Első rész

Esett. Ahogy az utóbbi hónapokban szinte folyamatosan. Valószínűleg ez is hozzájárult, hogy a férfi hangulata mostanában egy cseppet sem volt emelkedettnek nevezhető. Mondjuk sosem volt az a vidám típus, de ha a jelenlegi lelki állapotát egyetlen szóval kellene jellemezni, akkor egészen biztosan a letargikus lenne a megfelelő kifejezés. Ilyen állapotban lépett ki a ház kapuján és indult el a belváros felé, ahol találkozója volt. Régóta tervezte már, hogy eladja a lakást, ahol az elmúlt évet töltötte, és most végre rá is szánta magát. Nem akart tovább ebben az átkozott városban maradni. „El, csak el innen!” Ez a gondolat fészkelte magát a fejébe. Mikor végre leparkolta autóját a kórház előtt, már jócskán 11 körül járt az idő. Reggel nyolcra várták, de képtelen volt egy újabb napot tölteni, a nevezetes intézmény falai között. Belépett az épületbe, és valamivel jobb kedve lett a gondolattól, hogy utoljára teszi ezt. Épp csak az akadályozta meg a teljes megkönnyebbülést, hogy pár percen belül, közölnie kell főnökével, hogy felmond. Már megint. Mikor legutóbb ezt tette, gyakorlatilag végig sem gondolta a dolgot, úgy érezte nem maradhat. Most viszont, rengeteg ideje volt alaposan átgondolni a döntését. Persze ettől még nem volt könnyű, mert az egész kórházban a főnöke volt az egyetlen, akit a maga módján megkedvelt. Nem túl magas, kissé zömök fickó volt Dr. Shaw és tekintetében határozottság és némi szigor volt megfigyelhető. Eleinte rengeteg nézeteltérésük volt egymással, de aztán kiismerték a másikat és tudták, hogy kinél, hol van a határ, amin nem szabad átlépni. Új csapatával viszont sehogy sem tudta magát elfogadtatni, nem, mint ha nagyon törekedett volna erre, és őket sem tudta elfogadni. Állandó küzdelemben teltek a napjaik, és ezt legtöbbször a betegek sínylették meg. Meg persze Dr. Shaw, akinek mindennapjai java részt azzal teltek, hogy próbált békét teremteni a diagnosztikai osztály alkalmazottai között, kevés sikerrel. Csapatát három férfi és egy nő alkotta, mindannyian a harmincas éveik közepe felé járhattak. A nővel nem volt sok probléma, rettegett Housetól, és kezdettől fogva behódolt az akaratának, aki emiatt csak megvetést érzett iránta. A három férfi viszont kezdettől fogva, minden egyes utasításába belekötött, persze anélkül, hogy megfelelőbb alternatívát kínáltak volna fel. Pedig a diagnoszta önmagához és eddigi módszereihez képest meglehetősen óvatosan állt a betegek kezeléséhez, már csak azért is, mert Dr. Shaw nem bizonyult annyira engedékeny vezetőnek, mint Dr. Cuddy. „Feltevések, tesztek, diagnózis, kezelés. Semmi „de ha, vagy esetleg.” Ez volt Dr. Shaw kikötése. Persze House rendszeresen kijátszotta, de valamelyik beosztottja által főnöke mindig értesült az eseményekről, így általában hangos vitával zárultak ezek az esetek, ha i
gaza volt, ha nem. Hétről-hétre, aztán hónapról-hónapra, csak nőtt benne a felgyülemlett feszültség, ami ahhoz vezetett, hogy előző héten elpattant az a bizonyos cérna és egy heves vita közben bevert egyet fiatal kollégájának. Ennek következménye volt az egy hetes felfüggesztése, melynek során végre elhatározásra jutott és döntött. Most pedig ott áll az iroda előtt, hogy beadhassa felmondását. Azt még nem tudta ugyan, hogy ez után mihez kezdjen, csak abban volt biztos, hogy nem marad Liverpoolban.

– Nocsak, Dr. House! Kicsit korábbra vártam. Ma milyen indokot talált ki a késésre? – fogadta nem túl szívélyesen főnöke.
– Felmondok.
– Tessék? Erre nem számítottam. Miért?
– Azt hiszem elég egyértelmű.
– Azért egy rövid indoklással mégis megtisztelhetne. Tudom, hogy vannak problémái az osztályával, de azt gondoltam, hogy ez az egy hét pihenő segít.
– Segített is. Végiggondoltam a helyzetemet és ez tűnik a legjobb döntésnek. Nem tudok úgy dolgozni, hogy a csapatom megkérdőjelezi minden lépésemet. Mivel a személyi kérdésekben nem én döntök, nem rúghatom ki őket. És mivel ők maradnak, én megyek.
