülnézni, de a feketeség elnyelt mindent körülötte, az egyetlen, amit látott, az a fénysugár volt, ami a liftajtóból áramlott be az aknába.
Teljes volt a reménytelenség…

Cuddy aznap reggel korán kelt, az éjjel is alig aludt néhány óránál többet. Amint tudott, újból a rendőrségre ment, hogy elősegítse a keresést. Az őrsön Cuddy próbált a rendőrök segítségére lenni, próbálta kitalálni, merre mehetett a férfi. Felhívtak House édesanyjától kezdve volt évfolyamtársáig mindenkit, akinek valamiféle köze lehetett hozzá, de a férfi hollétét továbbra is homály fedte.
Délután egy járőr éppen a PPTH romjai mellett ment el, mikor az egyik rendőr a társához szólt:
- Pete! Állj csak meg! Ott van egy motor, ha jól látom.
- A francba… nem látják ezek a szalagot? Na menjünk be, biztos megint azok a hülye kölykök, akik itt szórakoznak.
- Jó. Most már vigyük be őket.
S azzal leparkoltak, és átlépték a szalagot, ám az egyikük megtorpant a motor mellett.
- Hé! Nem egy motoros pacákot keresünk?
- A franc! Ellenőriztessük a rendszámot!
És már be is diktálták a motor rendszámát a rádiójukba a központnak, akik visszajelezték, hogy a motor House-é.

Eközben Wilson a kórházban telefont kért, és áldotta az eget, hogy fejből tudta Cuddy otthoni telefonszámát.
- Igen? – vette fel a nő, és gyötrelem hallatszott a hangjában.
- Lisa! James vagyok – mondta halkan a férfi, még mindig kicsit rekedt hangon.
Cuddy nem akart hinni a füleinek. Egy pillanatig csak némán állt ott, végül beleszólt a kagylóba:
- Wilson? Te… te életben vagy?! Istenem, hogy vagy most?
- Az Englewood-ban.
- Máris indulok – mondta, és már ki is nyomta a készüléket.

Körülbelül három órát töltött ott a kórházban Wilsonnal. Lisa elmesélte a történteket töviről hegyire, semmit nem hagyott ki. Azt sem hagyta ki, hogy House-szal mennyire közel kerültek egymáshoz, és hogy most mennyire eltávolodtak. A nő végre kibeszélhette minden fájdalmát, és nem egyszer elsírta magát beszéd közben.
- És most sehol nem találják – folytatta mondandóját szipogva.
- Biztos vagyok benne, hogy megtalálják. De ha a motorja sincs meg, akkor biztos elment valami olyan helyre, ahol senki sem keresné. És ha telefont sem vitt magával, de a lakást bezárta, akkor biztos nem akarja, hogy bárki is zaklassa. Ne aggódj. Ha úgy látja, vissza fog jönni.
- De a pénztárcáját sem vitte magával! Tegnap tűnt el! Mégis hova mehetett volna egy fillér nélkül? – fakadt ki a nő.
Wilson erre már nem tudott válaszolni. Szavak helyett csak megfogta a nő kezét, és próbált reményt tölteni belé…

Lisa este hét környékén ért haza, és kimerülten ücsörgött a teraszon. Ahogy a nap ereszkedett alá a dombok mögött, úgy hűlt le a levegő is folyamatosan. Kedvelte a napnak ezen időszakát, de azért bement a házba, hogy magára vegyen egy pulóvert. Ám ahogy kinyitotta a szekrényét, meglátta House kabátját. Összeszorította az ajkait, és magára vette a dzsekit, és abban ült vissza a székébe a teraszra. Beleszagolt a ruha gallérjába, és érezte a férfi illatát rajta. Jobban hiányzott most neki a férfi, mint valaha.
Egyik pillanatban egy autó állt meg a ház előtt, és Lisa azonnal felismerte a kocsi tulajdonosát, aki határozott léptekkel haladt a ház felé.
- Szia Szívem! – köszönt Lucas, ám rögtön megtorpant, mikor meglátta Cuddyn House dzsekijét. A nő fájdalmas és bocsánatkérő tekintettel nézett fel a férfire. Egy percig még szemeztek így, majd Lucas megértően bólintott egyet, megfordult, és indult volna a kocsijához, de nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg.
- Mióta szereted? És engem mióta nem?
Cuddy lassan a fejét rázta.
- Sajnálom.
Lucas most már teljesen megértette a nő mondanivalóját, és bánatos arckifejezéssel ült vissza az autóba.

House körül forgott a világ, ahogyan még mindig ott feküdt magatehetetlenül a gödör mélyén. Minden ismét sötétbeborult, ahogyan eljött az este, elméje is kezdett elsötétülni. Úgy érezte, képtelen gondolkodni, csak annyit fogott fel a helyzetéből, hogy hamarosan eljön a végleges feketeség.
- Dr. House! Hall engem? – hallatszott fentről. House szemével zseblámpa fényeit látta, és kiáltani próbált, de a torkán semmiféle hang nem jött ki. Hosszas próbálkozás után sikerült csak hangosan elordítania magát.

Lisa Cuddy a kanapéján elterülve, House kabátját ölelgetve aludt el, és telefoncsörgésre ébredt. Este tíz óra volt már. A telefonhívás után le kellett ülnie, hogy kicsit kifújja magát. Alig akarta elhinni, hogy House él, és hogy őt akarja látni. Egy gyors telefont még intézett a bébiszitternek, és Tammy bár tudott, ahogy jött, Lisa így is csak fél 11-re ért be a St. Sebastian-ba.

Mikor meglátta a férfit majdnem nyakig bekötve, fájdalmasan felsóhajtott, és lerogyott az ágy melletti székre, úgy zokogott, és folyamatosan csak House arcát csókolgatta.
- Mi a fenét kerestél te ott? – szipogta a nő.
- Wilsont – válaszolt halkan.
- Másik kórházba szállították. Jól van. Rátaláltak – mosolygott Cuddy.
- Akkor fölöslegesen haltam meg majdnem.
- Mondhatni – nevette el magát Lisa könnyeivel küszködve.
Kisebb csend ült kettejük közé.
- Hol hagytad Lucast?
Erre a kérdésre Cuddy hosszasan megcsókolta a férfi ajkait.
- Megérti – mondta mosolyogva. Egy pillanatig csak széles vigyorral az arcukon nézték egymást, majd Lisa homlokát House homlokához érintette.
- Szeretlek.

Utószó

Még mindig köszönöm neked, Fan! :)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>