Nagyon fáj

Tíz perccel dél előtt House és Wilson lépett be a sarki étterem ajtaján. Tekintetükkel üres asztal után néztek, ám House egy másodperc múlva kiszúrta az ablak melletti asztalnál ücsörgő, magányos férfit. Odamentek, majd leültek a társaságába.
– Hát újra összehozott minket a kifürkészhetetlen… – mondta mosolyogva Lucas Douglas, miközben kezet fogott House-szal.
– Ő itt Wilson – mutatott barátjára a diagnoszta.
– Tudom. Elvégre utána nyomoztam.
– Hello! – köszönt Wilson is.
– Szóval? Miről is van szó?
– Ami azt illeti elég kényes az ügy. Elhoztam pár hivatalos dokumentumot, amelyek talán segíteni tudnak, bár a gazdáiknak minél előbb vissza kéne szerválnom – fogott bele House, aztán elővette az aktakupacot, és Lucas elé tolta.
– Sikkasztási ügy? – nézett az orvosokra Lucas.
– Valószínűleg – bólintott House. – Körül tudna még egy kicsit szimatolni egy bizonyos David Rossi háza táján? Úgy gondoljuk, hogy ez a néhány jogtalanul elcsórt papírkupac nem lesz elegendő bizonyíték ellene.
– Micsoda igazság! Jól van, nem bánom. Utána nézek az áldozatnak, és ha találok valami gyanúsat, esetleg terhelőt, hívom.
– De legyen gyors, mert nem érünk rá vele szórakozni!

Lucas csak bólintott, Wilson viszont furcsállva nézett barátjára.
– Miért ilyen sürgős? Azt hittem, az a lényeg, hogy Douglas minél alaposabb munkát végezzen.
– A lényeg az – magyarázta House, – hogy Rossit minél hamarabb kidobhassuk innen.
– Ez nem logikus – rázta a fejét továbbra is Wilson. – Mit nem mondasz el?

House nem válaszolt, mert nem akarta elmondani, hogy a délelőtt folyamán látogatást tett Rossinál is. Azt pedig végképp nem akarta bevallani, hogy a nagy sietség Cuddy miatt van. Belegondolnia is fájdalmas volt, hogy Rossi esetleg már le is csapott a nőre. Bár tisztában volt azzal, hogy ez egyelőre csak a fantáziája szüleménye, hiszen Cuddy ma nem is dolgozik, de mégsem tudott szabadulni a rémképtől.
– Minden logikus, Wilson – mondta végül. – Ha nem állítjuk le időben, csődbe viszi a kórházat.
– Csak azt ne mondd, hogy téged a kórház érdekel…!
– Ha nem tudnád, ott dolgozom. Eszemben sincs elveszteni az állásomat egy pénzéhes idióta miatt.
– Szerintem pedig Cuddy miatt… – kezdte volna Wilson a belemagyarázást, de House gyorsan a szavába vágott.
– Igen, igazad van, azt sem akarom, hogy ő valami hülyeséget csináljon. Ismerem, képes lenne rá. Főleg most, hogy oda meg vissza van Rossiért.

És még mielőtt Wilson reagálhatott volna a furcsa kijelentésre, House az asztal alatt belerúgott barátja lábába, aki ebből rögtön leszűrte, hogy jobb lesz, ha most hanyagolja ezt a témát.
– Nos… talán tényleg jobb minél előbb letudni ezt a dolgot – motyogta még.
– Persze azért az alaposság első rendű feltétel – fordult House ismét Lucashoz.
– Sokba fog ez kerülni magának – csóválta a fejét a magánnyomozó, de a diagnoszta csak vállat vont.
– Az igazság mindennél fontosabb! – mondta drámai hangsúllyal, majd felállt. – Akkor értesítsen, ha bármit kiderített!
– Rendben – azzal kezet ráztak, és a két orvos távozott az étteremből.

Mivel betege már nem volt, és a klinikára sem volt kedve lemenni, House úgy döntött, hogy a délutánja hátralévő részét otthon tölti. Azonban mikor felpattant motorjára, és gázt adott, mégsem otthona felé vette az irányt. Elhajtott Cuddy házához, ám az üresnek tűnt, és a nő kocsija sem állt előtte. Így kissé csalódottan fordult vissza, de elhatározta, hogy este is eljön még egyszer.

Csalódottsága csak még jobban fokozódott, mikor este ugyanolyan állapotban találta Cuddy háza környékét, mint délután. Nem értette, hol lehet ilyenkor a nő, és hogy egyáltalán miért lépett le egyetlen szó nélkül.

Aztán lelombozottsága egy-kettőre aggodalomba csapott át, mikor se másnap, se azután nem találta otthon a nőt. Vajon mi a fene történhetett vele?  House-nak eszébe jutott néhány teória, ami a nő eltűnését illette, és fájdalmasan konstatálta, hogy a legtöbb azzal végződött, hogy Lisa Rossival tölti az idejét. Végül ezeket mindig kizárta, hiszen míg a férfi bejárt dolgozni, a nő a kórházba sem jött be napok óta. Aztán a hét közepén, House-hoz újabb beteg került. Kicsit még örült is neki, mert legalább ezzel elterelte valamennyire a figyelmét. Persze minden este elmotorozott Cuddy házához, hátha észrevesz valami változást. Eleddig eredménytelenül.

Szerda este azonban, mikor szokásos vizitjét végezte, látta, hogy a nappaliban ég a villany. Azonnal leparkolt, és megindult a ház felé. Néhányat kopogtatott, aztán csak várt. Fél perc múlva fel is tűnt az ajtó mögött Cuddy, szűk szárú farmerben, és egy testhez simuló lila pulcsiban. Meglehetősen furcsa látványt nyújtott a férfi számára, hiszen nem ehhez volt hozzászokva, de még így se tudta levenni a szemét a nőről, aki viszont nem túlzottan örült a férfi váratlan felbukkanásának.
– Hol voltál? – szegezte neki rögtön a kérdést House.
– Nem hiszem, hogy rád tartozna. És nem is akarom elmondani. Azt sem akarom, hogy itt légy, szóval, kérlek, menj el! – hadarta a nő.
– Mi van? – nézett rá értetlenül a férfi. – Eltűnsz napokra, se szó-se beszéd, és most meg elküldesz?
– Igen.
– De beszélnünk kell!
– Nem kell, House. Menj haza! Vagy talán inkább Lydiához…
– Tessék? Te mi a francról beszélsz?
– Nem akarok a guminőd lenni, akit akkor veszel elő a szekrényből, amikor csak akarsz. Keress más játékszert magadnak! – Cuddy normális hangnemben beszélt, mégis minden szava erőteljes ütésként ért célt House agyában.
– Te… te… Mi ütött beléd? – House elképzelni sem tudta, hogy mi baja a nőnek. – Hol voltál? Tibeti agymosó kúrán? Szüzességi fogadalmat is tettél?
– House – vágott közbe határozottan Lisa, – fáradt vagyok. Nemrég értem haza, szeretnék kipakolni, lezuhanyozni, lefektetni Rachelt. Menj most el! Holnap találkozunk.

A férfi csak hallgatott, és összeráncolt homlokkal méregette a nőt. Nem hagyhatta ennyiben a dolgot, hiszen, ha most nem, akkor sosem derítheti ki, hogy mi történt Cuddyval.
– Hol voltál? – kérdezte harmadszorra is, immár csendesebben.

