Szilveszteri fordulópont

Előszó

Itt a második fejezet, aminek a 80 százaléka partin játszódik, így keresgéltem néhány számot. Megpróbálom jól leírni a közben történteket, de én azt ajánlom, hogy hallgassatok bele, mert akkor sokkal jobban el lehet képzelni a történteket. Kellemes olvasgatást, és várom továbbra is a kritikátokat.

Eljött az év utolsó estéje.

Ha körbenézünk a városban kétféle embert tudunk megkülönböztetni: akik a családjukkal ünnepelnek, és akik valahol egy jó bulival vezetik le energiájukat.

Cuddy azonban kivétel volt, őt ugyanis mindkét csoportba be lehet sorolni. Hisz szülei társaságában, és egy kellemes parti keretében örül az újévnek.

Egy dolgot viszont sajnált: Nicolas nem lehet ott vele.

– Kislányom! Kész vagy? Már lent kéne lennünk! – kopogtatott édesapja az ajtón.

– Egy pillanat apa! – gyorsan kisminkelte magát, és indult kifelé szobájából.

Amint kilépett az ajtón, édesapja lélegzete is elállt. Egy rövid, fekete koktélruha volt rajta, melynek nyakba akasztós pántja volt, s mélyen dekoltált, valamint, térdig érő alsó része, ami egy cseppet sem tetszett apjának.

– Nem fogsz így fázni? Nem kéne egy garbót, vagy kabátot felvenned?

Lisa mosolygott, s egy puszit adott apja homlokára.

– Rendben, értettem – a férfit nem nevezhető magasnak a maga 165 centijével, de megszólalásig hasonlított Jack Lemmon-ra. – Induljunk, mert anyád már tülkön ül.

Azzal lementek a bál színhelyére.

**

Eközben két külön szobában két különböző ember készülődött egyazon színhelyre.

Az egyik, egy negyvenes, jól ápolt, öltönyös, bogárszemű férfi.

A másik ugyancsak negyvenes éveket taposta, ám ő kevésbé ügyelt külsejére.

Háromnapos borosta virított megfáradt arcán, haja kusza volt, mit most egy fekete kalap takart, amit ez idáig kétszer viselt. Ruházata egy fekete farmerből, és fekete vasalt (!) ingből állt, mely középkarig fel volt tűrve, sőt még fekete bőr cipőt is húzott lábára.

– House! Már nem kéne lent lenned? A zenekar már hangol – dörömbölt Wilson az ajtón.

– De! – kiabált vissza, majd kinyitotta az ajtót. – Csakhogy a zongorám jól szuperál, tegnap ellenőriztem.

Eközben Wilson kutatott a fejében, House mikor hordott utoljára vasalt inget, és bőrcipőt.

– Te kivasaltad az ingedet?

– Dehogy! – háborodott föl, majd halkabban hozzátette – Kivasaltattam. – azzal elindultak az ajtó felé. Szinte egyszerre értek oda, s House félreállt. – Menjél csak!

– Na jó, mit vettél még be?

– Miért, én nem lehetek egyszer udvarias?

– Te csak akkor vagy udvarias, ha akarsz valamit, vagy ha beveszel valamit.

– Na most a két kávét minősítheted ’szernek’, vagy csak azért engedlek előre, hogy kikémleld Cuddy-t – mondta modorához hűen. Wilson szemforgatva ment ki a folyosóra, körbenézett, s jelentette House-nak a helyzetét. – Kijöhet tábornok. Az út tiszta Nagy- Britanniáig.

– Értettem, irány a La Manche! – adta ki a parancsot Wilsonnak, ki furán nézett barátjára. A lifttel ellentétes irányba indultak el, a folyosó végéhez. Ott volt egy személyzetis felvonó, amit nem igazán lehet sorolni a legmodernebb elevátorok közé. House megnyomta hívógombot. Egy ideig egymás mellett álltak szótlanul, de Wilson nem bírta sokáig a belső kérdéscsatát, s a következő kérdés szinte kibukott belőle:

– Egyet árulj el – kezdte mondókáját – milyen terved van arra, ha Cuddy már megismert. Gondolom ezen apró tény sem kerülte el a figyelmed.

