Kétségek közt

– Azonnal ott vagyok! – tette le a telefont. Könnyes szemeit megtörölte, majd lepattant a vizsgálóról kifelé sietve.
– Hohó! Még el kellene végeznünk néhány vizsgálatot.
Cuddy megtorpant, s visszanézett:
– Nézze, az imént lőtték le az egyik orvosomat. Muszáj odamennem – keze már a kilincsen volt, de még egy kérdést intézett hozzá. – Tudna esetleg egy nőgyógyászt ajánlani?
– Szívesen állok rendelkezésére, ugyanis nekem ez a szakterületem – Cuddy bólintott – Akkor holnap félkilencre vissza kéne jönnie egy ultrahangos vizsgálatra – elővett a zsebéből egy kis lapot. – Itt a névjegykártyám, ha esetleg valami gond lenne.
– Köszönöm – azzal kisietett a kocsijához.
Útközben egyre csak az járt a fejében, hogy milyen lesz az élete egy babával. Elkalandozott a terhességtől egészen addig, amíg iskolás nem lesz. Utána jöttek a kamaszévek, az egyetemi évek – természetesen oda is fog járni -. Annyira akarta ezt a gyereket, még bele sem mert gondolni, hogy esetleg elvesztheti.
A kis jövevényről House felé terelődtek gondolatai. Autója pedig a Priencton – Plainsboro Oktatókórház felé terelődött.

Amint behajtott, egy Hondát pillantott meg a mozgássérült parkolóban, s egy könnycsepp gördült végig falfehér arcán.
– Meg ne merj nekem halni! – mondta félhangosan még mindig a motort bámulva, magányosan, a férfire gondolva. Gyorsan kiszállt a járműből, és sietett a hatalmas épület felé.

