Game over

A nap fényesen sütött New Jersey városába, s házainak ablakán. Talán nem igazán volt jó húzás ez a fényes égitesttől. Hogy miért nem? Nos, az UV-sugarak, amik bejutnak az elvékonyodott ózonrétegen, különféle bőrbetegségeket okozva az ártalmatlan járókelőknek, öt dollár mínuszt a helyi újságkihordónak, és igen csak erős, migrénszerű fejfájdalmat a Princeton Plainsboro Oktatókórház dékánjának, Dr. Lisa Cuddy-nak.
Nem, szerencsére nem szenved e betegségben. Csupán másnapos volt. Csúnyán leitta magát addig a bizonyos sárgaföldig, amivel nincs nagy gond egészen odáig, hogy körülbelül az ötödik martinijáig képes visszaemlékezni, valami arra, hogy valaki vele volt. Onnantól se kép, se hang, csupán kusza érzelmek. Hisz, ha az agy ki is hagy, a szív nem felejt.

Nagy nehezen kikényszerítette pislogóitól, hogy fél centiméternyire szétváljanak, de megbánta, hisz az előbb említett épp retináját égeti szét, újabb kovácsműhelyt nyitva amúgy is kalapáló fejében.
– Mi a jó… – ült fel óvatosan az ágyban, felfedezve ruhája részleges hiányosságát. Istenigazából ez nem igazán érdekelte, annál inkább szétrobbanni készülő feje volt az első számú közellenség. Akárhányszor dobbant egyet szíve, annyiszor akart felrobbanni feje. Igen nagy erőfeszítésekkel kisántikált a konyhába, hogy újabb erőfeszítésekkel tudjon kávét főzni.
Ám csodák csodájára az asztalán volt egy bögrével, két aszpirinnel, valamint egy cetlire írt:
„Köszi a tegnap estét!”
– Te jó ég! „Köszi a tegnap estét?!” – ismételte el félhangosan a cetlin levő szöveget. Tartott attól, hogy olyasmit csinált az éjjel, mit józanul soha, ráadásul valaki olyannal, akivel talán csak előző este ismerkedett meg. Egy biztos: ki kell derítenie, kivel volt, ő tudja minden kérdésére a választ.
Bármennyire is ellenezte minden porcikája, de kénytelen volt gyorsan az egyébként igen ízletesre sikerült kávét elfogyasztania, majd munkába készülődnie.
Tudta, ha nem megy be, még nagyobb galibába kerül, és akkor szinte 95 %, hogy kitudódik „enyhe” piálása, bár abban is biztos volt, hogy ugyanennyi esély van arra is, hogy egy bizonyos bosszantó, ugyanakkor hihetetlenül kék szemű alkalmazottja rájön mindenre.
Ám most a szokásos „vacillálok a magánéletemen” helyett „hatalmas szájtátás a tükör előtt”. Nem csoda, ugyanis e percben fedezte fel arca vonásait, melyek félelmetesen feltüntették a tegnapkirúgtamahámbóldecsúnyán szindróma jeleit.
– Ha megtalálom, esküszöm, miatta fogom megszegni a Hippokratészi esküm! – bosszankodott félhangosan. Magára kent még fél kilónyi alapozót, ami úgy, ahogy eltakarta a másnaposság jelzőit, felvette napszemüvegét, s elindult dolgozni.

