A nap, ami megváltoztatja az életedet

A naptár január ötödik napját mutatta, ami csütörtökre esett.

Egyszerű csütörtöki nap, az emberek többségének nem jelentett többet egy egyszerű munkanapnál.

Reggel felkelsz, napközben teszed, amit a társadalom megkövetel, egy és három között – ez munkától függő adat – ebédelsz és mikor véget ér a munkád, hazamész.

Ám a Princeton-Plainsboro Oktatókórház dolgozóinak talán annyiban volt különleges az év eddigi napjaitól, hogy főnökük ismét elfoglalta helyét az ’ Orvostudományok dékánja’ feliratú ajtó mögött.

Az imént említett nőnek semmi kedve nem volt reggel felkelnie és munkába indulni. Jó volt egy pár napot elvonulni a munka elől, mellesleg nem volt sok kedve találkoznia egy alkalmazottjával. A legegyszerűbb elfutni a problémák elől, minthogy szembenézzünk velük. Az ember kompromisszum kerülésének anatómiája.

Cuddy viszont nem futhat el, hisz nem csak annak a bizonyos alkalmazottnak a főnöke, hanem egy egész kórház vezetője is. Azé a kórházé, ami lényegében élete műve, mibe minden energiáját belefektette, hogy jó hírnévre tegyen szert az épület. Ez sikerült is neki, s pont ezen ok miatt döntött a munkába menetel mellett.

Szóval Lisa Cuddy végre elfoglalta kényelmes bőrszékét az irodájában.

– Újra itt – morogta félhangosan. Őszintén szólva kissé hiányzott neki az irodája, leszámítva a rengeteg aktát és papírt, mi szinte teljesen eltakarta az asztalt.

Vett egy mély lélegzetet és belevetette magát a munkába.

Két aláírni való papírtömb és egy rózsaszín cetli alatt érdekes dologra lett figyelmes: két kék mappa, Gregory House kezelőorvos felirattal.

Nagy nehezen kibányászta a többi alól, majd belelapozott. Mindkét mappa bonyolult betegséget tartalmazott, mire időben rábukkantak és már kezelés alatt áll a beteg.

– Még csak 4 nap telt el, máris megmentett két beteget. Wilsonnak igaza volt – gondolta magában. Ismét elöntötte a bűntudat, s tanácstalannak érezte magát.

Egyetlen egy ötlete volt az üggyel kapcsolatban.

**

James Wilson az asztala mögött ült aktákat nézegetve, de agya egészen máshol járt. Gondolatai még Memphis-ben ragadtak egy gyönyörű nővel.

Talán emiatt rémítette halálra főnöke, mikor berontott.

– Wilson, segítsen! – tört az onkológusra kétségbeesetten, majd leült a vele szembeni székre.

– Beszélt vele? – egyből tudta, miről van szó.

– Nem, mert mire felmentem, kijelentkezett.

– Akkor itt az alkalom, hogy beszéljen vele, ugyanis épp harmadik betegét menti meg a másik irodában.

– Nem mehetek be hozzá bocsánatot kérni.

– Miért nem? – vette elő kíváncsi természetét.

– Mert ez bonyolultabb. Maga is tudja jól, hogy House nem egy egyszerű ember, akinél egy bocsival el van intézve.

– Tudja, még mindig nem értem, hogy miért nem maradt vele.

– Ezt már egyszer elmagyaráztam – hangja már kevésbé volt kétségbeesett, inkább védekező.

– Cuddy, maga se gondolta igaznak. Szerintem remek párost alkotnának, – a nő kezdett dühös lenni, ezért gyorsan hozzátette – Ön kérte a segítségem.

– Semmi közös nincs bennünk a szakmánkat leszámítva és Nickel sem tehetem ezt.

– Nem csak a szakmájuk közös. Többek közt az, ahogy rám tudnak rontani a frászt hozva rám – eleresztett egy félmosolyt, minek következményében Cuddy-n is valami olyasfélét lehetett felfedezni. – Ha viszont Nic miatt teszi, az nemes, de egyben szánalmas. Ha kizárólag csak azért nem jár Houseszal, mert Nic-et nem akarja megbántani, maga lesz boldogtalan. Mert tudni fogja, és magában lesz a kérdés: mi lett volna ha? – bölcselkedett a kórház onkológus-filozófusa.

