Ébredés

Előszó

Itt is van a következő fejezet. Lesz itt minden, mint a búcsúban: érzelmi-szálak, kötözködések, és egy két titokra is fény derül… Mivel van benne műtéti rész is, ahol megpróbálom leírni magát a beavatkozást, ezért a műtős jelenet elé teszek egy kis [H][H] jeleket, azok miatt, akik kissé gyenge gyomrúak. (Na, jó azért nem annyira horrorisztikus, de olyan is történni fog az operáció alatt…) Utána várom a kommenteket!

Életünk nagy részét az idő határozza meg. Ha az ember jobban belegondol, az idő a főszereplő az életben. Milyen értéke van egy percnek, kérdheti, az ki balesetet szenvedett, vagy épp egy tömegszerencsétlenséget élt túl. Mennyit ér a század másodperc, kérdezhetné egy sportoló, aki ezüstöt kapott az Olimpián. Ezernyi kérdés, de mindre az általános válasz: Éldd át az idő minden egyes percét!

Nos, House is megfogadta, s átgondolta azt a csekély szabadidejét, mielőtt indult volna bemosakodni a műtétre.

Ha az agyába most be tudnánk tekinteni, nem látnánk mást, csak egy hatalmas káoszt, mit a kérdések okoztak. Rengeteg dilemma, és nagy része négy kis szóval kezdődik: Mi lett volna, ha…

„ – Mi lett volna, ha előbb észreveszem? Mi lett volna, ha nem segítek rajta se akkor, se most. Talán most nem rágódnék ilyen együgyű kérdéseken. Miért is rágódom? Megmentettem az életét!” – Ha ezt egy másik ember teszi fel magában, rég tudhatnánk, hogy pusztán a bűntudat emészti. De, nem. Jelen esetben inkább düh, mint bűntudat. Igen, ha azon az estén nem megy el hozzá, talán most nem itt járna. Némi érzelmi szál szövi most a kérdéseket egybe. Talán most érezheti azt, hogy mint jó barát, gondolkodik róla. – „ Anyám, ha most Wilson hallana, tuti szételemezné az összes betűt!” – szemforgatás – „Biztos azt mondaná… Naaaa neeeem, ez már túlontúl szánalmas! Még a gondolataimban is bosszantson!” – Itt abbahagyta a morfondírozást. Nem is lett volna több ideje. Elérkezett az idő, menni kell műteni.

Lassan, kényelmesen elbicegett a műtőhöz, és megkezdte az ilyenkor szokásos bemosakodást.

Nagyjából végzett , mikor Chase jött be. Igen meglepte a férfi tevékenysége, eddig nem úgy ismerte House-t, mint aki előszeretettel műt vakbeleseket.

– Maga vezeti le az operációt? – ő is odament készülődni.

– Dehogy! Csak a férfi mosdóban elfogyott a szappan! Maga szerint? – annyira gyűlölte, mikor egy egyértelmű válaszra azért rákérdez a „ biztonság kedvéért”.

– Szóval mi a gond? – kérdezte úgy téve, mintha az előbbi beszólást nem hallotta volna meg.

– Mivel mi a gond? – értetlenkedett.

– A diagnózisával. Csak akkor műt, ha olyan is történhet, amire nem számíthat.

Eszes következtetés. House elgondolkodott, végül úgy döntött, elmondja, elvégre ő lesz az egyik asszisztens.

– A fehérvérsejt-szám, és a süllyedés normális a test hő is átlagos. Az ultrahang viszont egyértelműen appendicitiszre utal.

– Talán csak kis mértékben van begyulladva.

– Ja, és egy kis gyulladás miatt trancsírozta szét a kocsiját!

– Vagy az is lehet, hogy másképp reagált a teste. Talán kisebb a fájdalom küszöb. – s már be is ment a műtőbe.

– Talán igaza van. – motyogta, és ő is bement.

Miután felhúzta a kesztyűt, a beteg is megérkezett- félig vigyorogva. A bódító nyugtatók miatt igen jó kedve támadt, a még fél órája zsörtölődő Cuddy-nak.

– Hű, ez aztán a hangulatváltozás! – súgta oda neki House, miközben a többiek a műszerekkel, Chase pedig a leletekkel voltak elfoglalva.