Lisa sóhajtott, végül úgy döntött, ő sem kerülgeti tovább a forró kását.
– Gondolkodnom kellett, így hazamentem. Ez a nagy titok.
– Min kellett gondolkoznod?
– Nézd, ne mondd nekem, hogy normális dolog, amit műveltünk! Épp hogy csak visszatértél közénk, én máris az ágyadban kötöttem ki, kétszer! Ez súlyos hiba volt, House! Nem lett volna szabad megtörténnie!
– Miket beszélsz itt össze? Mintha azt lehelted volna legutóbb szerelemtől áhítatosan a fülembe, hogy szeretsz. Vagy csak a pillanat heve hozta ki belőled?
– Nem, persze, hogy nem!
– Akkor?
– Ugyan már! Te is tudod, hogy mindig is éreztem irántad valamit! De ahogy eddig sem, ezután sem működne a dolog. Minden, ami történt az elmúlt két hétben kettőnk között, csak azért volt, mert olyan régen nem láttuk egymást, és hiányoztál. Nem akarok rosszat sem neked, sem magamnak, épp ezért döntöttem úgy, hogy itt az ideje visszatérnünk a megszokott kerékvágásba. És úgy teszünk, mintha mi sem történt volna…
– Nem gondolod, hogy erről nincs jogod egyedül dönteni? – vágott közbe House, aki mind jobban elhűlt a nőt hallgatva. Aztán mielőtt még Lisa válaszolhatott volna, sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak tudott motorjához bicegett. Sebtében magára kapta bukósisakját, és eltépett a helyszínről.

A düh elvakította, nem látta maga körül a környezetet, hogy merre megy, csak akkor eszmélt fel, mikor saját lakása elé ért. Indulatosan vágta be maga mögött az ajtót, ledobta kulcsát az asztalra, botját elhajította a szoba másik végébe, és a whiskysüveghez lépett. Látta azonban, hogy az üresen ásít a mennyezet felé. Mérgében erőteljesen a földhöz csapta, mely az ütközet következtében millió darabra tört. House egy felbőszült elefántbika módjára végigtaposott a törmeléken, és a szobájában álló szekrényhez ment. Lerángatta a tetejéről az elsősegély ládáját, fejre állítva kiborított belőle mindent. Turkálni kezdett a kötszerek és gyógyszeres dobozok között, majd kiemelte a kupacból a morfium feliratú csomagot. Kibontotta, és két adagot talált benne. Fogta a mellékelt gumiszalagot, rászorította felső karjára, így kirajzolódtak vénái. Sorba beadta magának mindkettőt, majd kábult elégedettséggel vette észre, hogy a gyógyszer hatott. Feltápászkodott a földről, és a konyhába indult. Igaz, lassan már mindenből kettőt látott, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Nem akart gondolkodni… Nem akart arra a nőre gondolni, aki miatt megint szarul érezte magát… Szarabbul, mint a Mayfielben valamikor is…

Kinyitotta a hűtőt, de csak sört talált. Magához vett egy üveggel, és visszabukdácsolt a nappaliba. Elkezdte levetni öltözékét.

Legyen. Ha Cuddy ezt akarja, legyen! Őt nem fogja érdekelni! Mekkora hülyeség is volt az ötlete… hogy elmondja a nőnek: mit érez valójában iránta… Mit is? Semmit! Igaza van Cuddynak, eddig sem működött, ezután sem fog… Soha nem is akart összejönni vele… Csak azért, mert jól néz ki… Na és? Cuddy egy aljas boszorkány, aki megbabonázta őt, egy doktori címmel rendelkező aktakukac, semmi más…

Lerúgta cipőjét is, de közben megbotlott a kanapé végében, így mint a nagyágyú elterült a földön, pontosan az üvegtörmelékek kellős közepébe.

Egy boszorkánytól jobb mielőbb megszabadulni! Soha nem szabad a szemébe nézni… soha… tessék már itt is van…! Vérvörös ruhában táncol a szemem előtt… Miért is kéne megint csalódni?… El akar nyelni… a sötét… a sötétség egyre csak közeledik… püföli a halántékomat… a fejemet feszíti… nagyon fáj…

Hatalmas, mozgolódó, sötét massza. House erre a látványra nyitotta ki a szemét. Aztán a kép tisztulni kezdett, mire lassan kirajzolódott előtte a dühös ábrázatú Wilson. Majd a képhez végre hang is tárult.
– Egy nagy rakás szerencsétlenség! Ez vagy te! Mit műveltél tegnap? Magadnál vagy egyáltalán? Meg is halhattál volna! Ez eszedbe sem jutott, mi?
– Ami azt illeti – nyöszörögte House, miután volt annyi ereje, hogy felfogja, miről prédikál neki Wilson, – feltett szándékom volt…
– Tessék? Megőrültél? Hónapok óta nincs a szervezetedben narkotikum, erre te hirtelen húsz milligramm morfiumot nyomsz magadba!
– Vedd vissza a hangerőt, mert kiszakad a dobhártyám! – morogta House, akinek semmi kedve nem volt barátja hablatyát hallgatni.
– Azt nem csodálom… Na gyere, állj fel! – azzal felsegítette a férfit a földől. – Ráadásul belefeküdtél a szilánkokba is. Csupa vér az arcod és a kezed. Mosakodj meg, utána beviszlek a kórházba, ott majd ellátlak.
– Kösz az anyáskodást, de egyedül is elboldogulok – ám szavait meghazudtolta, hogy kiegyenesedve rögtön megtántorodott.
– Ne játszd itt a nagyfiút, House! Bajban vagy! Ha ez kiderül, lőttek az engedélyednek!
– Rémeket látsz, Wilson. Mennyi az idő?
– Tizenegy óra.
– Nem kéne a klinikán rendelned?
– Mivel nem vetted fel a telefonodat, és még a kórházban sem voltál benn, gondoltam, megnézem, merre lehetsz. És ahogy látom, nem is tettem rosszul.
– Nagyon rosszul tetted! Menj vissza dolgozni, Jimmy, mindjárt megyek utánad én is…
– Nem hiszed, hogy hagylak ilyen állapotban motorra ülni? Mosakodj meg, öltözz fel normálisan, és majd én beviszlek.

House belátta, hogy hiába is akarna ellenkezni, Wilson ezúttal tényleg nem engedne a huszonegyből, így hát elindult rendbe szedni magát. Negyedóra múlva már Wilson kocsijában ültek, és a kórház felé autóztak. Sokáig hallgattak, de az onkológus nem bírta tovább, és megkérdezte.
– Mi történt tegnap?
– Nem tudom.
– Valami csak elvezetett addig, hogy belődd magad! Mi volt az?
– Nem tudom.
– Tényleg nem emlékszel, vagy csak nem akarod elárulni?
– Nem tudom…
– Ne szórakozz, House! Ha nekem nem is mondod el, akkor legalább beszélj Dr. Nolannel!

House nem válaszolt. Nem akarta elmondani senkinek, hogy miért akadt ki tegnap, ugyanakkor tudta jól, hogy ha most visszaesik, akkor neki befellegzett, végérvényesen. Talán tényleg beszélnie kellene Nolannel. Egyelőre elnapolta magában a témát, mert közben megérkeztek.