A nő nem tudta mit szóljon. Sajnos tisztában volt azzal, mire célozgat Wilson, és jól tudta, hogy ez nem indok. Rövid ideig csend lett a szobában, egészen addig, amíg a másik irodából egy férfi szidását nem hallhatták, amint leüvölt valakit.

– Kösz Wilson – mondta halkan és kiment.

A férfi azt hitte, végre tovább tudja folytatni a munkát, de ekkor az erkélyajtó horrorba illő nyikorgása kiugrasztotta dobogó szervét a mellkasából.

– Wilson segíts! – mondta House, amint lehuppant arra a székre, ahol két perccel ezelőtt főnöke ült.

– Hú de hasonlítasz valakire – somolygott, majd viccesen hozzátette – amúgy nem láttad? – úgy tett, mint aki keres valamit.

– Mit? – nézett értetlenül. Egy belső hang azt súgta, hogy Wilson világhíres poénjából süt el egyet.

– A szívem. Az előbb már Te voltál a második, aki miatt felmondott.

– Ááá, akkor az mégse egy vacak volt egy rákosodtól. Bocsi, az előbb dobtam ki az ablakon – mivel most ő akart valamit muszáj volt beszállnia a játékba.

– Mindegy, úgy is untam. Amúgy miért is jöttél?

– Ó igen. Tudtam, hogy valamit elfelejtettem – elővette zakója mögé rejtett aktáját. – Már a Te beteged. Rákos.

– Igen, valahogy leesett, ha rákos, akkor az én betegem – ironizált.

A néhány perces csend úgy tűnik szerette ezt a helyiséget, mivel ismét a szobára ült. James lenézett a papírjaira és harmadszorra is elkezdte olvasni az első mondatot. Ismét csak az első három szót olvasta el, körülbelül annyi időbe tellett neki, hogy leessen, barátja nem csak a beteg miatt tett látogatást.

House gondolkodva, megfontoltan forgatta botját kezében. Wilson ezt a fajta House-t utoljára Stacy miatt látta. Most is nagy valószínűséggel nő van a dologban.

– Igen House?

– Mit mondott Cuddy? – még mindig komoly volt. Fejét felemelte, ám szemét csak az utolsó pillanatban emelte botjáról James-re.

– Bűntudata van. Nem mondta ki, de láttam rajta. Biztos, hogy nem könyörtelen a technikád?

– Az volt könyörtelen, amit ő tett velem – csúszott ki a száján, majd gyorsan hozzátette – nem írt fel Vicodint a szabira! – mondta felháborodva.

– Persze – motyogta. – Mégis miből gondolod, hogy visszajön hozzád?

– Senki nem tud ellenállni a vonzerőmnek – színpadiasan hátraszegte fejét – Stacy-nél is megmondtam és igazam lett.

– Ja, utána meg ügyesen elhajtottad.

– Mindegy. A lényeg, hogy most is igazam lesz. Hidd el, a lelkiismeret nagy Úr! Főleg Cuddy-nál.

– Erre kíváncsi leszek.

– Fogadjunk? – itt Wilson felnézett barátjára. – Fogadjunk 500 dolcsiban, hogy visszajön.

– Áll az alku. Hagynál végre dolgozni? – mordult a diagnosztára.

– Naná. Mennem kell úgy is rendelni – azzal elindult az ajtó felé.

– Ez most komoly? Gregory House önszántából lemegy a taknyos orrok közé? – kérdezte hitetlenkedve.

– Mindent a cél érdekében – bevágta maga után az ajtót.

Tényleg rendelni ment. Igen, House a munkaterápia híve.

Bár nem vallaná be, de lába mostanában jobban fáj, mint szokott. Talán ez a kis játék is csak arra van, hogy ezzel leplezze érzéseit barátja elől, ki a halálba kergetné kérdéseivel és aggódásával.

Ahogy elhaladt a klinika felé, látta, hogy a nő az irodájában van. Legszívesebben bement volna kiakasztani, de tudta, hogy akkor mindent elrontana.

Felkapta az első piros aktát, ami útjába került, és bement a kettes rendelőbe.