– Nem tudom mit adtak de kéne, beszereznem egy adaggal otthonra is. – suttogta House-nak még mindig vigyorral az arcán.

– Majd szólok a seftemnek, hogy szerezzen be neked is.

– De akkor te hozd el nekem! Idegeneket nem engedek a házamba! – szemei már csukva voltak, de alig érthetően még elsuttogta.

Bár maszk volt rajta, House mosolygott a fehér álarca mögött. Nem volt több idejük beszélni, megjött az aneszteziológus is.

Izolálás után elaltatták.

[H][H] [H][H] [H][H] [H][H]

Miután meggyőződtek róla, hogy Cuddy elaludt, House megkezdte a műtést.

– Átvágom a bőrt… bőnye, izom, hashártya… – magyarázott félhangosan. Eközben Chase csendesen figyelte a beavatkozást . A résen át már gyulladásról árulkodó zavaros savó buggyant ki. – Most már biztos, hogy gyulladás. – mondta félhangosan Chase-nek. A vakbél elhúzása után, előkerült a féregnyúlvány is, ami valóban loboszos volt.

House többet nem magyarázott, csak ránézett Chase-re, akin ugyanaz az értetlenség látszott, mint House-on. Nem találták eléggé gyulladtnak, és duzzadtnak, a tünetek produkálásához viszonyítva, még perforálódott se volt. A dohányzacskó-varrat behelyezése után a vakbelet visszatette a helyére. Ám ekkor House valami furcsára lett figyelmes: a tartó kesztyűs keze valamitől sikamlós lett.

Most jött az „ Aha! Rájöttem” nézés, majd bezárta a hasfalat, és mindenki meglepetésére egy új műtétbe kezdett.

Fent, középen megint felnyitotta a hasat, és a gyomrot vizsgálta. Egyből észrevette rajt a kis átfúródást, amin keresztül eljutott a sikamlós váladék az appendixig.

– Nézze! Perforáció. Ezen keresztül savó jutott a féregnyúlványig, ami miatt fájdalmai voltak, és valószínűleg a piacon vette a diplomáját, mert volt olyan eszement, hogy kocsiba ült, és karambolozott.

– Egy kis zsírlebeny eltakarta. – állapította meg Chase.

House bevarrta a lyukat, majd a hasat. Elégedetten, és fáradtan levette a köpenyét, valamint az egyéb műtéti hacukát, s elbicegett az irodájába.

[H][H] [H][H] [H][H] [H][H]

Az előző műtét nagyon kifárasztotta a morcos dokit. Most különösen fájdította jobb lábát, részben a sok állás miatt, de a reggeli motorozás se tett jót neki. Leült kedvenc fotelébe, hogy kipihenje a nap fáradalmait. Lassanként ereszkedett le feje. Már majdnem elaludt, amikor Shara nyitott be, kis félelemmel az arcán.

– Mi történt Lisával? – tért a lényegre – Nincs a szobájában! – kevés múlott azon, hogy ne sírja el magát.

– Megműtöttük. Appendicitisze volt.

– És? – tett egy határozott lépést a férfi felé, aki közben felállt.

– A műtét sikerült, – itt Shara fellélegzett, de House folytatta. – csak éppen a beteg halt meg.

– Micsoda? – most már nem bírta magát tartani, szemébe könny szökött.

– Nyugi, csak vicc volt! Jól van, tíz perce ért véget a műtétje. Én műtöttem. Ez tudod amolyan sebész humor.

– Nem volt vicces! – érezte, hogy könnyei lassan végig fognak futni arcán. Nem akart a férfi előtt még érzékenyebbnek tűnni, inkább elhagyta a helyiséget. Nem volt House-ra mérges, nem tudott rá haragudni. Talán egy tipikus kisgyereket látott benne, aki gorombáskodással hívja fel magára a figyelmet, vagy valami mást…

Miután kiment House ott állt egyedül. Most egy kicsit messzire ment, de nem nagyon érdekelte. Az viszont jobban elgondolkodtatta, hogy most mit is csináljon. Még alig múlt el tíz óra, tehát kedvenc programjai se mentek még a Tv-ben. Gépezni nem volt kedve. Most már úgy se tudna visszaaludni. A team egy része a klinikán, Tizenhárom visszavitte Cuddy-t a kórtermébe, Kutner-t hazaküldte, mert több kárt csinált, mint hasznot. Már csak Wilson maradt a listán.

