Bagoly mondja verébnek, avagy Madarak

Írta Lioness

Derűs szerdai nap volt. A nap kellemesen melengette a kórház előtt sétáló emberek arcát. A fák dús lombkoronáinak biztonságában verebek csiripeltek. Az egyik apró madár éppen ahhoz az ablakpárkányhoz repült, amely előtt Wilson állt gondterhelt arccal. A madárka néhány szem morzsa felcsipegetése közben érdeklődve pislogott az üvegen keresztül az onkológus felé, majd ismét szárnyra kapott. A magas, fehér köpenyt viselő férfi még egy ideig mereven bámulta az aprócska veréb hűlt helyét, majd fejét csóválva megfordult, s barátjára nézett.
– Hogy lehetsz ekkora idióta?! – kérdezte akkor már vagy huszadszor a kanapén elterülő, botját kezében forgató férfit.
House Wilson felé fordította az arcát, majd halvány bűntudattal a szemében megrázta a fejét.
Wilson hitetlenkedve nézett barátjára, majd dühösen elkezdett fel-alá járkálni az irodájában. Alapvetően a helyiség nem volt túl tágas. A fal mellett irattartó szekrények sorakoztak, s a szoba nagy részét elfoglalta a háttal az ablaknak fordított barna tölgyfa íróasztal, ami az onkológus törzshelyét jelentette, előtte meg a kényelmes kanapé, ami House rezidenciája volt. Normálisan a két bútordarab között még lehetséges is lett volna néminemű „járkálás”, tekintve azonban, hogy House lábát kinyújtva ült a sötét színű kanapén, na meg, hogy a botját is úgy tartotta, hogy az onkológus véletlenül se férhessen el mellette, Wilson inkább az asztalához botorkált, s fáradtan lerogyott House – szal szemben.
House egy pillanatra felemelte a fejét, majd ismét a botjára fókuszált.
– Nincs semmi hozzáfűznivalód?
– Nincs – hangzott a tömör felelet.
Wilson akkorra már kezdett igencsak kijönni a béketűrésből. Tudta nagyon jól, hogy House utál rendelni, ugyanakkor eddig valahogyan mégis rá tudta venni barátját még ennek a számára kellemesnek korántsem mondható tevékenységnek a folytatására is.
– Mondd, mégis mit képzelsz? Eljutott egyáltalán egyszer is abba a csökött agyadba, hogy az utóbbi öt és fél hónapban hol tartanál, ha Cuddy és én nem viseljük gondodat?! – a férfi idejét látta egy alapos fejmosásnak. – És ezt te hogy hálálod meg? Hagyod, hogy este az ajtód előtt szobrozzak halálra fagyva, sík idegesen; Cuddynak meg megint felhúzod úgy az egyik beteget, hogy az rögtön perrel fenyegetőzik! Ráadásul ahogy Cuddy hátat fordított, a rendelésről is rögtön meglógtál!
– De tudod mit, én még el is viselem tőled – folytatta Wilson. – Tudom, hogy nehéz most neked, hogy problémáid vannak, fáj a lábad, hiányzik a Vicodin… De én, az „empátiás barom” – ahogy többször is emlegettél – a barátod vagyok, és megértem…
– Wilson, ezt már hallottam egy párszor! – mordult közbe House, mert már rohadtul nem volt kedve ugyanazt a szónoklatot végighallgatnia az onkológustól, amit az elmúlt jó néhány hétben rendszeresen el kellett viselnie, meg egyébként is, a hátsó része már teljesen elzsibbadt Wilson hülye kanapéjában. – Én mindig csinálok valami számodra nem helyénvaló dolgot, erre te mindig tartasz egy jó tízperces kiselőadást, erre én mindig bűnbánó képpel, a pilláim rebegtetve pislogok párat, aztán mindketten elfelejtjük a dolgot, és elmegyünk egy jó meccsre. Nem hagyhatnánk ki a fejmosós részt, és ugorhatnánk a megbocsájtós jelenetre? Ettől a sok nyálcsorgatós monológtól egyre jobban kezdesz Cameronra hasonlítani. De régebben jobb volt, akkor legalább a hajszínetek stimmelt.