– Tökéletes elképzelésem van. 11: 45-től már nem kell zongorista. Szóval: A futópálya lemegy a Mississippiig, – mondta, mint mikor egy gyereknek mesét mesélnek – lefutok, pontban éjfélkor indul egy hajó, ami levisz az Atlanti-óceánig. Ott átszállok egy kubai csempészhajóra, átmegyek Kubába, és szivarozgatva megvárom, amíg Cuddy lenyugszik. Olyan két hónap körül számoltam, de lehet, hogy kissé naiv vagyok?

– Most komolyan…

– Ok. Eredetileg Mexikó lett volna, de láttad Te már a mexikói csempészhajók jegyeinek árát? – háborodott föl. Mikor látta, hogy Wilsonnál elérte az idegfeszítés utolsó fokát, normális hangnemben válaszolt. – Csak addig nem kéne találkoznunk, amíg nem kezdődig a buli. Miután már lement az egész, mindegy lesz – látta Wilson-on, még mindig nem teljesen érti, hozzátette – Akkor már nem tudja meghiusítani a tervem.

A liftajtó kinyílt, először House szállt be, majd Wilson akart, de egy bot megállította, mit a diagnoszta szegezett mellkasának.

– Bocsika, ez a VIP osztályra visz, ahova nem engednek be Megváltó-komplexusos onkológusokat. – Wilson mély levegőt véve vette tudomásul a becsukódó barátja szívózását.

Visszaindult a másik irányba a liftek felé, ám az 511-es szoba megállásra késztette. Ránézett órájára: fél nyolc. Még fél óra volt vissza a megbeszélt időpontig, de nem sosem szeretett várni, főleg, hogy egy ilyen csinos nővel tölti a 2005-ös év utolsó napját. Jobb kezét kopogásra emelte, de csak az ajtóra rakta, nem kopogott.

Nem tudta, kopogtasson-e vagy jöjjön vissza később?

Tisztára, mint fiatalkoromban! – nevetett magában. Végül a kopácsolásnál döntött, de mire begörbített mutatóujja találkozott volna a simára csiszolt fával, az említett nő kinyitotta az ajtót. Egy hosszú földig érő fehér nagyestélyi volt rajta, mi remekül mutatott latin bőrével.

Á, James! – köszönt meglepetten.

– Aszta! Csodásan nézel ki! – tátotta el száját Wilson. Barátjától tanult módon végigfutatta szemét a nőn.

– Köszönöm. Te is fess vagy! Épp szólni akartam, hogy a nagybátyám az imént telefonált, hogy menjünk le, mert meg akar ismerni.

– Engem? – csodálkozott, s kissé megijedt. Biztos volt benn, hogy Cuddy-val is összefut, és akkor arra is rájön, kivel jött.

– Persze. Rengeteget meséltem rólad nekik. Csak nincs valami baj? – kérdezte aggódva.

– Valamit el kell mondanom.

– Hallgatlak. – mondta kissé hűvösen.

– Bemennénk? Kissé hosszú.

– Gyere. – bementek.

**

Ez alatt a hotel báltermében nagy volt a sürgés-forgás. A pincérek a teríték utolsó simításait végezték, kitették az asztalokra a kártyákat, és jeges vödörbe pezsgőt raktak. A svédasztalra kitették az italokat, salátákat, hidegtálakat. A takarító személyzet még egyszer száraz felmosóval áttörölte az asztalok, és színpad közti hatalmas táncparkettet, a zenészek pedig elfoglalták helyüket a színpadon.

House szerencséjére a zongora nem volt túl feltűnő helyen, így egy ideig meghúzódhat a háttérben, ám szinte belátta a termet.

Fél órán belül már kellemes zene, s a vendégek sokasága töltötte be a termet.

Ez időben érkezett meg Wilson is Anettel, ki mosolyogva lépett a terembe. A férfi elmesélte neki barátja történetét, s hogy miért jött.