Magabiztosan elsétált az irodájáig, óvatosan becsukta maga mögött az ajtó, reménykedve, hogy egy orvos vagy nővér se ront rá, számon kérve, hol volt eddig.
Sajnos minden reménye feledésbe merült, amint valaki igen erősen ajtaján kopogtatott. Pár másodperc eltelt, mialatt Cuddy leküzdötte a kopácsolás okozta fájdalom hullámot, majd kikiáltott:
– Gyere be! – de megbánta, hisz ez is erős rengést okozott. Szerencsére, csak asszisztense, Wendy volt az.
– Elnézést a zavarásért, de megkérdezhetem, hol volt?
– Fogorvosnál – hazudta, újabb reménnyel, hogy el is hiszi. – De nem igazán értem…
– Mr. Benedick tíz perccel ezelőtt ment el – vágott közbe, s egy rózsaszín cetli tömböt tett Lisa asztalára.
– Francba! Teljesen elfeledkeztem róla – szitkolózott, mi eszébe juttatta a titokzatos, cetlis idegent is. – Mit mondott neki?
– Hogy fogorvosnál van – mondta egyszerűen.
Ennyit a mai napi reményekről. Ha Wendy is ezt hazudta, akkor tisztában volt avval is, hogy főnöke is hazudott.
– Köszönöm, és kérem, hívja fel, beszéljen vele egy másik időpontot – adta ki az utasítást. A nő engedelmesen bólintott, s kissé fura ábrázattal kiment. A fura ábrázat okozója nem volt más, minthogy Cuddy lassan 10 perce van az épületben és még mindig rajta volt a szemüveg. Észbe kapva levette, hanyagul az asztalra dobta, s átnézte a neki szánt üzeneteket.
– Találkozó, megbeszélés, konzultáció – motyogta félhangosan – még egy találkozó… – ám a következőekben elakadt a lélegzete, ugyanis az írás formája tökéletesen meg egyezett a reggeliével.
„ Orvosi köpeny, bal zseb.”
Szinte megszállott futással termett köpenye mellett. Abban újabb kis üzenetet talált:
„ Íróasztal, felső fiók”
Most már idegesebben, de még mindig izgatottan keresgélt a megadott helyen.
„1-es vizsgáló, adrenalin injekciók mellett.”
Ezen a ponton szíve szisztolés és diesztolés nyomása megugrasztotta az említett szervet egészen a torkáig.
Amilyen gyorsan csak tudott, feltűnés nélkül átment a vizsgálóba, ahol szerencsére senki nem volt. Épp keresgélt, mikor egy ismerős bariton, közvetlenül mögötte szólalt meg:
– Ejnye, ejnye, Mr. Simpson, múltkor már mondtam, hogy a drog nem vezet semmi jóra!
Cuddy úgy összerezdült, hogy a megtalált cetlit visszaejtette a fiók tetejére. Gyorsan megfordult, próbálta takargatni újabb üzenetét törékeny testével, hisz nem lenne túl jó móka számára, ha House kezébe kerülne.
– Kopogásról nem hallott? – korholta le alkalmazottját.
– Ó, Cuddy, maga az? Nem tudtam, hogy adrenalin függő. Máskor szóljon, és elviszem egy körre a Hondámmal – vigyorgott House.
– Izgalmat keresek, nem halált – tette hozzá szarkasztikusan, terelve eredeti ittlétének okát.
– Hát – lépett a nőhöz közel, a három lépés távolságot felrúgva – azon is segíthetünk – kacsintott rá pimaszul.
Lisa ezalatt gyorsan kikutatta háta mögött a levelet, s kibújt House mellett, majd visszafordult hozzá.
– Álmaiban House – vigyorgott rá, de hamar lelohadt az a vigyor, amikor – érthetetlen módon – a diagnoszta megszerezte a cetlit.
– Hé! Azt most azonnal add vissza, vagy különben…
– Mit csinálsz? Büntessen meg úrnőm! – válaszolt színpadiasan, s a magasba tartotta a cetlit.
– House, ha nem adod vissza, az urológusodnak egy magas sarkút kell kiszednie belőled! – ugrált a nyilvánvalóan elérhetetlen magasságban levő üzenetért.
„Egy kis nosztalgia,
Mennyi volt a hölgy martinija.”

