Karjaimban aludni el

Egész testemben reszketek, és kényszeresen morzsolgatok ujjaim közt valami ragacsos ruhafoszlányt. Az agyam folyamatos vetítés helyett összemosódott képekben villantja fel és sulykolja belém az elmúlt órák és a jelen történéseit. Természetesen fittyet hányva az időrend szabályaira.
…Éppen utolérlek még a liftben, s besurranok a záródó ajtó előtt. Megforgatod szemeidet, mint mindig, amikor már eleged van a kiabálásomból, és szívesebben lépnél le a közelemből. De én nem engedek. Hiszen én parancsolok. Az van, amit én mondok.
– Továbbra sem érdekel, most mivel próbálsz mentegetőzni.
– Akkor minek vágtattál utánam?
– Azt akarom, hogy azonnal hívd fel Stevensont, amint az irodádba értél. Kérdezd meg, milyen lehetőségeid maradtak.
– Azt akarod? Mintha a követelőzést beszüntettük volna. Nem is tudom… ó, megvan! Amikor kibékültünk. Talán rémlik még neked is.
– House, mondtam már! Itt most nem rólunk van szó!
– Amikor szakítottál velem a lelethamisítás miatt, akkor sem rólunk volt szó, igaz? Jelen esetben mire számítsak? Elengedsz egy dádával, vagy mehetek megint összeszedni a holmimat?
– Tudom, hogy túlzás volt. És százszor bocsánatot kértem érte, de ne akarj a bűntudatomra apellálni! Próbálok a főnöködként gondolkodni, még akkor is, ha a barátomként is akkora segg voltál, hogy hátulról mellbe támadtál.
Közben kinyílik a liftajtó, és én egy dühös szemvillantással otthagylak…

…Meghallom a hatalmas robajt, ami valahonnan egészen közelről érkezik, robajlás, üvegcsörömpölés, törés-zúzás, aztán sikoltozás és kiabálás hallatszik. Összeszűkült szemekkel pillantok ki irodám üvegajtaján, de nem látom pontosan, mi történt, így sebtében a folyosóra sietek. Kiérve érzékelem először, hogy a borzalom bűze járja át a kórházat. Kiáltásfoszlányok jutnak el fülembe.
– A hátsó bejárat felől!
– Ez legalább kilencvennel jött…
– …egy öngyilkos merénylő…
– Rengeteg sebesült van még!
-… és pont a sürgősséginél…
A sürgősségi? Jaj, ne. Hatalmasat dobban a szívem, de igyekszem nyugodt maradni. Elkapom az egyik mellettem elrohanó nővér karját.
– Mégis mi a fene történt? – kérdezem emelt hangon túlüvöltve a csatazajt.
– Az ételszállító kamion! Belehajtott az épületbe a kamion! – üvölt vissza, és már fut is tovább a baleset helyszíne felé. Pár másodpercnyi szívsokk után követem példáját…
…Orromat ínycsiklandó kávéillat üti meg, mikor először tudatosul bennem, hogy ébren vagyok. Résnyire nyitom a szemem, és te ott ülsz az ágy szélén, kezedben a kávéscsészével. Minden öltözéked egy szál törülköző. Megindul fantáziám, és vadabbnál vadabb gondolatok járnak a fejemben. Végre letetted a csészét az éjjeliszekrényre, és közelebb csúszol hozzám.
– Jó reggelt, Birodalmam Úrnője! – duruzsolod a fülembe, és én már alig bírok magammal. Hátamra fordulok.
– Ez az én birodalmam, Mylord – motyogom, majd tágabbra nyitom a szemem, hogy szemügyre vehesselek. Szemeid szikráznak a napfényben, most egészen világosak, gyönyörködöm. Bőrödön néhol még megcsillan egy-egy vízcsepp, üde és friss vagy. Kívánni való, mint egy zamatos gyümölcs. – Mi ütött beléd? Kávéval ébresztesz? Te? Engem?