– Gyere, bemutatlak. – vetette fel a nő, miután nagybátyja feléjük intett. Látta a férfin, hogy nincs nagyon ínyére, ezért belékarolt. – Nyugi. Lisa az előbb ment ki Susan nénivel.

Wilson mosolyogva indult el.

– Hello Kislányom – köszönt az idős férfi, miközben átölelte a nőt.

– Roger bácsi! – mosolygott idős rokonára.

– A fiatalemberben kit tisztelhetek? – kérdezte, miután elengedte Anettet.

– James Wilson. Nagyon örvendek uram! – nyújtotta kezét, mit a férfi kézséggel elfogadott.

– Ugyan, hívjon csak Roger-nek – mosolygott rá, amolyan férfi férfinek mosollyal, mi sokkal keményebb, és tisztelet kihívóbb, mint a gyengébb nemnek küldeni szokott mosoly.

– Roger – ismételte meg.

Mikor elhallgatott a zene, az idős férfi a színpad felé nézett. Látta, hogy felesége – ki időközben visszajött lányával az egyik mellékajtón. – a színpad mellé állt.

– Ne haragudjatok, de mennem kell. Örülök, hogy megismerhettem James.

– Számomra a megtiszteltetés.

Roger a színpadhoz lépve elvette feleségétől a feléje nyújtott pohár pezsgőt, majd egy csókot nyomott a nő kezére, s fellépett a színpadra.

– Üdvözlök mindenkit! – kezdte meg beszédét. – Látom, sokan eljöttek erre a számunkra fontos évfordulóra – kereste a szavakat a fejében, majd zavartan folytatta – amint látjátok, nem vagyok a beszédek embere, így inkább egy már megírt történetet mondok el. 1964. A városba érkezik egy csodás nő, aki tőlem kért útbaigazítást. Rá egy évre ezt a hölgyet a feleségemnek hívhatom. 1967. A szép feleségemből exfeleség lesz, mert nem bírja az életstílusom.  1968-at írunk, mikor Martin Luther King merénylet áldozatává esik. Őszintén szólva az volt életem legszebb napja – kicsit elgondolkodva tette hozzá. – hú, ez egy kissé rasszistának hangzott, de ha azt a nagyszerű embert nem ölik meg, nem érkezik a városba egy gyönyörű riporter, akivel korábban papírunk volt házastársi mivoltunkról. Újra eljön hozzám, és újra összeházasodunk. 1970. Megszületik gyönyörű lányunk, Lisa. – itt lányára néz, aki már könnyekben úszik – 1974. kis családunk egy újabb taggal bővül. Megszületik második gyönyörű lányunk is, Shara. – itt másik lányára nézett, ki kis híján vizesre sírta férje vállát. – A többit már mindenki ismeri, legalábbis remélhetitek, nem zengek tovább ódákat a csodás életemről. – halk nevetés a nézőtér felől. – Szóljon helyettem inkább a zene, és jó mulatást mindenkinek!- felemelte pezsgőspoharát, majd egy húzásra lehajtotta a pezsgőt.

Egy fiatal nő lépett a színpadra, ki csodás hangjával szórakoztatta a közönséget.

(http://www.youtube.com/watch?v=UDXwPDms0IM&feature=PlayList&p=830084EDBBC145E9&playnext=1&playnext_from=PL&index=9 )

House is remekül érezte magát a háttérben. Rég érezte magát ilyen jól. Roger és felesége a színpadra lépett, s a nézők 99%-a meghatódva nézte őket.

Lassan elérkezett az utolsó óra az évből. A zenekar tagjai rövid szünetet tartottak, s átvonultak a bárba inni egyet. Wilson, és Anett is látta a kivonuló társaságot, s úgy döntöttek, csatlakoznak hozzájuk.

Amíg kiértek a zenekarhoz, addig ők rendeltek maguknak italokat. House természetesen dupla whisky-t jéggel.

– Hé, House van egy kis gond – szólt a két székkel arrébb ülő Tom.

– Mi? – kérdezett vissza.

