Akkor

Az óra fél nyolcat mutat. Én pedig kivételesen nem rohanok, hiszen időben vagyok. Nyugodtan szürcsölgetem kávémat a konyhaasztalnál ülve, és nem gondolok semmi kellemetlenre.
Még pár percig élvezem a csendet magam körül, aztán felkelek, és a kabátomért indulok. Nem bírom ki, hogy ne nézzek be a hálószobába, ahol egy férfi alszik hason fekve az ágyunkban. A férjem. Immár két éve. Imádom!
Elmosolyodom ahogy végignézek rajta, de nem ébresztem fel, tudom, hogy nagyon fáradt. Későn ért haza tegnap is, és ha most zavarnám, azt nem úsznám meg szárazon.
Szerencsére Rachel már iskola-előkészítő foglalkozáson van, és ott is marad délig. Nagyon jól bírja, örülök, hogy élvezi a tanulást.
Ismét órámra pillantok, és máris késésben érzem magam. Megint elálmodoztam az időt. Fölkapom a táskámat, majd szélsebesen az autómba vágódom. Kihajtok az útra, és a kórház felé veszem az irányt. A kocsisor előttem nem túl biztató kilátás a pontos érkezésemet tekintve. Halkan szitkozódom, ujjammal a kormánykeréken dobolok, várva, hogy meglóduljon előttem az a nagy monstrum terepjáró.
Végre újra többel haladok mint 25 km/h. Az átlag tíz perces utat majdnem kerek fél óra alatt teszem meg. Felháborító. Természetesen elkések, de hát én tehetek róla?
Belépve a hatalmas ajtón érzem először, hogy valami nincs rendjén. Elhaladok a nővérpult mellett, lejelentkezem, aztán körülnézek a hatalmas csarnokban. Semmi furcsát nem veszek észre. Ezért irodámba vonulok. A tegnap délután az íróasztalomon hagyott aktahalmaz minden reményem ellenére sem tűnt el ma reggelre. Megvárt.
Nagyot sóhajtva huppanok le székembe. Felnyitom a laptopot, és bepötyögöm a jelszavam. Nem, már nem „forrónaci”. Ezen elvigyorodom egy pillanatra, aztán nekilátok fogyni nem akaró adminisztrációmnak. Tíz perc sem telik el, mikor egy nővér nyit be hozzám. És mondja a gondját.
Aztán a nap folyamán ez még így megy tovább és tovább, mindenki problémáját nekem kell megoldanom. Ez a sorsom, ez a végzetem – gondolom gúnyosan a tizennyolcadik alkalmazottamnál.
Délben három falat saláta az ebédem, nincs időm többre. Klinikai munkát is végzek. Néha kész kikapcsolódás. Még az idegesítő, okoskodó, rinyáló betegeket is szívesebben hallgatom ilyenkor minthogy papírmunkázzak.
Kilépek az egyes vizsgálóból, és két lépés után megdermedek. Ezt az illatot ismerem. Pedig nem éreztem már több mint négy éve. És most itt terjeng a levegőben, más orrnak talán semlegesen. Csak bámulok előre, arcom rezzenéstelen. Már megelevenedett előttem az illathoz tartozó alak, még mielőtt bármi is történt volna.
Nagyon lassan oldalra fordítom a fejemet, és te ott állsz. Három méterre tőlem, teljes életnagyságban, engem nézel. Évek alatt semmit nem változtál. Ugyanaz a kék szem, ugyanaz a kétnapos borosta és gyűrött ruházat. Botodra támaszkodsz.
Bátortalanul elindulsz felém, és egyszer csak azon kapom magam, hogy én is közelítek feléd. A komoly másfél lépés alatt szemmel tartjuk egymást.
– Szia – köszönsz mély, ösztrogénszint-emelő hangodon.
– Szia – köszönök vissza. S meglepődve konstatálom, hogy még csak egy kicsit sem remegett meg vagy vékonyodott el a hangom. Hát igen… megedzettem az évek alatt.