Miközben ezen elmélkedett az asztalához sétált, ahol egy kis sárgás üveg volt, amiben sok fehér pirula időzött. Nem bírta tovább vicodin nélkül, kivett egy tablettát, feldobta és a szájában landolt. Ahogy a szer kifejtette hatását, eszébe jutott a betépett Cuddy. Ezen nem tudott nem vigyorogni. Talán nem is borban, hanem drogban az igazság?

– Még hogy a drogozás nem okoz örömöt, csak fájdalmat! – Cuddy mondta még egyszer, mikor fejfájás ellen ajánlott neki Vicodint. Biztos félt, hogy függő lesz, vagy attól hogy jól érezze magát.

A másik mondatát nem vette komolyan, de azért tetszett neki.

Kiment az erkélyre, egy kis friss levegőt szívni. A nap erőlködött, de a tél zord világa még rabul tartotta a várost. House jó párszor mélyet lélegzet az egyetlen dologból, amit szeretett a télben. Utóbb kicsit megbánta, mert szinte hallotta, ahogy tüdeje minden kis szövete tüsszög.

Fázósan összehúzta magát, majd átbicegett Wilson- hoz, de nem talált ott senkit. Egy pillanatra csak állt az ajtóban, majd betessékelte magát. Gondolta, csór egy kis kedvcsinálót, amit a rákosok szoktak szívni. Ahogy leült a székbe, természetesen Wilson is belépett. Először nem látta, hogy rajta kívül más is van az irodában, de mikor észrevette, visszahőkölt.

– Ha a kajám kéne, elkéstél, az előbb ettem meg. Tünés a helyemről!

– Ugyan Wilson, miért vagy ilyen goromba velem? – vette elő, a megszeppent kisfiú arcot.

Wilson látta, nem foglalhatja vissza a helyét, inkább leült vele szemben, a kevésbé kényelmes székbe.

– Különben is neked nem Cuddy-t kéne megmentened?

– Azon már túl vagyok úgy két órája.

A vele átellenben ülő férfi elismerően biccentett a fejével.

– Hm, ez rekord! Két nap alatt meggyógyítottad. Mi volt a baja?

– Gyomorfekély okozta appendicitisz. – Mondta egykedvűen. Most nem ült ki az arcára az az egoista nézés, ami általában minden megoldott esetnél látható rajta.

Wilson észrevette, hogy barátja nem nagyon repes az örömtől – ami elégedettséget jelent House nyelven-.

– Mi az?

– Semmi. – mondta még mindig ugyanolyan ábrázattal

– A barátod vagyok már iksz éve, nem tudsz átverni. Szóval?

De House nem szólt semmit, csak bámult maga elé.

Mély csend ült a szobára. Kintről hallani lehetett, amint egy mentő autó száguldozik a bejárathoz, és ahogy egy orvos szalad a folyosón.

House gondolatai most igazán nagy csatát vívtak. Elmondja-e barátjának, mi zavarja, vagy tartsa magában? Ha elmeséli, minden kiderül, de, ha mégse, belefullad a saját kérdéseibe.

– „Talán tud valami okosat mondani. Egek, ő Wilson! Mindig béna ötleteket ad! Bár az ő béna gondolatai is néha beválnak. Egye penész! Egy kis színészkedéssel talán meggyőzöm, hogy csak egy dolog bosszant…”

– Előbb is észre vehettem volna. – még mindig a padlót bámulta.

– House, az akut has bármikor kialakulhatott neki, akár a hétvégén is. – látta, hogy nem aratott nagy sikert meggyőzés terén. Csodálkozott, hogy ennyire aggasztja House-t a dolog, így kénytelen volt arra gondolni, hogy lemaradt valamiről. – Van valami más is?

– Mire gondolsz? – nézett a barátjára tettetett értetlenséggel.

– Nem szoktál ilyenekkel foglalkozni, hogy „Upsz, előbb nem vettem észre.” Engem nem versz át. Tehát?