Ahogy belépett egy 6 év körüli szőke, vékony fiút és egy negyvenes éveiben járó fekete hajú, ugyancsak vékonyka nőt pillantott meg. Ruházatukból látszott, hogy nem veti fel őket a pénz.

– A nevem dr. House – kezdte hűvösen. Leült a székre és beleolvasott az aktába.

– Jó napot doktor úr – köszönt a nő.

– Szóval a gyereke letargikus, hányingere van… és ADHD-s – kérdezte fel sem nézve az aktából.

– Igen. Nagyjából három éve vettük észre, hogy szokatlanul ingerlékeny, és a hallása se jó. Akkor diagnosztizálták nála a hiperaktivitást – hangja elszorult. – Tudom, hogy ez egy egyszerű gyomorrontás is lehet, de mióta kezelik jobban féltem.

House még mindig nem nézett fel, ugyanis igen érdekes dologra lett figyelmes.

– A férje a Adams-nél dolgozik?

– Igen.

– Mit gyártanak?

– Játékokat gyártanak és javítanak. Talán ő hozott haza valami mérgezőt? – kezdett kétségbeesni.

– Még nem tudom – motyogta. – A fiának bent kéne maradnia egy pár napig, amíg kiderítjük mi az igazi baja – most már a nőre nézett komoly ábrázattal.

– Rendben, de mégis mit sejt? Esetleg félrediagnosztizálták?

– Nem tudom, de a végére járunk – azzal otthagyta őket. Szólt a pultban levő nővérnek, hogy vegye fel a gyereket.

Ezután felment a konferencia terembe teamjéhez az új, különleges esettel kezében.

Csapata szokásos tevékenységét folytatta: Cameron a papírmunkával foglalatoskodott, Chase újságot olvasott, Foreman pedig táblát törtölt.

– Új eset! – dobta le az asztalra a mappát, majd elkényelmesedett az egyik széken.

– Aszta! Alig egy órája mentettünk meg egy beteget, máris újjal rukkol elő? – csodálkozott Foreman.

– Miért? Mit hitt, miért alkalmazzák? A kopasz kobakjáért és a szép mosolyáért? – replikázott.

– Ez nem is eset. A letargia magyarázható azzal, hogy a fiú hiperaktív. Marad a hányinger, ami lehet, hogy egyszerű gyomorrontás – fejtette ki Cameron az aktát lapozva.

– Igen ez is lehet, de az is lehet, hogy az ADHD nem is ADHD – felállt, a táblához sétált, és írni kezdte elméletét. – Akkor már pofásabb tünet együttesünk lesz. Értelmi és fizikai visszamaradás, halláskárosodás, viselkedési problémák, letargia és hányinger. Hajrá! – a csapat felé fordult. Ő már tudta mi lehet a betegsége.

A csapat viszont még mindig döbbenten nézett főnökére.

– Na, gyerünk emberek! A bámulástól nem gyógyul meg senki!

– Miből gondolja, hogy nem ADHD-s? – szólalt meg végül Chase.

– Onnan, hogy a mi kis GYP-s betegünk külön suliba jár a környékükön ergo több kis GYP-s van a környéken, ami mit jelent?

Ismét csönd. Látszott rajtuk, hogy nagyon járatják az agytekervényeiket, de úgy tűnik berozsdásodtak a szabadságuk alatt.

– Komolyan mondom, ha magukon múlt volna a polgárháború, Foreman most ingyen dolgozna – itt a sértett igen rondán nézett. House megelégelte a bugyuta nézéseket – Vegyenek vért és hajmintát. Teszteljék le ólommérgezésre – felkapta a botját, átment a másik irodába a kabátjáért és a botjáért.

– De House… – kezdett volna Chase a nyavalygásba, de House közbeszólt.

– Csak csinálják. Cameron, maga velem jön – a nő nem szólt semmit, csak vette a kabátját és követte főnökét a liftekhez.

Mikor beszálltak a nő megszólalt.

– Hova megyünk?

– Gondoltam megihatnánk egy kávét, vagy ebédelhetnénk, vagy esetleg kiruccanhatnánk Trenton-ba házkutatást végezni – ironizált, mit a nő szemforgatással illetett.