Az ajtóban Wilson-t pillantotta meg, aggódó szemekkel.
– Cuddy, jól van?
– Csak a gyomron rendetlenkedik.
– Biztos, hogy csak ez a gond?
– Tud még hülyeséget kérdezni? Most lőtték le az egyik orvosom, aki nem mellesleg a… – kelt ki magából, minek az lett a következménye, hogy majdnem elszólta magát – az egyik barátom.
Wilson-t meglepte a nő indulatossága. Látta az aggodalmat rajta, mit zöldeskék szemei közvetítettek a világba. Egyre csak azon járt az esze, hogy House ismét beletrafált: a nő érez iránta valami. Nem biztos, hogy szerelem. Nem. Ez olyas fajta, ami sokkal erősebb a barátságnál, de a szerelemnél gyengébb. Talán szeretet.
Lisa tudta, nem volt igazságos az előbbi kirohanása. A férfi csupán aggódik érte, hisz ő is barátként tekint rá.
– Ne haragudjon, de zűrösek a napjaim.
– Ha bármiben segíteni tudok…
– Tudom Wilson, és köszönöm – időközben elértek Cuddy irodájáig. Benyitott irodájába, ledobott mindent a kanapéra, magára kapta orvosi köpenyét, s már sietett is vissza az ajtóban várakozó Wilson-hoz. – Melyik műtőbe vitték?
– A kettesbe – ismét mozgásba lendültek, s talán átlagsebességük is gyorsabb volt.
– Hol kapott lövést?
– Egy a nyakát súrolta, egy pedig jobb oldalon sértette fel a beleit, és valószínűleg a bordájába fúródott.
– Istenem – motyogta már a liftben.
– Hé, nyugalom. House erős, nem lesz semmi baja – próbálta nyugtatni a kétségbeesett nőt.
– Tudom, de ez annyira hihetetlen. Mikor életében talán először cselekedik jót attól függetlenül, hogy önös érdekből teszi ezt. Erre emiatt lövik le. Szerencséje van Adams-nak, hogy már elvitték a rendőrök… már az egyetemen is utáltam…
Wilson közben halványan elmosolyodott, mit Cuddy csak akkor vett észre, miután kiszálltak a liftből.
– Kérem, most ne jöjjön az érzelmeim boncolásával – kezdte felhúzni magát, mire Wilson védekezően feltette kezeit mellkasa elé. Felmentek a műtőmegfigyelőbe, ahol a Foreman és Cameron várakozott.
– House kért, hogy mondjam önnek, Ketamint akar – állt fel elsőnek Cameron.
Cuddy a műtőasztalon fekvő férfire nézett. Szinte megállt benne az ütőér, amint a nyakánál, és oldalánál vérzik. Odalent már elkezdték az életmentő műtétet a férfin.
Közben természetesen figyelt a nőre, de a látvány letaglózta, így rövid ideig elcsendesedett, majd halkan kezdett beszélni.
– Ketamin… újra akarja indítani az agyát – motyogta félhangosan. Wilson úgy tűnik nem hallott még erről, ugyanis kíváncsi arcot vágott.
– Egy németországi klinikán Ketaminnal idéztek elő kómát krónikus fájdalommal élőknél, és bevált – adta Foreman a tájékoztatást.
– Igen, de az eljárást még nem publikálták sehol, se véletlenszerű, se pedig nagy előugrást okozó kísérletként – akadékoskodott Cameron.