– House, tudod jól, hogy itt most nem rólam van szó – Wilson, aki eddig az asztalán könyökölt, most előrehajolt, jelezve, hogy valami fontosat akar mondani. – Én a barátod vagyok. Követtél már el nagyobb disznóságot is, és azt is megbocsátottam. És ez a későbbiekben sem lesz másképp. De ha továbbra is játszol a tűzzel, a végén még megégeted magad.
House a szemeit forgatta Wilson utolsó hozzászólása közben, elhitetve a férfival, hogy egyáltalán nem érdekli, amit mond. De aztán, palástolva a választól való félelmét, végül mégis rákérdezett.
– Mégis mire célzol?
Wilson hitetlenül nézett legjobb barátjára, azon vacillálva, hogy abban a pillanatban „a világ legnagyobb zsenije” vagy mégis inkább „a világ legnagyobb idiótája” felirat illene inkább hozzá.
– Hát Cuddyra, természetesen! – hangzott a dühös felelet.
House kicsit megijedt – pont erre a válaszra számított. Mégis megpróbált kellően kíváncsi arcot magára erőltetnie, kombinálva az „ezt fejtsd ki bővebben!” nézéssel. Wilson vette is a lapot, és igyekezett nyugodtabb hangszínt magára erőltetve folytatni.
– House… tudom, hogy Cuddyval sohasem volt felhőtlennek mondható a viszonyod. Azt is tudom, hogy egészen idáig ő is elviselte a beszólásaidat, meg a kis stiklijeidet… – a fortyogó diagnoszta itt rögtön közbe akart vágni, de az onkológus, mintha gondolatolvasó lett volna, barátjába fojtotta a szót, s kissé gyorsabb tempóban folytatta –… de ha azt hiszed, hogy ez örökké tart, akkor tényleg marha vagy.
A nap fényes sugarai utat találtak a fák lombos ágai között, s bevilágítottak a helyiségbe. Az ablakpárkányon heverő régebben elszórt kenyérmorzsa csábítására a korábban arra bóklászó kismadár ismét odarepült.
– Eddig is egymás agyára mentünk, ezután is egymás agyára megyünk, hol itt a probléma?
– A probléma? Lássuk csak… – Wilson úgy csinált, mintha erősen töprengne, aztán pár pillanat múlva hevesen felugrott a helyéről, s dühében az asztalra csapott. – A probléma csak annyi, hogy gyógyszerfüggőként a főnöknődről fantáziáltál, aztán három hónapot töltöttél a pszichiátrián, és ezért nemhogy nem rúgtak ki, hanem még a régi állásodat is visszakaptad! – a szerencsétlen kis veréb a hatalmas ricsajra végképp lemondott a kenyérmorzsákról szóló dédelgetett álmairól, s azonnal továbbállt.
– Tudod te egyáltalán, hogy Cuddynak hány kört kellett futnia csupán azért is, hogy kezdetben konzulensnek visszavegyenek?! És hogy mennyit kellett győzködnie az igazgatótanácsot, hogy teljesen leszoktál a Vicodinról? Eddig is szinte minden nap éjszakázott a kórház ügyei miatt, és még emellett a te érdekedben is közbenjárt. És te megháláltad? Dehogy! Sőt!
House mérgesen bámult Wilsonra. Tudta, hogy a viselkedése nem volt túl helyénvaló, de ő úgy gondolta, hogy így is figyelemreméltó teljesítményt nyújtott azzal, hogy lassan fél éve nem nyúlt Vicodinhoz. Úgy érezte, hogy ennyi szenvedésért cserébe néha megérdemli, hogy egy kicsit elengedje magát, és kedvére sértegessen mindenkit, aki az útjába kerül. Ennyi járt neki.
– Oké, beszóltam az egyik ambuláns betegnek. De azért nem kell eltúlozni, nem olyan nagy tragédia.
Wilson szánakozva nézett a barátjára, kezdte azt hinni, hogy a Mayfieldben töltött három hónap alatt mégiscsak elment ez esze.
– Gondoltál már arra, hogy ha ez a nő beperel téged, az igazgatótanács kapni fog az alkalmon, hogy megkérdőjelezhesse Cuddy kijelentését, miszerint tökéletesen alkalmas vagy a korábbi munkaköröd ellátására?
House egy pillanatra megrémült – tudta, hogy Cuddy sohasem rúgná ki, na de az igazgatótanács… Az már más tészta.
