Játszótársak

Írta (Lilla) Lily Allen

Ez a pénteki nap is ugyanúgy kezdődött House számára, mint az eddigiek. Unalmasan, és a tudattal, hogy be van zárva. A szobatársa már ébren volt, most az ágya szélén ücsörgött, és dúdolgatta kedvenc dallamát, la Marseillaise-t. Joffry ugyanis hős francia forradalmárnak képzelte magát, aki Napoleon seregében harcol.
House felült, és kidörömbölt az ajtón.
– Igazság szerint lassan pisikélnem kéne! – az ajtó túloldalán az őr mogorván felelt rá.
– Még nincs itt az ideje a reggeli kimenőnek.
– Leszarom. Vagy kienged, vagy belebrunyálok XXXII. Lajos képébe!
Ekkor Joffry felé fordult.
– Olyan nem is létezik! És különben is Lajos király volt, vagy inkább királyok. Szóval semmiképp nem állhattak a forradalom mellett…
– Dugulj már be… – dünnyögte House.
Tudta, azért tartják ennyire szigorú őrizet alatt, mert tegnap összeverte az egyik bentlakót, aztán pedig nekiesett az őrnek is. De hát mit tehetett volna? Elvesztette a fejét. Idegesítik az ilyen elmehibbantak, akikkel kénytelen együtt élni. Őt is annak hiszik, pedig semmi köze hozzájuk. Őt csak hallucinációk gyötörték. Jó ideig. De azt magának sem ismerte be, hogy mekkorát tévedett, mikor a képzelgéseket valóságnak hitte. Ő, a kiváló diagnoszta, aki minden betegséget felismer. Ha erre gondolt, eszébe jutott a kórház, a munkája. A klinikán eltöltött huzamosabb egyedüllétei során sok egykori betegét diagnosztizálta, akiket akkoriban, mikor a betegei voltak, nem tudott. Vagyis ehhez még értett. Az orvosláshoz. Ez valamennyire megnyugtatta. Csak a személyiségét vesztette el. Azt igyekezett mostanában összekaparni.
Az őr kinyitotta az ajtót, és foglyát karon ragadva megindult a férfi mosdó felé. House 5 perc alatt végzett reggeli toalettjével. Persze próbálta húzni az időt, de ezt nem igen engedték neki.
– Dr. Nolan látni akarja magát. – közölte vele hűvösen az őr.
– Akar? Talán szeretne, óhajtana, vagy epekedne…
– Ahogy tetszik magának, csak menjünk.
Dr. Nolan magas, középkorú, fekete férfi volt. Elismert szaktekintély, remek pszichiáter. Tudta ezt House is, elvégre szakmabeli volt. Az irodájában, az asztalánál ülve várta betegét.
– Jó reggelt, Dr. House!
– Aha, eddig über. – House belezuttyant az asztallal szemközti székbe.
– Örömmel látom, hogy megnyugodott tegnap óta. Talán elmondhatná, mi volt a problémája a társával.
– Társ alatt mit is ért pontosan? Lakó-, szoba-, esetleg élettársat?
– Hmm… leginkább betegtársat.
– Én nem vagyok őrült. És ezt maga is tudja. Szóval hagyjuk ezt a lelkizős hablatyot. Kérem vissza a régi szobámat! De tudja mit, legjobb lenne, ha inkább kiengedne végre innen.
– Természetesen visszakaphatja a régi szobáját, amennyiben a mai nap folyamán jól viselkedik. Kiengedni sajnos még nem engedhetem, Nincs abban az állapotban.
– Mit ért jól viselkedés alatt? Hogy nem török több orrot, és nem lopom el mások játékát?
– Például. Épp ezért kap maga mellé egy…
– Csak azt ne mondja, hogy egy őrt. Nem félnek még tőlem eléggé?
– Pedig épp ezt akartam mondani. Csak ezúttal egy kicsit más formában kap őrizetet. – azzal felállt a helyéről, és az ajtón kiszólt valakinek, hogy jöjjön be. – Bemutatom Dr. Shelley-t.