– Ó maga kis hamis! Képes volt nyolc martinit lehajtani? – House ezt a levél mellé csatolt számlából tudta meg. – Már az egyetemen se bírta a piát! És mi ez a vers? Milyen szánalmas alakot szedett fel? – adta vissza a nő tulajdonát.
– Ő nem szánalmas! – vetett egy szúrós pillantást House-ra, majd ki akart menni, de House meglepő gyorsasággal az ajtó előtt termett.
– Hohó, álljon meg a menet! – nézett a nőre Houseosan. Houseos nézés hozzávalói: Hatalmas ego, felismerés, csipetnyi megvetés leheletnyi vigyor. – Te nem emlékszel rá.
– Mi? Igenis, hogy emlékszem! – hazudta.
– Azt mondtad: Ő, nem pedig nevet mondtál – kezdett megint tegeződni.
– Mert nem akarom, hogy utánanézz.
– Nekem nem kell hazudnod, pontosabban nem tudsz. Szóval van egy Anonymusunk, aki – újfent kivette Cuddy kezéből a papírt részletes tanulmányozásra – Bal kezes, biztos a dolgában, reménytelenül akar romantikusnak mutatkozni, közben csak szánalmas, pocsék versíró, és férfi.
– Kösz, odáig eljutottam, hogy pasi, de többi…?
– Honnan tudom? A betűknek viszonylag jó alakjuk van, nem elkapkodottak, vagyis kitervelt valamit, a vers tipikus közhely a romantikára, a betűk dőlésszöge pedig csak bal kéz miatt néz így ki. Hány ilyet kaptál?
Lisa bizonytalanul figyelte a válaszra váró férfit.
– Most már úgy is mindegy, mindent tudok. Legalább így hamarabb rájössz Anonymus polgári nevére.
– És te önzetlenül segítesz?
– Naná! Bár az egy hét rendelésmentesség reálisabb – vágott alkudozó tekintetet, mire a nő szemforgatva akart kimenni, de a diagnoszta ismét megállította. – Nyugi, csak vicc volt. Nézd, ha magadtól nem mondod el, lopok, csalok, hazudok és meg is van a válasz. Rejtélyt kaptam, és addig nem nyugszom, amíg meg nem oldom.
Cuddy rövid ideig hezitált, majd elkezdte számolni őket.
– Ez az ötödik – sóhajtott.
– Akkor csak várnod kell. Jön még onnan, ahonnan ez jött – bökött a cetlire, majd kiment a vizsgálóból, ám Cuddy nem hagyta ennyiben, s követte a liftekig.
– Mégis miből gondolod, hogy nem csak szórakozik?
– Mit írt először?
– Hogy köszöni a tegnap estét – mondta, mire House szép lassan elvigyorodott. – Most mi van? – nézett a férfira ártatlanul.
– Bárcsak felvették volna videóra a te kis éjszakai mulatozásod. Jobb lenne, mint a Közkórház és a Narancsvidék évadnyitó és évadzáró epizódjai egyszerre – vigyorgott, s beszálltak a liftbe.
– Kár volt a véleményedet kérdezni – morogta a nő egy lemondó pillantással.
– Hé, legutóbb is én húztalak ki a csávából – sértődött meg.
– Le kéne állnod a vicodinnal. Tévképzeteid is vannak.
– Ha én nem vagyok valami elmeborult idióta gyerekét hordanád, kinek apját zsákban vitték óvodába is – ironizált. – Ha szórakozna, vagy nem akarna tőled semmit, akkor csak egyet írt volna. Egy kis türelem – ami neked nem sok van – és Anonymus kapcsolatba fog veled lépni – azzal kinyílt a lift és House távozott, magára hagyva Cuddy-t.
A nő ismét visszament az alsó szintre, irodája felé véve az irányt, s közben azon tűnődött, House-nak igaza lehet-e. És House miért ennyire biztos benne? Csak nem ő… neeem, az kizárt!
Főleg, hogy irodájában egy újabb kis cetli várta, ez úttal egy szál vörös rózsával:
„ Nos, dereng, hol voltunk?”
– Nem – mondta fél hangosan. Fejfájdalma ismét visszatérőben volt, de a virág egy kis részét a fájdalomnak elfeledtette. A fájdalom múlása pedig némiképp segített a dolgon
– RedRose – suttogta, mintha önmagának árulna el egy titkot. Ez az a bár volt az, amelyikbe találkoztak. E felfedezés örömmel telítette el, ám az is érdekelte, hogyan is jutott be az irodájába. Észbe kapva kivágtatott Wendy-hez.
– Volt valaki az irodámban, amíg nem voltam itt? – kérdezte az épp telefonálni akaró nőtől.
– Senki, bár az is igaz, miután átment a klinikára én addig vettem magamnak egy kávét.
