Különleges nap

Május. A fák boldogan túljutottak a virágzáson, a kertekben megjelentek a virágok, melyek megrészegítik az amúgy is finom tavaszi lágy szellőt.
A májusban az a legszebb, hogy kora reggel, ha az ember kiül a tornácra, egy kopottas és nyikorgó hintaszékbe, újra s újra végigcsodálhatja a megunhatatlan szépséget: a napfelkeltét. Ez természetesen láncreakciót indít el; a virágok kinyílnak, a madarak szimfonikus dallamukkal köszönik meg minden áldott napjukat.

Viszont a huszonegyedik században egy New Jersey nevű város lakói közül páran élhetnek fenti szenvedélyüknek. A többiek órára, a forgalom zajára, kedvesük szavára ébrednek, de mégis – nagy átlagban – boldogok.

Ezzel szemben a Princeton-Plainsboro Oktatókórház igazgatónője nem igazán csípte a reggeleket, kiváltképp az utóbbi öt hónapban. Az idei évben többször kelt rosszulléttel, mint mosolygással.
Persze olyan is gyakran akadt, mint például a mai nap, ugyanis a kis pocaklakó életében először kelltette fel édesanyját.
– Héj, neked is jó reggelt kincsem! – mosolygott, amint tudatosult benne, ébredésének oka, és szelíden simogatni kezdte körkörös mozdulatokkal enyhén domborodó pocakját.
Különleges nap a mai, több ok miatt is, hisz a terhesség középszakaszában van, valamint először mozdult meg kislánya. Igen, a második trimeszter első hetében az ultrahang kimutatta, hogy rózsaszínű cumisüvegre, kiságyra és effélékre lesz szükség.
Végül, de nem utolsó sorban talán ez a nap lesz az, mikor egy igen hosszú szabadság után visszatér a kórház ügyeletes bunkója. Talán.
Miután átesett a napi rutinokon, kényelmesen kisétált az autójához, mialatt egy szelettel ellophatott a májusi idő szépségéből.

***

Cuddy és Wilson a nő irodájában szokásos havi értekezletüket ülték az onkológiai osztállyal kapcsolatban, valamint az utóbbi három hónapban két témával is kibővült; Wilson a terhességről kérdezett, Cuddy pedig – elszórtan – House állapotáról.
Cuddy asztala mögött ült, Wilson pedig a nő háta mögül mutogatta az adatokat.
Már túlestek az első témakörön, jöhetett a következő.
– És mi újság a babával? – mindig úgy tűnt mintha „ futólag” hozná fel, pedig leginkább ez miatt szokott gyorsan végigfutni osztálya tevékenységein.
– Ma mozdult meg először – mosolygott. Jól esett neki, hogy valakinek elmondhatja, s akit érdekel, mi történik velük. Ilyen egy igazi barát.
– Kimutatott valami kórosat a legutóbbi ultrahang?
– Szerencsére nincs semmi, se fizikai, se genetikai.
– Azért a genetikai gondokban nem lennék ennyire biztos – vigyorgott, mire Lisa is elnevette magát.
– Amúgy House hogy van? – amint e kérdést feltette, egyből berontott az emlegetett csuromvizesen, nem kímélve a fotelt, ahova lehuppant. Nem, most nem az eső miatt volt vizes pólója, hanem valami sporttevékenység, feltehetőleg futástól.
– Maga idáig futott? – igen furcsa viszonyok álltak fent e három ember közt; hol tegeződtek, hol pedig visszatértek a hivatalos hangvételhez.
– Ja, nem volt benzinre, se buszra a vészesen alacsony gázsimból – mondta lihegve.
– Addig nem is kap semmit kézhez, amíg nem dolgozik normálisan – megnyomta az utolsó szót.
– Oké, ha négy napon belül megoldok egy esetet, akkor kétszázzal többet kapok.
– Nem. Ha négy napon belül megold egy érdekes esetet, 100 dolcsit fizetek, de ha nem, akkor maga fizet nekem – húzta föl szemöldökét. Szinte észre sem vették a háttérben lévő Wilson-t. House elgondolkodott az ajánlaton, így Cuddy még szarkasztikusan hozzátette – Ebből fedezheti a benzint is.
Greg eleresztett egy fél vigyort, majd odasétált az asztalhoz, észrevéve, hogy a nő egészen más állapotban van, mint utoljára látta.
