Az oroszlán barlangja

A novemberi hideg szél süvített végig Princeton utcáin, és komor esőfelhők uralták az eget. Dr. Lisa Cuddy reggel 10 órakor egy pohár meleg kávét dajkálva irodájának falához dőlve bámult ki az ablakon, a sötétségbe. A nap sugarai erőtlenül hatoltak át a vastag felhőrétegen, olyan hatást keltve, mintha éppen csak hajnalodna. Szörnyen nyomasztó, lehangoló kedvet adott az igazgatónőnek ez az időjárás, mindentől elment a kedve, talán még a lefixált ebédmeghívásától is Lucassal. Tudta, hogy nem lenne szabad így éreznie, hisz a férfi odáig van érte meg vissza, és Lisa is nagyon kedvelte őt, de most inkább csak leheveredett volna a kanapéjára, és aludt volna egy nagyot. Márpedig el kell mennie abba az étterembe délben, ha van hozzá kedve ha nem, mert Lucas nem érdemelné meg azt a telefonhívást, amit most a nő olyannyira fontolgatott. Nem érdemelné meg… hiszen milyen remek ember is ő! Csodálatos élettárs, vagy akár férj, és apa lehetne. Cuddy halványan elmosolyodott ezen gondolatai hatására, de hirtelen iszonyatos dörgés kíséretében villámlott, megrázva az ablaküveget, és a nő majdnem magára öntötte a forró italt ijedtében. Nem telt sok időbe, amíg megjelentek az első kövér esőcseppek. Pillanatokon belül bődületes zuhogásba kezdett, és Lisa újra kezébe vette a telefonját, gondolva: „Most már felhívom!”. Fel se kellett oldania a billentyűzárat, a készülék rezegni kezdett, és a kijelző egy kis telefon-ikon mellett „Lucas” feliratot jelzett ki. Cuddy felvette:
– Szia!
– Szia, Lisa! Figyelj, tudom, hogy megbeszéltünk mára egy ebédet, de elég csúfos időt kaptunk, szóval mi volna, ha elnapolnánk?
Cuddy valósággal megörült a férfi szavainak, de hogy csalódottnak hasson, azért megkérdezte:
– Igen, de az étteremben nem esik az eső.
– Igen, de te mire kiérsz a parkolóba addigra teljesen bőrig ázol, és ez rám is vonatkozik. Ne haragudj. De este bepótolhatjuk, na mit szólsz? – kérdezte Lucas szexi kandúr-hangon.
– Hát… végül is igazad van. Jól van, semmi baj, akkor majd este találkozunk. Szia!
– Szia! – hallatszott, és éppen hogy lerakta az asztalára a mobilt, valaki erőteljesen, nagy lendülettel nyitott be az irodába. Természetesen nem volt nehéz kitalálni, hogy ki is az.
– Mi van, House? – kérdezte a nő nagyot sóhajtva, és kedvetlenségét jelezve egyik tenyerével eltakarta a szemeit.
– A pasasnak agybiopszia kell – mondta House, miközben Cuddy asztalára dobta az aktáját.
– Ez kicsoda? – kérdezte a nő a kartont olvasva.
– Most kukáztam a sürgősségin. Unatkoztam.
– Ennek a férfinak megfázásra utaló tünetei vannak. Fölöslegesebb neki az agybiopszia, mint neked egy futógép.
– Márpedig szerintem jobban szüksége van ennek a csávónak egy biopsziára, mint neked egy jó dugásra!
– House! – kiáltott a férfira, és még folytatta volna, csakhogy elakadt a szava, mert egy újabb villámlás következtében teljes sötétség ült a szobára – és szinte az egész kórházra. A tartalék generátorok bekapcsoltak, és a kórtermeket, illetve a folyosókat halványkék fény árasztotta el. Kivéve az irodákat. House és Cuddy most csak egymás árnyalakját látta, és mindketten elhallgattak. A csöndet végül az igazgatónő törte meg:
– Szuper – s azzal leült a székébe.
– Ez így most olyan… hangulatos – mondta House sokat sejtető hangon.
– Kifelé az irodámból! Nincs biopszia.
Greg még tétovázott kicsit, aztán magára hagyta a nőt.