Első útjuk az egyes vizsgálóba vezetett, ahol Wilson ellátta House sebeit, lefertőtlenítette, majd letapaszozta a súlyosabbakat. Miután itt végeztek, felfelé vették az irányt. House az irodája előtt tudta lerázni magáról, a diagnosztaszobában azonban csapata rohamozta meg azonnal a betegük legújabb tüneteivel. Néhány percig némán figyelte őket, aztán felállt, és kávét kezdett készíteni magának. Fejfájása már elviselhetetlen volt.
– … a kezelésünk pedig nem hatott… House, figyel ránk egyáltalán? Mi történt az arcával? – kérdezte Tizenhárom megrökönyödve főnöke érdektelenségén. A férfi továbbra is csak a hátát mutatta csapatának. – Hé, jól van?
– Naná – morogta – Csak most kurvára nem érdekel a rinyáló beteg az idióta nyavalyáival.
– A nő haldoklik! – mondta nyomatékosan Foreman.
– Akkor gyógyítsák meg – vont vállat House, és a kávéjával a kezében átvonult az irodájába. Behúzta a sötétítőket, majd lerogyott kényelmes kis foteljébe, lábát a zsámolyon nyújtotta végig, és behunyt szemmel kezdte kortyolgatni a forró italt.

A magára maradt csapat szájtátva bámult a férfi után. Aztán egymásra néztek, és találgatásokba kezdtek.
– Szerintetek mi baja lehet? – kérdezte Hadley.
– Olyan, mintha egész éjjel nem aludt volna – mondta Taub.
– Annál itt többről lesz szó – vélte Foreman.
– Gondolod, hogy… esetleg… – nézett a Tizenhárom a neurológusra.
– Újra vicodinhoz nyúlt? Nem tartom kizártnak.
– Miért tette volna? – vonta meg vállát Taub.
– Mostanában amúgy is furcsán viselkedik, talán valamiféle magánéleti gond érhette.
– Ha az is – nézett a másik kettőre Foreman, – akkor sem teheti meg, hogy újra gyógyszerezze magát. Ha mégis, annak súlyos következményei lesznek.
– Segítenünk kéne neki… – Hadley a besötétített iroda felé pillantott.
– Ahogy a haldokló betegünknek is – mondta Foreman, és a táblához sétált. – House-szal ráérünk utána foglalkozni.

Lisa aznap reggel szintén kicsit zaklatottan érkezett munkahelyére, bár ez a pár nap szabadság jót tett lelkének. Sikerült tisztáznia magában néhány fontos kérdést, és meggyőződve elhatározásainak helyes voltáról vetette bele magát újra a rengeteg tennivalóba. Bár nagyon fájt neki mindaz, amit tegnap este mondott House-nak, mégis komolyan gondolta. Nem akart játszani. Ha a férfi nem tud választani közte és Lydia között, akkor majd ő megteszi helyette. Hiszen mielőtt ő elutazott, utolsó nap… akkor is ott ölelgették egymást a férfi irodájában. Ki tudja azóta, meddig nem jutottak el! És neki erre nem volt szüksége. Szerette a férfit, igen, de ez nem változtat semmin. Ideje túllépni a botlásokon.

Első látogatója természetesen Rossi volt, aki rémülten faggatta arról, hogy hová tűnt el napokra, mert ő már kezdett nagyon aggódni érte, de szerencsére sikerült elhitetnie a férfival, hogy sürgősen haza kellett utaznia a nővére miatt. Nem részletezte a dolgot, és Rossi sem erőltette a témát. Kifejezte visszatérése feletti örömét, majd elment dolgozni.

Valóban hazament a szüleihez, akiket szintén meglepett váratlan látogatása, de nagyon boldogok voltak, hogy lányuk végre pihen egy kicsit, és unokájukat is magával hozta. Rachel jól érezte magát, tetszett neki a más környezet, amit aztán hamar meg is szokott. És Lisa is egy kicsit kiszabadulhatott a mindennapok taposómalmából, magával foglakozhatott, akkor kelt, amikor jólesett neki, nem törődött semmivel, mobilját is, csipogóját is kikapcsolta. Senkinek nem szólt, hogy hová megy, így senki nem is tudta utolérni. Szülei bár nem kérdezték, miért ez a hirtelen utazás, sejtették, hogy Lisának problémái lehetnek, hogy menekül, de mivel nem látták súlyosnak a helyzetet, hagyták, hogy maga találjon rá megoldást.

Délutánba fordult az idő, mikor ismét kopogtattak irodája ajtaján. Felnézett, és mikor meglátta, hogy ki az, kissé összeszorult a torka. Wilson belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Aztán az igazgatónőre függesztette a tekintetét, és csak állt egy helyben. Lisa arra gondolt, hogy House talán beszámolt neki a tegnapi beszélgetésükről, és az onkológus most azért jött, hogy lebarmolja őt.
– Beszélnünk kell! – mondta a férfi.
– Hallgatlak – bólintott Lisa.
– Egy órával ezelőtt rátörtem az ajtót House-ra a lakásán, és abban a megindító látványban volt részem, hogy öntudatlan állapotban, kiütve fekszik, arccal előrezuhanva a véres üvegszilánkokban. Miután megnéztem, hogy él-e még egyáltalán, a hátára fordítottam, hogy magához térítsem, de semmi. Gondoltam, addig körülnézek a lakásban. Erre mit találtam a szobájában? Két adag, üres morfiumos ampullát. Miután felsoroltam magamban az anyámtól kezdve a sarki kocsmás anyjáig mindenkit, visszatértem hozzá. Ekkor kezdett eszméletéhez térni. Nem árulta el, hogy miért csinálta, nem mondott semmit, azon kívül, hogy kopjak le. Tehát megkérdezem: tudsz esetleg bármiről, ami kiválthatta House-ból ezt az őrületet?

Lisa némán és kétségbeesve hallgatta Wilson beszámolóját. Sosem hitte volna, hogy House így fog reagálni a tegnap estére. De ugyan miért? Ha van egy kis esze ő is tudhatná, hogy ezt nem folytathatják tovább. Most mégis megrémült, ahogy elképzelte a történteket. Aztán arra gondolt, hogy talán nem is miatta művelte ezt House, de ebben nem is mert reménykedni. Mindenesetre beszélnie kell a férfival, nem engedheti, hogy ismét tönkre tegye magát.
– Tehát? – szólalt meg újra Wilson. – Tudsz valamit?
– Hol van most?
– Gondolom, az irodájában.

Lisa nem is várt tovább, felpattant, és elindult felfelé, Wilsonnal a nyomában. Az irodát azonban üresen találták, így a teamhez néztek be a diagnosztaszobába.
– Hol van House? – kérdezte Lisa idegesen.
– Úgy öt perce ment el – magyarázta Tizenhárom. –  Eddig az irodájában kuksolt egy csésze kávé társaságában. Aztán átjött, benyögte, hogy „Csináljanak lumbálpunkciót!”, és kiment.
– Nem mondta hová?
– Mintha a mosdót emlegette volna – mondta Taub.