– Akkor milyen esetet kapok főnök? – ült le most a székre. Cuddy kivette asztalából a kék mappás eseteket, ami összesen kettő volt. Egyet elvett Cuddy, egyet pedig House.
– Két éves kisfiú sárgaság, hányás. Se baktérium, se fertőzés. A fehérje szint normális. Mindenre negatív.
– Anyu dögös? – kérdezte House még a másik mappát nézve, de kis idő után felnézett, miután nem kapott választ – Ott kerek, ahol kell?
– Nem nagyon elemeztem, de igen.
– Galaktozémia.
– Már nem szoptat.
– Mindenki hazudik. A galaktozémia mindent magyaráz.
– Lehet akár frutkóz-intolarencia is –szólt közbe Wilson a háttérből.
– Idióta! – a vele szemben levőkből kisebb csodálkozást váltott ki – ha elolvastad volna a kórlapot – emelte ki az utolsó három szót – itt azt írja, többször is volt a sürgősségin a gyerek. Vagy csak szeret mentőautóval utazni, vagy az ingerlékenység tünet, ami mivel függ össze ifjú padawanom?
Wilson bólintott, jelezve a „oké, felfogtam, hülye vagyok”-nézésével.
– És a másik?
– A te beteged.
– Miért?
– Megint lejátszhatjuk a „hű de zseni vagyok, te meg idióta” játékot, amit nagyon szeretek, vagy csak simán leteszteled hasnyálmirigy rákra – csapta be a kórlapot visszadobva az asztalra. – Hová lesz a világ, hogy már nincs egy normális, valamire való beteg? – csattant fel színpadiasan.
– Akkor úszott a százasa. Marad a jól bevált rendelés – mondta – alig láthatóan – mosolyogva.
– Ez nem igazság. Azt hiszem visszatérésem alkalmából rendezek egy lázadást.
– Oké. Kezdje mondjuk a tusolóknál a csapat összegyűjtését.
– Hű de vicces valaki – mondta tetetett nevetéssel. – Csak nem túl energikus? Hm, ez minek is lehet a tünete? – nézett elmerengve a nőre – Lássuk csak, hozzá jön még az érzékenység a szagokra… két számmal nagyobb dekoltázs… és ott az a furcsa csillogás a szemében, akárcsak a… hű hirtelen nem jut eszembe a diagnózis – még mindig nyugodtan beszélt, ezzel szemben odabent már kevésbé volt gondtalan két dolog miatt.
– Igen, House, terhes vagyok.
– Azannya! Orvosnak kellett volna mennie! Ez a Nick sem vesztegeti az idejét! Vagy valaki más a szerencsés – itt két kezével idézőjelet formázott – a banyaapafigurátkeres.com-ról?
– Magának ahhoz semmi köze – kissé felidegesítette.
– Azért nem kell keresztbe lenyelni – ironizált. Felkelt helyéről az ajtó felé indulva – Még szerencse, hogy meglőttek, különben eddig is hallgathattam volna a nyavalygásait – fordult meg az ajtóból egy szóra, de amint látta, Cuddy beszédre nyitja száját, egyből kislisszolt az ajtón.
Wilson mosolyogva indult barátja után, ám Lisa még egy percre megállította:
– Wilson! Még csak a 19. hét elején vagyok – jelentette ki, s visszatemetkezett munkájába. A férfi eleinte nem értette, de miután House-t utolérte, s Ő rákérdezett, máris felfogta főnöke hazugságát.
– Szóval a mi lelkes kismamánk hányadik hétben is van? – kérdezte a liftben.
– Azt hiszem a tizenkilencedik. Miért? – kérdett rá ártalmatlanul. Persze folytatni kellett kis játékát, nehogy bármit is gyanítson a férfi – Ugye te nem… Istenem House, ti szilveszterkor…
– Nem igazán emlékszem a részletekre… kissé részeg voltam, de az, hogy Cuddy a tizenkilencedik hétben van, kissé megnyugtat. Mi meg húsz héttel ezelőtt feküdtünk le – kiléptek közben a liftből, Greg irodája felé sétálva.
– Te számolod a heteket?