– Most komolyan – időközben megállt a lift, s haladtak ki a kijárat felé.

House észrevette, amint Cuddy kijön az egyik vizsgálóból, és a nővérpulthoz megy. Ahogy közeledtek a nővérpulthoz, House kissé hangosabban válaszolt a nőnek.

– Akkor mit együnk? Pizzát, vagy valami kínait? – amint ezeket a szavakat kimondta, látta, hogy Cuddy alig észrevehetően feléjük néz, majd vissza a papírra. Nézéséből a menekülés vágyát, valamint egy csipetnyi féltékenységet vett ki, amitől House arcán kisebb vigyor jelent meg.

Cameron eközben értetlenül nézett főnökére, hisz semmit sem értett az egészből. Ahogy kiértek a januári időhöz képest sokkal melegebb fogadta őket. Igaz, a tél folyamán sokkal enyhébb idő volt, még hó sem esett. House intett Cameronnak, hogy várjon. Természetesen a nő ismét nem értett semmit, egészen addig, amíg egy szép motor állt meg mellette Houseszal a nyergen.

– Pattanjon föl – nyomta kezébe a bukósisakot, ő pedig felvette fekete napszemüvegét.

– Ugye most csak viccel?

– Úgy nézek ki?

Cameron vett egy nagy levegőt, majd felpattant House háta mögé, s épphogy megfogta a férfi oldalát. House kapva kapott az alkalmon, és a nőt két kezénél fogva közelebb húzta hátához, bízva abban, hogy egy bizonyos nő szemtanúja, ahogy elhajtanak.

Mázlija volt, mivel Cuddy az egész jelenetet látta félig kitekingetve a pulttól a hatalmas üvegfalon. Amit érzett, annak már köze nem volt a bűntudathoz, hanem inkább arra, mit House is látott: féltékenység. Nem vallotta be magának, de érezte.

Wilson épp a kantin felé tartott, mikor meglátta főnökét feldúlt állapotban, és mellélépett.

– Jól van?

– Igen persze – hallatszott a közömbös, motyogó válasz.

– Tudott Houseszal beszélni?

Itt becsapta az aktát a nő és a férfi felé fordult:

– Nem, de azt hiszem, túl fogja élni – az irodája felé vette az irányt.

**

Ezalatt House-ék megérkeztek Trenton-ba, és ez is annak volt köszönhető, hogy motorral száguldozták végig a félórás utat. Cameron nagy nehezen leszállt a motorról, de House le se állította.

– Maga végezzen házkutatást, és vegyen mintát a vízből. Nekem van egy kis elintézni valóm. 1 órán belül visszajövök.

– Hova megy?

– Trenton-ban vagyunk. A Vicodinok és egyéb ópiátok Mekkájában – elhajtott.

Természetesen nem drog miatt indult el, hanem az Adams gyár telephelyéhez.

Nagyjából 5 percen belül megtalálta a gyárat. Leállította a motort a szemben lévő oldalon, átsétált a másik oldalon lévő kopott, régi épülethez. Bement a kapun, ám egy őr megállította:

– Ki maga, és mit akar? – indult felé egy kövér, kopaszodó férfi, németjuhász kutyával maga mellett.

– A nevem dr. House. Engem az Országos Higiéniai Szolgálat küldött ki. Egy ismeretlen bejelentő azt mondta, hogy itt FLF fertőzés áll fenn. Mutassa meg nekem a vízelvezetőt! – hadarta el a lehető leggyorsabban.

– FLF? És hol van az igazolványa? Mutasson fel valamit, különben távozzon.

– Magának mindig ilyen érces hangja volt? – nézett rá tetetett kíváncsisággal.

– Nem csak az utóbbi napokban náthás lettem.

– Persze, eddig minden FLF fertőzés így kezdődött és halállal végződött – House-nak valószínűleg színésznek kellett volna mennie.

A férfi teljes kétségbeeséssel nézett rá, majd hátra vezette az elvezetőkhöz.

– Ez hova ömlik?

– A helyi folyóba, de előtte megtisztítják.

Valóban tiszta víz folyt ki, ám House észrevette, hogy a telek végén folydogál valami, ami feltehetőleg szennyező anyag.