A nap gyorsan elszaladt, Lisa irodájában csak a kisvillany égett, szemeit most irritálta az erős fény. Leírta az utolsó szót is a számítógépén, majd kikapcsolta azt, felállt a székéből, és kelletlenül a kanapéjára huppant. Halántéka lüktetett, megdörzsölte fáradt szemeit, majd egy pillantást vetett az ablakra, remélve, hogy látja az esőfelhőket, vajon oszladoznak e már. De mintha az ablakot feketére mázolták volna – nem látott az égvilágon semmit, csak a saját arcát visszatükröződni az üvegről. „Mint egy kísértet” – gondolta magában, miközben sápadt ábrázatát vizsgálta a tükörképben. Végül aztán felállt, és közelebb ment az ablakhoz, hogy megállapíthassa a felhők állapotát. Félelmetes volt, hogy még így se látott szinte semmit, csak a közvilágítás fényei szóródtak szét az aszfalton, ahogy letekintett. Csak bámulta az utcákat, az ablakpárkányra ülve, nézte az autók tömkelegét, az
oknak fürgén járó ablaktörlőjüket, hát igen. Az eső még mindig szüntelenül esett. A kocsikat elnézve Cuddy rádöbbent, mennyire nincs kedve autóba ülni, és a nagy forgalomban, zuhogó esőben hazavezetni, és tócsákat kerülgetni. Céltalan bámészkodása közben ismét energia nélkül maradt a kórház. A nő nagyot sóhajtott, háttal az ablaknak támaszkodott, miközben még mindig az ablakpárkányon ült, és fejét is az üvegnek döntötte, és kicsit hallgatta az esőcseppek kopogását. Két perc se telt el, máris nyitódott az iroda ajtaja:
– Jó volna, ha csinálna valaki valamit az árammal – mérgelődött House.
– Majd felhívom a kórház sámánját, hogy állítsa el a vihart – mondta még mindig csukott szemmel, lágy, halk hangon.
– Háh, igazából csak tippeltem, hogy itt vagy. Túl sötét van itt, nem látok semmit. És te sem, így nem tudod összepakolni a táskádat, ergo fel kell hívnod valakit, hogy kapcsolja vissza az áramot.
– Szerintem nem csak te meg én vettük észre hogy elment az áram, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy már dolgoznak az ügyön.
House nem válaszolt erre semmit, mindketten hallgattak. Lisát most nem érdekelte a férfi különösebben, tudta, hogy bármelyik pillanatban meghallja az ajtó becsapódását. Ehelyett lépéseket hallott felé közeledni.
– Ottmaradj, ahol vagy! – vágta rá gyorsan a nő, és kinyitotta a szemét, hogy megkeresse vele a férfi alakját, de ahogy fejét előrehajtotta, érezte az arcbőrén a másik légzését. House most szorosan előtte állt, és bár egyikük sem látott semmit, szemükkel a másik szemét keresték. Cuddy hirtelen ritkábbnak érezte a levegőt, és olyan csend ült kettejük közé, hogy szinte hallani lehetett a szívverésüket, ami most Cuddynak őrült módon kalimpált. Izgatottsága ellenére igyekezett józanésszel gondolkozni, és mielőtt megfordulhatott volna a fejében, hogy csókolózni akar Houseszal, megszólalt:
– House… túl közel jöttél.
– Követtem a hangodat.
– Én ezt nem csinálom – mondta Lisa lemondó hangnemben, és elfordította a fejét, majd lepattant az ablakpárkányról, s így szorosan a férfinek préselődött, érezte az illatát, testének melegét, és arcuk egy pillanat erejéig összeért, s ezáltal érezhette a borosta súrlódását a bőrén. Ez a pillanat mindössze talán két, esetleg három másodpercig tarthatott, de mindkettejüknek kellemes élmény volt. Cuddy kezeivel kitapogatta az asztalát, majd a székét, és leült rá. Ekkor felkapcsolódott az asztali kislámpa. Greg még mindig az ablak előtt állt, és ahogy a nőre nézett, az Lisának megpecsételte a hátralévő estéjét: lassan fordította a nő felé a fejét, félárbócra engedett szemhéjai alól kibukkant üveges szemei alatt piros kontúr látszott, s arcáról sütött a fáradtság, a szomorúság, a csalódottság, és a vágyakozás.
Miután House is felfedezte a nő fehérségét és meggyötörtségét, nemes egyszerűséggel kibicegett az irodából.

„120 km/h-s szél süvít New Jerseyben, a vihar már három napja tart, és Carl Brown, a Fox News időjárás jelentője szerint előreláthatólag még négy napig kell számolnunk a kellemetlen időjárással…” – hallatszott a TV-ből, ami Cuddy nappalijában állt. Az igazgatónő éppen végzett a reggeli készülődéssel, csak még ránézett kislányára, és akkor meglátta:
– Ó, Rachel, nem mondod, hogy most pisiltél be! – jajveszékelt Lisa, mikor meglátta a kicsi takaróján a foltot – De… hogy pisiltél be? Van rajtad pelenka, most raktalak tisztába… – mondatát nem fejezte be, mert orrára csöppent egy csepp víz, majd még egy, és még egy… – a francba! – kiáltotta el magát Cuddy, amikor meglátta, hogy a plafonból csöpög a víz, és a plafon különböző részein sötét vízfoltok terülnek el.
Az elkövetkezendő napokban az igazgatónő otthonában omladozni kezdett a vakolat, a ház különböző pontjain edények és lábasok voltak, amiket 15 percenként cserélgetni kellett, és mindennek a tetejében a bébiszitter is erősen meghűlt, így Rachel felügyelete Cuddyra maradt.
Péntek reggel a kicsivel az egyik kezében, táskájával a másik kezében lépett be a Princeton-Plainsboróba. Az irodájába szinte csak bedobta a táskát, és gyermekével a lift felé indult.

