Ki az apukám?

Tényleg, pontosan ki az én apukám? Sose fogom megtudni? Sok bácsi megfordult már nálunk, de egyikre se mondtam volna, hogy ő a papám. Mami mindenkit úgy mutat be mintha kötelező lenne kedvelnem. De egyiküket se szeretem. Úgy igazán. Mostanában nagyon gyakran látok egy férfit. Kicsit olyan lapos, homár képe van, kialvatlan szemei, barna haja. Minden nap borotválkozik és fura dolgokat csinál mamival. Például közel hajol hozzá és a szája mozog a mami száján. Sose tudom, miért csinálják ezt. Még nem tudok beszélni szóval megkérdezni se tudom. Mami szerint, már egy éves elmúltam és csodálkozik, hogy még nem tudok egy szót se mondani. Én is csodálkozom. Bárcsak el tudnám mondani maminak hogy nem szeretem ezt a bácsit! Mindig itt van és persze nagyon kedves velem meg mindig játszunk is, de… Ő nem a papám. Tudnám, ha az lenne. Akkor valahogy úgy viselkedne mamival. De – ha már itt tartunk – ki az én mamim? Az elején gondolkodás nélkül mondtam, hogy az a barna hajú, nagyon szép nő, aki mindig el van foglalva valami fontossal. És kicsimnek vagy csillagomnak szólít. Bemutat embereknek, és mindig büszkén izzik fel a szeme, ha rólam van szó. Sokat ölelget és vigyáz rám. Este ő takargat be. Csak én hívhatom maminak, mert mindenki más – a telefonba – Dr. Lisa Cuddynak, Dr. Cuddynak vagy Lisának hívja. A Homár képű is mindig Lisa-nak hívja. Leszámitva amikor tudja, hogy ott vagyok. Akkor ő is maminak hívja. Ő, még nem tudja, hogy csak én hívhatom annak. De az utóbbi időben kétségeim támadtak. Végülis, Amy is ugyanolyan aranyos velem, mint a mami. Ő is játszik velem, ölelget… stb. És… sajnál. Ezt eddig nem nagyon mutatta, de legutóbb mikor a játszótéren megkérdeztem hol a mami azt mondta:
– Sajnálom, Rachel, de a maminak sok dolga van. Tudod, egy egész Kórházat irányit és rengeteg tennivalója van ott. Nem tud elszakadni. Megértem, hogy hiányzik, de…. – és mikor elmentem hallottam, hogy még motyog valamit – Minek vállal olyan ember gyereket, aki nem tud rá 100%-osan figyelni?
De Amy legalább nem mutat be egy sor idegennek és nem csinál más szájával se semmit. Legalábbis még nem láttam. És Homár képű barátja sincs. Van ugyan fiúja, akit Marknak hívnak, de vele nem csinál semmit. Ő is velünk szokott jönni a játszótérre és mindig homokozik velünk. Tőlük tudom, milyen is lenne az apukám ha lenne. Mark olyan… szenvedéllyel néz Amyra amit még csak könyvekből hallottam, esténként, mikor mami felolvasott nekem. Az én apukámnak is olyannak kéne lennie, mint Marknak. Nem feltétlenül arról van szó, hogy játszon velem vagy homokozzunk. Csak engem is szeressen úgy, mint a mamit. És akkor talán ezt a ‘szájazást’ se bánnám. Talán. Soha, de soha nem felejtem el azt a napot amikor mami bemutatta Homár bácsit. Magamban mindig csak így hívom.
– Szia, csillagom – lépett be anyu. – Mami hazajött és képzeld hozott magával valakit, akit szeretne neked bemutatni. – épp akkor jelent meg mögötte Homár, és rám mosolygott. – Ő itt Lucas bácsi. A mami barátja. Lehet, hogy mostanság egy kicsit gyakran fogod látni, mert… több időt fogunk együtt tölteni.