– Naná! Kíváncsi vagyok, meddig bírja nélkülem – pár lépés után szarkasztikusan hozzátette – Csak egy észrevétel: mivel a május 15. a huszadik hét, mi meg az első héten… de a tiéd sokkal frappánsabb – azzal bement irodájába nem kis csodálkozást kiváltva a másik irodában lévő teamből. Elővett magának egy tiszta inget, és nadrágot, majd kifelé indult a zuhanyzók felé. – Hé Jimmy, tudom, hogy itt a meleg front, meg a globális felmelegedés, de nem kell elkísérned, zuhanyozni – mondta a felvonók előtt.
James szemforgatva állt tovább, House pedig folytatta útját a H2O önkezeléshez.

***

Két órával később üdén, frissen, illatosan rontott be főnöke irodájába, szokásos módszerével. Lisa kanapéján ült, kivételesen most nem kórlapot, hanem könyvet olvasva. Pontosabban a könyvben egy kis ultrahangképet nézett, születendő gyermekéről.
– Áll még a fogadás? – kérdezte megállva a szoba közepén.
– Bot nélkül még jobban kifejezi nemtörődöm stílusát. Erőteljesebben tudja a frászt hozni rám, és magasabbnak is tűnik. Apu fittebb, mint valaha… Te jó ég, én most apunak hívtam? Na jó, azt hiszem leállhatna a hormontermelésem – merengett el House-t nézve. Szerencséjére, mikor gondolkozik, nem látható arcán elmélkedésének témája. A pillanatnyi csend után Cuddy megszólalt.
– Miért?
– Találtam egy jó esetet – lebegtette meg a piros kórlapot.
– A klinikán? – nézett rá értetlenül. Nem számított rá, hogy a férfi első kérésre teljesíti kötelességét.
– Rajtam is ilyen meglepettség volt – tett hozzá szarkasztikusan, ledobva magát az egyik fotelbe, odaadva a nőnek a kórlapot. Amíg Lisa átolvasta a mappát, House végigmérte a nőt.
– Alacsonyabb magas sarkú, kevésbé szűk ruha, bár ott feszül, ahol kell – kisebb vigyor – Épp csak növekedőben van a hasa. Alig hízott. Még a terhesség is jól áll neki. – ez után már jóval komolyabb dilemma érdekelte – És ha mégis az enyém? Lehet, hogy direkt hazudik, mert azt feltételezi, hogy ezzel szívatnám. Lehet, ez is az igazság, de vajon hogy viszonyulnék a gyerekhez? De tudni akarom egyáltalán?
– Már diagnosztizálták Parkinson-kórral.
– Szerintem lappang még valami Parkinson-kóron kívül is benne.
– Mi?
– Épp ezt akarom kideríteni.
– Bármilyen kis fertőzés produkálhatja a tüneteit – ellenkezett a nő. Látta, hogy House hajthatatlan, így végül beleegyezett – Oké, de csak két napot kapsz rá – már látta, Greg mindjárt reklamálni kezd, ezért folytatta – nem hagyom, hogy ilyen semmilyen esettekkel pazarold az időt.
– És mit kapok cserébe?
– Gondolom, egy baráti kézfogással nem éred be. Mondjuk, levonom az eddigi klinikai lógásaid.
– Hé, és mi van a pénzzel?
– Bocsi, de kettőig fogadok csak pénzben – nézett órájára – Ha két perccel ezelőtt mondtad volna! – már hiányoztak neki ezek a kisebb csaták.
– Gonosz vagy, mondtam már? – Greg is hasonlóan érzett.
– Ma még nem. Most tünés dolgozni!
– Hogy hogy hiányzott ez a kifejezés! – ironizált.
Felkelt, s kiment az irodából. Felment a konferencia terembe, ahol a kis csipet-csapat már ott volt.
– Jó reggelt angyalok!
– Mit hozott Charlie? – kérdezett vissza gúnyosan Foreman, persze, miután feleszmélt a csodálkozásból, mit három hónapja nem látott főnöke okozott.
– 60 éves férfi, Parkinson-kórral – odasétált jó öreg táblájához, felírni a tüneteket – Két éve diagnosztizálták nála. Szóval: székrekedés, fokozott izzadás, nyálelválasztás, demencia, enyhe láz, véres hányás, és sárgaság. Ja és klausztrofóbiás, tehát se MR se CT se MRI és hasonló kütyük, amit Cuddy a dekoltázsával vesz meg.