Az igazgatónő azonnal sarkon fordult, és elindult a férfivécé felé. Tétovázás nélkül belökte az ajtót, Wilson utána, és azonnal meg is találták a keresett személyt. House a csapnál állt, a mosdótálba kapaszkodva fejét a hideg vízsugár alá tartotta. Ahogy észrevette maga mellett a női magassarkúkat, kiemelkedett a víz alól, és csuromvizesen nézett két látogatójára. Lisa ijedten nézett a kitágult pupillájú, ködös szemekbe.
– Miért csináltad? – kérdezte elhaló hangon, de House nem válaszolt. – Ennyit nem ér az egész, House, ezt te is tudod!
– Minek küldted a nyakamra, ezt a hárpiát? – pillantott a férfi barátjára, aki az ajtó mellett állt.
– Ha tudtam volna, hogy így reagálsz… Igazán semmi szükség nem volt erre! – folytatta Lisa, és megragadta a diagnoszta karját – Wilson és én segítünk rendbe jönnöd, csak…
– Tudod mit? – morogta House, és lerázta magáról a nő kezét. – Inkább hagyj engem békén, és húzz a picsába!

Azzal elhagyta a helyiséget. Lisa könnyes szemekkel nézett utána, Wilson pedig őt figyelte felhúzott szemöldökkel.
– Azt hiszem… tartozol némi magyarázattal – mondta a nőnek, akiben egy világ dőlt össze, minden tervével és elhatározásával együtt. Elemi erővel tört fel benne a zokogás, és képtelen volt, de nem is akarta visszafojtani könnyeit. Egyik kezével most ő is a mosdókagylót markolta, másikkal az arcát törölgette.
– Én… én… nem tudtam… fogalmam sem volt, hogy őt ennyire… – összefüggéstelen szavai csak még szánalomra méltóbbá tették. – Mi van vele? Azt hittem…. azt hittem, hogy ő nem…

Wilson végül megsajnálta főnökét, odament hozzá, és átölelte.
– Nyugodj meg, és próbáld meg elmesélni, hogy mi történt! Rendben?
– Nem akarom, nem is tudom elmondani… Én csak… Én ezt nem bírom tovább! – mondta most már érthetőbben, és otthagyva Wilsont visszarohant irodájába. Azzal sem foglalkozott, hogy alkalmazottai mit szólnak viselkedéséhez, összepakolta a holmiját, és zaklatottan hazament.

De sajnos otthon sem tudott mit kezdeni magával, csak járkált fel-alá a történteken rágódva. Percről percre idegesebb lett, és nem tudta lenyugtatni magát semmivel. Rachelt és Tammyt sem találta otthon, hiszen ilyenkor szokásos napi sétájukat végezték, vagy épp a játszótéren ütötték el az időt.

Mikor már vagy a huszadik kört tette a lakásban, érezte, hogy megszédül. Hirtelen észbe kapott, és rájött, hogy ma még semmit nem evett. A konyhába sietett, és neki látott összedobni valami egyszerű kaját. Legalább addig is lekötötte a figyelmét. Gyorsan megebédelt, de ettől sem érezte jobban magát. Szerette volna felhívni House-t, ugyanakkor tartott is tőle, mert félt, hogy ugyanazzal az elutasítással találná szembe magát, mint a kórházban.

A nappaliba vonult vissza, maga alá húzott lábbal ült a kanapén, és Rachel egyik plüssmackóját gyömöszölte a kezével. Néha egy-egy könnycsepp elhagyta a szemét, és egyre csak gondolkodott. Százszor végigjátszotta magában a tegnap este lezajlott eseményeket, és House viselkedését. Bárhogy is próbálta mással magyarázni, mindig csak arra jutott, hogy a férfi talán mégis érzett iránta valamit, hiszen nagyon kiborult a visszautasítás miatt. Ha képes volt morfiumhoz nyúlni… túladagolta magát! Csoda, hogy nem halt bele…

Lisa érezte, hogy émelyegni kezd, de próbált nem foglalkozni vele. Tudta, hogy ha igaz a következtetése, akkor nagyon megbántotta House-t. De ha jobban belegondolt… tulajdonképpen így is-úgy is ez lett volna a vége. Nekik nincs esélyük együtt… és pont arra készült, hogy véget vet a House-szal megkezdett viszonyának. Hát most sikerült. Amennyire ismerte a férfit, tudta, hogy most nagyon sokáig nem lesz hajlandó vele szóba állni, így megbeszélni sem fogják tudni a dolgot.

Torkához kapott, majd hirtelen felállt, és elszaladt a vécéhez. Felhajtotta az ülőkét, és haját hátrafogva főlé hajolt. Egy másodperc múlva erős lökést érzett a gyomra tájékáról, és egy huzamba kihányta az ebédje felét. Aztán pár pillanat múlva a másik felét is. Ahogy érezte, hogy csillapodik az inger, megmosta arcát, és hátát a csempézett falnak vetve leült a földre. Nem értette mi baja van, hiszen semmi olyat nem evett.

Bár az is igaz, ennyit nem idegeskedett már régóta, mint amennyit az elmúlt hetekben. Folyton történt valami. És ez most már kezdett sok lenni. Még neki is. Akármilyen erős nő is volt.

Nem ment már vissza dolgozni aznap, inkább megvárta, míg Tammy hazaért Rachellel. Egy jó fél óra múlva, már otthon is voltak, és a bébiszitter rendesen meglepődött, hogy otthon találja az igazgatónőt. Lisa úgy döntött mára elengedi Tammyt, egyszer neki is lehet jó napja. Így a nap hátralévő részét lányával kettesben töltötte, és az igazat megvallva, nem is vágyott más társaságára.

House mindeközben magát rehabilitálta az irodájában, nem törődve senkivel, se Wilsonnal, se a csapatával, se a betegükkel, aki viszont lehet, hogy jobban járt volna, ha foglalkozik vele. De nem tette. Nem érdekelte senki más önmagán kívül.

Még Wilson is feladta a próbálkozást, hogy szóra bírja barátját, és kezdett valóban kétségbe esni House józan elmeállapotát illetően.

Persze House már lenyugodott kissé, és nem volt megőrülve, mégis tartotta a látszatot, mert ezt egyszerűbb taktikának találta arra, hogy ne kelljen élménybeszámolót tartania senkinek. Kivéve egy embert.

Megvárta míg munkaideje majdnem lejárt, akkor pedig motorra pattant, és meg sem állt két órán keresztül. Mikor leparkolt, és levette bukósisakját, egy ismerős, ámde kevésbé szeretett épülettel találta szembe magát. Felnézett a rideg kőfalakra, és egy pillanatig elgondolkodott. Felrémlettek előtte első itt töltött percei, órái, amik aztán szép lassan napokká, hetekké nőtték ki magukat, és ő egyre csak tűrt és várt, hátha jön a megváltó szó: szabad! Tudta, hogy most csak egy órára jött ide, mégis kissé zavartan lépett be ismét a zord falak közé.

Dr. Nolan azonnal fogadta, és érdeklődve nézett végig éppen belépő, hajdani páciensén. A két férfi kezet fogott, majd a fekete orvos hellyel kínálta House-t az egyik foteljében, aztán ő maga is leült, a diagnosztával szemben.
– Már azt hittem, meg sem látogatsz – kezdte mosolyogva Nolan.
– Én is.
– Mi a baj?
– Miből gondolod, hogy baj van? – morogta House.
– Egyelőre én kérdezek. Nem jöttél volna, ha nincs valami problémád, amit ne tudnál magadtól megoldani.
– Te sem fogod megoldani.
– Nem. Te fogod megoldani. Én csak segítek. Tehát, halljam a történetet!

House habozott egy darabig, de úgy döntött kivételesen az igazat mondja, hiszen nem véletlenül jött most ide.
– Belőttem magam. Tegnap este.