– „Még nincs veszve semmi.”

Mély levegőt vett, és átgondoltan beszélni kezdett. Megpróbált tőmondatban, minél kevesebbet elárulni neki.

– Szombat este én jártam nála.

Wilson szemei majdnem kiugrottak a helyükről, úgy elkerekedtek. Elméje beindította a hipergyors elméletgyártás-funkciót.

– Mit kerestél ott? – bökte ki a végén.

– A betegemnek akartam eltávolítani az egyik szemét. – hazudta.

– Persze, én meg feltaláltam a rák ellenszerét.

– Komoly? – úgy tett, mint egy hiszékeny kisgyerek. Kezét az asztalra rakta, ujjait pedig összekulcsolta.

James elővette, a „ne etess”-arckifejezését a raktárból.

– Nem volt olyan beteged, akinek el kellett távolítani a szemét.

– Otthon magányos voltam, te azon az onkológia szutykon vettél részt…

– Ha nem akarsz róla beszélni, akkor mondd azt.

– Ok. – egyezett a hallgatásba.

– Viszont, ha te nem beszélsz, kiderítem Cuddy-tól.

– Retrográd amnéziája van. Emlékszel? Vagy neked is kiesett az idő?

– Csak ideiglenesen nem emlékszik, két-három nap és visszatérnek. Tehát, vagy te beszélsz, vagy ő fog.

– Tökmindegy kit kérdezel meg először, utána egyből rohansz pletyizni a másikhoz.

– Miért, lenne miről pletyizni?

„ – Ezek a büdös kétértelmű beszélgetések!” – fortyogott magában House.

James diadalmasan nézett rá, mint a sarokba szorított bűnözőre.

– Nem. Csak kérte, hogy nézzem meg a kölykét mert belázasodott.– ez már kevésbé hihető hazugság volt. – Most megyek, tudod valakinek dolgozni is kell. – felállt, és kibaktatott az ajtón. Meg sem állt a liftekig. Ott kezdett el merengeni, hova menjen a fölös egy órában, míg nem kezdődik a kedvenc sorozata.

**

– Szóval nincs hangja a gyereknek? – kérdezte House, fel sem nézve a kórlapból.

– Igen, már vagy három napja nem tud beszélni szegénykém. – mondta az aggódó szülő.

– Miért nem mentek a gyerekorvoshoz? Miért a kórházi orvosok drága idejét lopják? – második mondatát jóval halkabbra vette.

– Hogy mondja?

– Szabadságol a gyerek orvosa?

– Nem, megvizsgálta, és azt mondta, hogy nem is piros a torka, és nincs begyulladva.

– És mivel ön olyan vérbeli anyuka, nem hisz a diplomát végzett doktoroknak.

– Nem, de én is láttam a torkát, nagyon piros.

House közben megvizsgálta a srác torkát.

– Az én gyerekem nem iskola kerülő! Igenis szeret iskolába járni. – vette védekező hangra.

– Szereted a céklát? – most a kölyökhöz fordult.

Nemmel bólogatott.

– Dehogynem szereti, tegnap is megevett majdnem fél üveggel. Még indulás előtt is evett. – a nő kezdett megvilágosodni

– Most akkor vegyek mintát a fia szájából, vagy csak egyszerűen elhiszi, bár tízen akárhány éves, de rájött arra, hogy hogy tud szerezni magának extra szabit. – ezen esetben kiült az arcára az egoizmus fizikálisan megjelenő tünetei.

– Ezt nem hiszem el! Hogy tehettél ilyet!

– Hölgyem! Hinni a templomba kell, és kint jobban meg tudják beszélni a konfliktusukat. – azzal kitessékelte őket az ajtón.

–„ Fenébe! Lekésem a sorozatom!” – nézett az órájára. Most már csak azon kellett töprengenie, hol talál még normálisan működő televíziót. Mióta Fischer van az igazgatói székben, a kómásnál megszüntette a kábel tv-t, a klinikán háborgatnák a nővérek, az irodájában Wilson cseszegetné. Hol keresné utoljára?

Eszébe ötlött a jelenlegi beteg.

–„ Még alszik, tuti van nála kábel, tuti  a nővérek ezzel nyaliznak neki. Biztos kapott olyan fincsi gyümölcszselét is.”