Motyogom mosolyogva, de bánom is én az okát, hogy mért teszed. Levettél a lábamról, és én, mint mindig, most is óvatlanul belelépek csapdádba. Ha az egyáltalán. Felülök, mert észreveszem, hogy egy vízcsepp épp a válladon szökik lefelé. Lecsókolom, majd számmal elindulok, hogy felkutassam testeden a többi kóbor cseppecskét.
Bár én nem zuhanyoztam, és vizes sem vagyok, te is hasonlóképpen cselekedsz, és ez már önmagában lázba hoz. Csakhamar elfogy a kutatnivaló, akárcsak köztünk a távolság. Már számat téped vadul, szenvedéllyel, s én szorítlak magamhoz foggal-körömmel. És járjuk a táncot, szerelmünk táncát, mind gyorsabban, mind hevesebben. Míg ki nem fulladunk az utolsó kűrben…

…Nem, nem, nem, az lehetetlen! Ordít bennem a hang. Szívem dübörög, és a félelem úgy árad szét ereimben, oly alattomban kúszik, mint a méreg, mely lassú kínhalállal kecsegtet.
Emberek hevernek szanaszét a földön. Véreznek, nyöszörögnek, sírnak. Aki egyiket sem csinálja, annak már mindegy. Betegek, akik most még betegebbek lettek, és orvosok, nővérek, akik pedig betegséget akartak gyógyítani. Most mind egy sorsot él. Akik épek, és szerencsésen megúszták a katasztrófát, azok sürgölődnek, sebeket kötöznek, vérzést csillapítanak, utasításokat osztogatnak. Ez utóbbiból nekem is kijut egy, és nem veszem zokon, hogy parancsolgatnak az igazgatónőnek. Nem, én itt már nem igazgatónő vagyok. Hanem egy szerencsés, akinek kutya kötelessége, hogy tudásához mérten segítsen a rászorulóknak.
És észre sem veszem, de már egy rózsaszín ruhás, fiatal nővér fölé hajolok, és beszélek hozzá. Látom a szemein, hogy sokkot kapott, de muszáj valahogy elterelnem a figyelmét. Valójában a sajátomat is jó lenne elterelni fullasztó gondolataimról. Igyekszem nem tudomást venni a hátamon végigfolyó gleccserekről. Csak azért is a lány összeroncsolódott jobb arcára koncentrálok. Most az ő élete a fontos.
Mikor pár métert térden csúszok a kötszeres dobozért, szemem megakad egy kettétört bot felső részén. Markolatánál sötét folt bíborlik, képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Lélegzetem elakad, úgy érzem, szívem is megszűnt dobogni. Botladozva, csúszkálva araszolok felé, hogy érte nyúljak. Közben hallom saját monoton zümmögésem.
– Ne… ne… ne… könyörgök, ne…
Rekord sebességgel vágtatok a folyosón, és hatalmasat csattan tenyerem az üvegajtón. Belököm magam előtt, utat engedve kitörni készülő dühömnek. Te asztalodnál ülve pattogtatod a falnak túlméretezett teniszlabdádat, de érkeztemkor rám pillantasz.
– Gratulálok, House! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér. – Megint sikerült elérned, hogy ne csak a főnöködként, hanem a barátnődként is rohadt mérges legyek! De jó, vegyük a lényeget! Hogy a büdös francba képzelted, hogy kivágod a beteged agyának 45%-át? Engedélyezte a beteg? Nem! Megkérdezted egyáltalán? Nem! Engedélyezte a főnököd? Nem! Megkérdezted? Ugyan minek?!
– Leállnál egy pillanatra…?