Az újonnan érkező egy nő volt, aki House meglátása szerint igencsak ösztrogén túltengésben szenvedett. Legalábbis ami az alakját illette. Sötétszőke haja a válla föléig ért. Barna szemében pedig értelem és kihívás tükröződött. Még nem tölthette be a negyvenet sem. A kezét nyújtotta a férfinak.
– Üdvözlöm! Lydia Shelley.
– Greg House.
– Remek – bólintott Nolan, – akkor útjára is engedem, Dr. House. Ismerkedjen meg a védangyalával, és ne próbálja meg lerázni.
– A WC-re is követni fog? Hogy fogok így…?
– Ne aggódjon, Greg, oda nem kísérem el – mosolygott a nő.
– Kár.
Azzal kiviharzott az irodából. Első útja a szabadba vezetett. Kísérője árnyékként követte. Nem szóltak egymáshoz, és Lydia hagyta, hogy House azt tegye, amihez kedve van. Nem akart beleszólni a tetteibe, csak megfigyelni akart, és közbe avatkozni, ha valami nem jól alakul.. Egy padról figyelte páciensét, amíg az egyszer csak oda nem ment hozzá, és le nem ült mellé.
– Szóval magát akasztották a nyakamba. Nem unalmas egész nap ugyanazt a szőrös pofát bámulnia?
– Maga érdekes esetnek tűnik. Élvezni fogom, hogy vigyáznom kell magára.
– Hmm… ugye nem baj, ha nem hívom anyunak? Abból már van egy… – És bevillant az agyába. Tudta, hogy nem kellett volna szóba hoznia, de elszúrta. Amikor az agya védtelen volt, vagyis fáradt és kimerült, nem tudott ellenállni a gondolatoknak. A hallucinációi, pontosabban az az egy… Akarva- akaratlanul is eszébe jutott volt főnöke. Még ha erőszakkal akarta is kiűzni a fejéből az emlékképeket.
– Anyu? Jól sejtem, hogy nem a vér szerinti édesanyjára gondolt?
– Nem…
House várta, hogy a nő még kérdezősködni fog, de nem tett fel több kérdést. Furcsállta, de úgy érezte, ki kell mondania, hogy meg kell szabadulnia a tehertől. A sok agybeteg között végre egy normális lény.
– A főnököm… vagyis a volt főnököm. Rá gondoltam.
– Értem.
– Telefonálnom kéne. – nem értette, hogy jutott ez most az eszébe, de tényleg beszélni akart valakivel. Wilsonnal vagy… nem, Wilsonnal. Vele kell beszélnie.
– Tudja, hogy azt nem lehet. Egyelőre még látogatót sem fogadhat.
– Mindent lehet, csak akarni kell. Ha maga segítene nekem, akkor tudnék még telefonálni is.
– De nem fogok segíteni.
– Hát nem azért van itt? – a nő ismét csak mosolygott.
– Kivel akar beszélni?
– A Télapóval. Elmondanám neki, hogy mit kérek tőle karácsonyra.
– És mit kérne?
– Egy puttonnyi vicodint. Meg egy zsák pornót.
– Ez most komoly?
– Szóval segít telefonálnom vagy sem?
– Még egy órát sem töltöttem magával, és máris szegjem meg a házirendet maga miatt? Mit kapok cserébe?
– Ez igent jelent?
– Ez semmit nem jelent, csak mint feltételezhető dolog beszélünk róla.
– Ha feltételezés, akkor van lehetséges alapja, vagyis megfordult a fejében, hogy igenis segít nekem. Ergo segíteni fog.
– Ez lenyűgöző volt. Tehát mit kapnék cserébe?
– Ígérem, hogy jól nevelt, bajkerülő, impotens papucsállatka leszek. Mint a tegnap született karácsonyi bárány.
