Második rész

House kis idő után jobbnak látta, ha tényleg elindul, mielőtt barátja kapva kap az alkalmon és el nem kezdi faggatni. Lassan felállt és az ajtóhoz ment, de még valamit meg akart kérdezni.
– Ezeket miért nem írtad meg soha?
– Mert ismerlek. Tudtam, hogy reagálnál és azt is, hogy mindkettőtöknek időre volt szüksége. Hogy, most mihez kezdesz a hallottakkal, az már a te dolgod. Menj haza, emésztgesd. Ahogy ismerlek, hamar kitalálod, hogy hogyan tovább. – fejezte be végül és látványosan maga elé kapott egy aktát.
– Helló Wilson! – köszönt el House és elhagyta az irodát.
Visszament a lakásba, de aludni még mindig nem tudott. Viszont már régen nem az időeltolódás miatt. Újra és újra végigpörgette agyán a Wilson irodájában hallottakat, és egyre kevésbé tudta, hogy mit is gondoljon. Nehezen ismerte be, de zaklatott volt, ideges és tenni akart valamit, csak azt nem tudta, hogy mit. Végül, valamikor hajnalban jó pár üveg sör legurítása után, a nagy narancssárga valamin nyomta el az álom. De nem hosszú időre, mivel mikor Wilson hazaért, már a kávéját kortyolgatta a konyhában.
– Már ébren, vagy még ébren? – kérdezte az onkológus, amikor belépett.
– Erre nehéz lenne válaszolni.
– Látom még nem igazán tértél magadhoz a sokktól.
– Nem tudom, mihez kezdjek. – Mondta House, miközben látszólag a kávésbögréjét vizsgálgatta.
– Ez nem igaz. Nagyon jól tudod, hogy mit akarsz csinálni, csak még mindig képtelen vagy rászánni magad, mert félsz. Most elvárod tőlem, hogy elmondjam a véleményem, de valahányszor ezt tettem, te folyton az ellenkező lépést választottad.
– Mert hülye tanácsok voltak.
– Értem. Tényleg, most, hogy mondod, valóban sokkal előrébb jutottál nélkülük. Eltelt egy újabb év az életedből, és nem, hogy nem lettél boldogabb, de már munkád sincs, se lakásod.
– De legalább az egyetlen, legjobb barátom még megvan!
– Ez igaz, de ő meg úgy is egy idióta nem?
– Hé! Ne sértegesd a barátomat! – háborodott fel a diagnoszta viccesen.
– Fáradt vagyok, House! Alszok néhány órát, aztán délután kitalálunk valamit. Este meg beülünk valahova nosztalgiázni.
– Azért ebben ne legyél olyan biztos!
– Miért is? – nézett kérdőn Wilson, aztán hirtelen elmosolyodott.
– Már megint mit vigyorogsz?
– Hányra kell a reptéren lenned?
– Háromkor megy a gép.
– Fél kettőkor kelts fel, kiviszlek.
– Kösz, Wilson.
Cuddy épp a szabadnapját élvezte. Ami persze nem teljesen igaz, mert csak ilyenkor volt igazán ideje egy kicsit a háztartását rendbe tenni, és főzni, mosni stb. Rachel délutánig az előkészítőben volt. Eleinte nem nagyon találta helyét az új városban, de mára beilleszkedett és felvette a mindennapok ritmusát. Teljesen más időbeosztás szerint élt, mint Princetonban. Persze nem is kellett egy egész kórházat igazgatnia, végre újra orvos lehetett, nem pedig egy „bosszantó adminisztrátor”, ahogy az a bizonyos „még bosszantóbb zseni” hívta. Valamiért mindig elmosolyodott, mikor ilyesmiken gondolkodott. Gyakran eszébe jutottak régi kollégái, és még gyakrabban a „legidegesítőbb ember a világon”. Nem akart pont rá gondolni, küzdött is ellene, de nem tudott mit tenni, időnként megrohanták ezek a gondolatok. Töltött magának egy pohár hideg limonádét és elterült a heverőn, hogy kifújja magát, mire indulnia kell Ra
chelért. Már épp kezébe vette aktuális olvasmányát, mikor kopogtak. „Biztos megint az a bájgúnár szomszéd jött, valami átlátszó kifogással. Felfoghatná már, hogy nálam ezzel semmire sem megy!” Duzzogott magában, míg az ajtóhoz sétált, aztán unottan kinyitotta. Egy egyenruhás futárral találta szemben magát, aki egy közepes méretű dobozt tartott a kezében.
– Jó napot! Dr. Lisa Cuddyt keresem. – mondta a férfi.
– Én vagyok.
– Ez önnek jött, itt írja alá! – tartott a nő orra elé egy átvételi lapot. Cuddy aláírta és nézegetni kezdte a csomagot.
– Ki küldte?
– Ezt sajnos nem tudom megmondani, ha nincs rajta.
– És azt, hogy honnan küldték?
– Mi csak helyi kiszállítással foglalkozunk, tehát helyben adták fel.
– Köszönöm. Viszlát!
– Viszlát!
Visszament a házba, és percekig csak nézte a titokzatos dobozt. Senki sem jutott eszébe, aki Springfieldben csomagot küldene neki. Lassan letépkedte a csomagolást és egy sima fehér papírdobozt talált alatta. Izgatottan emelte fel, egyre kíváncsibb volt, de jó szokásához híven, előbb megrázogatta, mielőtt kinyitotta volna. „Nem zörög, nem kotyog, nem csinál ez semmit, talán üres.” Tanakodott magában mosolyogva, aztán lassan felnyitotta a tetejét. Ha rá lett volna kötve egy szívmonitor, valószínűleg azonnal beriasztott volna, mivel szívverése kihagyott néhány ütemet, és jó néhány másodpercig levegőt is elfelejtett venni. A dobozban, egy fekete plüssborítású alapba ágyazva, egy a nő számára nagyon is ismerős piros-szürke labda, alias Ball-y volt. Csak mikor már kissé visszanyerte szervezete feletti uralmát, vette észre a doboz fedelére belülről rögzített üzenetet.