– Meddig volt a kantinban?
– Maximum öt-hét percig – kezdett kétségbeesni – Történt valami?
– Semmi különös, csak azt hittem, hogy esetleg Benedick visszajött – nyugtatta meg egy mosollyal beosztottját. E mosoly igen meggyőző lehetett, hisz az eddigi kétely helyét újra a hétköznapias kifejezés vette át Wendy arcán.
Cuddy visszasétált az irodájába, hol szinte villámként csapott fejébe egy ötlet.
Tudta, hogy a RedRoseba kell mennie, de valaki tíz másodperccel ezelőtt lépett be hozzá.
– Biopszia kell, és lelépnék a mai rendelésből – állt meg House a szoba közepén, fejében keresve valami ésszerű okot, hisz tudta, hogy főnökének nem lesz ennyi elég.
– Rendben – vonta meg vállát Cuddy.
– Komoly? – nézett rá szkeptikus ábrázattal.
– Igen – mondta, és kiment a kocsijához.
Rövid utazás után meg is állt a RedRose lokál fekete bejárata előtt, végül bement az épp takarítás alatt álló helyiségbe, megcélozva a pult mögött álló fekete kalapos férfit.
– Jó napot, a nevem… – próbált illedelmesen bemutatkozni, mialatt napszemüvegét felhúzta göndör fürtjei közé.
– Lizzy, azt hiszem, ezt keresed – mosolygott rá, s visszaadta a nő mobilját.
– Kösz, és a nevem Dr. Lisa Cuddy – emelte ki keresztnevét.
– Hát, az lehet, de tegnap még Lizzy-nek hívattad magad – vigyorgott még mindig a pultos srác.
– Wao! Ezentúl hívhatlak én is így? – szólalt meg mögötte House, s ez alatt ismét az egy lépésnyi távolságot értek.
– Csak ha boncasztalon akarod végezni, apró darabkákban! Különben is te követtél idáig? – kelt ki magából, de jobban zavarta az ijedtség és a közelség, mint a tény, hogy követte idáig.
– Hé, ha vérfürdőt akarsz rendezni, légyszi odakint! – poénkodott a pultos srác.
– Már rég kiszívta a vérem – legyintett a bárpulthoz ülve, mialatt a srác jót röhögött poénján.
– House, jöhet a szokásos?
– Kösz Rick, inkább gin tonikot.
– Gin nélkül – szólt közbe Lisa felháborodott ábrázattal. – Még tart a munkaidőd. És még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
– Nem, csupán eljöttem az egyik kedvenc báromba – vágott ártatlan arcot. – Hé Rick, nem emlékszel, kivel volt itt a hölgy tegnap?
– Bocs, de ő jobban érdekelt – bökött Cuddy-ra.
– Biztos nem emlékszik? – lépett közelebb Lisa.
– Hát az biztos, hogy magas volt, barna hajú és igen lefoglalta kegyed társasága.
Lisa itt enyhén elmosolyodott.
– Láttad már előtte itt? – tért vissza House a kérdezősködéshez.
– Ritkán.
– A telefonon kívül mást nem hagyott itt?
– Ó, igen – kinyitotta a kasszát, egy kis borítékot vett ki, a nő felé nyújtotta, ám az utolsó pillanatban egy mondat elejéig – Még valami. Azt mondta, csak és kizárólag nyolc óra után nyithatod ki.
– Kösz – vette ki kezéből a nő, s indult a kocsijához, a diagnoszta pedig fizetés után követte.
– Mikor adta oda? – fordult meg House az ajtóból.
– Miután elmentek, rá egy órára visszajött és ezt adta oda.
– Érdekes – morogta elgondolkodtató arccal, mialatt kisétáltak az utcára.
– Akkor az egészet előre kitervelte már tegnap este? – képedt el. – Hogy lehet valaki ekkora arrogáns… – fortyogott rövid sétájuk alatt a járművükig.
– Úgy tűnik – szállt föl motorjára, felvette bukóját, s beindította a csodajárgányt. – Kissé alábecsültem a fickót. Azt hittem én vagyok az egyetlen, aki ilyen zseniális elme – mondta elgondolkodva.
– Biztos nem te vagy az egyetlen? – nézett rá kutakodó szemekkel.
– Ilyen bókot sem kaptam még – játszotta a meghatódottat. – Fogalmazzunk úgy, ha én lennék az egyetlen, akkor reggel az én kajánul vigyorgó képem lett volna az első, amit megpillantasz – magyarázta igen meggyőzően.
– Remélem, igazad van. A te érdekedben – fenyegetőzött, amolyan játékos formával, ugyanis hitt House-nak.
Greg elvigyorodott, majd egy erős gázfröccsel elhajtott.

