Kínok közt

Se fény. Se hang. Hirtelen egy lámpa puha fénye világított át a szemhéjain, ami ébredésre késztette. A konyhából jött, és lépteket hallott. Felült a kanapén, és halk káromkodás közepette felállt, hogy megnézze, mi történik.
– Hajnali hat van – morogta House.
– Tudom. Az egyik betegem rosszul lett – felelte Wilson a hűtőben kutakodva – Feküdj vissza!
– Most már mindegy – mondta, és leült a konyhaasztalhoz. Barátja engesztelésképpen egy bögre gőzölgő kávét tolt elé, és helyet foglalt vele szemben.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Miért ne lennék?
– Letörtnek látszol.
– Most keltem! Letört vagyok, hogy felkeltettél.
– Ne haragudj.
Kisebb csend ült kettejük közé. Wilson bele-belekortyolt a fekete italba, de House csak simogatta a bögrét.
– Miért piszkálod őt?
– Kit?
– Na vajon… ?
– Cuddyra gondolsz?
– Nem, a pápára! Attól hogy folyton keresztbe teszel neki, nem fog a karjaidba omlani.
– Freud szerint…
– Mivan?
– Amikor néhány éve Cameronnal randiztam… ő mondta ezt. Azt állította, hogy szemétkedek vele, ergo szeretem őt.
– De őt nem szeretted…
– Nem is! De erre az esetre igaz.
Wilson nem tudta abban a percben, hogy illik e mosolyognia, de egy kicsit mégis megnyúlt a szája.

House éppen becsukta a háta mögött Cuddy irodájának ajtaját, mikor összefutott barátjával.
– Mit akartál? – kérdezte az onkológus. A diagnoszta erre rögtön válaszolni akart, de fejében megállt a tudomány. Megálltak a lift előtt, és House leszegte a fejét erősen gondolkodva.
– Nem tudom… – mondta, miközben belépett a felvonóba.
– Mikor hagyod már békén? – tette fel az újabb kérdést Wilson, ám választ nem kapott rá.
Csendben álltak egymás mellett, és mikor nyílt a liftajtó, rutinszerűen kiléptek rajta, és House elhaladt irodája mellett.
– Túlmentél.
– Nem, csak veled tartok.
James kinyitotta irodájának ajtaját, mire House tolakodóan, mégis unottan lehuppant a kanapéra. Wilson szemeivel megvizsgálta asztalát, amin több kupac papír tetején három levélboríték terült el. Ezek közül csak az egyik ragadta meg a tekintetét hosszabb időre. Arca elfehéredett, szabályosan érezte, hogy a vér a talpába patakzik, mikor kibontotta az aranyszegélyes borítékot. Mikor meglátta, hogy House őt nézi, egy gyors mozdulattal elsüllyesztette az asztalon heverő többi papír alá.
– Mi az? – kérdezte a doki.
– Semmi.
– Wilson… – ejtette ki barátja nevét House számon kérő hangnemben, miközben felállt ülőhelyéről.
– Semmi, House! Csak egy meghívó!
– És hova?
– Csak egy ebédre – felelte, de Greg keze már a lapok között matatott. Idegesen tolta el a diagnoszta kezét a papírkupacoktól. Még kétszer-háromszor eljátszották ezt, mikor House megelégelte, és botjával erőteljesen rácsapott Wilson kezére, aki erre fájdalmasan felkiáltott. A férfi mit sem törődve vele, kezébe vette a borítékot, és ő is megleste tartalmát. Háromba hajtott kemény papír volt, szélén arany színű sorminta futott végig, és a gyöngybetűk is hasonló színben díszelegtek. A férfi felolvasta magában:

„Kedves Dr. James Wilson!

Szeretettel meghívunk téged és családodat a 2010. január 10-én 14:00 órakor a St. Joseph templomban tartandó esküvőnkre, és az azt követő vacsorára.