– És ha elaltatjuk? – kérdezett rá Chase
– Nem lehet altatni, ugyanis fél éve tüdőgyulladásban szenvedett, romlott a tüdőkapacitás – adott választ Cameron
– Vagyis nem élné túl az altatást – fejezte be Foreman.
– Az első négy tünet foglalja magába a Parkinson-kór definícióját. Marad a láz és a hányás és a sárgaság.
– Enyhe lázat okozhatott a hányás is. Maradt két tünet – állapította meg Chase.
– Persze, zárjunk ki mindent, és menjünk el bulizni – ironizált a főnök.
– A máj a ludas – motyogta Cameron.
– A sárgaság utalhat fertőző májgyulladásra – szólalt meg Foreman.
– A fehérjeszint normális. Májzsugorodás? – tette hozzá Cameron
– Se delírium, se lépdaganat – ellenkezett House.
– Májdaganat?
– És ennyi volt a mai kérdez-felelek délutánból! Sziporka – Chase-re mutatott – végezzen máj ultrahangot! Csuporka – Cameron-ra mutatott – vételezzen vizeletet! Végül Puszedli – utoljára megmaradt alkalmazottjára mutatott – Irány a Parkinsonok gyapotföldje! – osztotta ki a feladatokat.
Mikor a Pindur-Pandur trió elment a dolgukra, Bogármester House-unk gyomra trombitaszólóval jelezte, hogy ideje ebédelni.
Lesétált a kantinban, ahol sokkal érdekesebb dologra lett figyelmes, mint az étel.
Az a dolog nem volt más, mint egy rövid, szőkésbarna hajú, vékony, viszonylag magas nő, aki két emberrel előrébb állt House-tól. A nő mögött egy meglehetősen türelmetlen, idős férfi állt, aki folyamatosan sietette az épp kassza előtt álló nőt.
– Kérem, nem tudna sietni?
– Egy pillanat, és végzek – vetette oda, felé se nézve.
– Nézze, öt percen belül konzultációm lesz.
– Ha magával beszélek, nem tudom mondani a kasszás hölgynek, mit kérek. Szóval pofa be! – most már hátrafordult, s House is láthatta a nő gyönyörű égszínkék szemeit, mik most ölni tudtak volna. Arca elárulta, hogy harminc körül járhat.
– Mégis mit képzel magáról! – háborodott föl a férfi. Amíg az öreg elmondta a szokásos felháborodás öt percben című műsort, a nő megkapta az ebédjét.
– Nagyszerű! Most azonnal megyek és felhívom anyámat, hogy elmondjam neki; torzszülöttet nevelt – mondta szarkasztikusan, majd elment.
House-t érdekelte a titokzatos idegen. Mikor megkapta kívánt ebédjét a nő asztalához ment.
– Ez aztán klafa volt. Maga a második a héten, aki a földbe döngölte ezt az arrogáns, öntelt bunkót! – ült le a nővel szembeni székre.
– Miért, ki előzött meg? – kérdezett vissza egyik szemöldökét felhúzva.
– Greg House – nyújtotta kezét a nő felé.
– Kathy Trade – viszonozta a gesztust.
– Csak nem a Parkinson-kórosom kicsi lánya?
– Nem a lánya vagyok, hanem a húga.
– Huginak nem fiatal?
– Azért nem vagyok olyan fiatal, de köszönöm a bókot – eresztett el egy fél mosolyt.
– Nem annak szántam – mondta hűvösen.
– Persze, nem azért ült ide, mert fel akart szedni.
– Ezt meg miből gondolja?
– Már akkor bámult, mielőtt belépett volna a helyiségbe. A borostából, a gyűrött ingből, valamint orvos létére nem hord köpenyt, arra következtetek, hogy felrúg minden szabályt az élet minden terén, így az udvarlásnál is. Mielőtt még megkérdezné; amikor idejött simán félvállról megemlíthette volna, de leült, ergo többet akart tudni rólam. Szóval még egyszer köszönöm a bókját.
House-t lehengerelte a nő figyelme. Soha nem volt dolga olyannal, aki lényegében önmaga női kiadásban. Nem elég, hogy dögös, de még okos is.
– Érdekes eszmefuttatás. Ha ez valóban így lenne, mit szólna hozzá? – kérdezte kisebb mosollyal az arcán.