– Az utolsó két dalt neked kéne elénekelned, Michaelt hívja haza az asszony.

– Hé, még nem is az asszony – szólt közbe az érintett a két férfi közti székre ülve.

– De az lesz. Láttam, ahogy a zsebedbe rejtesz egy kis dobozkát – szólt közbe House.

– Jó az lesz, ha elmehetek, és te fejezed be az estet – nézett kérően.

– Hm… sokba fog ez kerülni neked – azzal legurította az italát.

Michael mosolyogva szólt a pingvin szmokingos pultoshoz:

– Még egy kört az útnak, és állom az italait. Kösz Greg – fordult a férfihez.

– Jól hallottam? Neked megköszöntek valamit? – szólalt meg Wilson, House háta mögött.

– Nem. Úgy tűnik a pia a füleden jön ki – ironizált a morgós diagnoszta. – Látta volna, mikor tökrészegen ’ nagyon drága és nagyon értékes tükröt vágjunk haza’ játékot játszott – fordult a nőhöz.

– Egy egyetemi bulin meg repülni tanította a házigazda macskáját, és kivágta a másodikról a szemközti fára – a nőben is volt már pár pohárkával.

– Nem is igaz – mondta enyhén sértődve – Csak átraktam a szemközti fára, nehogy valami baja legyen.

– Persze, köze nem volt a macska 2 centis karmainak az egészhez – mosolyogtak. – Anett Benning. Szólítson csak Anett-nek – nem nyújtott kezet, ugyanis Wilson már mesélt barátja modoráról.

– Greg House. Maga szólítson csak Greg House-nak, vagy Greg-nek – az utolsó tagmondatát csakis Wilson rosszalló tekintete miatt tette hozzá. – Bocsika, maradnék még dumcsizni, de mennem kell.

Azzal kibicegett a zenekar után. Wilsonék is úgy döntöttek visszamennek a terembe meghallgatni az utolsó dalokat. Ismét elindult a nagyszerű zene.

– Táncolunk? – kérdezte meg a mellette álló nőtől.

– Már azt hittem nem kérsz fel.

Kisétáltak a parkettre, s profi táncosokat meghazudtoló módon kezdtek ropni. Nagyjából negyed órán keresztül swingeltek, végül fáradtan sétáltak az asztalukhoz.

– Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz – lepődött meg a nő.

– Sok mindent nem tudsz még rólam – kacsintott rá James. Igen, az alkohol megtette hatását.

Ez alatt Cuddy megpillantotta unokahúgát egy férfivel ülve az egyik asztalnál, ám a férfi arcát nem látta, ugyanis háttal ült neki.

– Anett már mindenhol keres… – lépett melléjük, ám a szava is eláll, amint meglátta alkalmazottját. – Wilson, maga mit keres itt? – agya hirtelen dolgozni kezdett, és sejtette kivel érkezett.

– Hello – csak ennyit tudott kinyögni.

– Ugye nem jött magával a barátja is? – kérdezte, mint aki azt az egy bizonyos választ hallani se akarja.

– Nézze, én eskü… – ám itt egy ismerős bariton hang kezdett énekelni a színpadon.

Missed the Saturday dance… Heard they crowded the floor – hangzott a kellemes dallam. (http://www.youtube.com/watch?v=ziHNmjZhmLw) – House és egy másik zenész énekelte, a diagnoszta a zongoránál, a másik pedig csak a vokálnál segített, mivel a zongoraszóló, és a vokál egyszerre való játszása igen nehéz, és sok gyakorlást igényel.

Cuddy hirtelen nem tudta mit mondjon. Persze hogy elsőre felismerte ezt a hangot. Ezt mindenhol és minden körülmény között felismerné…

A zene nagyszerűsége, House tehetséges zongorajátéka elsőre megbűvölte, majd szépen lassan ez a bűvös állapot átment haragba.

– Mégis mit kerestek itt? – kérdezte dühösen – kérlek, ne gyere azzal, hogy nem tudtál semmit- tért át a tegeződésre, mi most még félelmetesebb volt.