Feltűnően végigmustrálsz, ahogy mindig is szoktál, de most nem fűzöl a kinézetemhez semmiféle kommentárt. Hacsak nem annyit, hogy…
– Jól nézel ki.
És mivel nem válaszolok, csak figyelem az arcod, megpróbálva kiolvasni belőle a legtöbbet, ami nagyjából a nulla négyzetével egyenlő, kezded magad feszélyezve érezni. Magyarázkodni kezdesz.
– Öhm… csak Wilsonhoz jöttem. Elköszönni.
– Elköszönni? – ráncolom a homlokom.
– Igen – bólintasz, és valami roppant érdekes dolgot láthattál meg a cipőd orrán, mert azt bámulod. – Elutazom.
– Értem.
Én azt hittem, már rég nem vagy a városban. Persze lehet, hogy tényleg nem is voltál, és csak én nem tudtam róla, de szerintem inkább csak nagyszerűen elkerültük egymást. Ahogy illik.
Talán azt vártad, hogy összezavar, mi több: fölkavar a felbukkanásod, és talán így is van, én mégsem mutathatom ki. Egyrészt mert már nem tudom, másrészt pedig, akkor te győznél. Nem mintha versengenénk.
De képtelen vagyok tovább visszafogni az agyam: elöntenek az emlékek, és nem tehetek semmit az áradat ellen. Van jó és rossz, szép és csúnya. De egy közös bennük. Mind rólad szól. Pedig olyan mélyre zártam el őket, ráadásul három lakat alá, hogy senki ember fia elő nem szedheti onnan. Csak te.
A négy év alatt, amíg nem láttalak, összesen háromszor jutottál eszembe. Kivéve persze azokat a hónapokat, mikor a távozásod után belőled lábadoztam kifelé. Egyszer Wilson említette a nevedet. Így utólag visszagondolva vicces jelenet volt. Hosszú percekig győzködtem Wilsont, hogy árulja már el, miért nem ér rá azon az ominózus szombat estén eljönni a jótékonysági estre, mire kínkeservesen kinyögte, hogy veled találkozik. Azt hitte, megbánt azzal, ha téged említ. De nem foglalkoztam vele. Mire felfogtam, mit is mondott, már másról beszélt.
Aztán egyszer a volt csapatod, akik akkor még egy darabig működtek nélküled, szólta el magát. Egészen pontosan Hadley jegyezte meg Foremanre, hogy az a húzása éppen olyan volt, mint a tiéd. Nem hibáztattam érte, nem látta, hogy ott állok mögötte.
A harmadik, és egyben utolsó alkalom, két éve történt. A jelenlegi férjemmel készültem a második randinkra, és az étterem parkolójában ültem az autóban, mikor kigurultál a szemközti utcából a motorodon. Bukósisak volt a fejeden, és csak pár másodpercig láttam az elmosódott alakod, mégis tudtam, hogy te voltál.
Azóta semmi. Bezártam az összes emlékemet rólad egy képzeletbeli ládába, és ha bármikor arra tévedtem, mielőtt elcsábulhattam volna, inkább belerúgtam egy nagyot, hogy még a vágyától is elmenjen a kedvem, hogy újra belenézzek.
Erre te csak úgy megjelensz itt, és nem szólsz semmit! Nem kérsz bocsánatot, nem mesélsz magadról, nem kérdezel rólam, nem érdekel, mi van velem, nem akarod megmásítani, sem eltüntetni a múltat! Csak nézel.
– Van még pár percem, mielőtt ideér a taxi. Nem iszunk meg egy kávét?
Nahát! Velős beszélgetés. Ám legyen. Bólintok, és elindulunk a legközelebbi kávéautomata felé. Olyan természetességgel járod a folyosókat, mintha semmi nem történt volna.
Pedig bizony történt… Az a botrány! Sokszor csináltál hülyeséget, amíg ebben a kórházban dolgoztál, de akkor már túl messzire mentél el. Olyan messzire, hogy onnan még én sem tudtalak visszarántani. Engem is gyanúba kevertek miattad. Semmi közöm nem volt az ügyködésedhez, főleg, hogy nem is tudtam róla. Mint általában semmiről, amit csináltál. Ügyesen kimentettél engem, magadat már nem tudtad. Ahogy én se.