Wilson tudta, hogy most sikerült House-t gondolkodóba ejtenie, s hogy el ne szalassza az alkalmat, folytatta:
– Azt a sok szívességet, amit Cuddy az utóbbi időben tett érted, azt a sok átdolgozott éjszakát, amit nem otthon Rachellel, hanem az irodájában töltött, most megháláltad neki jó pár oldalnyi papírmunkával és egy dühös beteg kiengesztelésével. Mintha nem lenne így is kibukva a gyámügy miatt eléggé…
Wilson elharapta a mondatot – túlságosan is beleélte magát House lelkiismeretének a szerepébe, és túl későn jött rá, hogy olyat is kikotyogott barátjának, amit nem kellett volna. De már nem volt visszaút, House érdeklődve kapta fel a fejét a számára eddig ismeretlen információ hallatán, és Wilson ismerte már annyira őt, hogy tudja, a diagnoszta már nem éri be ennyivel.
– Nocsak… Csak nincs valami gond a kis bőgőmasinával? – kérdezte érdeklődve.
– Dehogyis! – mondta Wilson gyorsan, mert jól tudta, hogy House mire célozgat. – Ne éld bele magad, csak az új örökbefogadási rendelet miatt Cuddynak alá kell írnia pár papírt, meg néhány okiratot még be kell szereznie… Szóval van elég baja nélküled is! Jobban jársz, ha nem tetézed a gondjait.
– Ó, ne aggódj – mondta gúnyosan House. – Eszem ágában sincs megnehezíteni a mi hőn szeretett igazgatónőnknek az életét – válaszolta, s meglepődött, hogy volt némi igazság a szavaiban.
– Egyébként mikor mondta el neked mindezt?– kérdezte csak úgy mellesleg, palástolva érdeklődését. Kíváncsi volt, mikor maradt barátja kettesben úgy a nővel, hogy ő semmit sem tudott róla. – Netán rajtakaptad valamelyik félresikerült randija közben?
– Nagyon vicces House – felelte az onkológus. – Tudod jól, hogyha Cuddy éppen nem a kórház ügyeivel foglalkozik, akkor Rachellel van otthon. Nincs ideje olyan „apróságokra”, mint eljárni, randizni!
House úgy tett, mintha kárörvendene Wilson utolsó megjegyzésén – valójában azonban megkönnyebbült a felelet hallatán. A Vicodin okozta utolsó hallucináció még élénken élt a fejében.
House ezután már éppen indulni készült a barátjával töltött tartalmas, de kellemesnek korántsem mondható szieszta után, amikor váratlan kopogás zavarta meg a beszélgetés utolsó perceit. Pár pillanat múlva be is nyitott a kialvatlan, karikás szemű, nyúzott képű Tizenhármas.
– House, megvannak az allergiateszt eredményei – mondta, s aztán be is csukódott mögötte az ajtó. Az említett fürgén felpattant az amúgy is túl kényelmetlenné váló kanapé fogságából, majd botjára támaszkodva indulni készült. Ám mielőtt még kiléphetett volna az ajtón túl elterülő túlságosan aggódó, empátiamániás, onkológus-mentes nagyvilágba, Wilson még barátja után szólt.
– House! – Egyébként mindezt onnan tudom, hogy veled ellentétben én törődöm Cuddyval.
A diagnoszta erre még válaszul morgott valamit, majd kisétált az ajtón – tudván, hogy szókimondó barátjának tökéletesen igaza van, s érezvén, hogy emiatt mennyire is utálja magát.

House elindult egyenesen Tizenhárom után, aki, ahogy látta, hogy a főnöke követi, kellőképpen lelassított, hogy az utolérhesse. A férfi pár másodperc után beérte őt, majd amikor végigmérte a nem túl rózsás hangulatban lévő beosztottját, tömören, ám annál epésebben megjegyezte:
– Szarul néz ki!
– Kösz – morogta főnökének a nő, s mindketten a team irodája felé vették az irányt.
House épp azon gondolkodott, hogy vajon a Huntington felgyorsult lefolyása miatt néz ki ilyen nyúzottan a beosztottja, amikor beléptek az ajtón. A diagnosztának nem kellett bevetnie minden tudását, hogy lássa, a másik két orvos sem fest szebben.