Dr. Nolan homlok ráncolva nézett a férfira, de mivel annak nem akaródzott folytatni, ő szólalt meg.
– Ez alatt mit kellene értenem? Újra vicodinhoz nyúltál?
– Nem szoktam vissza. Belőttem magam. És nem vicodinnal.
– Hanem?
– Morfium – nyögte ki végül House.
– Értem – bólintott Nolan. – Erre még visszatérünk, de most jöjjön a kulcskérdés…
– Miért?
– Pontosan.

House sokáig meredt némán maga elé, és azon tépelődött, hogy hogyan vázolja fel a helyzetet. De gondolatai ide-oda csapódtak, nem tudta rendszerezni őket.
– Túl bonyolult és hosszú  az egész.
– Van időm. Amennyit csak szeretnél.
– Nincs kedvem elmesélni az egészet.
– Akkor szedheted is a cókmókodat! Ha nem segítesz nekem, én sem tudok segíteni neked.

A diagnoszta egy jó darabig nézett Nolanra, végül lassan bólintott, mert belátta, hogy az orvos komolyan mondta az előbbieket.
– Az egész… minden akkor kezdődött, mikor visszamentem a kórházba. Én azt hittem, már túl jutottam a rajta… hogy képes vagyok elölről kezdeni… hogy újra a szemébe tudok nézni, de… – House-nak nehezére esett vallania, úgy érezte magát, mint egy büntetésben lévő kisiskolás a szigorú igazgató előtt. Épp ezért összeszedetlenül, sok-sok szünetet tartva beszélt. – Annyira összezavarodtam. Éreztem, hogy én is hiányoztam neki, és ahogy én sem akartam, hogy bejöjjön, és ilyen állapotban lásson, ő sem mert bejönni hozzám…
– Kiről beszélünk, House? – de mivel választ nem kapott, tovább faggatózott. – Ha nem is nevezed nevén, legalább azt áruld el, milyen körülmények kapcsolnak hozzá, mióta ismered, és mi volt eddig köztetek?
– A szexista beszólásaim a kapcsolat fogalmába tartoznak? – kérdezte gúnyosan House.
– Nem tudom. Attól függ, mennyit értél el vele.
– Ő a főnököm, szerinted mennyit értem el vele?
– Ki? Dr. Cuddyról van szó?

House lassan bólintott.
– Neked a főnököd tetszik?
– Ember! Láttad már azt a nőt?! – csattant fel House, bár maga sem tudta miért.
– Szóval jól néz ki?
– Hát… végül is nem, mert egy undorító hájas öreglány, akinek a segge két oldalt lefolyik a székéről, de… – aztán Nolanre kapta tekintetét, aki magasba szökött szemöldökkel figyelte. – Kurva jól néz ki.
– Értem – mosolygott a férfi. – Alkalomadtán majd megtekintem a hölgyet.

House erre csak fintorgott egyet.
– Tehát ott tartottunk, hogy visszamentél dolgozni, és a viszontlátástól ismét padlóra kerültél. Folytasd!
– Azért ne essünk túlzásokba, nem kerültem padlóra…
– Összezavarodtál.
– Egy kicsit. Azt gondoltam, Lydiával majd kimászom a gödörből, de nem ment… Az is idegesített, hogy Cuddy körül folyton ott legyeskedett egy másik pasas.
– Féltékeny vagy?
– Nem mondanám. Inkább csak… – House itt elhallgatott. Végigpörgette magában az eseményeket, belegondolt, hogy mit művelt, mikor beszélt Rossival, és aztán a tegnap estét is. – Én rájöttem, hogy az a gennyláda egy aljas csaló. Kisemmizi a kórházat, miközben Cuddy fejét szédíti. De nem szabad megtudnia, hogy rájöttem, épp ezért beszéltem vele, hogy innentől kezdve nem érdekel, mit művel Cuddyval. Csak aztán tegnap Cuddy is hozzátette a magáét. Miután napokig senki még a színét se látta, közölte velem, hogy jobb, ha itt és most befejezzük az egészet, mert minden csak azért történt, mert hiányoztunk egymásnak, és blablabla… Szokásos női hülyeségek.
– És ezen húztad fel magad annyira, hogy úgy érezted nincs más megoldás, minthogy betépjél.
– Valójában azon rágtam be, hogy elfogyott a whyskim.
– És azt pótoltad a morfiummal. Értem – Nolan előre dőlt foteljében, és úgy nézett House-ra. – Az indítékod mondhatni érthető. Elfogadható. Csak a módszert válaszd ki jobban legközelebb, ha tombolni akarsz. Ne nyúlj olyasmihez, amivel az engedélyedet, mi több: az életedet kockáztatod! Ha ő úgy döntött, hogy véget akar vetni a kapcsolatotoknak, engedd neki! És ha mégis szeret, ő lesz az, aki újra veled akar majd lenni.
– Az a baj, hogy tudom, hogy szeret.
– Miből gondolod?
– Egyik éjjel bevallotta, de ha nem mondja is tudom! Még a hülye is látja rajta…
– Nos, ez felvet némi problémát.
– Nem mondod?
– Szeretném, ha ezentúl rendszeresen beszámolnál nekem a történtekről. Nem muszáj idejönnöd, ha valami kisebb dolog történik, elég ha telefonálsz vagy írsz. De ha baj van, Greg, ne habozz felkeresni!
. Itt vagyok, nem? – House hátravetette a fejét a háttámlán, és felsóhajtott. – Az a legrosszabb, hogy én magam uszítottam rá Rossit, és tudom, hogy be fog dőlni neki, mert menekülni akar… És ez nagyon fáj…

A napok ezek után elég feszülten teltek a Princeton Plainsboro Kórházban. És bár látványos csetepaté nem volt senki között, érezhető volt a fagyos levegő, bármelyik folyosóra is lépett az ember.

Egyik beteg követte a másikat, és House úgy érezte jobb módját nem is találhatná annak, hogy távol tartsa magát főnökétől. Akármit is mondott neki Nolan, haragudott a nőre, hiszen még csak egy esélyt sem adott kettejüknek. Aztán végül ő is úgy döntött, hogy rendben van. Többé nem keresi Cuddyt, történjen akármi. Ha ő Rossival akar lenni, ám legyen. Csak nehogy a végén túl nagyot koppanjon az a csinos kis hátsója – gondolta mindig kárörvendően.

Még több okot adott örömének, hogy Lucas hétfőn telefonált neki, hogy a hétvégén kiderített néhány infót Rossiról, amiket jó lenne megbeszélni, de semmiképpen sem telefonon. Így abban egyeztek meg, hogy kedd délben ismét találkoznak. House úgy döntött ezúttal nem viszi magával Wilsont. Mostanában amúgy is kevesebbet beszéltek, s ha mégis váltottak pár szót, inkább csak semleges témákról.

Wilson azért megkérdezte, hogy House elment-e Dr. Nolanhez, és mikor kapott egy kielégítő választ, nem is firtatta tovább a dolgot. Kettejükre bízta ezt az ügyet. Így is épp elégszer avatkozott már bele barátja életébe, amit tulajdonképpen szent céljának is tartott, de most elege volt belőle. Nem értett egyet sem House-szal, sem Cuddyval, így jobbnak látta kiszállni a balhéból, amíg vége nem lesz.