– Szia! – köszönt Wilsonnak, miután benyitott az irodájába.
– Szia! Áhh, magaddal hoztad Rachelt?
– Igen, Tammy lebetegedett… de nagyobb bajom is van ennél.
– Mi történt?
– A rohadt eső… még mindig nem csináltattam meg a tetőt, és teljesen beázott a ház. Most kereshetek egy hotelt, vagy valami albérletet, amíg nem lesz kész – mondta a nő homlokát masszírozva.
– Ugyan, miért nem költöztök hozzám?
– James, nagyon kedves vagy, de mindketten tudjuk, hogy nem egyedül laksz most ott. Amúgy is túl kicsi lenne.
– Igazság szerint a hétvégén költözöm…
Cuddynak elkerekedett a szeme.
– Váó! És hova? És miért?
– Tudod, Amber lelke még mindig ebben a házban kísért, és most már valóban itt lenne az ideje lezárni ezt az egészet. Nem akarom, hogy bármi is emlékeztessen rá.
– Hmm… értem. És hol van az új lakás?
– Majd meglátod. De ragaszkodom hozzá, hogy hozzám költözz. Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy egymást segítség a bajban, nemigaz? – mosolygott Wilson.
– Ugyan, Wilson… csak nem gondolod, hogy beköltözöm az oroszlán barlangjába?
– Houset majd hazaküldöm! Már minden teljesen rendben van vele, nyugodtan hazaköltözhet.
A nő még kicsit gondolkozott, majd halványan elmosolyodott, bólintott egyet, majd elhagyta a helységet.

– Wilsonhoz? De… de nem ott lakik House is? – kérdezte meglepődött idegességgel Lucas.
Lisa megmozgatta a tányérján gőzölgő sajtos makarónit, még utoljára vett egy nagy levegőt, magába szívva az étel aromáját, és a férfire emelte tekintetét:
– House visszaköltözik a saját lakásába.
– Persze, mert House olyan, akit csak úgy ki lehet robbantani onnan. Ha megtudja hogy odaköltözöl Rachellel, tuti hogy nem fog onnan elmenni. Sőt! És egyáltalán miért kell neked egy másik férfival összeköltöznöd? Miért nem költöztök hozzám?
– Lucas, a te lakásod kábé akkora, mint a spájzom, te is tudod, hogy nem lenne elég hely hármunknak.
Lucas nagyot sóhajtott, és lemondóan lehajtotta a fejét.
– Ennek nem lesz jó vége…

Másnap reggel Wilson elment Cuddyért, és elmentek a házhoz. James titkon szörnyen ideges volt, hogy mi lesz, ha a nő megtudja, hogy azt vette meg, amit Lisa már kinézett magának.
„Showtime!” – gondolta magában az onkológus, amikor leparkoltak az épület előtt.
– Wilson… ez…

– Szép ugye?
– Gyönyörű. És akár hiszed akár nem, belülről is gyönyörű. Kíváncsi vagy rá, honnan tudom? Mert ezt akartam megvenni, csak valaki lecsapta a kezemről!
– Igazán? Öhm én nem tudtam, hogy ezt akarod megvenni…
Lisa még küldött egy gyilkos pillantást Wilson felé, majd kiszállt a kocsiból.
A kijelölt vendégszoba elég nagynak bizonyult, hogy egy darabig Cuddy és Rachel elférjenek benne. A nő éppen azt ecsetelte, hova fogja tenni a kiságyat, amikor nyílt a bejárati ajtó, és egy komor ábrázatú sánta férfi bicegett be a szobába.
– Wilson! Nem fogod elhinni, milyen király csocsóasztalt talál… – még folytatta volna, csak elállt a szava Cuddy, Wilson és a kislány látványától – Te meg mit keresel itt a porontyoddal?
– Még nem mondtad neki? – fordult Lisa Wilsonhoz ahelyett hogy Greg kérdésére válaszolt volna.
– Én…
– Mit nem mondott el? – vágott közbe House.
– Ideköltözöm – jelentette ki egyszerűen a nő.
– Király! Ugye tudod, hogy ez az én szobám?
– Nem, ez itt a vendégszoba. És itt alszunk Rachellel.
– Te maradhatsz velem egy szobában, Wilson majd alszik a kölyökkel.
– Te hazamész, House.
– Dehogy megyek! Egyébként te miért is költözöl ide? – kérdezte Greg hunyorogva.
– Mert a házamat elöntötte a víz. A jövő héten renoválják.
– És egy hotel helyett idejössz.
– Wilson ragaszkodott hozzá, én pedig elfogadtam, mivel azt mondta, hogy elküld téged haza – mondta Cuddy utolsó tagmondatának minden egyes szavát erőteljesen megnyomva, és fejét az említett felé fordítva.
– Sajnálom, csak… nem volt rá még alkalmam… – mentegetőzött Wilson – de House, Cuddynak igaza van. Tényleg haza kellene menned.
– A házamban nem jártam hónapok óta, és kábé 10 fok lehet ott, mivel fűtés sincs.
– Jó. Akkor ma menj vissza, kapcsold be a fűtést, és ma este még itt alhatsz… miután bepakoltuk a bútorokat meg ilyesmi.
House kicsit elgondolkozott, majd egy remek ötlet jutott eszébe, amin akaratlanul is elmosolyodott, majd egy szó nélkül kiment, motorra pattant, és már süvített is a saját lakásába.
Ördögi tervének kivitelezése céljából a villanyórához lépett, és gondosan leszerelte azt.