– Jó reggelt, madárkáim! Jól aludtak az éjjel? – kérdezte a két bögre kávé fölött görnyedő, Taubot és Foremant. A belépő diagnoszta láttán a két férfi felemelte a fejét, és olyan gyilkos pillantásokat küldtek a főnökükre, amelyeket még Cuddy is megirigyelt volna.
– Na, mi ez a nagy lelombozottság? Talán túl hosszúra nyúlt a tegnapi party, amit a sikeres diagnózis megünneplésére szerveztek meg? Ha jól tudom, megvannak a teszteredmények.
– De meg ám! – morogott Foreman. – És tudja mit? A mogyoró volt az első, amire leteszteltük, és persze negatív lett. – House kissé meglepődött, de kivágta magát.
– Elcseszték a tesztet.
– Háromszor egymás után? – kérdezte a kimerült Tizenhármas, majd Foreman aggódó pillantásaitól kísérve lerogyott a férfihez legközelebb eső székre.
– House, egész éjjel a legkülönfélébb allergiákra teszteltük a nőt, és egyik teszt sem lett pozitív – jegyezte meg Taub. – Lehetséges, hogy mi csesztük el, de valószínűbb, hogy maga! Ez nem allergia lesz.
House megrökönyödve botorkált a fehér táblához. A Wilson irodájában hátrahagyott nyomott hangulata kezdett megint visszatérni. Lehetséges lenne, hogy valamit elnézett? Hogy van, ami az üggyel kapcsolatban nem tűnt fel neki? Beleborzongott a gondolatba. Addig, amíg csak néha húzza fel a betegeit, és amíg nem látják rajta újra a gyógyszerfüggőség jeleit, biztos állása volt – de mi történik akkor, ha az új élete, a diagnosztikai képessége rovására megy? Akkor már Cuddy jóindulata sem védheti majd meg a kirúgástól.
– Pontosan mire tesztelték? – kérdezte csapatát, hátha rájön, hogy hol a hiba. Egyelőre még nem akarta elvetni az allergiás ötletét.
– A leggyakoribb allergénekre: gyógyszerek, állati eredetű anyagok, pollenek, mesterséges ételadalékok, táplálék-kiegészítők…
– Vagyis mindenre, ami átlagos. De mi van, ha a betegünknek valami ritka allergiája van, aminél más ember tünetmentes maradna, de ő kis híján belehal?
– Erre mi is gondoltunk – rázta meg a fejét Foreman. – De maga is nagyon jól tudja, hogy mindenre lehetetlen letesztelni, hiszen az több hónapig tartana, és kikérdezni sem tudjuk, amíg ki nem veszik a csövet a légcsövéből.
– Egyébként, ha már itt tartunk, hogy van a felvágott nyelvű páciensünk?
– Jól – vonta meg a vállát Tizenhárom. – A műtét során Chase jó munkát végzett, már nincs vérzés. A torkában még mindig ott a cső, de már kapott az éjjel broncodilatátorokat, úgyhogy hamarosan helyrejönnek annyira légútjai, hogy végre azt is eltávolíthassuk.
– Újabb allergiás tünet?
– Semmi.
– Ami mit is jelent?
– Azt, hogy bármi is váltotta ki az állítólagos „allergiát” – kezdte Foreman, mert még mindig dühös volt az éjszakai túlórázás miatt a főnökére – már nincs jelen. Akármi is az, odakint kell keresnünk.
– Jó, akkor keressük meg! – derült fel House arca. – A nagyorrú menjen, és nézze meg a kígyó kocsiját – ha jól sejtem, van ott még abból a muffinból, amiben a mogyoró volt. A nigger meg a prímszám pedig mehet a nő lakására – úgyis olyan fasza kis párost alkotnak, gondolják majd azt, hogy maguk Bonnie és Clyde, csak rendőri kíséret nélkül.
– Minden világos? Remek! Akkor én már nem is zavarok – mondta a férfi, és megint magára hagyta duzzogó csapatát.
Foreman megvárta, amíg főnöke hallótávolságon kívülre kerül, majd megszólalt:
– Taub, te menj csak, és nézd meg a kocsiját, Remy, te pedig kutasd át a nő házát! Én viszont inkább itt maradok, és lefuttatok még pár tesztet. Nem bízok House diagnózisában – mondta, s másik két társa hevesen bólogatva jelezte, hogy egyet értenek vele.