– Az impotencia nem követelmény, ám az előző kettő igencsak.
– Még jó, hogy nem. Különben nem tudnék magára mozdulni a kövi időszakban.
– Tehát rám mozdulna? Ha kimondta, megfordult a fejében, és ha megfordult a fejében, akkor már nyilván tervezget is. Ergo: próbálkozni is fog. Ez a maga filozófiája.
– Ügyes. Látom, gyorsan tanul – House megeresztett egy félmosolyt. – Megyünk telcsizni?
– A alagsorban vannak a szolgálati telefonok. Segítek bejutni, de a többi már a maga dolga. Egyet kérek: amíg le nem ráztam az őrt, fogja be a száját.
– Wow! Magából jó tettestárs lenne! Nem akar a csapatomban dolgozni? Persze, miután kijutottunk ebből az őrült nők ketrecéből.
– Még megfontolom.
Az alagsor lejáratánál egy szem őr ücsörgött a bódéjában. Amikor meglátta a doktornőt és House-t, azonnal felpattant.
– Dr. Shelley! Micsoda meglepetés? Hogy kerül ide napközben? És az úr?
– Oh, Mac, hatalmas szívességet kell kérnem öntől. – Lydia remekül játszotta a kétségbe esettet. – Reggel az autómban felejtettem egy nagyon fontos aktát. De mivel Dr. Nolan a páciens őrzésével bízott meg, nem tudok elmenni érte. Megkérhetem, Mac?
– Hát nem is tudom… Nem lenne szabad elmennem innen.
– Jaj, Mac, csak nem gondolja, hogy elmegyek innen, amíg vissza nem jön? Csak azért kérem meg magát, mert önben feltétel nélkül megbízom.
– Hát jó, rendben. A kocsikulcsa önnél van?
– Öhm, nem. Az öltözőben van. De nyugodtan bemehet érte. A kabátom jobb vagy bal zsebében. Nem tudom pontosan.
– És milyen aktáról is lenne szó?
– Egy nagy fehér, amire a Dr. Gregory House név van írva. Vagy a hátsó ülésen vagy a csomagtartóban van.
– Értem. Sietek, ahogy csak tudok. – és már el is indult lefelé a lépcsőn. Amint hallótávolságon kívülre ért, House a nőhöz fordult.
– Máris a csomagtartóba kerültem?
– Igyekezzen! Van kb. 5 perce. – Lydia az első falra szerelt telefonfülkéhez vonszolta a férfit. – Ha intek, hogy végezzen, akkor azonnal tegye le. Érthető?
House eközben már tárcsázta a kórházat és Wilson mellékét. A nő a folyosó végére sietett őrködni. Wilson két csöngetés után fel is vette.
– House?
– Igen. Hány másik haverod van még diliházban?
– Hogy tudsz…
– Majd elmesélem. Néhány percem van csak.
– Hogy vagy?
– Ezt minek kérded? Hiszen úgyis beszélsz Nolannal, nem?
– Tőled akarom hallani! Hallucinációk?
– Nincsenek. Tiszta vagyok, már rég ki kellett volna engedniük. Már itt rohadok két hónapja egy halom agyament figura között.
– Csak te hiszed, hogy teljesen rendben vagy. Hallottam a tegnapi kirohanásodról. Elvonási tünet, House.
– Mellém raktak egy Dr. bombázót, hogy felügyeljen.
– És ő most hol van?
– Kinn őrködik nekem.
– House…
– Mi újság a kórházban?
– Semmi különös. A csapatod elvan. Foreman most a főnök.
– Ezt gondoltam. De közlöm veled, hogy a volt csapatom. Ha nem tudnád, ki vagyok rúgva.
– Cuddy nem gondolta komolyan.
– Dehogynem… és ő… Mi… mi van… Most mennem kell. – azzal House lecsapta a telefont. Vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta. A keze ismét a tárcsázón volt. Megint a kórházat hívta, de egy másik melléket. House még nem volt felkészülve a beszélgetésre, amikor a túloldalon már bele is szólt a kagylóba egy ismerős női hang.