– De ha beválik, ötven százalék esélye van arra, hogy nem tér vissza a lábfájdalma – szólt s vitába Foreman.
– Így a Vicodinról is le tudna szokni – fejezte be Wilson.
Hosszasan veszekedtek volna még, ha Gillic, a sebész nem szól fel a társaságnak a műtőből.
– El kell kezdenünk a műtétet. Akkor alkalmazzuk a kezelést?
– Az eljárás veszélyes is lehet! – újabb okos érv Camerontól.
– House viszont utasított a Ketamin beadására – tette hozzá Chase, ugyancsak a műtőből. Érdekes kis vita állt fenn az öt, kétségtelenül jó orvos között. Bár véleményük eltérő volt, de céljuk egy: megmenteni a diagnoszta életét.
Ha a beteg tudta volna, hogy ilyen sokan aggódnak érte, valószínűleg azt kereste volna, miért állnak álláspontjuk mellett: Cameron “mindenkin segítek, és a legjobbat akarom”-komplexusát élheti ki, nem mellesleg még mindig szeretheti a férfit. Chase nem mondana ellent még most se, Wilson barátjaként aggódott, Cuddy pedig – tudván jelenlegi állapotát – hozzátartozóként – ezt csak tudat alattija érezte -. Az egyetlen, orvosi objektivitással csak Foreman bírt.
A döntés viszont Cuddy kezében, mint az igazgató, ő adhat engedélyt ilyenekre. Pár percnyi hezitálás után vett egy mély levegőt, majd a következő szavak jötte ki száján:
– Rendben, csinálják.
Gillic bólintott, Chaseszel megkezdték a műtétet.
Odafönn viszonylag lecsendesedett mindenki, a másfél órás műtét alatt semmi komplikáció nem lépett fel.

A végére már csak Wilson és Cuddy nézte a beavatkozást, Cameron-t hívták a sürgősségire, Foreman-t pedig konzultációra. Mikor megkezdték a Ketamin beadását, Wilson megszólalt:
– Jól döntött.
– Tudom – mondta a férfira se nézve. – Egyszer nem bíztam House döntésében vele kapcsolatban. Még egyszer nem hibázom – hangjában bűntudatot lehetett felfedezni.
– Akkor is jó, orvosi döntést hozott.
– Igen, és House nagy árat fizetett az én nagyszerű orvosi döntésem miatt – csattant fel. Felállt, s fel-alá járkált a műtétet figyelve. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer így fog aggódni House miatt. Még abba se gondolt bele, hogy bármi baj érheti. Túladagolás esetleg… de lövés!
– Nézze, tudom, aggódik viszont a maga állapotában – ismét nem tudta befejezni a mondatot, mivel Cuddy közbeszólt.
– Az én állapotomban? – nézett rá értetlenül. Először megijedt, hogy esetleg rájött a terhességre, de ezen elmélkedéseket gyorsan elhessegette.
– Látszik magán, hogy beteg. Menjen haza, és pihenje ki magát – látta a nőn, hogy nem igazán díjazza az ötletet – ha bármi gond van, szólok.
Lisa ismét lenézett a műtőbe, majd vissza Wilson-ra.
– Köszönöm – motyogta, s kiment. Visszaindult az irodájába, ott összeszedte a cuccait, elintézte, hogy a holnapi délelőttje szabad legyen, és hazament.

