Itt vagyok

A nap bársonyos sugarai keltenek e kora tavaszi reggelen, és nem a számodra legutáltabb, elektromos ketyegő.
Mikor az égitestből érkező fények arcodat először simogatják, úgy érzed, jobb már nem is jöhetne.
Pedig tévedsz.
Valaki óvatosan hátadhoz simulva, naptól melengetett csókot lehel arcodra, mely mosolyt csal ajkadra. Ekkor óvatosan kinyitod égszínkék szemeid, mik rosszabb napokon enyhe zöldes árnyalatot kapnak, majd oldaladról hátadra fordulva belenézel egy gyönyörű szép szempárba, mely az első perctől fogva rabul ejtett.
Sosem mondtad gazdájának, de mindig is szemei voltak a legőszintébbek hozzád. Tudtad, mikor akar bocsánatot kérni, kimondani, hogy szeretlek, vagy csak melléd ülni a kerti hintaágyba. Akkor is tudtad, ha akarta, de nem tette.
Mikor feleszmélsz gondolatmenetedből, azt veszed észre, hogy e kék szemű férfi mosolyod ízleli.

A következő jelenet már a konyhában folyik, mialatt elfogyasztjátok frissen főtt kávétokat. Nem kell sietni, ráérsz, s szerencsére ő is ráér. Ritka reggelek egyike.
Valami érdekes orvosi esetről beszéltek, de téged ismét az előtted álló ember köt le, nem pedig mondandója. Kellemesen remegtető boldogság járt át, magad se tudod, miért. Ilyet még nem éreztél. Egyben viszont biztos voltál: ez a nap jól fog telni.
Mialatt megigazítod magadon elegáns ruhád, ő eléd biceg, játékosan eltakarva tükörképed, mintha ő is viseletét akarná kifogástalanná tenni. Újra próbálod visszavenni a hatalmat a tükör felett, de minduntalan eléd lép, vagy óvatosan arrébb tol. Nem tudod mi üthetett belé, s azt sem tudod mi beléd. Mintha egy fokkal boldogabbak lennétek.
A tükörért vívott háború csókcsatával fejeződik be, majd elindultok két járművön egy azon helyre.
Te kocsival, ő jó öreg motorjával.
A kórházba sem együtt érkeztek, ugyanis ő mindig előbb beér, különben sem nagyon mutatjátok, hogy egy pár lennétek. Jobb ez így. Az igazgatóság nem húzza a száját, és a nővérek sem pletykálnak.
Mikor beérsz az irodádba, nagy nehezen nekileselkedsz a munkádnak.
A délelőtt folyamán mindössze kétaktányi papírt tudtál le, hisz rengeteg helyen szükség volt rád; a klinikán, a gyógyszertárban, a kantinban, sőt a diagnosztikán is, ahol az égkék szemű a főnök.
Nagy nehezen magadra erőlteted komoly arcod, s úgy vonulsz be a teamje elé.
Muszáj. Ez a munkád. Tudtad, mikor elfogadtad az igazgatói posztot. Próbálod lehetőleg kerülni tekintetét, figyelni a diagnózisra, s a kért teszt fontosságára, ami többé-kevésbé sikerül is.
Amikor végeztél a diagnosztikán, újabb helyre, ez úttal a sebészetre hívnak némi reklamáció miatt. Onnan már nehezebben szabadulsz.
Már fél egy is elmúlt, mikor visszaérsz az irodádba, de akkor sem tudsz a papírokkal foglalkozni.
A diagnosztikai osztály főnöke egy adag zöldségsalátával, valamint egy bolognai ragus szendviccsel üldögél a kanapén. Elmosolyodsz kedvességén, bezárod az ajtót, leülsz a fotelba, s enni kezded a neked szánt ebédet. Nem igazán értetted, mire ez a gesztus, de nem kerested az értelmet. Csak örültél neki.
Mikor elfogyasztottátok saját ebédeteket, egy gyors desszert-csók után ő el is oson, feltűnés nélkül.
Ismét neki állsz dolgozni, most már jól lakottan, halovány mosollyal arcodon.
A délután folyamán szerencsére két nagy papírtömböt is letudtál, így a hétvégére nem marad majd.
Jó nap ez a mai.
Munkaidőd lejártával ismét behuppansz autódba, sietve haza, hisz tudod; Ő már otthon lesz.
De Ő nem volt otthon.
Mobilodból kikeresed a számát, megtudakolva, merre van; még a kórházban kellett maradnia egy újabb eset miatt.