Lisa Cuddy & Lucas Douglas”

House-nak össze kellett szorítania a száját, és legszívesebben öklével a falba csapott volna. Kirázta a hideg, és hosszú másodpercekig állt csak ott újra és újra elolvasva a szavakat abban reménykedve, hogy valamit félreértett. Mikor megállapította, hogy helyesen értelmezte a sorokat, lassan az onkológusra emelte a tekintetét, és így szólt:
– Szerinted előbb-utóbb nem jöttem volna rá? – s azzal visszadobta a meghívót.
– De igen, csak gondoltam ez nem a legjobb módja, hogy megtudd. Úgy gondoltam majd én elmondom neked.
– Ugyan, Wilson. Ez is olyan, mint egy halálhír! Akárhogy is tálalod, mindenképpen szarul esik – mondta, és remegő kézzel nyomta le az iroda kilincsét…

– 36 éves nő, magas láz, kipirosodott bőr, gyenge látás, és magától megnyílt a feje – sorolta fel az új beteg tüneteit Foreman.
– Guszta – állapította meg Taub.
A team megállás nélkül sorolta a lehetséges betegségeket, a tüneteket különböző dolgokkal magyarázva, összefüggéseket keresve, de végül kérdőn néztek a híres diagnosztára, akinek tudatáig az elhangzottakból semmi nem jutott el. Csak két dologra tudott koncentrálni: Lisára, és a bődületes fájdalomra, ami a lábát kínozta. Mikor észrevette, hogy minden szem rászegeződik, még lélegzetét is próbálta visszatartani, nehogy észrevegyék a fájdalmát. Ott állt a pultnál, a kávéfőzővel babrált valamit, de nem tekintett az orvosokra. A tüdeje oxigénért küzdött, és a levegőhiány, plusz a fájdalom hatására az adrenalin megduplázta pulzusszámát. Mintha csak egy kést forgattak volna a jobb combjában. Érezte, hogy nem bírja tovább, így levegőért kapkodva és felszisszenve teljes súlyával nekifeküdt a falnak, és lassan a földre rogyott.
– House! – kiáltott rá Tizenhárom. Az említett ütemes lihegésbe kezdett, és a fájdalom olyan magas fokra ért, hogy egyszer csak hirtelen megszűnt, és sötétségbe borult minden…

Hallotta a saját szívdobogását. Illetve csipogást hallott. Nem nyitotta még ki a szemét, talán nem is akarta többé. Egyre csak a nőre gondolt, hogy hány esélyt kapott tőle, és mind elcseszte. Akkor a szerelemtől félt, hogy ismét túlságosan is közel kerül valakihez, és pofára esik. Félt a szavak és a tettek következményeitől, és szentül hitte, hogy ő senki mellett nem lehet boldog, és hogy ő sem képes senkit boldoggá tenni. Pedig ha a nő tudta volna, hogy mennyi mindenre képes lett volna érte! És most attól félt, hogy nincs már remény. Minden elveszett. A nő már sosem lesz az övé, Lucas egy életre magához láncolja, és nem ereszti semmi áron, mind a tíz körmével kapaszkodik belé. És Gregory House magányosan hal meg egy üveg whisky és talán egy doboz Vicodin társaságában. Mert a fájdalom már elviselhetetlen, csak erősödik és erősödik…
És a kínzó érzés visszatért. Greg hirtelen felnyitotta szemeit, és levegőért kapkodott. A fájdalom egy másodperc töredéke alatt röppent vissza, és erősebben szorította a férfi lábát, mint valaha. Mintha 1000 kéz fogná, és teljes erejéből szorítaná a combját. A férfi mellkasa felemelkedett, és két kezével a lepedőt gyűrte, szorongatta. Szemei kidülledtek, szája kiáltásra nyílt, de azon egy leheletnyi hang sem jött ki. Tüdeje megtelt oxigénnel, és olyannyira küzdött a mardosó fájdalom ellen, hogy csak erőlködő nyögések hagyták el a torkát. „Nem bírom. Nem bírom!!” – mondta magában, és amennyire csak tudott, ordítani kezdett:
– Segítség!! Valaki!!
Wilson futott be a kórterembe egy nővérrel az oldalán, aki sietve adagolta a morfiumot. Hiába. Ugyanis a fájdalom nem múlt, makacsul kínozta a férfit, aki nyüszítve fetrengett az ágyon, s fogait úgy összeszorította, hogy a feje is lüktetni kezdett. Wilson odasietett barátjához, és megfogta a kezét, mire House tiszta erőből visszaszorított.
– Bírd ki még egy kicsit! Mindjárt vége! – bíztatta, de Greg meg sem hallotta. James tehetetlenségében kiszaladt a kórteremből az igazgatónő irodája felé véve az irányt.
– Cuddy! Gyere gyorsan! House!
– Mi van? Mi történt? – kérdezte a nő, aki egyből tudta, hogy komoly dologról van szó, hisz a férfi nagyon feldúlt volt.
– Jobban fáj a lába mint valaha. Már beszélni is alig tud. Egyértelmű, hogy a fájdalom most 10/10 – magyarázta Wilson, míg az üvegajtóhoz értek. Cuddy mikor meglátta Houset ilyen sokkos állapotban szájához kapott, és szemei rögtön könnybe lábadtak. Elsápadt, zöld szemei elszürkültek, úgy lépett be a diagnoszta mellé. Mikor az észrevette, szemeivel hunyorogni kezdett, mert a kép homályossá vált. A nő képe elmosódott, és ismét elsötétült a világ.

