Az ok

Gyengéd, puha csók volt. House meglepettnek látszott, de tisztán kivehető volt a csillogás a szemében. Nem ölelkezett a nővel, nem érintette meg a kezével, csupán egy apró csókot váltottak.
Ennyit láttam összesen.
Egy jótékonysági bálon voltam akkor, amire a St. Sebastian kórház igazgatója, dr. Kain hívott el. A környék kórházainak igazgatói és alkalmazottai mind részt vettek a KATE (Kórházak a Teljes Egészségért) – programban, aminek ez a bál volt a megnyitója, és büszkén viselhettem a dr. Lisa Cuddy feliratú belépőkártyámat.
Csak tudnám, ő mit keresett ott. És bár tudnám, ki volt az a nő.

Nem vett észre engem, én pedig sebes léptekkel a parkolóba mentem, és beültem az autóba. Nem akartam elhinni. Száz és ezer kérdés rebbent fel, és könnytől csillogó szemekkel meredtem a nagy semmibe. Majd rázni kezdtem a fejem: „Nem. Ez nem lehet.”. Haragot éreztem, és a kormányt kezdtem ütlegelni, mintha csak az tehetne az egészről. Mintha csak az tehetne arról, hogy ilyen szánalmasan naiv vagyok. Mérgemben előkerestem Lucas Douglas telefonszámát, aki az utóbbi napokban környékezett meg. Ideje továbblépnem.

Másfél hónap telt már el azóta, hogy fény derült House hallucinációira. Még mindig a szemem előtt lebeg az arca. Halálra ijedt, akárcsak én. És nem volt más választása: be kellett vonulnia a Mayfield Pszichiátriai Intézetbe. Annyira aggódtam, már-már kínzott a vágy, hogy láthassam, hogy van, hogy viseli. Talán ő nem is akart látni, de én önző voltam. Meglátogattam.

Első alkalom:

Amikor először léptem be az intézetbe, és a nővérnek elmagyaráztam, pontosan kit is keresek, a blúzomra tűztem egy kis cédulát: „látogató”, majd elkísértek engem a 7-es számú kórteremhez.
Félénken fordítottam el a kilincset, miután a nővér kinyitotta a zárat.
House az oldalán feküdt, magzatpózban összekucorodva, és gyűrötten hevert mellette a lepedő vastagságú takaró. Beljebb léptem, majd bíztatóan bólintottam a nővérnek, aki bezárta mögöttem a vaskos ajtót. Nyomasztó hangulata volt a szobának. Hideg kőpadló, hófehér falak… egy parányi ablak. Egy ágy, egy WC, egy mosdócsap, és az ágy mellett egy üres fémtál. Nem tudtam, minek kellett az oda.
House csak akkor ébredt fel, mikor meghallotta a magas sarkú cipőm kopogását a kövön. Hunyorogva felemelte a fejét, én pedig leültem az ágy szélére.
– Szia – suttogtam.
– Szia – remegett a hangja.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem, de felesleges volt, hiszen ekkor a combjához kapott, és még jobban megemelte a fejét. Az ablakon beszűrődő lágy napsugár megvilágította a homlokát, és csak ekkor láttam a gyöngyöző izzadságcseppeket. Nem is válaszolt, tudta, hogy buta kérdést tettem fel. Szörnyű állapotban volt, és én nem tehettem semmit. Csak ültem ott, és néztem, ahogy szaporábban kezdi venni a levegőt, és erőteljesen belemélyeszti a párnába a fejét. Kicsit közelebb húzódtam, hogy megfoghassam a kezét.
Istenem, ha tudná, hogy nekem legalább annyira fájt akkor, mint neki…
– Annyira sajnálom – mondtam halkan – Bár segíthetnék.
– Tudsz segíteni. Vigyél ki innen.
– Nem tehetem.
– De megteheted. Nem bírom… – nyögte.
A sírás fojtogatott, de visszatartottam. Hazafelé az autóban kieresztettem az összes könnyemet.