– Nem állnék le! – ököllel az asztalra csapok. – Ugyanis ez még nem minden! A tegnapi akciódat is elfelejtetted említeni! Még be se értünk dolgozni, de máris azzal fogadnak, hogy a drágalátos barátom tegnap este távozás előtt rendelt mára száz milli morfiumot! Az igazgatótanács őrjöng, felülvizsgálnak! Száz milligramm, House! Észnél vagy? Mire készültél, drogbárók házibulijára?
– Az agyeltávolításhoz sok fájdalomcsillapító kell…
– Te teljesen megőrültél! Nem engedem, hogy a továbbiakban a beteg közelébe menj! Nem érhetsz hozzá, nem kezelheted! A csapatodat sem uszíthatod rá! Ezennel végérvényesen elveszem tőled az esetet!
– Ne csináld már! – csattansz fel te is, és felállsz a székedből. Azt hiszed, így talán meg tudsz félemlíteni. – A pasas haldoklik! Ki fogja meggyógyítani? Talán te?
– Ezt már úgyis elintézted, nem?
– Tudom, hogy ki vagy akadva, de még mindig nem világos előttem, hogy hol jön be a képbe a barátnő része a dolognak?
– Nem tudom, feltűnt-e neked, de mindenhol az én aláírásom szerepel! Pedig egyetlen beavatkozást sem engedélyeztem: se az agyműtétet, se a mértéktelen morfiumrendelést! Nem is tudtam róluk! Nehezen megy főnököt játszani, miközben rájövök, mennyire aljas vagy, House!
– Nem hamisítottam!
– Tudom! Aláírattad velem őket a többi sallangos dokumentummal együtt, ami közé rejtetted! És még volt képed közben a képembe vigyorogni! Látom már, hogy neked semmi se szent!
– Lisa…
– Gyűlölöm, hogy kihasználod a kapcsolatunkat az ocsmány játékaidra! Biztos alaposan kitervelted: hiszen két menet között mindenre kapható vagyok, nem?! Arra mindenképpen, hogy megint átverj…

…Ajkaidra rászáradt a kiserkent vér, arcod is sebes, apró törmelékkel borított. Ernyedt kezed szorítom, mintha csak a bennem lüktető életet akarnám átpumpálni beléd. S közben könnyeim koppannak koszos-véres ingeden. Tekintetedet próbálom befogni, de semmibe meredő szemeid sötétjéből tudom, hogy nem vagy velem. Kapkodva veszed a levegőt, rázkódsz.
– Ne, kérlek, ne csináld ezt velem! – rimánkodom, pedig teljesen felesleges. Fogalmad sincs rólam. – Térj magadhoz, hallod! Figyelj rám! House!
– Lisa, úgysem hallja magát – hallom Wilson rekedt hangját a hátam mögött. Rápillantok, hogy rákiáltsak, de látom vörös szemeit, és csak még jobban elkezdek zokogni.
Megérintem borostás arcodat, simogatlak, csókolgatlak, és egyre dühösebb leszek. Rád, mert nem válaszolsz. Nem törődsz velem. Meg sem hallod, amit mondok neked. Hát így szeretsz? Nem érdekel, hogy nekem mi fáj? Dühös Wilsonra, mert csak áll és néz. A kivörösödött szemeivel. Csak nézi a küzdelmedet, de nem segít! Dühös a kamionsofőrre, aki értelmetlen eszméjének eleget téve a halálba száguldott az alatta lévő monstrummal, magával rántva több mint negyven embert, és érted is visszanyúl még. És dühös magamra, mert itt vagyok. Leroskadva melletted, ömlő könnyekkel, követelőző szavakkal. Élek, ahelyett, hogy a te helyedben lennék, öntudatlanul, csak azt az egyet érzékelvén, hogy te jól vagy! És dühöm megfullaszt.
– Maradj velem… – suttogom, egészen közelről nézve arcodat. Fejedet most a térdeimre emelem, és átölelem vállaidat. – Bocsáss meg nekem, kérlek…! A fenébe is, House, figyelj rám!