– Tessék! – a férfi képtelen volt megszólalni. – Háló! – ismét csend. – Van ott valaki? Háló! – de mivel House továbbra sem szólt bele, a nő letette a telefont. House is visszalökte helyére a kagylót, és odabicegett Lydiához.
– Mehetünk.
– Mi az, már végzett is? Meg kell várnunk az őrt.
Az sem váratott magára sokáig. Egy perc elteltével kezében az aktával, igyekezett felfelé a lépcsőn.
– Annyira köszönöm, Mac! – mondta a nő, miután átvette a Dr. Gregory House feliratú mappát a férfitól.
– Igazán szívesen, Dr. Shelley. További szép napot!
– Viszlát, Mac!
House ekkor már rég elindult vissza az udvarra. Lydia hamarosan utolérte.
– Sikerült beszélnie azzal, akivel akart?
– Nem.
– Akar beszélni róla?
– Nem.
– Ezentúl mindenre ez lesz a válasza? – House ránézett, mielőtt válaszolt volna.
– Nem.
– Szóval? Kivel beszélt és kivel nem?
– Nem.
– Ez nem eldöntendő kérdés volt. – közben elértek egy padot, és letelepedtek rá. A nő egy ideig hallgatott, csak figyelte a férfit. Túlborostásodott arcát és állát, vakítóan kék szemeit. Nagyon vonzónak találta őt a titkaival és a nyomorult helyzetével együtt is. De észben kellett tartania, hogy ő is csak egy páciens. Észre sem vette, de kezével megérintette House karját. – Kinek telefonált? Azt mondta, nem sikerült beszélnie azzal, akivel akart. Akkor kivel beszélt?
– Wilsonnal. Ő a… ő az egyetlen barátom.
– És kivel akart? Ha nem Wilsonnal.
– Mindegy. Nem lényeges. Végül is Wilsonnal akartam pár szót váltani. Mondtam neki, hogy látogasson meg. Azt mondta, amint lehet, el is jön.
– Ez kedves tőle.
– Te jó ég! Maga ezt be is vette? Mit gondol, hol vagyunk? Börtönben?
– Maga most hazudott nekem? – kérdezte összehúzott szemmel Lydia.
– Szokjon hozzá – kacsintott mogorván House, és felkelt a nő mellől. Néhány lépés után hirtelen hátrafordult. – Nem kell követnie! Csak teszek egy kört.
Lydia ebből megértette, hogy betege egyedül szeretne maradni. És ő ezt tiszteletben is tartotta. Az egy körből aztán csakhamar kettő lett, majd három, és így tovább.
House agya vadul zakatolt. Hülyeség volt felhívnia… ugyanakkor olyan jó volt hallania a hangját. Csak úgy. Spontán. De nem… ez hülyeség. Ami történt, az nem történt meg valójában. Vagyis neki semmi köze ahhoz a nőhöz. Ő csak a főnöke, és ráadásul még egy gonosz boszorka is. Wilson azt mondta, Foreman vezeti a diagnosztikai osztályt. Ezt minden nehézség nélkül kitalálhatta volna. Jó döntés, bár nehéz feladat ez a neurológusnak, és House azt is tudta, miért. Mert Foreman nem csak szimplán egy team-et vezet, hanem a barátai, a kedvese főnöke lett. Hát igen, ő pont ezért nem is táplál irántuk érzelmeket. Hogy józanul tudjon a rejtvényekre koncentrálni, és nyugodt szívvel rúghassa ki bármelyiket, ha úgy alakulnának a dolgok. Igaz, őt meg pont az ellenkezője miatt rúgták ki, de nem akart most erre gondolni. Megint. Tudta, hogy személyében sértette meg Cuddyt azzal a kijelentésével, amit a bejárati csarnok karzatáról ordibált szét. Hiszen az valójában meg sem történt. Ő pedig végig úgy viselkedett, mintha minden valóság lett volna. Udvarolt Cuddynak, üldözte őt, hogy legalább egy szemernyi érzelmet kicsikarjon a nőből. És nem értette, hogy miért nem sikerül egyik terve sem. Nem vette észre, hogy baj van, csak amikor már késő volt.