– House azt mondta, hogy fellépése lesz, majd összetalálkoztam Anettel, és ő mondta el, hogy a szüleid estélyt adnak. Innentől már egyszerűbb volt összerakni a dolgokat.

– Én esküszöm, hogy megölöm!

– Segítek! – szól Wilson.

– Te csak… maradjon, és élvezze az utolsó napot – tért vissza higgadt állapotába… legalábbis úgy tűnt.

– Várjon Cuddy, ugye nem akar most felmenni a színpadra? – áldotta az eszét, hogy nem mondta el a teljes igazságot.

– Azért nem őrültem meg. Megvárom, amíg lejön a színpadról, és utána kasztrálom!

– Cuddy – mos Anett szólt hozzá – lehet, hogy nem azért jött ide, mert direkt idegesíteni akar, hanem… talán egész más vezérelte ide.

Lisa ezen elgondolkodott. Felnézett a színpadra, mivel House abbahagyta dalt.

– És most jön az utolsó, ezzel kívánunk mindenkinek szép estét, boldog újévet. Greg a színpad a tiéd! – közölte a nézőkkel a vokálos.

Azzal House visszasétált a zongorájához, mit kis taps kísért, s ujjait ritmusosan kezdte táncoltatni a hangszeren. (http://www.youtube.com/watch?v=J9b3ZZywQvg)

A nő nézte a férfit, akit még soha nem látott valamit ennyire rajongva művelni. Talán egy-egy érdekesebb esetnél feltűnik ez a lelkesedés, ám kevésbé látványos – s kevésbé tetszik a fülnek -. Hiába volt rá mérges, mégis lenyűgözte ez a más House. Vajon miért nem ilyen a mindennapi életben, és a munkájában? Miért ment orvosnak, ha ilyen jól zongorázik, és énekel? A zenében is vannak rejtélyek… maga a zene is egy hatalmas rejtély.

– Hé! Most nem ezt elemezzük! Most mérgesek vagyunk rá – gondolta magában – és azon gondolkodunk, miért is van itt. Remek! Már többes számban beszélek magamban. Komolyan mondom, megőrjít ez a pasi! Bárcsak Nick… – hirtelen bevillant neki valami. – Most már minden világos – motyogta

– Na ugye, ha innen nézzük – kezdte Anett – csak azért…

– Csak azért van itt, mert elolvasta Anyám levelét, és onnan rájött Nick-re is – mondta másra oda se figyelve. Újra felnézett a színpadra, de ott már nem volt senki. Úgy tűnik jó ideig állhatott ott gondolkodva, mivel már senki nem volt a színpadon.

– Cuddy, jól van? – aggódott Wilson.

– Most meg hova lett? – kérdezte ingerülten.

– Ha House-ra gondolsz, épp Roger bácsival fog kezet – nézett a nagybátyja felé.

– Te jó ég! – valahogy azt érezte, hogy House nem az időjárásról cseveg apjával. Ahogy tudta, megszaporázta lépéseit, ám House pont elment, mire ő odaért.

– Apu, ki volt ez? – kérdezte.

– Gregory House, egy nagyszerű zenész – mondta elismerően.

– Nem tudod, hova ment? – Látta apján az értetlenséget, így hozzátette – én is gratulálni szeretnék neki.

– Felment a gitárjáért. Meséltem neki, hogy én is zenélek, erre megkérdezte, hogy van-e kedvem néhány számot eljátszani.

Cuddy nem hitt a fülének. Most már végképp kíváncsi volt, mi folyik itt. Visszament Wilson-hoz, hogy megkérdezze hányas szoba az övé.

– Az 510-es – válaszolt Wilson.

– Veled menjek? – kérdezte Anett.

– Nem kell köszi – és indult is felfelé. A liftben egyedül utazott, így az is kapott egy pár ütést. A hormongyógyszerek és az alkohol nem épp a legjobb párosítás, pláne Cuddy-nál. Végig vágtatott a folyosón, és bedörömbölt a férfi szobájának ajtaján.

House vidáman nyitott ajtót. Ez a kedélyes állapot hamar eltűnt a férfi arcáról, mikor meglátta a dühös nőt.

