Trauma

Hideg, téli reggelre ébredhettek New Jersey lakói e hétfői napon. A múlt este leesett friss hónak sokan örültek – az örvendezők túlnyomó része gyerek volt. Ám voltak olyanok is, akik az összes szentet leszidták az égről a hó miatt, köztük is a legmorcosabb egy borostás doki volt, aki nem használhatta kedvelt motorját, és kénytelen volt autóval menni.

Nem indult túl jól a napja. Először is a teamje hajnali 6-kor felébresztette: az új heti betegük miatt keresték, vagy hatszor. Mivel nem tudott visszaaludni, kénytelen volt kimászni, és bemenni dolgozni, másrészt elromlott a fűtés a kocsiban, ezért egész idő alatt fázott. Miután beért a parkolóba, valami idióta elfoglalta a helyét, ezért jóval távolabb tudott csak leparkolni. Slusszpoénként még főnöke kocsija sem volt a helyén.

„Király! Egyszer érek be normális időben, és Cuddy késik!” – bosszankodott magában.

**

– Doppler-vizsgálatot neki! – hangzott a válasz House-tól

– De House, csak acut myocardiális infarktusa volt – hitetlenkedett Taub.

– Egy öreg, kövér bácsika ül a verandán a kis háza előtt a tornácon valahol egy kis patakocska mellett, ahova a helyiek beledobják az összes hulladékot. Egy nap azonban a sok szemét miatt gát alakul ki, ami nem is lenne probléma, csak a sok szemét miatt a kis patakocskából egy marha nagy kavarodás lesz, a gát viszont nem bírja tovább, és rés keletkezik. Mi ebből a következtetés?

– Ne dobjunk szemetet a patakokba? – találgatott Tizenhárom.

– Vagy inkább ne fürdessük a vérünket koleszterinnel! – szólalt meg szokásos stílusában House.

– De, ha a koleszterin miatt kapott infarktust, miért nem akadt el csak egy helyen, és miért vérzett a karja, miután bekötöttük az infúziót? – kérdezett vissza Taub

– Talán, ha olvasták volna a kórlapot ahelyett, hogy hajnalban felébresztenek, leesett volna, hogy a pali nem elég, hogy hájas és politikus, de egy-két kisebb pakk még meg is repedt, és tovább úszott…

Miközben ezt elmondta, mindenkinek megszólalt a csipogója, miszerint leállt a beteg tüdeje.

– Na, szóval cseveghetünk még arról, hogy miért van most is igazam, vagy azonnal Trendellenburg-műtétet végezhetnek rajta. Vagy legközelebb cseveghetünk akár a hulla házban is? – jött a szarkasztikus költői kérdés.

Természetesen House-nak volt igaza, két óra múlva a beteg már a kórtermében lábadozott.

„ Eset megoldva, csapat a klinikán, Wilson kiéli a komplexusát a rákosain… Kit tudnék most bosszantani?”- gondolkodott magában, majd bekapott egy szem Vicodint, és elindult a liftekhez. Útközben jutott eszébe, hogy főnöke nem ért be időben. De miért? Előbb-utóbb kiszekálja belőle, vagy ha nem mondja el, bekukkant a számítógépébe. Oda is ért az ajtóhoz, ahol elegáns betűkkel ki volt írva, hogy „Lisa Cuddy”, ám nem a név tulajdonosa ült bent, hanem egy 120 kilós, kopaszodó öreg férfi, aki 80 és a halál között lebegett, és a ráncai olyan mélyek voltak, mint a Mariana-árok. Kopogás nélkül berontott az irodába, amit utóbb meg is bánt, mert az öreg majdnem szívrohamot kapott a meglepettségtől.

– Ki maga, és hol van Cuddy? – kérdezte indulatosan

– Az édesanyja nem tanította meg a kopogás nevű érdekes dologra? – ahogy ezt kiabálta, a tokája hullahoppozott a torkán.

– Próbálkozott vele egy darabig, de aztán felhagyott vele. Szóval ki maga, és hol van Cuddy?

– Maga Dr. House – válaszolt lemondóan.

– Te jó ég! Honnan jött rá? Csak nem a botból?

– Mit akar? – vetette oda a kérdést az öreg, miközben indult vissza az asztal mögé.

– Először is, hogy le ne üljön! Az a szék 80 kilóval könnyebb, és 50 évvel fiatalabb emberhez van szokva, másodszor pedig: ki maga, és hol van Cuddy? – már-már követelőzően lépett egy lépést előbbre.

– A nevem Dr. Peter Fischer, én helyettesítem Cuddy-t, és semmi köze ahhoz, hogy hol van.

– Mikor jön vissza? – vette egyhangúan komorrá a hangnemet.

– Pár nap múlva, de lehet, hogy egy hétig sem jön vissza.

– Hova megy?

– Orvosi konferenciára – hazudta az öreg.

– Hazudik!

– Kikérem magamnak! – újra táncolni kezdett a tokája, a feje is vörösödött, s elég viccesen mutatott így, rákvörös fejjel, és virító fehér hajjal.

– Kérheti, de ha igazat mondana, akkor azt egyből elmondta volna, ergo nem akarja, hogy megtudjam. Tehát vagy vakáción van, vagy… – elmélkedett félhangosan.