Hál’ isten mára nem volt több kórházi számla, s úgy döntöttél, megleped valami finomsággal a kékszemű férfit. Nem igazán vagy járatos a konyhában, de a kedvéért megtanultál néhány ételt.
Nagyjából három órás főzőcskéd nem igazán lett sikeres.
Valami olasz tésztás, szószos ételt akartál készíteni, de a szósz odaégett, így maradt az üres tészta.
Biztos nevetni fog – gondolod magadban, s te is nevetsz.
Mialatt a konyhában sürögtél, valaki kopogtatott az ajtón.
Kinyitod.
Egy bogárszemű barát áll előtted, igencsak megtört arccal. Nem tudod mire vélni e fájdalmat arcán, s ijedten hívod be.
Ő megfogja két kezed, s óvatosan maga mellé ültet a kanapéra. Mély, fájdalmas sóhajai riasztóan hatnak rád. Csak nem történt valami?
Lassan beszélni kezd. Ő elmondja, hogy baleset történt.
Motorbaleset.
Épp a teamjével beszélt azon a fülre akasztható izén keresztül, amikor egy szembejövő kocsi félrerántotta a kormányt, elsodorva a motorost. Nem élte túl az ütközést.
Alig tudod elhinni; a kék szemű, hűn szeretett férfi többet nem jön haza. Többet nem látod. Pár másodpercig csönd ül kettőtökre, majd te már-már üvöltő sírással adod a világ tudtára mérhetetlen nagy fájdalmad. Szemedbe zöldes árnyalat vegyül, és a bogárszenű barát arcán is egy halvány könny csordul végig, s átölve próbál nyugtatni.
Ő onkológus, tudja, hogyan kell megnyugtatnia egy hozzátartozót. De most ő is ebbe a csoportba tartozik.
Egy világ omlott össze benned. Azt hitted tökéletes nap lesz a mai, most pedig átkozod a percet, mikor felébredtetek. Átkozod, mikor hagytad motorra szállni, s mikor nem kérted a telefonba, hogy jöjjön haza.
Magadat hibáztatod.
A bogárszemű onkológus nyugtatgat, hajtogatja ártatlanságod, de téged már nem lehet megnyugtatni.
Senki sem tud.
Csak ő tudna.
Körülbelül másfél órát volt veled, s utána is csak azért ment el, mert te kérted rá.
Egyedül akartál lenni.
Körbenézel az egykor színes, lakájos otthonban; most szürke lakássá vált. Nem tudod elhinni, hogy itt hagyott, hisz pár órával ezelőtt még felhőtlenül nevettetek.
Lassan felállsz, a fogashoz mész, felveszed fekete szövetkabátját, mélyet szippantva annak gallérjába, s kimész a hintaágyba.
Az este hűvös, esőt ígérő. Mintha csak odafenn is gyászolnának. A halk morajok, villámok hasonlóak, mint érzelmeid.
Tíz perc sem telik belé, te ismét a házban vagy, az ágyból hallgatod az egyre erősödő zápor hangját, amint a ház tetőszerkezetével kölcsönhatásba lép.
Te csak bámulsz kifelé az ablakon, elmerülve bánatodban, emlékeidben.
Szép lassan lecsillapodsz, légzésed egyenletessé válik. Ekkor érzed, hogy valaki a hátadhoz simulva nyakadba temeti borostás arcát.
Itt vagyok – suttogja füledbe.
Mikor eljut tudatodig, hirtelen megfordulsz, de nincs ott senki,
Álom volt.
S te újra sírni kezdesz. Sírni, zokogni, ám mégis próbálsz alábbhagyni a sírásnak. Most erősnek kell lenned.
Ha másért nem, de a benned fejlődő kis életért, aki talán örökül kapja néhai édesapja gyönyörű égszínkék szemeit.

Utószó

Nem igazán vidám történet, de véleményem szerint jobb a hasonlóakat leírni.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..