Mikor újra kinyitotta a szemeit elégedetten sóhajtott fel. Nem érzett fájdalmat, se semmit, ami a jobb lábát illeti. Idegesen kapta fel a fejét, de nyugodtan tapasztalta, hogy a lába még a helyén van. Megkönnyebbülve esett vissza a feje a párnára. Forgott vele a világ, és szabályosan csillagokat látott. Balra fordult, és egy ismerős ült mellette. Cuddy volt az. A nő szemlesütve ült a széken, kezében egy tollal és egy papírral babrált. Erre az egyetlen kis mozdulatra, amit a férfi produkált, Lisa rögtön felkapta a fejét:
– Szia!
– Szia – suttogta House.
– Hogy érzed magad?
– Szarul. Nem érzem a lábamat, hányingerem van, és forog minden.
– Tele vagy nyomva morfiummal. És elérzéstelenítettük a jobb lábadat. Megint elájultál.
– Akkor így kell leélnem a hátralévő életemet? Nekem bejön.
– Nem. Nem hagyhatom, hogy ez tovább folytatódjék. House, a kezemben lévő papírt alá kell írnod!
– Miért mi ez?
– Csak írd alá!
– Oké! Biztos a menzarendelés, azért tartod azt a papírt ilyen remegő kézzel.
Cuddy nem válaszolt, de Greg tekintetét sem bírta állni. Lesütött szemekkel olvasta fel az írást.
– Nem. Nem vághatjátok le a lábam.
– House! Hidd el, így lesz a legjobb!
– Senki nem ér a lábamhoz!
– Több éve élsz fájdalomban, és egyre rosszabb!
– Ez majd elmúlik!
– Ja persze! House, a lábad tönkreteszi az életedet! Amiatt nyúltál a Vicodin-hoz, és a Methadon-hoz, meg mindenféle gyógyszerekhez! A Vicodin miatt kerültél intézetbe! A lábad miatt ébredsz fel éjszakánként! A lábad miatt nem tudsz futni, kényszerülsz botot használni, amitől már a térded is sajog! Tudom, House, és én csak segíteni szeretnék! Hagyd, hogy segítsek, kérlek!
– Azt hiszem egyértelmű voltam, de akkor megismétlem. A válaszom: nem! – kiáltotta a férfi, és a plafonnal kezdett szemezni.