Abban a percben tudtam, hogy mami megint rossz embert hozott haza. Ő se lehet a papám. Az igaz, hogy ő is nagyon szerelmesen nézett mamira és velem is nagyon kedves volt, de akkor se volt ugyanaz. Ő nem a papa. És punktum. Ahogy anyuci megmondta tényleg sokszor volt nálunk. Legtöbbször nálunk is aludt. De reggel, mikor be akartam menni, az ajtó mindig csukva volt és nem tudtam bemenni. Fogalmam se volt róla, mit csinálhattak este ha még engem is kizárt mami. És akkor kezdtem el utálni Homárt. Eddig mindig én aludtam mamival, ha rosszat álmodtam, de most még csak oda se bújhattam hozzá. Mikor segít nekem valaki és találom meg a papámat? Sok idő eltelt. Nekem soknak tünt. A 2. szülinapomat ünnepeltük otthon. Mami és Homár még mindig együtt voltak. De mami más volt. Még az első találkozásnál, amikor megismertem Lucas bácsit, valamit láttam rajta. Hogy tényleg szereti és egy darabig vele akar maradni. Talán örökre. Viszont az utóbbi időben mást látok rajta. Aggodalmat. Mintha féltene valamit… vagy valakit. De nem Homár bácsit. Mert rajta meg keserűséget láttam. Féltékenységet. Talán, mégis hamar véget ér a kapcsolatuk. Dehát Lucas bácsi sose olyan volt. Anyu egyik este mosolyogva lépett be a szobámba. De engem nem tudott megtéveszteni. Tudtam, hogy az öröm neki korántsem tetszik annyira amennyire ez alá a mű mosoly alá rejti.
– Képzeld, szívem! A mami feleség lett! Megkérték a kezét! Tudod mit jelent ez? Emlékszel a mesékre, amiket mondtam neked? Mikor a herceg elveszi a hercegnőt és örökre együtt maradnak? Nálunk is ez lesz. Lucas bácsi megkérte a kezem.
Legszívesebben sírni szerettem volna. Hogy az én mamim örökké ezzel a vesztessel maradna? Istenem, nincs igazság a földön? Mért nem tudok már beszélni? Könyörgöm! Most így mit tehetnék? Egy kis senki vagyok, pillanatnyilag. Egy szót nem tudok mondani, pedig sok korombeli ilyenkor már mondatokat mond! Teljesen elvesztettem a reményt. Másnap, Amy állított be, azzal hogy mamit elhívta a kórház. Valami nagy omlás volt és sokan kövek alá zuhantak. Ezért ő és egy másik orvos bácsi kimentek hogy megnézzék mi a helyzet. Nagyon aggódtam mamiért. Reméltem semmi baja nem lesz. Amyvel puzzleztünk és olvasott nekem. Eljött az este és mami, még mindig nem jött haza. Amy azt mondta elhúzódott és maradnia kell, mert találtak egy lányt akinek beszorult a lába valami alá és amputálni kellett. Csak tudnám mi az az ‘amputálni’. Aznap este zaklatottan aludtam el. Másnap mikor felkeltem anyu még mindig nem volt otthon. Délután, viszont csengőt hallottam és mintha csak az életem múlt volna rajta odarohantam, elforditottam a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Egyenesen anyu karjaiba ugrottam és szinte patakzottak a könnyeim, hogy újra láthatom, semmi baja nem történt. De amikor arcát is megnéztem, egy addig még ismeretlen érzést láttam rajta. Az őszinte boldogságot. Így nézett mindig Amy is, ha Mark közelitett. Anyu letett a földre, majd belekezdett abba, amit már rég vártam:
– Csillagom, Lucas bácsit most nem fogod látni jó ideig. Remélem nem haragszol.
– “Végre eltűnik Homár az életünkből!” – gondoltam és nevetni kezdtem. Azt azért már tudtam.
– Örülök hogy örülsz, de helyette most valaki mást fogsz gyakrabban látni.
– “Micsoda? Csak ne még egy ilyen szerencsétlenséget! Rajta kivül bárkit!”
– Ő itt House bácsi – azzal előreengedte az eddig hátul álló férfit. Akkor letaglózott. A férfinek botja volt, borostás arca, kicsit őszülő haja és – ami akkor nem illett volna a képbe – ő tűnt a világ legboldogabb emberének. Ránézett Cuddyra elképesztő szenvedéllyel, szeretettel, gondolskodással és szerelemmel. Megcsókolta, nagyon odafigyelve. Mintha minden új lett volna, mintha House bácsi félt volna attól, hogy a pillanat elszáll és csak egy álom az egész. Lehajolt hozzám és a fejemre tette a kezét.
– Rachel, igaz? – mosolygott. Tátva maradt a szám, majd mosolyra húztam.
Abban a pillanatban tudtam valamit.
– Te vagy az apukám!

Vége

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..