Kathy is viszonozta a mosolyt, s már válaszolt volna is, ha nem lép melléjük egy gömbölyödő pocakú nő igen idegesen.
– A teamje már mindenhol kereste. Jó lenne, ha azt a csipogó nevű érdekes műszer néha magánál tartaná, és végre tudnának jelezni, hogy gond van a beteggel – vette hivatalosra, s még mindig dühösre.
– Nélkülem nem is működne a kórház? – tette fel a színpadias kérdést, miközben felállt ülőhelyéről.
– Nem, az én vagyok. Maga az ügyeletes bunkó, aki perceken belül az osztályán oldja meg az esetet – oktatta ki House-t, egy fél pillantást még vetett Kathy-re, majd távozott.
– Ejha! Ez a nő vagy kedveli, vagy a hormonok teszik ezt vele.
– Fifty-fifty az arány.
– A beteg alatt érthetem a bátyám?
– Mivel ő az egyetlen betegem!
A nő erre felkapta szendvicsét, belerakta két szalvéta közé, s elindult Houseszal a liftekhez. A felvonóban nem szóltak egymáshoz, csak mikor felértek a diagnosztikai osztályra.
– Örültem a találkozásnak – monda a maga modorával House.
– Nem különben – válaszolt hasonló stílusban.
A doki még egyszer ránézett a nőre, majd a konferenciaterembe ment, ahol a Cameron és Foreman már ott voltak.
– Elvégezték a teszteket? Ilyen gyorsan? – ironizált.
– Nem, ugyanis nem volt rá szükség – adott választ Cameron.
– A vizelete sötét színűvé vált, és a szemei is beszürkültek – folytatta Foreman.
– Tehát a betegünk epeköves – állapította meg House. – Nézzék meg a vizelet bilirubin szintjét, és ultrahangot neki.
– Már Chase végzi a teszteket – amint Cameron kimondta ezen szavakat, Chase jelent meg az ajtóban.
– Az ultrahang kimutatta. Ez epekő.
– Akkor zúzzunk a köveknek – mondta a szarkazmus fogalmával élve a borostás zseni.

***

Greg este tíz órakor egy kis futásra készült, mikor megszólalt a telefonja.
– Mi az? – szólt bele.
Megvizsgáltunk egy kis darabot az epekőből és érdekes dolgot vettünk észre – Cameron volt az.
– Most találós kérdésezgetünk, vagy el is mondja mi volt a furcsa?
– A szokásos vegyületek mellett nyomokban rezet is tartalmazott.
– Megnézték a vizeletét?
– Igen és ott is magas a rézszint.
– Akkor nem az epekő volt a fő gond – gondolkodott el. Telefonja jelezte, hogy valaki más is keresi – Várjon, valaki keres – megnézte a kijelzőt, ahol Wilson nevét jelezte. Itt jött a „ hű, de nagy zseni vagyok” nézés, s kinyomva telefonját, felkapta motorja kulcsait és elszáguldott Cuddy-hoz.
Gondolkodás nélkül bedörömbölt az ajtón, nem gondolva arra, hogy a nő talán alszik. Szinte lilára verte az öklét, s még mindig nem kapott választ. Ekkor kisebb – és a hangsúly a kisebben van – aggódás futott át rajt, mely izmait mozgásba lendítette egészen a nő hálószobájának ablakáig.
Amennyire levette a körvonalakat, Cuddy az ágyában feküdt, az ablakkal hátnak. Az árnyakból azt is tisztán kivette, hogy egyedül fekszik az ágyban.
Az ablakon is kocogtatott bár, jóval kisebb erővel, mint a bejáratnál. A nő meg se mozdult.
Az iménti kisebb aggódás, most már közepes aggódássá nőtte ki magát. Óvatosan felnyitotta az ablakot és bemászott, nesztelenül odasétált a nőhöz, leguggolva az ágy mellé. Hallotta az egyenletes lélegzetét, mely valamiféle megkönnyebbülést eredményezett nála. Rövid ideig figyelte főnökét, majd felkapcsolta az éjjeliszekrényen levő lámpát.
A fényre Cuddy is ébredezni kezdett, s a frász jött rá, amikor megpillantotta a diagnosztát, a komor tekintetével együtt.
– Jézusom, te meg mit keresel itt? És hogy jöttél be? – ült föl az ágyban, magára húzva a takarót.