Második alkalom

Legközelebb már rutinosabban tűztem magamra a „Látogató” cédulát, és már fejből tudtam az utat a kórterméhez, a nővér csak mögöttem jött. A nő meg se nézte Houset, csak becsukta utánam az ajtót, és hallottam a zár kattanását. Ő most a hátán feküdt, oldalra fordított fejjel, és félig nyitott szemmel. Remegett, sőt, inkább már rázkódott. Valami furcsa szag terjengett a levegőben, mintha ecet lett volna. De tévedtem. Nem ecet volt. És rájöttem, mit is keresett a kis fémtál az ágy mellett, ami ezúttal nem volt üres. Csordultig volt hányással. Ijedten odaszaladtam House-hoz, és megsimítottam az arcát. Akkor láttam csak, hogy a szakállára is került egy kicsi a felöklendezett anyagból. Káromkodtam egyet magamban, majd elvettem a mosdó mellől a kis törölközőt, bevizeztem, és letisztogattam az arcát. Ezután kiöntöttem a fém tálacska tartalmát a WC-be, és kiöblítettem. Morgást hallottam magam mögött, így hátrafordultam, és közelebb léptem hozzá.
– Mit mondtál? – súgtam.
– A törölköző… vizes… hideg…
– Máris – suttogtam, majd felálltam, megtisztítottam a törölközőt, és jó alaposan átáztattam a már-már jég hideg vízzel. Visszaültem az ágyra, ölembe segítettem a fejét, és a homlokára tettem a vizes kendőt. Tűzforró volt az arca, és az egész teste.
Hallgatásba burkolóztunk. Se én, se House nem tudott mit mondani, de azt hiszem, House fizikailag is képtelen volt a beszédre. Lágyan simogattam a fejét, ő pedig erősen a combomba kapaszkodott. A szorítása lassacskán elgyengült, és lassan elaludt az ölemben. Ekkor láttam idejét annak, hogy menjek. Szerencsémre nem ébredt fel.

Harmadik alkalom

Mikor harmadjára is ellátogattam az intézetbe, a nővér, aki kísérni szokott, most roppant elfoglaltnak tűnt, így a kezembe adta a kulcsot. Megbízott bennem, hiszen tudta, hogy nem egy jött-ment vagyok, hanem egy kórház igazgatónője… az orvostudomány dékánja.
Kicsit féltem attól, hogy ezúttal mit fogok látni.
– Istenem – mondtam félhangosan, mikor kinyitottam az ajtót. Sietve bezártam magam mögött, és odaléptem hozzá. A hátán feküdt, de összevissza vergődött az ágyon. Csurom víz volt, és nyögdécselt. Nem. Ez már nem csupán nyögdécselés volt. House sírt. Még sosem láttam őt zokogni, és akkor én is éreztem, hogy nehezen fogom kibírni sírás nélkül.
– Itt vagyok – suttogtam, és magamhoz húztam. Ő ismét a combomba kapaszkodott, és egyre csak reszketett.
Nem tudom, mennyi időt ülhettem ott a falhoz dőlve, miközben csak a fejét simogattam, és bámultam ki az ablakon. Mintha kicsit megnyugodott volna, hiszen már viszonylag normálisan vette a levegőt, és már nem remegett.
– Kérlek, vigyél ki innen – mondta halkan.
– Tudod, hogy nem tehetem.
Ekkor ő elhúzódott, és mellém ült. Összeért a vállunk, és én újra éreztem a vonzódást, mint amikor a kórház folyosóján szorosan mellém húzódott.
– Sajnálom, amit tettem – motyogta, de nem nézett rám.
– Semmi baj – feleltem, és a tekintetét kerestem.
Végre felém fordította a fejét. A falnak döntöttük a fejünket, és csak bámultunk egymás szemébe. Tisztán láttam a fájdalmat a szemében, és még valami más is ott volt, vágyakozás talán…
Lassan elemelte a fejét a faltól, és közelhajolt hozzám. Tudtam, mi fog következni, és nem ellenkeztem. Hagytam, hogy megcsókoljon. Nem volt hosszú lélegzetvételű, de végre újra megtörtént, amire annyira vártam már hosszú hónapok óta. Persze nem ilyen körülmények között képzeltem el.
– Mennem kellene – mondtam, mikor elhúzódott.
– Ne! Maradj még – kérlelte, és megfogta a kezemet. Kitekintettem az ablakon, és láttam, hogy a nap hamarosan a dombok mögé bukik, és csak akkor vettem észre, hogy mekkora sötétség ült a szobára.
Nem bírtam elmenni. Sokáig beszélgettünk még, és végül már mindketten az ágyon feküdtünk. House gyakorta masszírozta a lábát, és sokszor megremegett a hangja, néha reszketni kezdett, néha összeszorította a fogait, és behunyta a szemét. Végül nem szóltunk semmit, hagytam, hogy elaludjon, és én halkan kislisszoltam a szobából.