A baj csak az volt, hogy számodra én és a kórház egyet jelentettünk. Nem létezett az egyik a másik nélkül. Engem hibáztattál, amiért nem akartam elhagyni a kórházat, a saját kórházamat(!), miután ki kellett, hogy rúgjalak. Azt hitted, elárultalak. Nem volt igazad. Akkor nem.
És most minden bizonnyal sírnék, ha már nem sírtam volna ki minden könnyemet akkor. Lehet, hogy el kéne mondanom, hogy mennyit szenvedtem, mennyit sírtam utánad, de már fölösleges. Nem változtatna semmin. Évek múltak el, és mi nem találkoztunk. Te nélkülem folytattad szánalmas életed, én pedig nélküled. Férjhez mentem egy olyan emberhez, akibe először képes voltam be-leszeretni utánad. Boldogok vagyunk, és nem is tervezem, hogy ezen a felálláson változtatni fogok. Stabil háttér van mögöttem, olyan, amiről melletted nem is álmodhattam. Így nyugodtan várom a férjemmel közös kisbabánkat, aki már tíz hete a hasamban fejlődik.
Ezt sem közlöm veled, hiszen már semmi közöd hozzám. Valójában nem is tudom, miről beszélgethetnénk még mi ketten. De te kezdtél bele, szóval várom, hogy mit fogsz kisütni belőle. Valahogy az az érzésem, hogy te magad sem tudod. Csak időhúzás miatt hívtál el kávézni, csak kapaszkodni akarsz valamibe, amiről azt hiszed, ide köt téged. Pedig én már pont nem az vagyok, aki ideköt. Én az vagyok immár, aki eltaszít. Nem szándékosan. Te is tudod.
Miközben az automatába dobálod az aprót, azon gondolkodom, hogy miért nem küzdöttél akkor? Én utánad mentem! Számtalanszor elmentem hozzád, hogy megbeszéljük a dolgokat, de te nem voltál hajlandó szóba állni sem velem! Úgy viselkedtél, mint egy durcás kisgyerek. Néha még az ajtót is rám vágtad. Én igazán rendbe akartam hozni a dolgokat kettőnk között.
Szerettelek. El se tudod képzelni, hogy mennyire. Senkit, még a férjemet sem szeretem úgy, mint ahogy téged szerettelek. Azóta sem éreztem azt a tüzet, amit veled éreztem, valahányszor átöleltél a paplan alatt, és magadhoz húztál. Senki nem váltotta ki belőlem azt a bizsergést, amit te, a-mikor végigcsókoltad a testem minden porcikáját, éjjelente akár százszor is. Életemben nem szenvedtem annyit férfi miatt, mint amennyit miattad. Te voltál az életem.
És te ellöktél, mintha egy koszos kis rongydarab lettem volna, amit már nem lehet használni semmire. Elég volt neked egyetlen botlás, és képtelen voltál az emberi kommunikációra. Te nem akartad megbeszélni a történteket. Magadba zárkóztál, és elhagytál.
Pedig azt is tudom, hogy szerettél. Ha akkor nem is gondoltam így, ma már tudom. Ettől nekem nem lett könnyebb, de a lelkem megnyugodott. Mégis volt értelme kettőnk lehetetlen kapcsolatának. Néhány hónapra csak, de volt értelme.
Miután kisírtam magamból minden fájdalmat, dühös voltam. Természetes folyamat. Az egyik a másik vonzata. Nem tehetünk ellene. Dühöngtem, és átkoztalak. És minden veled töltött pillanatot elátkoztam, minden döntésedért megkínoztalak volna. Pokolba kívántalak, mert te nem harcoltál a szerelmünkért!
Észreveszed kezemen a gyűrűt.
– Férjhez mentél? – még mindig nem látok bele a gondolataidba.