Fogalma sem volt, mit is érez valójában a főnöke iránt. Wilson szerint össze kéne jönniük. De Wilson ezt nem érti. Néha őrülten kívánja a nőt, de néha meg a pokolba kívánja. Mert a főnöke, mert nő, mert olyan észvesztően szexuális, és mert őt is sikerült a rabjává tennie. Csak hogy ez utóbbiról nem akart tudomást venni. Még nem. Amíg nem tudja pontosan, hogy Cuddy hogy is van ezzel. De őt nem is érdekli! Lehet, hogy Cuddy már azóta rég bepasizott. Valami ezt súgta neki – talán a hetedik érzéke. Mindenesetre tartott az első találkozástól. Már ha egyáltalán kikerül egyszer innen.
House egész nap csendes szemlélője volt az eseményeknek. Néha szóba elegyedett Lydiával, de a nőnek nem sikerült kihúznia belőle, hogy mi foglalkoztatja annyira a gondolatait. Amikor este elment Dr. Nolanhoz, hogy beszámoljon a megfigyeltekről, a férfi már türelmetlenül várta.
– Tehát ön szerint House már abban a stádiumban tart, amikor képes teljesen józan helyzetfelismerésre. Ez meglep. Úgy értem, a tegnapi kirohanása után.
– Én azt vettem észre, hogy House inkább csak magányos.
– Ahogy hallottam, mindig is az volt.
– Tudom, de én nem úgy értem. Szerintem frusztrálóan hat rá, hogy nincs vele egy színvonalon állóakkal, már ami a tudását illeti. Hiányzik neki az a légkör, ahol ő lehet a zseni, ahol jelent valamit a szava.
– A munkahelyére céloz?
– Igen, végül is azt hiszem, igen. És a barátját, Dr. Wilsont is sokszor emlegeti.
– Igen, vele szoktam beszélni House állapotáról. Ő a barátja.
– Tudom.
– Furcsa, nemde? Hogy csak egy barátja van.
– Inkább sajnálatra méltó. Mindenesetre azt javaslom, hogy House immár fogadhasson látogatókat. Ha mást nem is, de legalább Dr. Wilsont.
– Rendben, még megfontolom. Nem tudom, ez mennyire zavarná össze a javulási folyamatát. Holnap még legyen mellette.
– Értettem. Akkor jó éjszakát, Dr. Nolan! – köszönt el a nő, és távozott a pszichiátriáról.

Másnap House már jobb hangulatban volt, hiszen visszakapta régi szobáját, és szabadon mozoghatott az épületben. Persze Lydia társaságát továbbra is kénytelen volt elviselni, de egy idő után már nem zavarta a nő, inkább élvezte a jelenlétét. Jókat beszélgettek sok mindenről: orvosi dolgokról, a Mayfield-ről, azonban House sosem engedte, hogy rá terelődjön a szó. Lydia mellett néha újra teljes értékű embernek érezte magát. Magának is nehezen vallotta be, de megkedvelte a doktornőt. Eddig is vonzónak találta, de most hogy kiderült, esze is van, még inkább vágyott a közelségére.
Hasonlóképp érzett Lydia is, bár még csak két napja ismerte a férfit, máris megbabonázta. Be kellett látnia, hogy már sokkal több köti House-hoz, mint orvos-páciens kapcsolat. Valójában ez csak azért történhetett meg, mert House nem volt őrült, sőt talán már beteg sem. Vagyis teljes mértékig férfi volt a javából.
Mindketten érezték, hogy kezd valami kialakulni köztük, de nem szabadott, hogy ez kiderüljön. Talán majd, ha House kikerül a klinikáról. Talán.