Negyedik alkalom

Egy-két nap múlva ismét átléptem az intézet küszöbét, de ezúttal a nővér elkísért a kórteremig. Amikor még csak a folyosó végén jártunk, már akkor tudtam, hogy baj van, hiszen kiáltást hallottam. „Segítség! Segítség!” – hallatszódott. Végigfutott rajtam a hideg, mikor felismertem a hangot. House.
– Mi történik?! – kérdeztem felháborodva, mikor az ajtó kis üvegablakán keresztül megláttam őt leszíjazva, és ordibálva.
– Néhány órája kezdett kiabálni, majd az ajtót ütlegelte. Fel is sértette a kezét, így az ágyhoz szíjaztuk. Bemehet, de kérem, ne oldozza el.
– Rendben – feleltem fájó hangon, majd beléptem. Rögtön az ágy szélére ültem, és kezembe vettem az ő kezét. Erőtlenül szorított vissza.
– Nyugodj meg! Itt vagyok – mondtam, és másik kezembe vettem a törölközőt, majd megtörölgettem a homlokát.
– Nem… nem bírom – nyögte.
– Már nem tart soká, bírd még ki egy kicsit – megcsuklott a hangom.
– Nagyon fájnak a kezeim is.
– Nem oldozhatlak el…
– Legalább ennyit megtennél?! – kiáltotta. Kicsit megijedtem, de aztán eleget tettem a kérésének. Kékes-zöldes foltok voltak a bokáin és a csuklóin. Felült az ágyban, és rettenetesen reszketett. Majd gyorsan felkaptam az ágy melletti fémtálat és elé tartottam, hiszen öklendezni láttam. Tudtam, hogy nem eszik, hiszen egy kis gyomorsavon kívül semmi nem került a tál aljára. Ismét az oldalára feküdt, és vörös szeme ismét megtelt könnyel. Odaguggoltam mellé, és újra csak a kezét szorongattam.
– Nem bírom tovább – ismételte, majd egyre nehezebben jutott levegőhöz. Feje elvörösödött, és a homlokán végigfutó ér egyre jobban kidudorodott.
– House… House ne csináld ezt velem! – úrrá lett rajtam a pánik – Meg ne merj halni nekem!
Alig bírtam visszatartani a könnyeimet.
– Remélem, hogy meghalok.

Egy óra múlva békésen aludt az ölemben. Idegességemben minden második percben ellenőriztem a pulzusát, és ütemesen simogattam az arcát. Hirtelen azt éreztem, hogy nem tudok megálljt parancsolni többé a könnyeimnek, és keserves, halk zokogásban törtem ki. Beszélni kezdtem hozzá, bár tudtam, hogy nem hallja.
– Ígérem neked, hogy egy nap minden jobb lesz. Hogy nem lesz többé fájdalom, és szomorúság. Megígérem, hogy boldog leszel. Esküszöm…

Az volt az utolsó alkalom, hogy meglátogattam őt. Rengeteg dolgom volt, és Wilson is azt újságolta, hogy House már jobban van.

Eltelt három hét, és egyik nap dr. Kain kopogtatott az irodám ajtaján, és átnyújtotta a meghívómat a KATE báljára.
Azon az estén remekül éreztem magam, érdekes beszélgetést folytattam különböző szakorvosokkal, és még dr. Nolannel is váltottam néhány szót.
Éppen a mosdóból tartottam vissza, amikor megláttam Houset öltönyben egy széken ücsörögve. De nem volt egyedül. Egy szőkésbarna, rövid hajú nő ült mellette, és beszélgettek. Felcsillant a szemem, köszönni akartam. De aztán megláttam a nő közeledését…

Gyengéd, puha csók volt. House meglepettnek látszott, de tisztán kivehető volt a csillogás a szemében. Nem ölelkezett a nővel, nem érintette meg a kezével, csupán egy apró csókot váltottak.
Ennyit láttam összesen.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..