***

A pontos idő hét óra negyvenöt perc.
Cuddy fel-alá járkált, kezében a borítékkal és a világ legérdekesebb filozófiai kérdésével foglalkozva. Kinyissa most, vagy várjon nyolcig?
Képtelen volt egyhelyben maradni, olyannyira érdekelte a következő üzenet.
Igazából tetszett neki ez a kis játék. Tetszett a titokzatosság, a rejtőzködés, és az apró meglepetések; a kávé, a levelek, a rózsa, mi most is ott tündöklött a kandalló párkányán, és amit az a Rick nevű fazon mondott, hogy igen odáig volt érte előző este. Valamilyen szinten hízelgőnek és romantikusnak találta.
Többek közt ezért volt biztos abban, hogy nem House a titokzatos idegen. Ő nem képes a romantikára, valamint a fizika törvényeit kellett volna átlépnie, ha valóban ő lett volna az idegen, aki öt-hét perc alatt csempészett virágot az irodájába, és utána pedig át az ambulanciára.
Filózásából az ajtóján való kopogás zaja ébresztette fel. Szeme felcsillant; talán Anonymus az?
Nem, csak House. Ott állt előtte teljes életnagyságban, arra várva, hogy beinvitálják.
Pár másodperces nézelődés után Cuddy szólalt meg.
– Mit keresel itt?
– Csak nem valaki mást vártál? – a nő szemében észrevette azt az apró csillogást. – Mi az, Anonymus már nem is olyan szemétláda? – kérdezte gúnyosan.
– Még egyszer kérdem: Mit keresel itt? – kezdett egyre türelmetlenebb lenni.
– Úgy hallottam, hogy az Anonymus hetedik epizódját nálad adják.
– Nem tudom ki volt, de sajnos átvert – válaszolt szarkasztikusan. – Jó éjt House – azzal a diagnosztára vágta az ajtót.
– Kérek a nőkhöz egy használati utasítást – hallatszott a kétségbeesett kiabálás odakintről, min Cuddy elnevette magát. – Egyszer bókolnak, máskor kidobnak – House hallotta az apró nevetést a házból, ami magát is megmosolyogtatta, végül lelépett más mulatság után kutatni.

Ezalatt pontosan öt kerek perc telt el, de így is még csak óra ötven volt. Lisa nem tudott tovább várni, így felbontotta a levelet, miben a következő állt:
„ Nézd meg a levelezésed!”
Szépen követte az utasítást; letelepedett laptopja elé, s türelmetlenül várta, hogy megnyissa e-mail fiókját. És végre valahára maga előtt látta… a nagy semmit.
Önnek nincs új levele – olvasta a kiírást.
– Talán várnom kellett volna… – motyogta félhangosan ám észrevette, hogy már kapott is egyet. Kissé remegő ujjai rákattintottak a megnyitás gombra:

Kedves Lizzy!
Látom nem a türelem mintapéldája vagy, bár ezt múlt éjjeli „beszélgetésünk” alkalmával észrevettem. Hogy lásd, igazi gentleman vagyok, elárulom, hogy semmi olyan nem történt az éjszaka folyamán, amit esetleg mára virradóra megbántál volna. (Bár, az is igaz, hogy ha rajtad múlik, nem csak egy bögre, gőzölgő kávé, és kézírásom várt volna, hanem szerény személyem is)
Remélem tetszettek az apró emlékeztetők, ugyanis az esti alkohol fogyasztásod szintjét elnézve szerintem arra sem emlékezhettél reggel, hogy jutottál el az ágyadig, nemhogy rám. 
Gondolom kíváncsi vagy kilétemre, igaz? Nos, akkor megismételhetnénk a múlt estét kevesebb martinival.