– Hozzon nekem egy üveget, amibe mintát vihetek – tudta, hogy ha mintát akar, le kell ráznia az öreget. Sikerült. Mikor eltűnt a sarkon, ahogy tudott odasietett, és mintát vett belőle, majd ismét spuri vissza. Nagy szerencséje volt, mert pont odaért mire az öreg újra feltűnt minimum 5 üveggel a kezében.

– Többet hoztam, hogy tudjon válogatni – mutatta fel az üvegeket. House találomra kiválasztott egyet, és félig megtöltötte vízzel. Visszament a motorjához, de előtte az őr kezébe nyomott egy aszpirint, mint az FLF ellenszerét.

Visszament a házhoz Cameron-ért, aki már telefonjával babrált.

– Épp hívni akartam, de ki van kapcsolva. A tesztek igazolták az ólommérgezést. Honnan tudta? – kérdezte, miközben felszállt a motorra.

– A feltehetőleg helyi művek engedi bele az ólmos vizet a folyóba, onnan meg egyenes út vezet a csapokhoz.

**

Cuddy az irodájában ült, s szokásához híven papírokkal foglalatoskodott. Az utolsó papírral is végzett, mikor House és Cameron visszajött – pont kinézett, mikor egy botos férfi és egy bukósisakot kezében tartó nő elhaladt a liftek felé. – Újból dühöt érzett. Dühöt, mert ő azért aggódott, hogy mit érezhet a férfi, erre nagy vidáman ebédel Cameronnal.

Mikor a méregszintje a plafont súrolta volna, egy számára kedves ember kopogtatott az ajtón.

– Szabad – kiáltott ki.

– Szia. Van kedved egy finom ebédhez? – nyitott be Nic. Az asztalhoz sétált s csókkal köszönt.

– Mi lenne, ha hozzám mennénk ebédelni? – tette hozzá egy mosollyal.

– Remek ötlet – vigyorgott.

Elindultak az ajtó felé, de Cuddy hirtelen megállt.

– Valami gond van? – nézett rá Nic aggódva.

– Tudom, későn szólok… – egy kicsit megijedt, hogy mit fog szólni a férfi. Vett egy mély lélegzetet és folytatta – Termékenységi kezeléseken estem át, mert teherbe akartam esni.

A férfi ledöbbent. Nem volt ideges, csak döbbent. Pár perc múlva halkan megszólalt.

– Nézd Lisa, te kivételes nő vagy. Megértem, ha teherbe akartál esni.

– Én még most is szeretnék gyereket – motyogta, miközben egy könnycsepp végigfolyt az arcán.

A férfi átölelte, majd halkan folytatta:

– Ezt is megértem, de kérlek te is érts meg engem. Én is szeretnék gyereket, azonban előtte ismerjük meg egymást egy kicsit jobban.

**

Egy órával a Trenton-i kiruccanás után House kényelmesen szunyókált fehér foteljában. Csakis a tesztek miatt maradt a kórházban, de összekötötte a kellemest a hasznossal, így az alvást választotta a hasznos mellé. Épphogy csak elnyomta az álom, mikor Wilson felriasztotta.

– Mit csináltál, hogy Cuddy úgy felhúzta magát?

Greg még kissé álmos volt, de a széles vigyor már ott volt az ábrázatán. Felkelt a helyéről, s azzal a mozdulattal egy szem Vicodint állított röppályára, mi sikeresen szájában landolt.

Asztalához bicegett, s hívta a csapatát. Miközben kicsörgött, Wilson még egyszer rákérdezett:

– Hallod? Mit csináltál,

– Igen, hallom, nem vagyok süket – mondta szarkasztikusan – csak nem akarok válaszolni, mert könyörtelen vagyok és húzni akarom az agyad. – közben felvették a telefont a túloldalon – Foreman! Mégis mit tökölnek annyit?

– Némi probléma adódott a műszerekkel, de már megoldottuk. Egy órán belül elkészülünk vele – letette.

– Anyám! És még ezek vallják magukat orvosnak – forgatta meg a szemeit. Ahogy felnézett, barátját látta csípőre tett kézzel. – Mivan? – nézett rá ártatlanul.