Így sétálgattak a klinika folyosóin egymás mellett, miközben House a körülötte élőket diagnosztizálgatta.
– Az a fickó ott klausztrofóbiás. Tipikus tünete, hogy állandóan kinn van, és nem bírja az emberek közelségét. Emellett persze hülye is, de az mellékes. Az meg ott, Mike, aki állandóan napszemüvegben van, fotofóbiás.
– Csak a fóbiákat képes észrevenni egy mozdulatukból, vagy esetleg mást is? – kérdezte Lydia.
– Ejnye! Cinikus hangot éreztem ki a kérdésből! – hördült fel House miközben egy néptelen folyosóra értek. – Julietnek például szinte biztos, hogy májdaganata van. Lassan olyan sárga lesz mint a tojássárgája, ráadásul állandóan verejtékezik…
– És engem mivel kezelne, Greg? – kérdezte Lydia, és szembefordult a férfival.
House összehúzott szemmel méregette a nőt.
– Szapora légzés, szívverés…
– Talán jobb, ha ezt nem diagnosztizáljuk.
Hirtelen elhatározásból odalépett a férfihoz, és megcsókolta. House viszonozta a kezdeményezést, és néhány másodpercig úgy érezte, hogy nem egy pszichiátrián van, hanem valahol nagyon messze mindentől.
Mikor szétváltak, egy pillanatig egyikük sem szólalt meg. Végül House ütötte el a kínos csöndet egy hülye poénnal.
– Ez is hozzátartozik a terápiámhoz? Nolan tud róla? Ha ez is a kezelés része, akkor holnap akár már ki is engedhetnek.
– Nem tudom, ez mennyiben járul hozzá a javulásodhoz, de odakint esetleg majd folytathatjuk.
– Mindenképp.
– Nolan azt mondta, hogy hamarosan fogadhatsz látogatókat.
– Most elérzékenyültem – fanyalgott House színpadiasan.
– De komolyan! Nem örülsz neki?
– Ne vedd fel ezt a stílust. Cameront juttatod az eszembe.
– Ő ki?
– Ezt most a terápia részeként kérdezed?
– Kíváncsiságból.
– Egy orvos a Princeton-Plainsboróban, aki állandóan az én állítólagos érzéseimen trappolt, mert azt hitte, megválthat az eszményi kedvességével. Most meg mit vigyorogsz? – kérdezte, mikor észrevette, hogy Lydia leplezetlenül mosolyog rajta.
– Elképesztő vagy, tudod?
– Naná!

Lydiának mindenesetre sikerült elérnie Dr. Nolannál, hogy House vasárnaptól fogadhasson vendégeket. Erről értesítették Wilsont is, akinek első dolga volt, hogy elmenjen barátjához. House-t egy asztalnál ülve találta abban a társalgóban, ahol a betegek találkozhattak rokonaikkal, barátaikkal. Nagyon örült, hogy végre viszontláthatja House-t, de ezt nem akarta túlzottan kifejezni, hiszen tisztában volt vele, hogy barátját a legkevésbé sem hatná meg. Így egyszerűen csak helyet foglalt a férfival szemben.
– Hello, House!
– Néked is üdv, vitéz lovag, ki vetted a bátorságot, és ellátogattál száműzött barátod tanyájára. Nehogy megkérdezd, hogy vagyok, mert itt hagylak.
– Oké. Akkor miről beszéljünk?
– Te jöttél ide, neked kell kezdeményezned! – vont vállat House.
– Szörnyen festesz. Néztél mostanában tükörbe?
– Tudod, idebenn a borotvapenge is öncsonkítási eszköznek minősül.
– Beszéltem Dr. Nolannal…
– Ki gondolta volna…!
– Hamarosan kiengednek.
– Ezek szerint meg tudok borotválkozni.
– Többek között – Wilson hallgatott egy darabig. – Még nem mondtak semmit arról, hogy visszajöhetsz-e dolgozni. Egyelőre engedélyed sincs. Még nem praktizálhatsz.