El is indult az említett kórterme felé.

**

Ahogy felért a szobához, becsúszott egy kósza gondolat: Shara is ott van. Remélte, hogy elmegy enni, úgyis ebédidő volt. Majd beadja neki, hogy valami vizsgálatot kell elvégezni rajta.

– Helló – köszönt be neki. Ahogy sejtette, Cuddy még az igazak álmát aludta.

– Szia – köszönt vissza félig mosolyogva. – Ez normális, hogy ilyen sokat alszik? – aggódott.

House bólintott a fejével.

– Elég sok altató gázt szívott magába.

– Miért jöttél?

– Ellenőrzöm a betegem élet funkcióit.

Shara kissé vigyorgott.

– Mi az?

– Előtted öt perce volt itt dr. Foreman vizitelni.

– Na jó, két perc múlva kezdődik a sorozatom, és itt van kábel tv. Mellesleg a gyümölcszseléjét is le akarom nyúlni.

– Hm, ez jobban illik hozzád. – felvette táskáját a földről és felállt. – Most megyek. Dr. Wilson kérte, hogy beszéljek az egyik gyerek betegével.

– Őszinte részvétem a betegednek.

– Átadom. Légy szíves ne nyírd ki a tesóm, amíg nem érek vissza – majd kiment az ajtón.

House nem zavartatta magát, elkényelmesedett a székben, lábát keresztbe feltette az ágyra, elvette az asztalról a málnás zselét, és bekapcsolta a tv-t. Mázlija volt, még csak a bevezető ment le. Szemeit teljesen a készülékre szegezte, az enni valóját is gépiesen tette a szájába. Az izgalmasabb részeknél lelassult, a reklámnál meg szidta az egész világot.

Eközben Cuddy, aki eddig háttal aludt neki, vele szembe fordult, de megbánta, mert a műtéti heg fájdalmat okozott. Visszafordult a hátára, ám az elkövetkező fél órában hol a kezét, hol a lábát, hol pedig a fejét mozgatta.

House most már többször figyelt a nőre, mint a Közkórházára. Hosszabb-rövidebb időközönként bámulta a mellette mocorgó nőt. Eszébe jutott, hogy mikor látta őt aludni. Még az egyetemen történ, ezért néhány részlet kiesett, de a lényeges részekre tisztán emlékezett.

Itt mosoly jelent meg rajta.

Kis idő múlva újra a tv-re tekintett, de ott már megint reklám volt, ami azt jelentette vége az epizódnak. Újfent Cuddy-ra nézett, de most már a szemhéja helyett a kék szemeit pillantotta meg, melyek kérdőn, s álmosan pislogtak rá.

– Na végre! Már azt hittem átalszod a napot!

Lisa elengedett egy fél mosolyt, ami jobban emlékeztetett a délelőtti vigyorára.

– Te miért is vagy itt?

– Csak itt jön be a Közkórház.

Kicsit nyújtózkodott, mire megérezte a gyomor varratait. Benézett a takaró alá, hogy biztosan meggyőződjön róla.

– Miért vagyok a gyomromnál is felvágva? – kérdte idegesen.

– Kiderült, hogy egy gyomorperforáció okozta a gyulladást.

– Remek – tért vissza szokásos hangnemébe. – Most nem egy, hanem két helyen vagyok felvágva.

– Majd Taub-bal egyeztetsz. Ő úgyis elvégzi a kozmetikai műtétet, és nem kell egészen New York-ig menned egy nevenincs orvoshoz a segítségét kérni. – mondta szemrehányóan.

A nő tudta, hogy miért mondja ezt.

– Tudom, min gondolkodsz. Miért nem hozzád fordultam, ugye?

– Igen – szúrós, mély tekintete elbizonytalanította a nőt. – Most már kénytelen vagyok belátni, hogy talán mégse a szakértelmemért vettél fel.

– Alig emlékszem az elmúlt napok eseményeire. Talán nem akartam, hogy az egész kórház tudjon a vak… várjunk csak! Gyomorfekély? De soha sem volt gond a savtermelésemmel! Ha az nem akkor mi okozta?

– Stressz. – mondta ki egyszerűen.