A nap álmosan zuhant alá, már amennyire látszott a vaskos felhők alatt, és New Jerseyre ismét rátelepedett a teljes sötétség. Az új házban a villany fénye aranyló színben világította meg a barackvirág színű falakat, és a frissen polírozott parkettáról visszaverődtek a fénynyalábok. A hatalmas ablakok, a kandalló, és az ízléses bútorok kellemes hangulatot sugároztak, és Cuddynak most még jobban fájt a szíve, hogy nem sikerült megvennie az apartmant. A garázs előtti felhajtón egy autó állt meg, és dudálni kezdett. Wilson kiment, hogy megnézze ki érkezett, és akkor meglátta barátját, amint becsukja maga mögött a kocsiajtót.
– House! Te kocsival jöttél.
– Te pedig hülyén nézel ki ebben a szürke pulóverben.
– Tudom, hogy szeretsz „Melyikünk tud nyilvánvalóbbat mondani?”-t játszani, de most komolyan. Miért autóval jöttél?
– A motoron nem fért el a cuccom – mondta, és 3 bőröndöt dobott ki a járműből.
– House, arról volt szó, hogy csak egy éjszakát maradsz.
– Segítenél végre? Baromi nehezek, és idekinn átázik a nacim!
– Neeem, ezt most és itt fogjuk megbeszélni! Csak egy estét maradhatsz, emlékszel?
– De valaki leszerelte otthon a villanyórámat, és nincs semmilyen áram a házban. És tévedtem. Ott hidegebb van, mint 10 fok.
– Mi?! Mi az hogy valaki leszerelte a villanyórádat?!
– Hát mire hazaértem már nem volt sehol. Meglepően az én szerszámaimat használták, és egész óvatosan és megfontoltan hajthatták végre a műveletet. Aztán megtaláltam a nappali közepén. Valószínűleg véletlen ráesett egy pörölykalapács.
James nagyot sóhajtott: „Ezt nem hiszem el!” – és két kezét a fejére rakta.
– Ne aggódj, Wilson. Már felhívtam a JCP&L-t*. Két hónap, és mindent elintéznek.

– Menjen hotelba! – fakadt ki Cuddy, miután Wilson közölte a tényeket.
– De hát én is Jimmy barátja vagyok! – nyafogott House, nevetségesen vékony hangon hatalmasra nyílt boci szemekkel.
– Lisa, nem küldhetem el… – mondta Wilson, őszinte sajnálattal a hangjában.
– Akkor majd mi megyünk – csapott az asztalra a nő, felállt, és a vendégszoba irányába indult.
– Ugyan már, Lisa! Ez annyira gyerekes! Legalább te viselkedj felnőttek módjára! – kiáltott utána James. Egy kis szünet következett. A két férfi a konyhából csapkodást és káromkodást hallott, mire House halkan barátja fülébe súgta:
– Vér néni is itt van?
Wilson nem válaszolt, csak megforgatta a szemeit, és már állt volna fel a konyhaszékről, amikor a nő lendületesen visszatrappolt a konyhába:
– Jó! De a kanapén alszik! És kérem a vendégszoba kulcsát!
Wilson, mint egy engedelmes inas máris felállt, és benyúlt az egyik fiókba, ahonnan előhúzott egy kicsit nagyobb alakú, arany színű kulcsot, és átnyújtotta Lisának.
„Ez jó móka lesz.” – gondolta House, és az a bizonyos ördögi vigyor ismét kiült az arcára.

* Jersey Central Power and Light

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..