– Igen. Meglepődtél? – emelem rád pillantásomat, és tudom, hogy remekül csinálom, mert te sem tudsz semmit leolvasni az arcomról. Már nem is fogsz. Soha többé.
Vállat vonsz.
– Nem tudom, hogy meglepődjek-e.
Dehogynem… Te azt gondoltad, hogy nem tudok majd talpra állni utánad. Nagyon rosszul gondoltad. Eltartott egy darabig, de sikerült. És ma már semmi pénzért nem kezdeném újra. Veled. Most már nem bírnám végigcsinálni, és ami talán még fontosabb, nem csalnám meg a férjemet, akit szeretek. Még ha téged jobban szerettelek is.
Kávénkat hallgatásba burkolózva iszogatjuk, és a percek csak telnek, anélkül, hogy bármit is mondanánk egymásnak. Most kezded felfogni, hogy nincs miről beszélnünk. És talán ezekben a pillanatokban jössz rá, hogy amit te most akartál volna elmondani, azt akkor kellett volna elmondanod. Ugye érzed már, hogy mit rontottál el?
Én nem szólhatok, hiszen én elmondtam mindent. És annak a témának már négy éve lejárt a szavatossága. Elkéstél.
Többször is szólásra nyitod a szádat, de hang nem hagyja el az ajkaidat. Végül az órádra nézel, és mégis eldörmögöd, hogy…
– Lassan indulnom kell.
– Hová utazol? – súlyos hiba volt ezt megkérdeznem, de most már kicsúszott.
– Európába. Ott kaptam állást, és úgy döntöttem, odaköltözöm.
Leheletnyivel könnyebb lett a szívem. Észrevétlenül felsóhajtok. Jó esély van rá, hogy az életben többé nem látjuk egymást. Nem, nem az öröm mondatja ezt velem. Mégis valamiféle megkönnyebbülést érzek. Mégsem volt butaság megkérdeznem.
Így hát elindulunk vissza a bejárati csarnokba. Sokan figyelnek minket. Olyan emberek, akik nagyon jól tudják, mi minden történt egykor köztünk, körülöttünk. Nem zavartatjuk magunkat. Arcunk indián. Hadd találgassanak.
A hatalmas üvegajtó előtt megtorpanunk, és kibámulunk a szabadba. Állunk egymás mellett, két idegen. Akiknek valaha találkozott az életük, keresztezték egymás útjait, de mára már nem maradt belőlük semmi, csak néhány emlék, amelyeket jobb elzárni egy láda mélyére.
Most előszedtünk egyet-kettőt, megnézegettük, de itt az ideje visszatenni őket örök lakhelyükre.
És tisztában vagyok vele, hogy ezután a találkozás után hetekig rágódsz majd a most és az akkor történteken. Újra lejátszol magadban mindent, megleled azt is, hogy hol rontottuk el, és miért nem lehet már helyrehozni. Tudom, hogy ezt fogod tenni, mert valószínűleg én is ezt fogom.
– Ha még mindig ott tartanánk…
– De nem tartunk ott – vágok közbe a legnyugodtabb hangomon. Már nem akarom hallani. Nincs szükségem rá.
Még végignézem, ahogy a sárga taxi begurul a bejárat elé, aztán hozzád fordulok, s közben kinyitom az ajtót előtted. Egy villanásnyi időre rémületet látok az arcodon. Ez lenne a jele annak, hogy tisztában vagy vele: most láttuk egymást utoljára? Bizonyára.
– Viszlát, House.
– Viszlát, Cuddy.
Kilépsz az ajtón, és hirtelen tovalibben az az illat is, amit nem éreztem már négy éve, de most újra élvezhettem pár percig. Magaddal viszed Európába, és én soha többé nem fogom érezni. Nem is akarom. Menj, és vidd magaddal az emlékeinket is! Neked adom őket. Nekem újakat kell a helyükre tennem. Nem lesz könnyű, de minden sikerülhet, csak harcolni kell érte.
Te erre nem voltál képes, és ezért ma már őszintén, szívemből sajnállak.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..