– Pff, stressz? Amióta a kórházban dolgozol minden napom stresszes.

– Köszi. Egyébként lehet, hogy valami súlyos dolog érintett, talán valamit, vagy valakit… majdnem elvesztettél. – próbált a lényegre tapintani.

– Ez mit jelent? Talán elveszítettem valakit?

– Nem. – nem ő akarta elmondani neki. A héten már kétszeresen túllépte a megengedett lelkizős határt.

– Akkor? – érezte, hogy valamit eltitkol előle.

Nem tudott tovább kérdezősködni, mert Shara lépett be az ajtón. Látta a két emberen, hogy eléggé feldúltak.

– Csak nem megzavartam valamit? – mondta, miközben a másik oldalon levő székhez indult.

– Nem, dehogy. Shara, ő itt… – akarta udvariasan bemutatni a kevésbé udvarias dokit.

– Shara, túlélték a kis nyomik a látogatásod?

– Igen. És te voltál ma kocogni? Hopp nem is tudsz. – replikázott.

House szemhunyorgatással illette.

– Valamiről lemaradtam? – húzta össze szemöldökét Cuddy.

– Á, dehogy is! – mondta a férfi, Shara felé nézett, és hangosan odamotyogta neki – Azért a közös vacsorát el ne mond neki! – húzta Lisa agyát.

– Igaz, nem kéne ilyen semmilyen dolgokkal traktálni. – vett részt a játékban.

Cuddy hol Greg-re, hol Shara-ra nézett. Nem tudta, hogy csak szimplán szórakoznak vele, vagy tényleg együtt vacsoráztak. Azt gondolta, hogy Shara nem szívatná.

– Na én megyek, rég cseszegettem a teamem. – Kiment az ajtón.

– Milyen vacsora? Miről beszéltek? – szólalt meg, amint a férfi eltűnt.

– Értem.

– Mit?

– Te féltékeny vagy.

– Kire? House-ra? – mondta nevetve, amibe kicsit belesajdult a műtéti hegei, így inkább szenvedő arcot vágott, mint vidámat. – Inkább féltelek tőle.

– Miért, kéne?

– Te még nem ismered. Nem tudod milyen életet él.

– A drog-függőségére, vagy az szemtelenül bunkó modorára gondolsz? – kérdezte szimplán.

Lisa nagyot nézett. Még csak pár napja van itt, és Shara úgy járt, mint ő, mikor megismerte Greg House-t.

– Lisa, nem kell féltened! Amúgy semmi okod a féltékenységre. Nem vacsoráztunk, csak egy kávét ittunk meg a kantinban.

– Mondom, hogy nem vagyok féltékeny. Tőlem aztán randizhattok, de utána nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. – visszakényelmesedett, a takarót egészen az álláig felhúzta. Úgy tett, mint aki vissza akar aludni. Amúgy se érezte magát túl jól. A fejfájása eltűnt, de most itt voltak helyette a friss hegek okozta fájdalmak.

Shara érezte a nő szavain, hogy tapasztalatból beszél. Erősen ráhangolódott House nevére, hátha említette-e neki.

– Ácsi. Ez a Greg volt az, aki elcsavarta a fejed az orvosin?

Lisa nem válaszolt.

– Tehát igen. – Shara fejébe egy ördögien jó ötlet férkőzte be magát.

– Bocsi, de most nincs kedvem beszélgetni. – terelte el a témát.

– Rendben. Haza megyek, Rachel bébiszittere nem tud vigyázni, valami olyasmit mondott reggel, hogy az anyja betegeskedik, és ott kell vele lennie. Lehet, hogy még benézek délután, de nem biztos. – egy puszit nyomott Lisa homlokára, és kiment.

Esze ágában se volt még hazamenni. Az igaz, hogy a bébiszitter nem marad éjszakára, de csak négykor kell hazaérnie. Az előbb kiötlött terv járt az eszében. Amíg a elsétált a felvonókig kidolgozta minden egyes részletét.

–„ A tökéletes kivitelezéshez szükségem lesz még egy emberre, aki több mint kolléga és mindennap találkozik velük. Megvan! Wilson! Biztos segít, úgy láttam mindkét félért ugyanúgy aggódik.” – fontolgatta magában.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..