Túlságosan tiszta lap

Bíp… bíp… bíp… bíp… bíp… bíp… bíp…
– Nézd a frekijét! Visszajött…
Bíp… bíp… bíp… bíp… bíp… bíp… bíp…
– Adjunk neki két milligramm morfiumot!
– Jó, most stabil. Ha magához tér, kiderül, mi is történt valójában.
És valójában azt én is szeretném tudni. Valami enyhén remeg a szemem előtt, és bizony időbe telik, mire rájövök, hogy a szempillám az. Résnyire nyitom a szemhéjam, és még éppen látom, ahogy egy fekete bőrű és egy szőke hajú férfi elhagyja a szobát. Nyilván orvosok.
Erre abból következtetek, hogy mindketten fehér köpenyt viselnek, és orvosi szakszavakat használnak. Nem kiáltok utánuk, hogy magamhoz tértem. Amúgy is nehezen menne a számból kilógó cső miatt. Tényleg…!
Magamhoz tértem én egyáltalán? És hol vagyok? Kik voltak ezek az emberek? És miért vagyok egy kórházban? Mi történt velem?
Nagyjából eddig jutok eszmefuttatásomban, mikor egy bénító érzés hatalmába kerít, és újfent elnyel a jótékony sötétség.
Lebegek: színek, árnyak kavarognak, és lövésem sincs semmiről. Inkább magamat érzem kissé belőve. Nem látok semmit tisztán, élesen. Tudnom kéne, hogy mi folyik körülöttem? Ha jobban koncentrálok hallok ezt-azt. Valami zörög a fejemben. Nehezen nevezném zenének. Inkább zaj. Csörgés, sziszegés, csapódás, nevetés, sírás…
A fájdalomra ébredek, amit a torkomban érzek. Az a szar műanyag nagyon nyomja a nyelőcsövemet. Kinyitom a szemem, és egy harmadik alakot pillantok meg az ágyam mellett. Mély lélegzetet veszek, mire a valahol a fejem felett lévő monitor sűrűn sípolni kezd.
– Nyugalom – morogja az ismeretlen hang. – Mindjárt kiveszem…
Hangja kissé érdes, de nem bántó. Száraz, és érzem a falat. Milyen falat? Nem tudom.
Kihúzza számból az izét. Fogalmam sincs, mi az, és arról sem, hogy hogy került belém. Az idegen férfi – nyilván orvos, azonban nem visel fehér köpenyt – fölém hajol, egészen közel, és halkan szólít meg. Mint egy haldoklót.
– Hogy érzed magad? – olyan közel hajol, hogy az már ijesztő. Talán észreveszi rajtam félelmemet, mert kicsit visszahúzódik. Gyönyörű szemei vannak. Kékek. Nem szeretem a kék szemű pasikat, de az ő szemei kimondottan szépek. Nem tudom, hány napos borostát visel, de úgy tűnik, őt ez a legkevésbé sem zavarja. Haja kócos, inge, zakója gyűrött.
Köhécselek párat, mire valamire való hang jön ki belőlem:
– Ami azt illeti eléggé… – keresem a megfelelő szót. Hogy is érzem magam? – … nyomorékul.
Szeme összeszűkül, majd szája körül apró, ámde annál gúnyosabb mosoly jelenik meg. Cinkosan néz rám, mintha régi puszi-pajtások lennénk. Nem így van. Nem ismerem ezt az embert.
– Elég gázul festesz, ami azt illeti – folytatja könnyednek szánt hangon, de tudom, hogy csak a fal mögé bújik vissza éppen. Milyen fal? Nem tudom. – Ha legközelebb szépítkezni akarsz, inkább szólj, és adok kölcsön kozmetikusra.
– Kösz – számat mosolyfélére rántom. – Mindenképp értesíteni foglak, ha a szolgálataidra lesz szükségem – biztosítom megfontolásomról.
Arca megenyhül. Csak egy nagyon kicsit, alig észrevehetően. Aztán végig simít arcomon, ami elől nemigen menekülhetek. Utána forró markába zárja bal kezemet. Mit zárja! Szorítja! Szabadulásom esélytelen.
– Mi történt velem? – kérdezem, csakhogy valami érdemlegeset is megtudjak azon kívül, hogy a pasi egy pénzeszsák. Erre következtetek, ha már így ajánlgatta.
– Azt reméltem, ezt tőled tudjuk meg.
– Mi történt velem? – ismétlem magam, egy árnyalatnyival türelmetlenebb hangon, mint az előbb.
Habozik egy kicsit, végül mégis belekezd. Semmi tökölés, és „ne aggódj, nincs semmi baj”. A közepébe vág. In medias res.
– Két napja hoztak be, súlyos koponyasérüléssel, valószínűleg cserbenhagyásos gázolás volt. Azóta kómában voltál, de az agyi aktivitásod végig egészen jó volt, az EEG sem mutatott nagyon rossz eredményeket…
– Egy pillanat! – fojtom belé a szót. – Egy kukkot se értek abból, amit beszélsz! Azonkívül persze, hogy balesetem volt.