Kezeddel váratlanul kezem után kapsz. Nagy hördüléssel veszed a következő levegőt…
…Paplannal körülbugyolálva szürcsölgetem a kihűlt kávét az ágy szélén. Utálom a hideg kávét, de nincs kedvem kimenni a konyhába megmelegíteni, mert egy pillanatra sem akarom mellőzni a társaságod. Ujjaid a nyakcsigolyáimon zongoráznak, gyengéd érintésed újra elszédít. Lopva az órára nézek, majd egy lemondó sóhaj kíséretében feléd fordulok.
– Sietnem kell.
– Ugyan már… – dörmögöd. – Nyugodtan visszafekhetsz még egy kicsit.
– Kizárt – rázom szomorúan a fejem. – Fél kilencre ígértem magam.
Nem felelsz, csak elgondolkodva bámulsz a plafonra, kezedet a fejed alá csapva. Tekintetem végigsiklik tested minden négyzetcentiméterén, s a látványt magamba szívom, mint az édes mézet. Szemrésed szűkülését, orrod ívét, ajkaid vonalát lesem. Borostád lágyan simul arcodra. Olykor-olykor megrándul a kis csont a nyakadon, hol elsüllyed, hol pedig a torkodba ugrik. Mellkasod emelkedik-ereszkedik, ahogy tüdőd levegőt cserél. Annyira hétköznapi, mégis csodálatos folyamat. A hófehér paplan épp hasad aljánál húzódik, megakadályozva, hogy tovább kalandozzak. Néhány kóbor szőrszál sejteti csak, hogy nincs még vége a látnivalóknak.
Visszateszem a csészét az asztalkára, és ökölbe szorított kézzel meredek az óra számlapjára. Lehunyom a szemem, majd gyorsan döntök: Nem.
Aztán felkapom a telefonomat, és fényképezőjével rád fókuszálok. Te mit sem sejtesz mindebből, hiszen még mindig a plafont vizslatod. Elmentem a képet, és odamászok hozzád, hogy még egy búcsúcsókot nyomjak a szádra. Fel se veszed, hogy hozzád értem.
– Hé, ne duzzogj már itt nekem! – mondom, és újabb csókot nyomok a szádra. – Bepótoljuk. Ígérem…

…Nem tudom eldönteni, hogy dühömben vagy fájdalmamban akarom-e elbőgni magam. Rohadtul érzem magam, átcseszettnek. Olyan erővel szorítom a tollat, hogy félek, szétroppantom.
Halk nyikorgással kinyílik az ajtóm, és tőled szokatlan módon zaj nélkül lépsz az irodámba.
– Takarodj innen – mondom zord hangon, fel se tekintve az előttem heverő mappából. Persze te fütyülsz rá.
– Megbeszélhetnénk ezt normális hangnemben? – kérdezed, és leülsz velem szembe.
– Nem.
– Akkor ennyi?
– Megmondom, mit teszel – hangom kemény és rideg. Végre a szemedbe nézek, úgy folytatom. – Felmész az irodádba, és felhívod Edward Stevensont…
– Az ki a halál?
– A kórház egyik ügyvédje.
– Minek hívjak fel egy ügyvédet?
– Mert a beteged miatt perbe fogták a kórházat és téged, te agyament! – emelem meg hangom, majd visszahiggadva folytatom. – Miután megbeszéltétek a teendőket, letolod a segged a sürgősségire.
– Wáo, hogyhogy nem a klinikára?
– Nem vitatkozom! A klinikán jelenleg nincs hiány. A sürgősségi meg amúgy is elbír még egy hasznavehetetlen orvost!
Válasz nélkül felállsz, és az ajtóhoz lépsz. Majd hátrafordulsz, és halkan megszólalsz.
– Legalább hagyd, hogy megmagyarázzam!
– Nem érdekel. Tedd, amit mondtam!
– Nincs szükségem Smithre…
– Stevenson!