– Az ajtón kopogtattam, jó ember módjára, úgy negyed órát, és miután nem kaptam választ, bemásztam az ablakon – miután elmondta, felállt, s az ágy melletti fotelbe ült, Cuddy-val szemben.
– De mi a jó büdös francot keresel itt – az órára nézett – negyed tizenegykor?
– A betegem Wilson-kóros. Trientin-t kell kapnia.
– Nem epeköves? – egy szót nem értett abból, amit House mondott.
– Az csak a Wilson-kór egyik mellékhatása. Esettanulmányok többször megemlítik, hogy epekő keletkezhet mérgezésből is, így a pasi rézmérgezést kapott. A Parkinsonja nem is kór, hanem szindróma. A Wilson-kór gyakran az idegrendszert is megtámadja, Parkinson-szindrómát kiváltva. Mindent megmagyaráz.
– Végeztetek CT-t?
– Nem, mert a páciens klausztrofóbiás.
– Van Kayser-Fleischner-gyűrű?
– Nincs.
– Akkor májbiopsziát, és laboratóriumi vizsgálatokat – adta ki az utasítást.
– Nincs rá idő. A beteg meghal, mire kész az eredmény – kezdett ideges lenni.
– Addig nem adhattok neki gyógyszert, amíg nem igazoltátok!
– De…
– Én vagyok a főnök és a válaszom nem! És ha most megbocsájtasz, de aludni szeretnék – azzal visszafeküdt abba a pózba, amiben volt, mielőtt a férfi betörősdit játszott nála.
House morogva felkelt helyéről és kiment az ablakon.

Később a biopszia kimutatta House igazát, miszerint a beteg Wilson-kórban szenvedett, s még időben el tudták kezdeni a kezelést.
A zárójelentés megírásának napján Kathy még egyszer felkereste House-t az irodájában.
A férfi épp zenét hallgatott, amikor megjelent a számára igen szimpatikus nő az ajtóban.
– Hello Dr. House – lépett be az irodájába kopogás nélkül.
– Hello – vette le a fülhallgatóját. – Mi járatban?
– Csak meg akartam köszönni, hogy megmentette a bátyám életét.
– Nem az életét mentettem, hanem a betegségét oldottam meg. Ez csak mellékes.
– Ja persze.
– Nem hisz nekem? – érezte, hogy újabb racionális vitának lesz tagja.
– Még szép, hogy nem. Hallottam, hogy nem igazán kedveli az embereket, akkor miért nem végez laboros vizsgálatokat? Miért nem kutat?
House direkt nem válaszolt. Kíváncsi volt rá, mire következtet a nő.
– Azért, mert így értelmes életet él. Azzal, hogy életet ment, a minimális lelkiismeretét hallgattatja el.
– Mi maga, filozófus?
Kathy ezen nem tudott nem nevetni.
– Nem. Színésznő vagyok, csak érdekel a filozófia is.
– Vagy híres, és még nem hallottam magáról, vagy…
– Jelenleg nincs állásom. Lejárt a szerződésem a színháznál, és az új igazgató nem szerződtetett le.
A kis beszélgetésük alatt Cuddy újabb érdekes esetet szerzett a diagnosztának, s azt akarta átadni neki, amikor megpillantotta House-t azzal a nővel, akivel már egyszer látta. Valahogy rosszul esett neki, hogy ott ülnek, és vigyorogva önfeledten csevegnek. Pár percig figyelte őket a konferencia terem elől, majd bement az irodába.
– House, új eset – dobta le az asztalára az aktát.
– Üdv, a nevem Kathy Trade – kellemetlennek érezte, hogy a másik szinte rá se figyel. Természetesen azt is tudta, miért.
– Dr. Lisa Cuddy – kezet fogtak, olyan nőies stílusban.
– Örvendek – erőltetett magára egy mosolyt, majd House felé fordult egy névjegykártyát előhúzva a zsebéből. – Itt a számom, ha akadna számomra munka – adta át egy kacérabb mosollyal. House értette, miért változott meg Kathy tekintete. Meg is lett az eredménye; Cuddy félrenézett – de csak a szemével. – Miután átadta a kártyát, távozott, még egyszer visszapillantva az ajtóból a férfire.
– Ha randit szervezel, ne a kórház költségeire – jegyezte meg hűvösen, majd magára hagyta a vigyorgó diagnosztát.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..