A keddi találkozó azonban nem jött össze Lucasszal, mert House aktuális betegét sürgősen meg kellett műteni, méghozzá igen veszélyes körülmények között. Fiatal, terhes páciensének azonnali szívműtétre volt szüksége. Elég ritka esete állt fenn a szívbetegség és terhesség együttes megjelenésének. Veszélyes volt mindkét életre nézve, hiszen a magzat még csak huszonkét hetes volt, és bármiféle komplikáció a baba vagy a mamája azonnali halálhoz is vezethetett. Ezt a beavatkozást House senkire sem bízta volna, így is ott volt vele a műtőben Foreman, Chase, Taub és Hadley. És ha még nem lett volna eléggé ideges a kockázat miatt, rátett egy lapáttal, hogy Cuddy a galériáról készült végignézni a műtétet. House vigyázott, hogy még csak véletlenül se nézzen fel rá, sőt úgy tett, mintha ott se lenne.

Egész jól haladtak a műtéttel, bár a beteg vérnyomása az extrakorporális keringés bekapcsolása miatt nagyon alacsony volt végig, és a baba szívfrekije is csökkent, de a monitor nem jelzett nagyobb problémát. Egészen egy órán át, amikor is egyszer csak a méhösszehúzódások egyre erőteljesebbek lettek. Ami baj volt. Vészesen csökkent a lepény vérellátottsága, és romlott a baba oxigenizációja is. Az anya szívproblémáját már megoldották, de ez a komplikáció megbonyolította az operációt. Mindenki egyre idegesebb lett.

Hirtelen Cuddy hangja töltötte be a műtőt.
– House, vegye le az EK-ról! Azonnal!

Mire a férfi felnézett, és csak egy rövidet bólintott. Nem is tehetett mást. A nő megmarad már, most a baba volt veszélyben. Amint levették őket az EK-ról, mindenki felsóhajtott, mert egy pillanatra stabilizálódni látszott a helyzet, de a kicsi szív nem bírta tovább. Háromszor próbálták kiütni, eredménytelenül.
– Kortikoszteroidot neki! – hangzott fentről ismét az igazgatónői utasítás.

De House ekkor már a fejét rázta. Tudta, hogy felesleges. De Cuddy nem akarta, hogy annyiban hagyja, House nem engedheti, hogy meghaljon a gyerek!
– House! Add már be neki!
– Vége, Cuddy! – üvöltötte felnézve a nőre. – Nem tehetek semmit.

Szavait csak még nyomatékosabbá tette a mellette sípoló gép, ami a baba szívkondícióját mutatta. Cuddy idegesen kiviharzott a zárt helyiségből, és House tudta, hogy lefelé tart.
– A halál ideje: tizenhárom óra huszonegy perc – mondta még halkan, azzal otthagyta a műtőt.

Amint kilépett, és letépte magáról a sapkát és a maszkot, Cuddy csörtetett felé, ordibálva.
– Mondtam, hogy add be neki! Hagytad őt meghalni! Nem is akartad megmenteni…!
– Fölösleges üvöltöznöd! Nem tehettem már semmit érte, és ezt te is tudod! – vágott a szavába House, szintén paprikás hangulatban.
– Megmenthetted volna! De téged csak a hülye rejtvényed érdekelt! Sokkal jobban kellett volna a babára figyelned!
– A nő volt a betegem, akit meg is gyógyítottam!
– Megölted a gyerekét!
– Nem öltem meg, és hagyd abba ezt a rinyálást! Nem te voltál ott! Legközelebb bevonulhatsz te is három kiló aktával a kezedben műteni, majd attól biztos sikeresebben végzed el!
– Ne gyere most azzal, hogy már nem vagyok igazi orvos! Most nem rólam van szó, hanem arról, hogy hibát vétettél, és ezért felelni fogsz!
– Szerintem pedig igenis rólad szól az egész! Te meg a nyavalyás gyerekmániád! Nem is érdekelt volna az esetem, ha nem épp egy terhes nő lett volna! És nem patáliáznál itt velem minden szaros kölyök miatt, ha sikerült volna teherbe esned!

Cuddy erre elhallgatott, és könnyes szemmel nézett a férfira. Észre sem vették, de körülöttük egész nagy tömeg gyűlt össze. Azok akik a műtétről kijöttek, akik épp csak arra jártak, és mindenki, aki meghallotta heves szóváltásukat, odasereglett.
– Dögölj meg! – vetette még oda remegő hangon Lisa, azzal sarkon fordult, és visszasietett irodájába. House-nak sikerült ismét a lelkébe taposnia, méghozzá – ő úgy érezte – acélbetétes bakanccsal. Magára zárta az ajtót, és keserves zokogásba kezdett. Rachelre gondolt. Nagyon szerette a lányát, de tény és való, hogy egész életében egy saját babára vágyott. És egyik legnagyobb veszteségének érezte, hogy nem élhette át a terhesség nyújtotta legapróbb örömöket sem. Szeretett volna sikítani vagy egyszerűen csak kifutni a világból, de nem tehette. Ő nem tehette meg.

Hirtelen elakadt a lélegzete, érezte, hogy megint rosszul lesz. Kisietett a mosdóba, és újra kiadta gyomortartalmát. Úgy tűnt, a túl nagy megrázkódtatásokat szervezete egyre kevésbé volt hajlandó tolerálni.

Eközben a szócsata színterén egyedül maradt House körbenézett, és a jelenlévők fejét is leordította.
– Maguk meg mi a faszt bámulnak? Nincs jobb dolguk?

Ő is le akart volna lépni, ám a tömegből ekkor kivált egy alak, és utánaszólt.
– House! Ezt nem ússza meg szárazon! – A kakaskodó Rossi volt, és ahogy a diagnoszta hátrafordult hozzá, a férfi jobb horogjával találta szemben magát.

Persze a találkozás csak egy másodpercig tartott, hiszen House rögtön utána a földön kötött ki, viszont meglehetősen intenzív volt. House pislogott is párat, mire újra tisztán látott. Wilson fogta vissza Rossit a verekedéstől, és inkább elterelgette a helyszínről.

House feltápászkodott, ledobálta magáról a műtősruhát, és elbicegett az irodája felé. Pár perc múlva csapata is és Wilson is ott volt a diagnosztaszobában Chasszel és Cameronnal kiegészülve.
– Remélem, ez a kis incidens nem jut Cuddy fülébe – mondta közéjük lépve House, miközben szemére nyomta a már jól ismert jeges tömlőt. – Nem lenne jó, ha miattam fenekelné el a kis selyemfiúját.
– Biztos lehetsz benne, hogy meg fogja tudni – vágta rá Wilson idegesen. – Ha mástól nem, én magam mondom el neki!
– Ugyan minek?
– Rossi is túllőtt a célon, és maga is – csóválta a fejét Foreman.
– Nem volt joga behúzni House-nak! – csattant fel Cameron.
– Maga mit keres itt? – nézett rá House hunyorogva. – Újabb esettel akar megajándékozni? Remélem, nem egy terhes nő!
– Beszélned kell Cuddyval! – mondta nyomatékosan Wilson.
– Eszemben sincs beszélni vele… Minek? Hogy még jobban telebőgje a vállamat?
– Rossi viselkedése nem maradhat büntetlenül – szólalt fel ismét Cameron.
– Na jó. Nekem ‘sokk’ volt ebből a napból, szóval… Maga – itt Cameronra nézett – fogja a pincsikutyáját, és tipli! Maguk – ekkor a csapatára nézett – nyomás a klinikára! Wilson, te meg – barátjára nézve gondolkodóba esett, majd legyintett – te meg húzz vissza a rákosaid közé!