Jones


Cuddy pár másodpercig lemerevedett a képernyő előtt. Egyszerre mozgott benne a megkönnyebbülés és a szemtelenség érzése, ami közömbös arcformát váltott kis belőle. Mindezek után nem tudott mást tenni csak ördögien mosolyogni, mely láncreakciót indított el ujjai irányába, gépelésre késztetve őket.

Jones!
Gondolom nem ez az igazi neved, ahogy nekem se a Lizzy, hanem LISA.
Tudod, gyerekesen idióta lépésnek találom azt, hogy betörsz ide-oda, csakhogy cetliken keresztül üzengethess nekem! Nem vagyok hajlandó ilyen kis játékok szereplője lenni, különben is miből nem gondolod, hogy nem tettem-e ellened feljelentést, és hogy akarlak valaha is látni?

Lisa


Az utolsó betű lenyomásával elküldte levelét, ami lényegében egy kis teszt. Teszt az idegen férfi számára, hogy mennyire rafinált és talpraesett, s nem pedig egy gyerekes idióta. Ha az előbbi jön be, hajlandó vele találkozni, ám ha valami eset folytán az utóbbi, akkor már vissza se írna.
Önnek új levele érkezett – tűnt fel az írás postafiókja megfelelő ablakában.

Lisa!
Én csak ártatlan áldozata vagyok becenevednek, ugyanis tegnap így mutatkoztál be.
Másrészt: Nem jelentettél fel.

Jones

A nő mosolyából mostanra vigyor alakult ki, s a provokatív levélre így válaszolt:

Mégis miből gondolod, hogy nem kértem meg a helyi rendőrséget, vagy az FBI-t, hogy figyeljék meg a levelezésem?

Lisa


Ez alatt a város másik részében Jones – kinek polgári nevét még nem árulhatom el – ugyanúgy vigyorgott, mint Cuddy, és ugyanúgy élvezte ezt a kis e-mail párbajt a nővel.

Ha feljelentettél volna, akkor azt az első levél megtalálásával egyetemben tetted volna meg, és az FBI nem foglalkozik részeg orvosok tivornyázásaival. Te igenis élvezed és hajlandó vagy játszani e játékot, különben most nem beszélgetnénk. Ismerd el!

Jones


Visszatérve Lisa Cuddy-hoz – ki el is olvasta az imént kapott levelet -, mostanra rájött, hogy egy eszes férfival van dolga. Sajnos Jones beletrafált: élvezte a játékot.

Elismerem azt, hogy érdekel, de csak és kizárólag azért, mert a kíváncsiságom hajt. A kíváncsiságom viszont nem terjedt ki rád is!
Különben; részeg orvos?! Az év 364 napján józan vagyok, te kifogtad azt az egyet, amikor pár órára engedek a hóbortjaimnak! Ettől még nem titulálhatsz egyből részegesnek!

Lisa


Ez után pár percnyi levélcsend következett. A nő már azt hitte, a férfi kiszállt a játékból, végül egy utolsó levéllel még megajándékozta.

Jó, nem vagy részeges, csak élvezed néha az életet. Így jobb a megfogalmazás?
Sajnos még e-mailen keresztül is észre lehet venni, mikor hazudsz! Érdekel az, hogy ki vagyok, és szívesen megismerkednél velem személyesen is. Bejött neked az, hogy egész nap megtalálásra váró rejtélyek, és az is, aki küldte őket! Abban is biztos vagyok, hogy következő leveledben megint csak tagadnád, így inkább rád hagyom
Azt hiszem, holnap meglátogatom az ambulancia kettes vizsgálóját három óra körül. Szerintem elkaptam valami nyavalyát.

Jones


Innentől kezdve egy levél sem ment, sem érkezett.