Nyugalom Cuddy! Lélegezz!
La Terra, Holnap este 8!
H
Cuddy moccanni sem tudott a döbbenettől. Csak ült és meredten bámulta a nagyméretű labdát. Majd kiemelte a dobozból és maga sem tudta, hogy miért, de az orrához emelte. Hirtelen temérdek mennyiségű emlékkép viharzott át az agyán, ahogy a PPTH és House illatának keveréke beáramlott az elméjéig hatolva. Lassan lehunyta szemeit és hagyta, hogy könnyei szabadon gördülhessenek lefelé az arcán. Nem igazán tudta, hogy ezek az öröm, vagy inkább a düh könnyei, leginkább mindkettő. Öröm, mert valahol nagyon mélyen örült a férfi felbukkanásának, és düh, mert úgy érezte, hogy House megint a háttérből próbálja irányítani a dolgokat és így esélye sincs rá, hogy megpróbálja leolvasni az arcáról, hogy mi járhat a férfi fejében. „Mégis mit képzel magáról? Ideküld egy félmondatos üzenetet, én meg ugorjak? Mit gondol, hogy majd egy vacsorától elájulok és rögtön a karjaiba omlok? Na, ezt felejtse el! Talán el s
em megyek. Fenébe, hogy pont a kedvenc helyem! Ezt is, honnan tudja? Nem érdekel, akkor sem megyek el! Bár akkor meg itthon tör rám és innen még csak elmenekülni sem tudok. Jó, elmegyek, de az első komolytalan mondatánál otthagyom.” Rendezgette gondolatait, aztán hirtelen felpattant. „Francba, már el kellett volna indulnom Rachelért!”

House a szállodai szobájában feküdt. Azon gondolkodott, vajon nem lett volna-e jobb, ha mégis személyesen jelzi Cuddynak, hogy a városban van. Aztán végül úgy ítélte meg, hogy jó ez így. Legalább van ideje egy kicsit felkészülni, végiggondolni a válaszokat, amiket a nő kérdéseire ad majd. Mert pontosan tudta, hogy mik lesznek ezek a kérdések. Volt még egy oka, amiért ezt az utat választotta és elérkezettnek látta az időt. Elővette mobilját és tárcsázott.
– Helló House! Máris hiányzom?
– Ne szórakozz Wilson! Mit mondott?
– Ki, mit mondott?
– Tudod jól, kiről beszélek.
– Miből gondolod, hogy felhívott?
– Mert ismerem. Megkapta a csomagomat, aztán pár órán keresztül csak járatta az agyát, de végül nem bírta tovább és téged hívott. Ki vele, mit mondott?
– Hihetetlenek vagytok. House, ha nem lenne világos, akkor most felvilágosítalak. Ennek az egész utazásnak az lenne a lényege, hogy ti, egymással beszéljétek meg a dolgokat.
– Ez is megfordult a fejemben, de tudnom kell, hogy reagált.
– Nem volt könnyű kihámozni abból a hadarásból, amit művelt, de a lényeg az, hogy dühös. Mert úgy érzi, hogy megint te irányítod a dolgokat. Össze van zavarodva, mert nem tudja, hogyan is kellene reagálnia, és izgatott, mert kíváncsi, hogy mi sülhet ki ebből az egészből.
– Pont, ahogy azt vártam. És a vacsora? Ott lesz holnap?
– Te randira hívtad?
– Nem mondta?
– Nem. De, ha engem kérdezel, biztos, hogy ott lesz.
– Tehát, az is lehet, hogy nem.
– House?
– Tudom Wilson. Ne szúrjam el, mert ez az utolsó esélyem!
Ez után Wilson, már csak egy hatalmas gondterhelt sóhajt hallott.
– Én szurkolok nektek!
– Azzal nem sokra megyek, de azért kösz.
– Helló, House!