– Addig nem megyek ki innen, amíg nem mondod el, hogy mit csináltál – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Oké – mondta egyszerűen, majd felkapta a botját és indult kifelé. Az ajtóban visszafordult csodálkozó barátjához. – Ha Te nem mész, én megyek – azzal elhagyta a helyiséget.

1 órán belül rengeteg minden történt szereplőinkkel: House elmondta Wilsonnak a napja történéseit, mitől persze az onkológus hol, szörnyülködött, hol vigyorgott, hol pedig közömbösen nézett barátjára.

Épp ott járt, hogy az öregnek aszpirint adott Felső Légúti Fertőzés ellen, mikor telefonja megcsörrent.

– House! Igaza volt! Mindkét teszt kimutatta a súlyos ólommérgezést! – hadarta el Chase.

– Kezdjék meg a fiúnál a kezelést.

– Már Foreman korábban elkezdte.

– Oké – letette. Felpattant, és elindult.

– Várj, most hova mész? – nézett utána Wilson, de már csak azt látta, ahogy kimegy a kantinból.

A diagnoszta nem ment túl messzire, pontosabban Cuddy irodájáig. Nem hagyta annyiban ezt a mérgezéses ügyet.

Kopogás nélkül rontott a jó kedvű igazgatónőre. Ez a mosoly hamar elhagyta az irodát, amint meglátta, hogy ki ront rá.

– Pert hoztam – vágtatott be az irodába, nem kímélve szegény ajtót. Nem nézett a nő szemébe, le sem ült, inkább a polc tartalmát vizslatta.

– Megint ki perelt be? – nézett a bámészkodó férfire némi feszültséggel.

– Nem, most én perelek – itt a nőre nézett, majd leült a vele szembeni székre.

Ahogy House a nőre nézett, Cuddy-nak egy éles érzés – maga se tudta fajtáját megállapítani – a szívébe futott. Ezután jutott el tudatáig a kérés.

– Mi? Mégis kit? – értetlenkedett.

– Az Adams vállalatot, azon belül az igazgatót, Bryan Adams-at.

Amint meghallotta a nevet, mély sóhaj keretében az örökös viszály fogalmára gondolt.

– Az az Adams, akit kirúgattál anno az egyetemről? Most mégis mit művelt?

– Nem tudom, hogy elég-e az a tény, hogy fél Trentont ólommal mérgezte meg, mert a gyára a szennyes vizet beleengedte a folyóba, majd a víztározóba – mondta unottan.

– Ezt tudod igazolni valamivel?

– Egy ólommérgezéses gyerekkel, és két teszttel. Egyik a csapból, másik pedig a gyárból való.

– Honnan tudtál a gyár… Mindegy, hagyjuk. Megnézem, mit tehetek.

House bólintott. Felállt, majd indult kifelé, de Cuddy egy kérdést intézett hozzá.

– Hé, jól vagy? – kérdezte aggódva.

Greg visszanézett szokásos arckifejezésével, de nem szólt semmit. Pár percig nézte a nőt, majd sarkon fordult, és kiment.

**

2006. január 30. A pontos idő hajnali három óra harminc. A város lakosságának nyolcvan százaléka békésen alszik.

Persze nem hoztam volna fel ezt az adatot, ha nem lenne a kivételek közt valamely szereplő. Ez nem volt más, mint Lisa Cuddy. Ily kései órán gyomra ébresztette föl, minek következménye, hogy jelenleg a wc fölött próbál életben maradni. Valami nem tett jót gyomrának, s ezt a szobából ki kóválygó férfi is észrevett.

– Mi a gond? – kérdezte álmosan

– Semmi, csak szerintem romlott majonézes szendvicset vettem, az ronthatta el a gyomromat. Én meg azt hittem, hogy valami különleges fűszer. Menj csak vissza aludni – a holtsápadt nő magára erőltetett egy mosolyt.

– Oké. Azért holnap menj el orvoshoz. Én is elkísérnélek, de repülő oktatásom lesz.

– Nem gond, majd bemegyek.

Azzal Nic visszament a szobába aludni.

Cuddy még ott maradt nagyjából két órát, mire úgy, ahogy megnyugodott a gyomra – vagy csak egyszerűen nem volt mit kiadni magából -.