Útközben kezdett el azon gondolkodni, hogy mondja meg Nick-nek. A férfi azt mondta, csak később szeretne gyereket, ráadásul nem is biztos, hogy az övé. Most viszont el kell neki mondania… Elmondja, de csak a terhességét, azt nem, hogy esetleg nem az övé. Még nem. Tudta jól, ha House-é is a gyerek, sose lenne képes arra, hogy apaként törődjön vele. Nick egészen más.
Ráadásul nagyobb esély van arra, hogy ő az apa.

Ahogy az kocsi feljáróra állt, látta, hogy odabent ég a villany. Tehát Nick itthon van. Basszus.
Lassan benyitott a házba, s kellemes illat ütötte meg az orrát. Ahhoz képest, hogy reggel még alig bírt inni is, hirtelen megkívánta a finom illatot árasztó ételt, bármi is legyen az.
– Szia, drágám – lépett ki Nick a nappaliból, s egy csókkal köszöntötte a nőt. – Na, mit mondott az orvos?
Itt az alkalom, most vagy soha. Agya tudta mit kéne mondania, de szája mégis ellent mondott szívének köszönhetően. Bárhogy is erőlködött, egy szó sem jött ki ajkán.
Nick már kezdett megijedni.
– Csak nincs valami gond? – jobb kezét a nő vállára tette.
– Nincs – dadogta. A férfi érintése egyszerre volt kellemes és borzalmas. A kellemes része bátorsága erősödésében mutatkozott, a borzalom pedig abban rejtőzött, hogy esetleges fájdalmat okozhat neki. Maga se tudta, miért aggódik annyira a férfi lelki épségéért. Talán a hormonok teszik ezt vele.
Jó ideig álltak egy helyben, Nick Cuddy-t, Cuddy pedig a földet bámulva. Mindkét fél agyában rohangáltak a neuronok megrakva ezernyi gondolattal.
Végül Cuddy elhúzódott, megtörve a csendet:
– Mi ez a kellemes illat? – kérdezte a fogasra téve kabátját. Egyszerűen nem tudta elmondani neki. Mikorra már elhatározta magát, addigra lelkiismerete meghátrált.
– Rendeltem magamnak egy pizzát, neked pedig csináltam egy kis pirítóst, meg főztem teát. Az egyik munkatársam mondta, hogy ha gyomorrontás kap valaki, annak sokat kell inni, és valami könnyűt enni, de csak keveset – mesélte, miközben leültek az asztalhoz.
– Köszönöm – mosolygott a nő. Belekortyolt a teába, de amint megízlelte a gőzölgő italt, egyből a mosdó felé vette az irányt.
– Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdezte miközben aggódva követte a fürdőbe.
Cuddy kisebb fuldoklás után fojtott hangon megszólalt.
– Milyen színű tartóból öntöttél a teába cukrot? – egyszer- kétszer még köhintett.
– A pirosból – e kérdés miatt furcsán nézett rá.
Cuddy-t a nevetés fogta el:
– Abban én sót tartok. A cukor a kékben van – a férfi is nevetett, majd visszamentek az asztalhoz.
– Még jó, hogy nem az egészet ízesítettem meg. – Nick ismét neki állt a pizzájának, Cuddy pedig visszaült egy másik bögre teával, miben már nem volt se só, se oda nem illő alapanyag.
– Nem kóstoltad meg előtte?
– Nem, mert nem szeretem a teát. Anyám mindig teával itatott minket – harapott egy hatalmasat a finom ételből. Cuddy annyira megkívánta, hogy úgy érezte, ha nem ehet belőle, beleőrül.
Nick ezt észrevette.
– Kérsz egy falatot? – mutatatta felé.
– Már azt hittem, hogy nem kérdezed meg – mosolygott, s egy hatalmasat harapott belőle. – Hmm… ez isteni!
– Lisa, biztos, hogy minden rendben? – húzta fel szemöldökét, majd viccelődve hozzátette – Csak nem vagy terhes?
Cuddy nagyot nyelt, mire lement a falat. Komolyan nézett a férfire, kiről folyamatosan fagyott le a vigyor képéről.
– Szóval terhes vagy – tette hozzá halkan az asztalt bámulva – Bocsi, de most el kell mennem – azzal felállt, s indult az ajtó felé. Cuddy felpattant, s követte.
– Várj, ne menj el! Ezt meg kell beszélnünk – a férfi viszont nem így gondolta. Kinyitotta az ajtót, autójához sietett, de Lisa a kocsi és a férfi közé állt. – Tudom, azt mondtad, hogy később akartál volna gyereket. De azt is mondtad, hogy szeretnél gyereket. Akkor mi a baj? – a sírás határán állt.
– Te megcsaltál engem – jelentette ki nyugodtan és fájdalommal átitatva, egyenesen a nő szemébe nézve.
– Ezt mégis honnan veszed? – szíve összeszorult.
– Pár éve elkaptam egy fertőzést, aminek a következménye az lett… – nehezére esett kimondani. Félrenézett, majd ismét a nő szemébe – Lisa nekem nem lehet gyerekem.
A nő nem tudta, mit reagáljon az ütésként jött újdonsághoz. Nem bírta a férfi tekintetét, de ha félre néz, kvázi bevallja bűnét. Félrenézett.
– Akkor még nem jártunk – mentegetőzött halkan.
– De ismertél, és Te is érezted a kettőnk közti vonzalmat, amióta csak megláttuk egymást – emelte fel hangját. Behunyta szemét, s fájdalmasan nevetett. Vett egy mély lélegzetet – Kérlek, most engedj – mondta már sokkal halkabban.
Cuddy nem tehetett mást félreállt, és nézte, ahogy a férfi elhajt a ház elől, az utcából, az életéből.