A nap előrehaladtával Cuddy és House is egyre feszültebb lett. Mint ha életük első randijára készültek volna. Érthető, hisz egy éve nem látták egymást, de még csak nem is beszéltek. Ugyan az a kérdés járt a fejükben. „Mi a fenét művelek?” A félelmük is ugyan az volt. House rettegett, hogy megint valami olyat mond majd, amivel végleg elszúrja. Cuddy is ettől tartott, hogy House képtelen lesz komolyan venni ezt a beszélgetést.
House a La Terra egyik asztalánál ült és lábával idegesen dobolt a padlón, miközben ujjaival az asztalon próbálta lekövetni a lába által diktált ritmust. Rápillantott az órájára, majd újra a bejárat felé tekintett. Abban a pillanatban meglátta, ahogy Cuddy belép az étterembe. Felállt és úgy érezte, nem biztos, hogy megússza szívroham nélkül. „Ó, te jó ég! Ez a nő meg akar ölni!” Cuddy gyönyörű volt, mint mindig, és egy veszélyes mosollyal az arcán közeledett a diagnoszta felé, mint aki teljes mértékben tisztában van vele, hogy milyen hatást vált ki ezzel. Ez igaz is volt. Elhatározta, hogy ezúttal nem engedi ki a kezéből az irányítást. Belül persze ő is hasonló küzdelmet vívott, hisz őt sem hagyta hidegen House látványa. Arról nem beszélve, hogy az a veszélyes mosoly az arcán, hamarosan egy még veszélyesebb vigyor formájában lelt viszonzásra. Bármennyire is élvezték ezt a helyzetet mindketten, a
távolság szép lassan elfogyott kettejük között. A rövid kínos csendet, egy picit hosszabb váltotta fel, miután Cuddy döbbenten tapasztalta, hogy House közelebb lépett és megölelte.
– Helló, Cuddy! – mondta végül.
– Szia!
Egymás tekintetét fürkészve ültek le, majd miután a pincér kíváncsiságát kielégítették, Cuddy csak ennyit mondott.
– Hallgatlak!
– Ennyi?
– Igen. Te hívtál ide engem. Gondolom valamilyen okkal.
– Igazából arra számítottam, hogy majd kérdésekkel bombázol.
– Tudom. Lenne is rengeteg elhiheted. De, most kénytelen leszel magadtól elkezdeni.
– Még mindig gonosz vagy.
– Na, jó segítek, de csak egy kérdést teszek fel. Miért jöttél ide?
– Mert Jerseyből nem tudnék az agyadra menni.
Cuddy lemondóan csóválta a fejét, majd felállt és indulni akart, de House elkapta a kezét.
– Várj, Cuddy!
– Ennek így nincs értelme House!
– Tudom és sajnálom, csak tudni akartam, hogy nem úszhatom-e meg valahogy, hogy komolyan kelljen beszélnem.
– Kénytelen leszel, különben tényleg elmegyek.
– Ok. Csak ülj már le! – mondta és nagy nehezen belefogott. Miattad jöttem ide. És… itt is akarok maradni, mert …….veled akarok lenni. – Mondta, miközben szokásával ellentétben nem a terítőt bámulta, hanem egyenesen Cuddy szemébe nézett. Tudom, hogy elviselhetetlen vagyok, és hogy neked Rachelre is gondolnod kell. És gondolom pár napra is szükséged van, hogy átrágd a dolgokat, szóval, ne is mondj most semmit. Csak gondold át.
– Rendben. – felelte Cuddy döbbenten. – Köszönöm, hogy nem viccelted el.
– Wilson büszke lenne rám, mi? – vigyorgott újra House, mint ha az elmúlt percek meg sem történtek volna.
– Hihetetlen, hogy öt percig sem bírsz komoly maradni.
– Akkor unalmas lennék.
– Ez igaz. És, mi volt a gond Liverpoollal? – próbálta meg a feszültséget oldani a nő, egy másik témával.
– Kiderült, hogy a Beatles már nem is létezik. És te, miért pont Springfield?
– Csak elvállaltam az első állást, amit felajánlottak.
– De, szeretsz itt élni?
– Nem is tudom, egyre jobban tetszik ez a hely. – mosolygott. Most akkor megint én kérdezek.
– Várj, akkor rendelek egy Whiskeyt.
– House!
– Ok, kérdezz!
– Komolyan gondolod, hogy működhet köztünk ez a dolog?
– Lássuk csak. Ülj át ide. – mutatott maga mellé.
– Mi?
– Csak ülj ide!
Cuddy melléült, majd House odafordult és lassan közelebb hajolt.
– Mit csi….
– Ssshhhshhh! – tette a nő szájára az ujját, aztán az ujja helyére az ajkait. Rövid, puha csók volt, majd újra elhúzódott.
– Ezt meg miért…
– Te kérdezted, hogy szerintem működhet-e, én csak utánajártam. És…..igen, szerintem működik. – mosolygott Cuddyra és lassan magához húzta.

Vége

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..