Másnap üres gyomorral, karikás szemekkel, reggel nyolckor a Priencton General kettes rendelőjében próbálta túlélni a perceket. Érdekes módon, akárhányszor arrébb vonszolta magát az óramutató kör alakú telkén, Cuddy-nak annyiszor tett teljes fordulatot gyűszűvé összezsugorodott gyomra.

– Jó reggelt! – nyitott be egy mosolygó fiatal, barna hajú doktornő. – A nevem dr. Sheperd. Miben állhatok rendelkezésére dr. Cuddy?

– Gyomorrontást kaptam egy romlott majonézes szendvicstől, csak valami gyógyszert szeretnék ez ellen, és már itt se vagyok – mondta erőtlenül.

– Wao. Ehhez nem is kellettem volna – mosolygott. – Azért nézünk egy vérképet – közben felírt egy gyógyszert. – Addig is felírok önnek egy hányás elleni gyógyszert.

– Mikorra jöjjek az eredményekért?

– Délutánra kész is lesz – kiment, és egy nővér jött be helyette levenni a vérét. Érszorító, tű, aucs, vörös folyadék a csőben, szorító levétele, üvegcse felcímkézése, tűkivétel, újabb aucs után taxival közelítette meg oktatókórházát.

Ahogy belépett az igazgatói irodába, egyből a mellékhelyiséget rohamozta meg.

**

Amíg gyomorbajos doktornőnk nulladik típusú találkozást végzett két korty vizével a mosdóban, addig makkegészséges morcos dokink öltönyben, és nyakkendőben lépdelt be a konferencia terembe a nap tizenharmadik órájában.

– Na, mi volt a tárgyaláson? – állt fel Cameron ülőhelyéből.

– Magának is jó reggelt – replikázott.

– Délután van – jegyezte meg alig hallhatóan Chase.

–  Tökmindegy. Egyébként le fogják csukni, plusz elvesztett mindent, a nagyvállalataitól egészen az alsógatyájáig – közben levette magáról a nyakkendőt, és a zakót. – Van új betegünk?

– Nincs – jelentette ki Foreman.

– Remek! Akkor irány a klinika! – lezártnak tekintette az ügyet, s átbiceget az irodájába.

Kb. három órát töltött el Jesse Baker, Vicodin és Bally társaságában, mikor csapata rontott be.

– House, van egy új esetünk – vágtázott be Cameron.

– Végre! – ironizált. Átsétáltak a konferencia terembe differenciálra. House pont felvette fekete filctollát, mikor Bryan Adams lépett be igen feldúlt állapotban.

– Te rohadék, most megfizetsz! – ordította, s előrántotta fekete revolverét a zsebéből, egyenesen House oldalára, majd nyakára célozva.

Greg hirtelen nem tudta mit reagáljon. Mire észhez kapott már túl késő volt. Feje a padlóhoz csapódott…

**

Ez időben Cuddy ismét a kettes rendelőben ült, valamivel jobban érezve magát. Kicsit aggódott, nem-e szalmonellás, mert akkor napokra ott kéne hagynia a kórházat. Nem szívesen tenné, főleg most, hogy a diagnoszta újabb pert kreált neki.

– Jó napot! Meg is jöttek a teszteredmények – lépett be az ajtón dr. Sheperd.

– Nincs semmi bajom ugye?

– Nem – itt Cuddy fellélegzett. – Egészségesek – most újra előjött a szorongás.

– VAGYUNK?

– Nem tudta? – nézett rá értetlenül. Hogy nem érezheti egy olyan nő, aki ráadásul orvos!

– Nem.

– Akkor gratulálok! Kisbabát vár! – mondta mosolyogva.

Nem azért volt ideges, mert gyermeke lesz, sőt! Ez lehetett volna élete legszebb napja, ha tudta volna ki is az apa.

Eszmefuttatását abba kellett hagynia, ugyanis telefonja megszólalt a zsebében.

– Igen? – szólt bele a készülékbe – Mi? House-t lelőtték?

Remek. Az egyik apajelölt épp haldoklik.

Ennél rosszabb már nem jöhet. Vagy igen? …

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..