Arca hirtelen ijedt lesz, és felpattan az ágyról. Ekkor veszem észre a botot. Sántít a jobb lábára. Az ágyam végéhez megy, és onnan néz rám.
– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezi kiszáradt torokkal, visszatartva a levegőt.
Félek, hogy megbántom.
– Nem – felelem őszintén.
Hatalmasat mozdul az ádámcsutkája, talán épp most nyelte le végleg. Elsápad, és szeme mélykék színt ölt. Mondhatnám beborul. Azután egy szó nélkül sarkon fordul, és kiviharzik a szobámból. Ahhoz képest, hogy bottal jár, ezt egész gyorsan teszi. Biztos régóta van már meg neki.
Tehát balesetem volt. Elütöttek, de túléltem. Épp csak kómába estem. Csodás! Másra se vágytam életemben! Miért? Amúgy mire vágytam életemben? Milyen az életem? Ki vagyok én?
Az ajtó ismét kinyílik, és egy halom ember tódul befelé. Az eddig megismert három orvos kiegészül még egy barna hajú, magas és egy kopaszodó, alacsony férfival, valamint egy fiatal nővel. Ők is tuti orvosok. Hiába, a köpeny!
– Kik ezek az emberek? – kérdezi A férfi, s botjával körbemutat a megjelenteken. Úgy állnak, mint egy kivégzőosztag.
Most ez komoly? Honnan a rákból kéne tudnom? Életemben nem láttam még egyiket se. Bár ami azt illeti, a barna, magassal szívesen összefutottam volna. Kedvesnek tűnik, még akkor is, ha jelenleg körülbelül olyan fejet vág, mint akinek most tépték le a játékmacija fülét.
Idegesen pillantanak egymásra, rám. Mit kéne tennem? Próbálkozzak fiktív nevekkel? Jó ötlet.
– Roger – mutatok az alacsonyra. – Bill – a szőke herceg. – Theresa – a lány nincs megelégedve a nevével. – Edmond – nézek a fekete fickóra. – Joey – mosolygok a jóképű barnára. Végül Rá emelem a pillantásomat. – Robin Hood?
Nem tetszik nekik a játékom. Látom rajtuk.
– Poszttraumatikus amnézia? – kérdezi az általam Edmondnak elnevezett orvos Robintól. Nekem tetszenek a neveim. Használni is fogom őket. Csakhogy meg tudjam különböztetni őket.
– Vagy globális – sóhajtja Theresa, és ő is Robinra néz. Lehet, hogy beletrafáltam, és tényleg ő Robin Hood?
Mindenesetre közelebb jön hozzám, és most először látok félelmet a szemében. Nem áll jól neki.
– Azt sem tudod, hogy orvos vagy?
Felvonom a szemöldökömet, és – úgy érzem, nagyon bután, de – elvigyorodom.
– Hülyéskednek velem? – Látom az arcukon, hogy nem. Így kénytelen vagyok én is megijedni, és egy határozatlanabb hangnemet megütni. – Komolyan orvos vagyok?
– Maga ennek a kórháznak az igazgatónője – magyarázza Edmond. Már nincs kedvem Edmondnak hívni őt. – A főnökünk…
– Tessék? – Igen, ez most már a tökéletesre fejlesztett bamba nézésem. – Valaki megmagyarázná végre, mi folyik itt? – nyögdécselem már hisztérikusan. Nem ismerek magamra. Ja persze, hiszen nem is ismerem magam.
– Mi most kimegyünk – szólal meg a jóképű barna. A többiek egy szó nélkül el is indulnak kifelé a szobámból. A kék szemű pasas beletörődve várja meg, amíg egyedül maradunk. Megint.
Nem mozdul meg. Csak bámul rám, és tekintetéből a mérhetetlen kétségbeesés sugara lövell rám. Éget. Várom, hogy mondjon valamit, de meglehetősen nehezen bukkan rá a megfelelő szavakra. Megpróbálom kisegíteni.
– Ki vagyok én?
Finoman megnyalja a szája szélét, botját idegesen a földhöz koppintgatja.
– Te… Te… – kezdi rekedten. Nem ismerem őt, de azt ennyi idő alatt is leszűrtem, hogy ez nem az ő stílusa. – Te vagy az én…
– Akkor legalább a nevemet mondd meg! – kérlelem, egyre halkabban, és meglepődve konstatálom, hogy könny szökik a szemembe. Miért érzem ennyire a fájdalmát?
Elkapom szemeiről a pillantásomat. Először a fehér takarómat vizsgálom, majd a kezemet. Utána az övét. Amelyikkel a botot markolássza. Kapkodom a tekintetem a kettő között. Ugyanolyan gyűrű virít az ujjainkon.
– Lisa Cuddy – adja meg a választ egyszerű kérdésemre.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..