– Hello. Te mit keresel itt? – visszament a szobába

– HOGY MIT KERESEK ITT?! Azt hiszem az Én szüleim hívtak meg, és Téged nem hívott senki – Cuddy követte.

– Tévedsz. A volt zenekarom hívott meg – kisétált az erkélyre.

– Igen, és egyáltalán nem tudtad, hogy én is itt leszek. Véletlen egybeesés az egész. Igaz? – kiabált a szobából.

– Igazándiból tudtam, hogy te is itt leszel – kiáltott vissza. – De ez a legkevésbé érdekelt.

– Persze. Gondolom, nem azt akarod kideríteni ki az a Nicolas Webber, ugye?

– Nem. De, ha már így felhoztad, igazán elmondhatnád, ki az – még mindig az erkélyen volt. Nem akart a nő szemébe nézni.

Ezen mondatnál Cuddy is kilépett, és úgy ordított a férfivel.

– Mégis kinek képzeled magad, hogy vájkálj az életemben? Hogy volt képed ellopni az Én személyes levelezésem? – egy lépéssel közelebb ment hozzá.

– Tudod te egyáltalán ki ez a férfi? – ő is kezdett ideges lenni.

– Nem, mivel ösz-visz 1 hónapja ismerem. Miért nem tudod elviselni, hogy találtam valakit? Vagy talán féltékeny vagy?

– Én féltékeny? Ugyan már Cuddy! Ne nevettesd ki magad! Te vagy belém zúgva, és nem fordítva.

Cuddy gúnyosan felnevetett. House haragja ettől még nagyobb lett.

– Te nevetteteted ki magad! Te bámulsz állandóan engem, és nem fordítva.

– Az lehet, hogy nem bámulsz, de állandóan a nyakamon lógsz. Minden pitiáner ügyért jössz és hisztizel!

– Hisztizek?! Bocs, hogy nem engedem, hogy kibújj a felelősség alól – a harag egyre jobban kezdett szétáradni, mint valami árvíz betört mindenhova, ám egy gát még megfogta.

– Milyen felelősség? Segítsek keresni megfelelő donort? Vagy épp azt mondogatni, hogy szerencsés lesz a majdani kölyköd?

– Már vártam, mikor vágod ezt a fejemhez. Azt hittem, mint barát segítesz nekem, de természetesen a nagy Gregory House nem képes egy percre sem ember lenni. – arca egyre jobban vörösödött a méregtől.

– Akkor ez most hogy is van? Nincs közöm ahhoz, hogy kivel jársz, de azért a gyereked apajelöltjei közt válogassak?! –

– Te ne forgasd ki a szavaim!

– Te csinálsz magadból bolondot! – kissé visszavesz a hangjából, s szinte már motyogva hozzáteszi – Előre sajnálom azt a Nick nevű fazont.

Kész. Cuddy eddig bírta tartani a haragját. Ökölbe szorított kezével egy bal horgossal illette House mondatát.

– Francba – szűrődött ki fogai közül, amint az öt ujjából négy kiroppant. Nem tört el, csak kiroppant.

House nem tudta mit szóljon hozzá. Nem fájt az álla, mivel nem volt túl nagy ütés, csak a meglepettség, hogy a nő ilyet meg mert tenni. Persze tudta, hogy mi miatt ilyen ingerült.

– Ezért szoktak a nők pofozkodni – tette hozzá szarkasztikusan.

– Ó szóval pofozkodni? – s már emelte is volna a kezét, de House elkapta a csukójánál fogva.

– Ne merészelj még egyszer megütni – morogta.

– Miért? Mi lesz? Ledobsz az emeletről? – a düh kezdett átmenni valami másfajta érzelembe, mit a dopamin hirtelen megugrása okozott.

A következő pillanatban már egymást csókolva mentek vissza a szobába. Eközben kintről hallani lehetett a tűzijátékokat, ami jelezte, hogy átléptek a 2006-os évbe.

– Boldog Újévet! – súgta Cuddy a férfi fülébe…

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..