Nem telt el egy óra sem, és az ágy lepedője ismét verítéktől lett nedves. House még tudatánál volt, de érezte, hogy a fájdalom újra olyan magas fokára szökött, hogy nemsokára kiveri a biztosítékot. Késő éjjel volt már, a kórház folyosói szinte üresen tátongtak, de az igazgatónő most irodájában pityergett. Az ő szíve legalább annyira fájt, mint a férfinak a lába, akinek ordítását kezdte hallani.
Mire odaért, két nővér már lefogta, hogy nyugtatót adhassanak be neki. Mikor végeztek magára hagyták Cuddyt a férfival. House egész teste remegett, és a fájdalmat is ugyanúgy érezte, csak már nem vergődött. Fátyolos szemeivel meredt Lisára, aki megfogta a férfi kezét, mire az lágyan visszaszorított.
– Most már nincs értelme. Csináljátok! Nem bírom tovább… – motyogta.
– Hogy érted, hogy nincs értelme? – dadogta Cuddy.
– Mindig is azt hittem, hogy egy olyan férfit akarsz, akinek lehetőleg meg van minden végtagja. De már nem számít.
– House…
– Szeretlek – vágott közbe Greg – szeretlek, Lisa – mondta kábultan, s néhány könnycsepp indult útnak a szeme sarkából. A nő erre felszipogott, és sírásban tört ki. Testének egésze beleremegett a zokogásba, és jobban szorították egymás kezét. Nem mondhatta ki, ami már annyira a nyelvén volt. Ajkai és nyelve már ráállt a kezdőbetűre, csak a hang nem szólalt meg. Hiszen House nem fog meghalni, de ő maga így érezte. Mikor lemondott a lábáról, lemondott saját életéről is. Most a nő válaszát várta, de az egy szó nélkül kiviharzott a szobából.

A kék színű terítéken fényesen csillogtak az éles eszközök. Szike, fogó, csontfűrész, és még sorolhatnám. A fekete filctoll már megjelölte a lábat, és a diagnoszta még utoljára alaposan szemügyre vette azt a testrészt, amely hosszú éveken keresztül kínozta őt. Majd a nővér ráterítette a lepedőt, és kitolta a férfit a kórteremből.
A műtőbe érve Greg egy ismerős szempárra lelt az egyik maszk mögött. Senki máséval nem lehetett összetéveszteni azt a gyönyörű zöld szempárt, amivel Cuddy számtalanszor megbabonázta a férfit. A nő most megfogta a kezét, és halkan így szólt:
– Én is szeretlek, Greg.
House szeme felcsillant, hirtelen izgatott lett, és eldöntötte magában, hogy egész hátralévő életében viseli a fájdalmat, csak a nővel lehessen. Már szóra nyílt a szája, amikor az egyik nővér ráhelyezte az altatógázzal teli maszkot, és House nem tudta már megakadályozni az eljárást.

Mikor újra kinyitotta a szemét, ismét a kórteremben feküdt. Riadtan ült fel az ágyban, és rögtön lekapta magáról a takarót, és pontosan az a látvány várta, amitől egész életében rettegett: jobb lába helyén csak egy bekötözött csonk volt. House hátradöntötte a fejét, és erősen verni kezdte a csempébe. A hideg, zöld kövön a férfi vére csurgott végig, és tüdejének teljes tartalmát lassan kiengedte a száján.

House felriadt lidérces álmából. Homlokán vízcseppek gyöngyöztek, nedves pólója rátapadt a mellkasára. Erőtlenül kelt fel, és egy frissítő zuhany után visszaült a kanapéra. Az ablakon beszűrődő sápadt holdfény éppen csak annyi fényt szórt a szobába, amennyire House-nak szüksége volt: hogy eltalálhasson Cuddy szobájáig. Elbicegett az ajtóig, s megállt előtte. Tudta, hogy zárva van, de most valahogy nagyon szeretett volna bejutni, csak egy pillanatra hagy lássa a nőt. Némán, leszegett fejjel ácsorgott ott, homlokát az ajtónak döntve, és szabályosan majdnem előreesett, mikor az ajtó kinyílt…

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..