– Nem tudom lebeszélni? Kitalálhatnánk valami megoldást, ami mindenkinek jó.
– Valaki mindig megszívja. Épp ezt akarom megelőzni. Ha itt maradnék nagyon valószínű, hogy gyakrabban ismétlődnének meg a múlt hetihez hasonló jelenetek. Nem várom meg, amíg kirúgnak.
– Tudja már, mihez kezd ezután?
– Nem. De, azt hiszem, ideje hazatérnem.
– Sajnálom, hogy nem érezte itt jól magát! De örülök, hogy megismertem.
– Én is.

Nem is volt olyan szörnyű, mint amire számított. Bár még csak ezután jött a nyűgösebb része a dolognak. Irodából ki, egy másikba be, papírokat kitölteni, elszámolás stb. Kora délután lett mire mindennel végzett és újra szabad embernek érezte magát. Szabad ég alatt, de ennek most egyáltalán nem örült, mert még mindig esett. Sietve ült be az autójába és meg sem állt a lakásáig. Lába rettenetesen sajgott, mint mostanában egyre gyakrabban. Az angliai időjárás sem tett neki jót, a rengeteg feszültségről nem is beszélve.
Két hétbe telt, mire nagyjából elrendezte a dolgait, eladta a lakását, majd az utolsó napokban az autóját is és mindent előkészített az induláshoz. Először mindenképpen Jerseybe akart visszamenni. Több mint egy éve nem látta Wilsont, néha beszéltek ugyan telefonon, vagy váltottak néhány e-mailt, de hiányzott neki a barátja. És nála biztos ellehet, amíg kitalálja, hogyan tovább. Persze a tudat, hogy Wilson közben újra megnősült, ráadásul egy kis Wilson is besikeredett, némi aggódással töltötte el. De más oka is volt, hogy épp oda tartott, ahova, de egyszerűbb volt arra fogni, hogy csak Wilson miatt.

A gép leszállt. House álmoskásan botorkált a reptér szűk folyosóján, majd kilépett a hatalmas csarnokba. A várakozók tömegéből azonnal kiszúrta Wilsont és valami jóleső melegség árasztotta el a testét. Odasétált és rövid ideig csak méregették egymást, majd House a kezét nyújtotta.
– Helló Wilson!
– Helló House. Szarul nézel ki.
– Ez szép, egy év után csak ennyi telik tőled? A könnyem kicsordul, úgy meghatódtam.
– Bocs. – mondta az onkológus, majd felemelte a karjait, mint aki épp megölelni készül a szembennálló felet.
– Na-na. Azért túlzásba ne ess! – reagált a diagnoszta, de egy veszélyes vigyor kíséretében mégis megölelte barátját. Eléggé esetlenül festettek.
– Na, mennyünk, mielőtt megint melegnek néznek minket.
– Wilson, ez fájt. Miért kell szégyellned, hogy odavagy értem?
– Igazad van cukorfalat, akkor add a kezed és mehetünk. – szállt be a játékba.
Összeszedték House csomagjait, majd autóba ültek és Wilsonhoz hajtottak. Út közben szinte nem is szóltak egymáshoz, csak fél szemmel figyelték egymást. House-nak úgy tűnt, hogy barátja semmit sem változott, az ujján virító gyűrűt leszámítva. Wilson viszont úgy látta, hogy House nincs éppen szezon közepi csúcsformában. Letört volt és kimerült.
– Kate elvitte Bent pár napra a szüleihez, így csak ketten leszünk.
– Ennek válás szaga van. Mit műveltél már megint? – kérdezte House.
– Nincs miért aggódnod, én mondtam nekik, hogy menjenek. Gondoltam pár nap regenerálódás után könnyebben viseled majd egy gyerek jelenlétét magad körül. Tele a lakás sörrel, és a munkából is elszabadultam.
– Francba, pedig abban bíztam, hogy nem fogsz egész nap a nyakamon lógni és hülye kérdésekkel nyaggatni.
– Igen, te is hiányoztál House! Ma este még dolgozok, így te is ki tudod pihenni az utat, de holnaptól miénk az egész hét.
A két férfi csak állt egymás mellett a jól ismert lakás nappalijának közepén. House botjára támaszkodva forgolódott, magába szívva minden apró kis részletet. A rideg legénylakás, amire emlékezett, megnyugtató otthonná változott. Szeme nem volt kibékülve minden bútordarabbal, az összhatás mégis tetszett neki. Eltekintve persze a szoba összes szegletét elborító családi és egyéb fotóktól.
– Na, mit szólsz? – kérdezte Wilson.
– Csúcs.
– Kate nagyon ért a lakberendezéshez.
– Valakinek muszáj, ha már te egy asztalt is képtelen vagy kiválasztani. Remélem, nem ezen a narancsszínű valamin kell aludnom?
– Nem, a régi szobád csak rád vár.