Mindenki megmozdult, és egy-kettőre ki is ürült a terem, csak Wilson maradt még ott egy fél percig. Villámló szemekkel nézett barátjára, végül ő is csak annyit mondott:
– Ennek lesz még folytatása, abban biztos lehetsz – azzal elhagyta a szobát, és House tudta, hogy nem saját irodájába ment, hanem Cuddyhoz.

Nem is tévedett, hiszen három perccel később az igazgatói iroda ajtaján hangosan kopogtattak. Lisa el sem tudta képzelni, mit akarnak még ezek után tőle, és csak remélni merte, hogy nem House jött le hozzá. Odasétált, és elfordította a kulcsot. Megtörölte szemeit, utána nézett fel a belépő Wilsonra.
– Nehogy nekem védeni kezd House-t… – monda csendesen.
– Khm… eszemben sincs. Viszont azt hiszem, Rossi kis magánakciójáról nem hallottál még.
– Miről? – Lisa értetlenül kapta fel fejét.
– Miután eltűntél, Rossi padlóra küldte House-t. Nekiesett. Ha nem fogom vissza, ráveti magát.

Lisa nem válaszolt azonnal. Elszánt tekintettel nézett Wilson szemeibe.
– Megérdemelte.
– Tessék? – fakadt ki az onkológus.
– Jól hallottad! Elegem van House-ból! Túl sokáig ment el, és megérdemelte! Egy pillanaton múlt csak, hogy nem én magam húztam be neki!
– De az te lettél volna! – magyarázta Wilson. – A te jogod megbüntetni House-t, és ezen a téren nincs is kifogásom ellene, de Rossi ezt a jogot elbitorolta tőled!
– Nem érdekel! Örülök annak, amit csinált!
– De ez… ez…
– Igen?
– Ha ezt ennyiben hagyod, az emberek azt fogják gondolni, hogy…
– A legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak az emberek!

Wilson megrázta a fejét, és hátat fordítva az ajtóhoz ment. Keze már a kilincsen volt, de azért még visszaszólt.
– Na haragudj, hogy ezt mondom, de… kezdetek nagyon gyerekesen viselkedni.
– Nézd, Wilson, House folyamatosan megaláz. Nem csak, amikor ketten halljuk, hanem bárki előtt! És én már unom! Elfelejti, hogy ki itt a főnök valójában! És haragszom rá! Nem elég, hogy napok óta hozzám se szól, s ha mégis, úgy beszél velem, mintha épp a kutya szájából rántott volna ki. Nem kérek belőle többet, köszönöm!
– Rendben – Wilson tudta, hogy a nőnek is igaza van, mégsem tudatta vele. Kisétált az ajtón, és visszament dolgozni.

Lisa elhatározta, hogy mindenesetre nem hagyja ennyiben a dolgot. Másnap délelőttre összehívta az igazgatótanácsot, hogy kicsikarjon valamiféle büntetést House részére abban az esetben, ha a továbbiakban nem tartaná be a kötelezettségeit, úgy mint: kötelező klinikai munka, a papírmunka heti leadása, és a többi, és a többi… Ami azt illeti, nem sokat kellett győzködnie a tanács tagjait, hogy beleegyezzenek az általa szabott feltételekbe.

Elégedetten hagyta el a tanácstermet, és a bosszú édes örömében fürödve lépkedett végig a bejáratni csarnokon, ahol egy ismerős, farmerdzsekis figurán akadt meg a szeme. Közelebb ment hozzá, és megszólította a neki éppen háttal bámészkodó férfit.
– Maga mit keres itt már megint?

Lucas Douglas hirtelen fordult meg a tengelye körül, és meglepetten nézett az átlátszóan kék szemekbe. Majd lassan elmosolyodott.
– Oh, hello! – köszönt, és zavartan folytatta. Mint mindig, amikor egy olyan nővel beszélt, aki tetszett neki. – Én csak… erre jártam. És maga? Hogy van mindig?
– Kösz, jól – Cuddy elmosolyodott a férfi esetlenségén. Eszébe jutott, mikor annak idején a férfi udvarolni próbált neki, és még jobb kedvre derült. – Szeretném azt feltételezni, hogy nem House az oka, hogy itt van, de minden bizonnyal, az ebbe vetett hitemet el is felejthetem. Ugye?
– Ha nagyon szeretné, akkor okként magát is megjelölhetem.
– Nagyon kedves… De most komolyan: miért van itt?
– Tudja, maga túl okos ahhoz, hogy hazudjak, viszont az igazság, fájdalom, nem publikus. Így kénytelen leszek a sokat sejtető, bölcs hallgatásba burkolózni.

Lisa elnevette magát.
– Maga még mindig képtelen befogni a száját!
– Valóban… – Lucas kényszeredetten mosolygott, majd felcsillanó szemekkel nézett a nőre. – Meghívhatom egy italra?
– Lucas! – csattant egy ismerős, mély hang, nem messze tőlük. House közeledett feléjük, kissé ingerülten. – Mi a francot keres itt?
– Bocs, de sürgősen beszélnünk kell. Mivel lemondta a tegnapi…
– Pofa be! – morogta House, mikor odaért, és lopva Cuddyra pillantott. A magánnyomozó ebből már tudta, hogy nem kéne még jobban elszólnia magát.
– House, beszélnünk kell! – szólt közbe Lisa.
– Nagyon sajnálom – nézett rá House a legszínpadiasabb arcával, – de most nem érek rá…
– Befelé az irodámba! Most! – kiáltott rá a nő, ellentmondást nem tűrő hangon. A diagnoszta habozott egy pillanatig, végül megindult Cuddy irodája felé, de még odaszólt Lucasnak.
– Rögtön jövök.

Miután Lisa is bement, becsukta maguk mögött az ajtót. Odasétált asztala mögé, majd kényelmesen elhelyezkedett székében. Elővette mappájából a határozatot, és csak azután függesztette tekintetét a még mindig egy helyben szobrozó férfira.
– Nos – kezdett bele nyugodt hangon mondandójába. – Most jöttem az igazgatótanács üléséről.
– Basszus, akkor azért nem volt Wilson sehol ma reggel! – kotyogott közbe House, de Cuddy nem zavartatta magát.
– Oda lyukadtunk ki, hogy… a vezetőség nincs megelégedve a munkáddal…
– Micsoda? – értetlenkedett a férfi.
– Épp ezért kiállítottuk ezt a dokumentumot, amely szankcionálja mindazon feladataidat, amelyek a munkaköri leírásodban szerepelnek. Tessék! – Lisa House felé nyújtotta a papírlapot. – Olvasgasd! Ami azt illeti, be is biflázhatnád, nehogy a végén csúnyán megüsd a bokádat.

House kerekre tágult szemekkel bámult hol a kezébe nyomott irományra, hol a negédesen mosolygó Cuddyra.
– Ez egy vicc, ugye?
– Már hogy lenne vicc? – replikázott a nő. – Nagyon is komoly. Más mondanivalóm nincs. Elmehetsz!
– Álljon meg a menet! – emelte meg a hangját a férfi. – Elvárom, hogy megmagyarázd, mi ez a hülyeség!
– Én is nagyon sok mindent elvárok, House – Lisa élvezte, hogy szavainak ilyen blokkoló hatása van. – Tudtommal nincs beteged, úgyhogy irány a klinika!
– Csak nem gondolod, hogy bedőlök ennek az aljas húzásodnak?! – House egyre idegesebb lett.
– Nem kell bedőlnöd. De ha nem talállak öt perc múlva az egyes vizsgálóban egy csöpögő orrú beteggel, akkor annak súlyos következményei lesznek.
– Ennyire mélyre még te sem süllyedhetsz…
– Nem egyedüli döntés volt, és a tanács így határozott. Most pedig dolgom van. Ahogy neked is. Kifelé!