– Nos, engem sem érdekel. Megbüntethetsz azért, amit tettem. Elismerem, megérdemlem. De ha kicsit is szeretsz, nem követed el azt az ostobaságot, mint legutóbb.
– Ne keverd bele a kapcsolatunkat!
– Ne keverjem bele? Te voltál, aki azzal vagdalózott, hogy csak kihasznállak!
– Valóban! Bocsáss meg! – szavaim telve vannak gúnyos gyűlölködéssel. Irtózom magamtól. – Csak gondoltam szentelek egy percet annak is, hogy elmondjam, mekkora seggfejnek tartalak a magánéletünkben is! És most már szeretném lezárni ezt a témát!
– A múltkor megoldottuk a problémát. Most miért nem…
– Nem itt és most akarom ezt megtárgyalni! Mint a főnököd…
– Csak el akarom mondani, miért tettem!
– Majd a vizsgálóbírónak elmesélheted!
Egy ajtócsapással faképnél hagysz, és tudom, hogy nagy ívben teszel arra, amire utasítottalak…
…Félig öntudatlan állapotban kapaszkodsz a karomba, még mindig kapkodva lélegzel, de ajkad már megmozdult, tekinteted engem keres.
– Hallasz? House, kérlek, mondj valamit! – nyögöm erőtlenül, és a szemeid sarkában gyűlő könnycseppet törölgetem. El sem tudom képzelni a fájdalmadat, hiszen a kamion szinte elsöpört, nekivágott egy betegágynak, s onnan a falnak csapódtál. Legalábbis ezt mondták.
Vér és nyál bugyog a szád szélén, ahogy erőlködsz a beszéddel. Hang semmi.
– House… House, minden rendben lesz, csak tarts ki…! Kérlek, tarts ki… – Wilson a vállamat markolja, és rájövök, hogy nem csak én rázkódok egyedül a zokogástól. De ő nem bír megszólalni.
Halk hörgéssel jelzed, hogy te viszont szólni akarsz. Végre hallok is valamit.
– Fáj… fáj a… – aztán pár másodpercig semmi. Majd újra kezded. – Lisa…
– Itt vagyok…
– A… kezed…
Könnyeim továbbra is rád hullanak, miközben megfogom kezedet, s te az enyémet mellkasodhoz szorítod.
– Ne haragudj…
– Szeretlek. Szeretlek, House!
– Én is…
És itt elhallgatsz, újra csak a zihálásod hallani. Ölellek magamhoz, s úgy ringatlak, mint anya a kisdedet, mikor altatja. Megcsókolom homlokod, tenyerem arcodhoz szorítom, és nem akarom, hogy elaludj.
– Lisa… – hangod elhaló, szemed rám emeled, melyben kétségbeesést látok. – Félek…
– Nem kell… Minden rendben lesz… Minden jó lesz, érted? Csak ne add fel…!
Lehunyod szemeid, kezemet nehezen ajkadhoz emeled.
– Vége van…
Hallom, ahogy egy nő eszelősen felordít, és kiabálva szólongatja, rázza élettelen szerelmét…

A képek nem akarnak eltűnni agyam vetítővásznáról, és egy hang egyre csak azt hajtogatja: Miért? Miért? Miért? Ő elaludt örökre, és egy részemet elvitte magával. Most miért is kéne erősnek lennem? Nem kell! Nem akarok! Megjelenítem telefonom képernyőjén a ma reggel készített képet, és a férfi, aki meghalt az imént, ott fekszik újra az ágyamon, félig takarva a hófehér paplannal, jóképűen, boldogan, életben. Ennyi maradt a férfiből, akit szerettem. Nem fojtom el zokogásom. Miért is tenném? Hagyom, hogy kifolyjon minden, ami ő volt, minden, amit nekem jelentett. És minden, amit már sosem fogunk együtt megélni.
Bepótoljuk… ezt ígértem neki…

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..