Lassan visszasétált a házába, mi most kihaltabb volt, mint valaha. Olyan hatalmasak voltak a falak, a bútorok, Cuddy pedig egyedül érezte magát egészen addig, míg csípőjéig érő tükre előtt hasára nem pillantott.
Halványan elmosolyodott. Bal kezét hasára tette, óvatosan simogatni kezdte körös mozdulatokkal. A benne fejlődő kis élet miatt tartotta magát.
Egyik szeme sírt, a másik nevetett, szó szerint. Végre áldott állapotban van, mire már régóta vágyott, ráadásul egy olyan embertől, akit mindig tisztelt és – a maga módján – szeretett.
Ez az ember viszont épp az intenzíven fekszik lőtt sérülésekkel, ráadásul akaratlanul is megbántott egy másik férfit, akit ugyancsak szeretett.
Az élet olykor fura játékot űz velünk. Egyszerre ad és vesz el valamit. Ez ellen nem nagyon lehet mit tenni, ami történt megtörtént.

Másfél órával, egy forró zuhannyal, két rosszulléttel és valami pocsék akciófilmmel később Cuddy az ágyában feküdt a plafont bámulva. Fáradt volt, de mégse tudott elaludni. Agya pörgött, nem engedte, hogy elaludjon.
– Talán, ha olvasnék egy kicsit… – gondolta magában, és már vette volna el könyvét az éjjeliszekrényéről, azonban az nem volt a helyén. Akkor jutott eszébe, hogy elvitte magával Memphisbe, valószínűleg még a bőröndjében hagyta. Unottan a szekrényhez sétált, kikutatta alóla a bőröndjét, s kinyitotta. Csakugyan ott volt a könyv, viszont valami más is be volt gyűrve az oldalzsebbe. Valami ruhanemű. Valami fekete, gyűrött ruhanemű, minek ismerős illata volt… Ismét sírás közeli állapotba volt. Eszébe jutott a tulajdonosa, akinek sok mindent köszönhet, aki sokat köszönhet neki, és aki most kórházban van.
Visszabújt az ágyba, olyan pozitúrába, mintha olvasna: térdeit felhúzta, párnáját feljebb emelte, így feküdt, de nyaka függőlegesen volt. Az inget kiterített, mintha könyv lenne, s azt bámulva gondolkodott. Újra meg újra elmerengett azon, miért is kedveli annyira ezt a férfit, amiben emlékei segítettek. Visszament egészen a találkozásuk pillanatáig, az egyetemi élmények, a közös munka, s a mostani helyzet.
Furcsa mód egyik emléknél se jelent meg House alapvető természete. Ebből csak arra tudott következtetni, hogy nem a modora a fő távolságtartó oka a férfi felé, ami azt jelenti…
Erre már nem talált választ, ugyanis elaludt.
Hormonok.
Másnap reggel már hat órakor fenn volt attól függetlenül, hogy elviekben szabadnapja volt. Éppenséggel arra ébredt, hogy iszonyúan fázik, ami nem is volt csoda, hiszen takarója csak derékig fedte. Fölül egy fekete, korábban szebb napokat is látott ing takarta, libabőrösségének oka ez volt. Azért ez furcsa még számára is. Itt fekszik egy olyan férfi ingében, akivel nem is járt, csak kollegák voltak. Nem tudta eldönteni, hogy szerette, vagy utálta. A választ hónapok, talán évek óta hajkurássza, de nem kapta el. Még.
Mivel már szemei teljesen kipattantak – esélyt sem adva az esetleges alvásnak -, felöltözött, s úgy döntött bemegy még a kórházba elintézni pár papírt, valamint este eszébe jutott, hogy az fiókban hagyott valami papírt, mit vinnie kell. Nem mellesleg kíváncsi volt arra, House él-e még.

Másfél órán – rekordidőn – belül az irodájában rendezett le néhány orvosi aktát, pár kérvényt és egy engedélyt. Összeszedte az összes orvosi papírját, és a liftek felé vette az irányt. A lift ajtaja az intenzívre vezető folyosóra nyílt ki.
Elsétált House kórterméig, megállt az ajtóban, s bámult befelé, ugyanis épp Wilson volt bent nála, valami szaklapot olvasva. A beteg természetesen aludt.
Pár percet hezitál, végül bement.
– Jó reggelt – köszönt az enyhén fáradt férfinek.
– Magának is. Jobban érzi magát?
– Valamivel jobb – mondta egy köszönöm mosollyal. – És House? Volt valami gond az éjjel?
– Nem voltam itt egész éjszaka, de a nővérek szerint nem volt különösebb gond. Még nem ébredt fel, de ez várható volt – telefonjára nézett – Nekem viszont most mennem kell – azzal felállt, és kiment.
Mielőtt leült volna oda, ahol Wilson előzőleg ült, ellenőrizte az életjeleit, megnézte, hogy az infúzió szakszerűen van bekötve, valamint még egyszer átolvasta a kórlapot. Mikor ezekkel megvolt, leült a székbe, közvetlen az ágy mellé. Kinézett az üveges ablakon; a folyosón nem voltak sokan. Néha ment el egy-egy beteg vagy orvos.
– Hoztam neked valamit – suttogta, majd táskájából elővette azt az inget, mi reggel ébredésének oka volt. Odasétált a szekrényéhez, ahol – Wilson jóvoltából – három darab ing, póló, ás nadrág volt. A hozott ajándék a többi ing mellé került.
– Gondolom nem zavar, hogy egy kicsit összegyűrődött – mosolygott, miközben visszasétált az ágy mellé, megérintve kézfejét. – Amíg nem vagyok a kórházban, légy szíves ne próbáld kinyírni magad – az ajtó felé indult, előtte két méterrel megállt, és visszafordult egy mondat elejéig:
– És mást se – elmosolyodott. Fél szemmel még egyszer visszanézett az ablakon keresztül, végül ismét eltűnt a liftben.