– Remek. Bepakolok, aztán ehetnénk valamit.
– OK. – vigyorgott Wilson.
– Most mit vigyorogsz?
– Semmit, megyek, melegítek kaját.
Fél perc múlva.
– Wilson! Te idióta! Ez csak valami vicc, ugye? – kiabált ki House a szobájából.
– Most mi bajod van? Biztos voltam benne, hogy tetszeni fog!
– Mégis melyik részéről gondoltad, a Spongya Bobos ágyneműről, vagy a mesefigurás tapétáról?
– Általában vagy olyan gyerekes, mint Ben. – vigyorgott továbbra is az onkológus. Ja, és raktam nyalókát az ágyad mellé.
– Azt hiszem, inkább a narancsszínű valamit választom a nappaliban.
– Ne csináld már, pár napot kibírsz, aztán…….tényleg, aztán mihez is kezdesz?
– Még nem tudom. De, kiveszek valahol egy lakást, ez már biztos.
– Együnk, aztán én lassan indulok.
– Bemegyek veled én is.
– House! Mindjárt összeesel, olyan fáradt vagy. Különben is este nyolc van, ilyenkor már senki sincs bent, nekem viszont rengeteg dolgom lesz, szóval tv-zél, aludd ki magad, aztán holnap majd együtt bemegyünk.
– Te valamiért nem akarod, hogy ma bemenjek, mi az?
– Az előbb mondtam el. Tényleg nem lesz időm veled foglalkozni.
– Ismerlek már, valamit elhallgatsz előlem.
– Francba, nem mondhatnám el, de ma tartjuk a titkok társaságának e havi ülését és nem akartam, hogy megzavard. Tessék, kiszedted belőlem!
– Még mindig vicces fiú vagy te, Wilson! Ok, maradok.
– Akkor reggel találkozunk, aludd ki magad!
Miután egyedül maradt, House felfedező útra indult a lakásban. Végigjárta az összes szobát, nem kifelejtve Wilsonék hálószobáját sem. Végigterült az ágyon, majd elvigyorodott. „Tutira ezt is a csaj választotta.” Mikor ezt a tevékenységét is megunta, visszahuppant a nappaliban a narancsszínű valamire, amit képtelen volt beazonosítani és bekapcsolta a tv-t. Ez se kötötte le túl sokáig. Fáradt volt, de mégis úgy érezte képtelen lenne most aludni. „Rohadt időeltolódás” Rövid töprengés után felkapta kabátját és kiviharzott a lakásból.
Kiszállt a taxiból és néhány lépés után, áthaladva a fotocellás ajtón, máris ismerős szagok csapták meg az orrát. A hatalmas előtér pangott az ürességtől, csak egy éjszakás nővér rakosgatta a papírokat a pult mögött.
– Jó estét! Segíthetek? – kérdezte. House közelebb ment és épp valami elmés megjegyzésen törte a fejét, ám elnézve a nővér válla felett, megakadt a szeme Cuddy irodájának ajtaján. Vagyis inkább a rajta díszelgő feliraton. „Dr. David Miller igazgató” Csak állt ott és zavartan pislogott.
– Uram, jól van? – szólt újra a nővér.
– Bocsi, de ki kell nyírnom Dr. Wilsont. Ne fáradjon, egyedül is megtalálom!
– De, nem mehet fel csak úgy! Előbb fel kell telefonálnom és felírni az adatait.
– Oh, ne már! Pedig maga olyan értelmesnek tűnt! Komolyan azt hiszi, hogy ha meg akarnám ölni Wilsont, elárulnám az adataimat? Ő a barátom, egy éve nem találkoztunk, amikor is elhagytam ezen intézmény falait. És mielőtt megkérdezné, nem, nem voltam rákos. Spóroljunk időt egymásnak. Én most belépek abba a liftbe, maga pedig visszabújik a papírjai közé.
– Legalább a nevét árulja el! – nyögte oda a lány kicsit félénken.
– Dr. Gregory House.
– House? – ismételte csodálkozva.
– Jobb szeretem a Dr. House-t, miért? – kérdezte összevont szemöldökkel.
– Semmi, semmi, menjen csak!
House elgondolkodva lépett be a liftbe. „Mi a franc folyik itt?” Olyan érzése volt, mint ha a nővér valami olyat tudna róla, amit még ő sem. És ennek egyértelműen köze lehetett ahhoz, hogy azon a bizonyos ajtón már nem a megszokott név állt. Minél közelebb jutott Wilson irodájához, annál inkább késztetést érzett, hogy valóban eltegye láb alól. Persze, csak miután minden kérdésére választ kapott.
– Van egy elméletem. – rontott be az onkológus irodájába és eldőlt annak heverőjén.