– Ez roppant érdekes, de örülnék neki, ha ezt a máshol tenné.

Greg nem is foglalkozott vele, indult is kifelé, az irodája felé vette az irányt, és egy ismerős számát tárcsázta…

**

A város másik felén egy fekete hajú, kék szemű, igen vékony nő készülődött. De nem munkába. Összeszedte minden papírját, a telefonját, fújt magára egy kis illatos parfümöt, és már indult kifelé. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, eszébe jutott egy fontos dolog. Visszaszaladt, és egy puszit nyomott imádott lánya homlokára, aki a kiságyban szundikált békésen. Elköszönt a bébiszittertől, beszállt a kocsiba. Amint belehuppant a kényelmes ülésbe egyből a hasához kapott. Nem érezte magát túl jól, már két-három napja fájt a hasa. Sejtette, mi lehet a gond, de reménykedett, hogy téved. Mert, ha gyanúja beigazolódik, napokra ágynak esik, és nem nagyon szeretné Peterre hagyni a kórházat. Mellesleg tudta, hogy House úgyis kikészíti. Ekkor megszólalt a telefonja, de nem a szokásos módon, a „High way to hell” – „út a pokolba” – szólalt meg.

– Hogy az a… – mondta House bosszúsan a telefonba. – Hányszor mondtam, hogy ne állítsd át a csengőhangomat. Különben is, hogy jutottál a telefonomhoz?

– Azt mondják, hasonlítok Sherlok Holmes-hoz. Miért, nem jó?

– A drogfüggőség stimmel – közben szép lassan kitolatott, és elindult.

– Ma reggel, amikor bementem az irodádba, egy hájas pasi azzal fogadott, hogy ő az új főnök, de arra nem válaszolt, hogy miért…

– És felhívtál, hátha én elmondom?

– Egy próbát megér.

– Orvosi konferenciára megyek New Yorkba.

– Netán ma van a „hazudjunk a sánta sármos zseninek”-nap?

– Bocs, House, le kell tennem, épp vezetek – kezdte érezni, hogy újabb görcs jön. Szerencséjére pont egy stoptáblánál állt.

– Oké. Akkor betörök a gépedbe; még mindig „forró naci” a jelszavad?

– House! Ha bemersz törni, két hónapig mindennap rendelni fogsz, és… – hangját elnyomta a fájdalom, remélte a férfi nem vette észre. Pechje volt.

– Mi volt ez?

– Semmi – válaszolta kissé ellenségesen

– Ja, csak poénból szisszentél fel.

– Csak… fáj a fejem – hazudta, méghozzá elég hihetően. Közben megpróbált a táblánál maradni, amíg nem lesz jobban, de valami idióta rádőlt a dudájáea. Kénytelen volt elindulni.

– Elől vagy hátul?

– A végén még azt fogom hinni, hogy törődsz velem…

– Naná, kár lenne a kocsidért, szóval? – replikázott.

– Le kell tennem – ám ezt nem tudta megtenni, mert egy újabb görcs jött rá. Nem figyelt, ezért belement az előtte lévő kocsi oldalába, s kész is volt a baleset. Eszméletét vesztette, ugyanis beverte a fejét a kormányba, mivel nem nyílt ki időben a légzsák.

House végig fültanúja volt a történteknek. Teljesen ledöbbent.

– Cuddy! Ott vagy még? Válaszolj! – felkapta a kulcsait, s úgy, ahogy volt lement a kocsijához. Legalábbis, ahogy a lába bírta. Útközben Cameron jött vele szemben.

– House, lenne…

– Nem érdekel, majd később! – válaszolta a szokásosnál hidegebben, és idegesebben. Beült a kocsiba, közben kihangosította a telefonját, hátha Cuddy beleszól. Bízott abban, hogy tényleg New Yorkba tartott. Elindult a városból kivezető úton, egy kis idő múlva pedig a mentősök hangját hallotta, és őket kezdte követni. Nemsokára le is húzódtak az út szélére. Egy baleset helyszínén voltak. Cuddy kocsijának eleje jobban hasonlított egy harmonikához, mint motorháztetőhöz. Amint kiszállt, a mentőkocsihoz sietett, ahol Cuddy feküdt, a másik sofőr megúszta egy kisebb horzsolással. Szíve egy kicsit erősebben vert – de ezt betudta a rohanásnak – Cuddy feje erősen vérzett, és épp a nyakmerevítőt rakták rá. Egy lépéssel közelebb ment hozzá, és halkan élesztgette. Egy percre felnyitotta szemét, halványan elmosolyodott, majd szeme visszacsukódott. Ekkor már az egyik mentős is ott volt.

– Maga hozzátartozó?

– Nem, orvos vagyok – kicsit meglepte a „hozzátartozó” szó. – Ismerem, vigyék a Princeton-Plainsboróba!

A fiatal mentős egyetértően bólintott, majd elhajtottak. House is vissza ment, de a roncsok közt megszólalt egy ismerős csengőhang. Lisa mobilja volt az, emlékeztető volt beállítva, megnézte:

„13:00 vizsgálat Dr. Brooklynnál.”

„Dr. Brooklyn? De hisz ő neurológus.” – ezen filózva ment vissza a kórházba.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..