***

Másnap Cuddy ugyanolyan kialvatlanul érkezett a kórházba, mint előző nap. Az éjszaka folyamán többször is felébredt kattogó agya jóvoltából. Rengetegszer próbált visszaemlékezni az arcára, a hangjára, de egyszerűen képtelen volt, végül nagy nehezen három óra környékén abbamaradtak az ébredések, és nyugodtan tudott aludni két egész órát.
Nem elég, hogy rosszul aludt, most még egy borostás fazon is rászállt kérdéseivel.
– Jó reggelt!
– Nehezen – vetette oda hűvösen.
– Hű de kialvatlan valaki! Buli volt az éjjel? – kacsintott a nőre.
– A szomszéd kutyája nem hagyott aludni – hazudta.
– És jelentkezett Anonymus?
– Azt áruld el, miért lennék hajlandó válaszolni neked?
– Mert szép a szemem – ironizált. – Szóval a válasz igen. Ilyen rossz a csávó?
– Ellenkezőleg. Okos és ravasz, és nálad százszorta emberibb – kezdett tetetett ömlengésbe, amin House nem tudott nem vigyorogni. – És elhívott vacsorázni is, mert úriember. Nem olyan, mint te!
– Most a kitépted a szívem – kapott mellkasához.
– Fordulj a transzplant bizottsághoz, bár ha mákom van, elutasítják – azzal a férfi arca előtt becsapta az ajtót.
Nem volt mérges House-ra, sőt néhány dolgot neki köszönhet, de az alvatlanság egyik velejárója a frusztráció, és ő volt az első, akin levezethette.
E miatt az órák múlásával bűntudata lett.
Az óra hármat mutatott, mikor Lisa vett egy nagy levegőt, és komótosan átvonult rendelni. A kettes vizsgáló betegének kartonja viszont nem volt a megszokott helyen, így az nélkül nyitott be.
– Kopogásról nem hallott? – utánozta a morcos doki, aki egy hatvan körüli öregúr szívhangját hallgatta, miközben a nő rájuk rontott.
– Elnézést azt hittem… – szabadkozott a beteg előtt. – Visszajövök később.
– Nem kell, már úgy is végeztem – fordult felé House, majd vissza a beteghez, aki igencsak végigmérte a nőt. – Itt van a szívgyógyszer Mr. Jones, és máskor ne vegyen be egyszerre kettőt.
– Maga a főnök doki – szalutált a kezével, majd kifelé menet még egyszer megvillantotta protkóit az igazgatónő felé mosolygás címen.
– Jones? – képedt el Cuddy, miután becsukta maga mögött az ajtót.
– Igen. Henry Jones, 65 éves. Miért? – állt föl a székről, s ment közelebb a nőhöz, de most megvolt a tisztes táv.
– Semmi, semmi – ment volna ki, de eszébe jutott a bűntudata, ezért visszafordult – És bocs a reggeli kirohanásért – motyogta a földet bámulva.
– Nem mondták még, hogy kezelni kéne őket? A végén még valakiben kárt teszel – játszotta a felháborodottat, s visszafordult a vizsgálóasztalhoz, ahol írt valamit. – Tessék – az a valami nem volt más, mint egy receptszerűség. – Ez jót tesz az idegeidnek – mondta vigyorogva, s átadta.
Cuddy szemforgatva vette át a lapot, amire nem gyógyszernév volt írva, hanem a következő:
„Game over”
Cuddy méteresre tátotta száját, és hirtelen nem tudta mit mondjon.
– Mondtam én, hogy használati utasítás kell hozzátok; bókoltok, aztán kidobtok, megint bókoltok, utána meg bámultok csak… – sóhajtott egyet.
– Mindvégig te voltál? – nyögte ki végül. – Te mocskos szemétláda – ütötte meg a férfi mellkasát.
– Aucs! Most még versz is? – vigyorgott még mindig. – Szóval, RedRose bár, este nyolc? – kérdezte csábító pillantásokkal.
Cuddy nem válaszolt semmit, csupán sokat sejtetően vigyorgott.

VÉGE

Csatlakozás a társalgáshoz

1 hozzászólás

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..