– Nem is rossz. Negyed órával későbbre vártalak, de gondolom hamarabb leszerelted az éjszakás nővért, mint azt sejtettem.
– Hiányzott ez a heverő.
– Te a heverőnek, már kevésbé. Valami elméletet említettél.
– Ja, igen. Szóval, igazából nem is egy, hanem kettő. Nem tudom eldönteni melyik a valóságosabb.
– És azért jöttél, hogy én döntsem el?
– Először azt terveztem, hogy azonnal kinyírlak, de aztán jött ez a dilemma, így ha sikerül tisztáznod ezt a kérdést, talán megkegyelmezek.
– Akkor előveszem a noteszem és jegyzetelek. Sőt, mondok jobbat, kitalálom, mi jár a fejedben. Lássuk csak. – kezdett bele Wilson, olyan tekintettel az arcán, mint aki próbálja elképzelni az eseményeket. – Beléptél az aulába, a nővérke megszólított, odamentél, kiszúrtad Dr. Miller nevét az ajtón, aztán dühösen elindultál ide, de előtte még kénytelen voltál megalázó módon leszerelni a nővérkét. Most pedig itt ülsz, gondolom két nagyon elmés alternatívával a történtekre, de igazából arra vagy kíváncsi, hogy hol van Cuddy. Na, milyen vagyok?
– Egyre jobb vagy, Jimmy! És egyre idegesítőbb. Szóval?
– Egy marha vagy House! Mindig is az voltál.
– Esetleg valami információ, amitől kevésbé érzem magam marhának? Mikor a nővér meghallotta a nevemet, azt hittem bestroke-ol. Miről maradtam le?
– Talán semmiről, talán mindenről.
– Kösz, most aztán előrébb vagyok. Bökd már ki Wilson, mi a fene van?
– Cuddy Springfieldben van. Ott dolgozik a helyi kórházban és ott neveli Rachelt.
– Éééss, boldogítja Lucast gondolom.
– Ha boldogít is valakit, az biztos, hogy nem Lucas. Annak a projektnek már régen annyi.
– Elváltak?
– Nem, ahhoz össze kellett volna házasodniuk.
– Wilson! Komolyan mondom, inkább maradok tudatlan, de ha mondatonként kell kiszednem belőled mindent, tényleg kinyírlak.
– Ok. De, előbb hagy kérdezzek valamit én. A gyűrű tette be végleg a kiskaput igaz, azért hagytál itt mindent olyan hirtelen?
– Néha már csodállak a logikád miatt, teljesen egyedül jutottál erre a következtetésre?
– Szóval igen. Tudod, furcsa egy hármas voltatok ti. Te szeretted Cuddyt, ezt te is tudtad, ő is tudta és Lucas is tudta. Ha engem kérdezel, Cuddy is szeretett téged. Ő is tudta, te is tudtad, és szerintem Lucas is tudta. Még is, amíg itt voltatok egymás közelében, egyikőtök sem tett egyetlen lépést sem a másik felé, csak Lucas, pedig tisztában volt vele, hogy ő csak második lehet.
– Bocsesz, de azt hiszem az okfejtésed első mondatának felénél elakadtam a feldolgozásban.
– Az a helyzet House, hogy hiába ismételgette folyton Cuddy, hogy neki egy biztos pont kell az életébe és, hogy ez a pont Lucas, amikor elmentél, be kellett vallania, hogy te voltál neki a legbiztosabb pont. Randik, remények jöttek, mentek, de te mindig ott voltál a háttérben és ez megnyugtatta. Aztán ez a biztos pont eltűnt és szép lassan össze is dőlt, az addig tökéletesnek hitt élete. Tudom, mert általában nálam keresett vigaszt és nekem öntötte ki a lelkét. – Wilsonból csak úgy dőltek a szavak, pillanatnyi időt sem hagyva, hogy House közbevághasson. Ő is megértette a történtek után, hogy Cuddy és House csak magukat okolhatják, amiért még mindig boldogtalanok. Addig kerülgették egymást, míg a félelmeik egy esetleges csalódástól, felülkerekedtek valódi érzéseiken.
– Az elmenetelednek három áldozata volt. Az első Lucas, Cuddy még egy hónapig húzta vele. A második Cuddy, aki napról-napra egyre letargikusabb lett és végül a kórház. Nem sokon múlt, hogy miután ő is elment, nem omlott össze ez a hely. Most már mindent tudsz. – Rövid ideig az onkológus is elhallgatott. Túl régóta nyomasztották már ezek a gondolatok. Aztán újra megszólalt.
– Mivel tudom, hogy nem fogod megosztani velem, hogy te mit gondolsz erről az egészről és benned mi zajlott le, amíg Liverpoolban voltál, így ha nem bánod visszatérnék a munkámhoz. Szóval, Jó Éjt House! – fejezte be Wilson és az ajtó felé intett.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..