A férfi elindult, de mielőtt kiléphetett volna az ajtón, Cuddy még utánaszólt.
– A barátodnak pedig mondd meg, hogy keressen otthon. Munka után.

House-nak azonban eszében sem volt a klinikára menni. Lucas megvárta őt odakint, és amikor újra felbukkant, odament a dokihoz.
– Megint rosszalkodott, House?
– Na menjünk! – mondta, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

Úgy döntöttek, nem nyilvános helyre mennek, mert nem akarták kockáztatni, hogy bárki más is együtt lássa vagy kihallgassa őket. Beültek Lucas kocsijába, és a városban köröztek, amíg a férfi mindenről beszámolt, amire eddig jutott.
– Szóval a lényeg az, hogy sikerült nagyon a közepébe nyúlnia – magyarázta Lucas. – Kiderült, hogy David Rossi… kapaszkodjon meg! David Rossi nem létezik!
– Hogy mi??? – House nem akart hinni a fülének. Tátott szájjal bámult a mellette ülő férfira, aki viszont csak vigyorgó oldalpillantásokat vetett rá, hiszen közben az utat is figyelte.
– Jól hallotta! Utána néztem, hogy honnan jött, hol dolgozott ezelőtt. Az itteni önéletrajza szerint a philadelphiai Woostock műszergyártó cégnél dolgozott ugyanebben a munkakörben, igen magas beosztásban. Azelőtt a chicagoi Binnie és Binnie gyógyszervállalatnál, szintén a vezetőséghez közeli helyen. Folytassam?
– A lényeget!
– Körbeérdeklődtem ezeknél a cégeknél, és mindenhol hülyének néztek – ráadásul telefonon keresztül, – hogy mégis milyen Rossiról beszélek, pláne Davidről. Náluk soha még csak meg sem fordult ilyen nevű munkatárs.
– Szóval kitalált munkahelyekkel dicsekedett?
– Nem egészen. Belenéztem a rendőrség nyilvános aktáiba, és néhány jó kapcsolatomat kihasználva, a kevésbé nyilvánosakba is. Az elmúlt négy-öt évben mindkét cégnél történtek kellemetlen ügyek. A bevételek egyre csökkentek, a vállalat vagyona jócskán megcsappant, végül a csőd szélére jutott. Senki nem sejtett semmi törvénytelent. És egészen véletlenül mindenhol nő az igazgató. Ismerősen hangzik?
– De hogy úszta meg?
– Ez jó kérdés. Mielőtt minden kiderülhetett volna, lelépett. Azóta senki nem látta egyik helyen sem azt a személyt, aki elsikkasztott több millió dollárt. Egyszerű, ámde nagyszerű trükkel végzi a dolgát: új helyen, új személyazonossággal.
– Csúcs! – House csak ennyit bírt kinyögni a végén.
– Az! – bólintott Lucas. – Ötszáz dolcsi lesz. Eddig.
– Mennyi? – a diagnoszta azt hitte, rosszul hall.
– És ezzel még nincs vége a sztorinak, plusz engem is egyre jobban kezd érdekelni az ügy, szóval… úgy döntöttem, kutakodok még. És mivel ez már több, mint egyszerű sikkasztás, értesíteni kell a rendőrséget.
– Ha szólunk a zsaruknak, engem is lecsuknak – szólt közbe House. – Pár aktát ugyanis én nyúltam le.
– Nyugi. Magának nincs más dolga, mint szépen visszacsempésznie azokat az iratokat a helyükre. A többi már az én dolgom. És a rendőrségé.
– Miért tenné ezt meg értem? – vonta össze szemöldökét a doki.
– Felebaráti szeretetből – mosolygott rá Lucas úgy, mint aki forgat valamit a fejében. – Persze ha jobban tetszik, akkor azt mondom, hogy nem magáért teszem.
– Akkor miért?
– Az maradjon az én titkom. Vagy felszámolhatom ezt is munkadíjként.
– Inkább tartsa meg magának! Rendben. Mondjuk visszateszem az iratokat a helyükre. És mi lesz akkor, amikor kirobban a botrány?
– Egyelőre nem robban. Emiatt megnyugodhat. Utána kell még járnom néhány dolognak. Ha minden tutira összejön, szólni fogok. Addig is próbálja kerülni Rossival a konfliktust, és nem feléleszteni a gyanakvását. Ha megneszeli, hogy szaglászunk, azonnal elillan.

Időközben visszaértek a kórház parkolójába. Lucas fékezett a bejárat előtt, hogy utasa ki tudjon szállni. House a kocsi ablakából szólt még vissza.
– Kösz az infókat. A számomat tudja. Viszlát!
– Hé! – Lucas felfelé tartott tenyérrel kinyújtotta karját. – Az ötöst…

House megcsóválta a fejét, és kivette a pénzt a zsebéből.
– Basszus! Azt hittem, elfelejtette…

Ahogy visszasétált a kórházba újabb látnivalón akadt meg a szeme. Cuddy és Rossi ácsorogtak a nő irodájának ajtaja előtt, egymás legintimebb zónájában. A férfi épp leheletkönnyű csókot adott Lisa szájára, mikor ütemesen összecsapódó tenyerek zajára kapták félre a fejüket.
– Hát ez fantasztikus! – ordibálta a gúnyosan vigyorgó House hangosan, hogy mindenki jól hallja. – Színházban nem lehet látni ilyen gyönyörű színpadi csókot!
– Fogd be a szádat, House! – sziszegte felé Cuddy, akit megint felidegesített, hogy a diagnoszta a legrosszabb pillanatban jelent meg a színen. – Ha jól tudom, a klinikán kéne lenned.
– De mint látod, nem vagyok ott.
– Látom. És ezzel megsértetted a külön neked kiállított szabályzatot. Első ízben. Most még csak az osztályt vesztetted el. A következő szabályszegésnél az állásodat fogod.
– Hogy mi?
– Jól hallotta, House – szólt közbe Rossi is. – És most takarodjon innen!

Azzal kinyitotta Lisa előtt az ajtót, aki vetett még rá egy „Most légy okos, nagyokos!” pillantást, és bement irodájába, a férfi pedig követte.

House ott maradt ledöbbenve. Majd lassan elindult felfelé a lifttel, de nem csapatához ment, hanem Wilsonhoz. Benyitott, és kivételesen nem ment beljebb, megállt a küszöbön.
– Ez még Cuddytól is aljas húzás volt – jegyezte meg.
– Sajnálom. Nem tehetek érted semmit. Én mondtam, hogy ennek még folytatása lesz…
– Hogy egyezhettél bele ebbe a szarságba? – vonta kérdőre barátját House.
– Többség döntött. Tudok róla, hogy az elmúlt órában is blicceltél. Most még csak az osztályvezetői pozíciód ugrott, estére lehet, hogy már állásod se lesz.
– Szóval Cuddy nem szórakozott…
– Nem szórakozott. És most, ha megbocsátasz, dolgom van, House.
– Megbocsátok – morogta még, aztán elhagyta barátja irodáját.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..