– Akkor se mehetnék vissza, ha lenne. Cuddy kirúgott. Amit a történtek után meg is értek.
– Visszavenne, hidd el. Fontos vagy neki, ahogy ő is neked.
– Dr. Wilson, ön pszichológiát is tanult az egyetemen? Vagy gyorstalpaló kurzuson végezte el a képesítést?
– Miért kell mindenből viccet csinálnod?
– Honnan veszed, hogy Cuddy fontos nekem? Itt vagyok már 2 hónapja, és azt hiszed, azon rágom magam, ami akkor történt? Itt is megy az élet tovább. Léteznek más nők is. Nem csak szent Jégkirálynő őfelsége.
– Te valamit titkolsz előlem – mutatott barátjára Wilson.
– Titkaim mint a tenger.
– Ki az újdonsült kiszemelted? Beteg nem lehet, hiszen nem buksz a hülyékre. Ezek szerint egy orvos? Várj… csak nem azt akarod mondani, hogy az őrangyaloddal kavarsz?
– Nem kavarunk – House ránézett várakozó tekintetű barátjára. – Csak csókolóztunk. Egyszer.
– Egyszer? Vagyis fogtok még? Tetszik neked?
– Te is újfajta terápiát indítasz rajtam?
– Mutass be neki!
– Minek? Majd ha kiengednek, talán bemutatom.
– Jó.
– Te megint hülye vagy. Nincs is semmiféle szerelmi történet. Csak azért találtam ki, hogy legyen mivel hencegjek előtted, mert úgy látom, te még mindig nem csajoztál be.
– Honnan veszed?
– Mert ha becsajoztál volna, azzal kezdted volna a mesélést. Ismerlek, égnél a vágytól, hogy elújságold nekem, ki a várományosa a negyedik Mrs Wilson címnek.
– Ez nem igaz és nem hiszek neked. Össze akarsz zavarni.
– Jól van, Wilson, most menj haza, és újságold el a nagy hírt, hogy hamarosan visszatérek halottaimból, és új erővel támadok az orvostudományra!
– Látom, tényleg jobban vagy. Most komolyan elküldesz? – kérdezte gyanakvóan Wilson, mikor House hessegető kezére nézett.
– Komolyan. Viszlát, Wilson. Nekem sajnos mennem kell. Vár a csajom.
House meg sem várta míg barátja válaszol neki, felpattant, és a kijárat felé vette az irányt. Azon tűnődött, Wilson vajon mennyit hitt el abból, amit neki mondott. Jó kedvre derítette, hogy találkozott hiszékeny barátjával, és megint sikerült ugratnia. Valamint az is megindította a fantáziáját, hogy már nem kell sokáig itt lopnia a napot.

Egészen pontosan még egy hétig tartott az az időszak, amikor Dr. Nolan meggyőződött House szervezeti tisztaságáról, és elméje épségéről. Ez időszak alatt Lydia már nem volt egész nap vele, csak néha látogatta meg. Ilyenkor pár szót váltottak, sétáltak, de más nem történt köztük. És vigyáztak, hogy ne is történjen.
House várta, hogy talán más is bejön hozzá barátján kívül, de Wilsonon kívül senki nem jött. Ő is kiengedése előtt még kétszer járt nála, illetve ő ment érte, mikor végre valahára hazaengedték.
Kiderült azonban, hogy House-t továbbra is felügyelet alatt akarják tartani, épp ezért nem saját lakásába mentek, hanem Wilsonhoz. Ezt először nehezen emésztette meg, de végül beletörődött. Első dolga volt, hogy megborotválkozott, aztán pedig elment motorozni régen látott mocijával, ami hűségesen várt rá, és Wilson volt oly kedves, hogy áthozta neki. Este nemigen volt kedve beszélgetni, inkább elvonult zuhanyozni, aztán aludni.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..