***

– Jó reggelt! – nyitott be Sheperd, szokásos vidámságával. Volt valami kedélység ebben a nőben, mit Cuddy csak irigyelni tudott. Régebben ő is ilyen volt, de körülbelül egy évvel ezelőtt mintha minden ellene szólna. Aztán jött Nick, House… most meg…
Gondolataiból valami hideg, kék zselé ébresztette fel.
– Igen, most már száz százalék, hogy terhes. Méghozzá, nagyjából 4 hetes.
Lisa ismét könnyekben úszott, mi fülig érő mosolyába torkollott. Egy percre elfelejtette gondjait, s csak ő volt, és az a pici kis pont az ultrahangon. Hihetetlen, hogy az egyik legszebb csodát ő is megkaphatta.
Tudta, hogy innentől vigyáznia kell, még véletlenül se szabad kockáztatnia.
– Hahó, dr. Cuddy! Itt van még? – mosolygott.
– Ó elnézést, csak elkalandoztam egy kicsit.
– Nem látni semmi rendelleneset. Úgy szeptember közepére várható a kis jövevény. Tekintettel a korára sokkal figyelmesebbnek kell lennie, mostantól kilenc hónapig nagyobb arányban legyen a pihenés, mint a munka.
– Azt hiszem, keresek magam mellé egy helyettest is – tette hozzá a doki mondandójához.
– Végeztünk is. Legközelebb két hét múlva találkozunk – mondta, közben egy törlőkendőt adva. Kiállított még néhány papírt a vizsgálatokkal kapcsolatban, valamint a következő beutalót.

Most mintha tovább tartott volna az út. Talán nem kellett átszáguldania a városon egy agyament diagnosztáért. Kényelmesen beállt a parkolójába, nyugisan besétált a kórházba.
Ám egyből felgyorsította lépteit mikor meghallotta irodájából a vonalas telefon csörgését.
– Igen, tessék, itt Lisa Cuddy – épphogy felvette. Leült székébe az ablak felé fordulva, élvezve a napsütést.
– Itt pedig a fiatalabb Cuddy – szólt Sarah a vonalba.
– Szia hugi! Mi újság felétek?
– Nálunk minden nyugis. Karl épp egy konferencián van Los Angelesben. És veled minden oké?
– Van egy meglepetésem. Képzeld, úgy néz ki, hogy anyuék többet nem fogják rágni a fülem unokaügyben – mondta fülig érő szájjal.
– Lisa ez nagyszerű! Gratulálok! – hangján hallani lehetett az örömöt – Végre lesz egy unoka öcsim… vagy húgom. Tényleg tudod már melyik?
– Még nem tudom, csak az első hónapban vagyok, ezért kérlek ne is mond még anyuéknak.
– És Nick mit szólt hozzá?
– Nem örült neki – itt elszomorodott.
– Mekkora egy bunkó! Gyereke lesz, és még nem is örül neki? A legszebb adománynak?
– Az az igazság – kissé akadozottan beszélt. – Hogy nem az övé – vette halkabbra.
– Akkor kié?- jelen pillanatban az járt a fejében, hogy valószínűleg félreismerte nővérét.
Cuddy ekkor visszafordult az asztalához, mivel hallotta, hogy csipogója rezeg. Amint megfordult a szíve is majd kiugrott a helyéről, ugyanis ott állt előtte teljes életnagyságban James Wilson, három méteresre kitátott szájjal
– Wilson! – kiáltott fel Cuddy ijedtében.
– Wilson? Az onkológus? – akadt ki Sarah.
– Mi? – szólt vissza Cuddy a telefonba – Bocs, de most le kell tennem – nem tette. Csapta. – Hallott már a kopogásról? – kelt ki magából.
– Elnézést, de kopogtam. Csak egy aktát akartam beadni, de azt hiszem, huzamosabb ideig maradok, mint számítottam. Maga terhes?
– Igen Wilson terhes vagyok. Bármilyen meglepő, de nő vagyok, és a nők terhesek is tudnak lenni – mondta szarkasztikusan, és (alig észrevehetően) félénken.
Beszélgetésüket újabb telefoncsörgés zavarta meg.
– Dr. Lisa Cuddy – szólt ismét a telefonba, még mindig mérgesen. A telefonbeszélgetés igen rövid volt, azonban annál lényegesebb. – Az intenzívről szóltak. Valami gond van House-szal – mindketten az emeletre siettek, felkészülve a legrosszabbra.
A baj csőstül jön, de legalább ez a kínos beszélgetés itt abbamaradt.
Legalábbis félidő van.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..