Már délután volt, a nap cirógató, meleg sugarait az éppen arra kódorgó felhők mögé rejtette, s úgy tűnt, egyhamar nem is hajlandó ismét osztozni rajtuk.
House az ebédet követő szieszta után ismét megéhezett, s éppen némi harapnivalóért indult a kórházi menzára. Ráérősen baktatott a kórház folyosóján, mivel a betegéről több információt még nem sikerült megtudnia – a három jómadár akkor még nem tért vissza küldetésről. Alig fordult be az értékes élelemforrást jelentő menza nagy fehér, szárnyas ajtóin, amikor nem kis szerencsétlenségére sikerült pontosan a kilépő igazgatónőbe szaladnia.
Cuddy csukott szemmel is ki tudta volna találni, hogy kibe ütközött bele – House remekül tudta álcázni magát a kórház területén, és az összes lehetséges búvóhelyet ismerte. Két módon lehetett csak a nyomára bukkanni: ha az ember a kábel tévé, vagy egy kiadós lakoma utáni vágyát vette alapul.
– Meg is vagy! – kárörvendett Cuddy, amikor szembe találta magát House-szal.
– A francba, tudtam, hogy mégis inkább Wilson uzsonnáját kellett volna megfúrnom –morgott House.
– Beszélnem kell veled – mondta Cuddy szigorúan, és a férfi útját állta az ajtóban.
– Majd később asszony, kajás vagyok! – felelte House, s megpróbált gyorsan elsurranni a nő mellett. De Cuddy is résen volt, és ismét pontosan a férfi előtt termett. House néhányszor még megismételte az előbbi mozdulatsort, de Cuddy mindig a nyomában volt. Aki kívülről nézte őket, azt hihette, hogy egy bizarr táncot járnak – de ők ezt a legkevésbé érezték annak, sőt. Ez is csak egyike volt azon harcaiknak, amelyeket azért vívtak, hogy eldöntsék, ki a főnök. Mindkettejükben szenvedélyes küzdőszellem lakozott, olyan büszkeség, s becsvágy, amely nem engedte, hogy hagyják a másiknak, hogy felülkerekedjen rajtuk.
Végül úgy tűnt, hogy Cuddy állt nyerésre – a nő igéző szemei szikrákat szórtak, s kihívóan nézett House-ra. A diagnosztának nehezére esett a nő üde, zöld szemeibe néznie, de végül állta a Cuddy tekintetét. Utolsó lehetőségként még megpróbált a botjával Cuddy lábára taposnia, hogy időközben beszökhessen a menzára – de pechére Cuddy már ismerte House ezen alattomos húzását is, s még idejében félrekapta lábfejét. Egy következő mozdulattal pedig sikerült House sétabotját is megkaparintania, s ezzel a csata kimenetele eldőlt.
–Az irodámba, azonnal! – mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem várhatna a kaja utánig? – próbálkozott House, de hiába. A nő a sétabottal a kezében intett neki, hogy forduljon meg, s induljon. House engedelmeskedett, de közben dohogva hozzátette:
– Azért a botomat megkaphatom?
Cuddy közelebb lépett House-hoz, s a botot, amit eddig győzelmi trófeaként a kezében szorongatott, House markába nyomta. Közben olyan közel hajolt a férfihoz, hogy azt megcsapta finom parfümjének az illata, és úgy, hogy azt csak a meglepett férfi érthesse csupán, a fülébe súgta:
– Mondtam, hogy még számolunk.
Azzal jelentőségteljes pillantást vetve House-ra elindult az irodája felé – a férfi pedig megbabonázva követte.

– Mi volt olyan fontos? – kérdezte House, miután mindketten leültek Cuddy irodájában. A férfi persze nagyon jól tudta, hogy mit keres az igazgatónő szobájában, de ezt igyekezett inkább palástolni, nehogy be kelljen a nő előtt vallania, hogy hibázott.
– Azt hitted, szó nélkül hagyom a délelőtti kis előadásodat? – kérdezte Cuddy.
– Hát mit is mondjak, reménykedtem, hogy elfelejted – felelte House, s nagyot nyújtózkodott a Cuddy íróasztala előtti egyik székben, amivel csak annyit ért el, hogy sikerült az igazgatónő felbőszítenie.
– House, az a nő csak egy egyszerű kivizsgálásra jött! Semmi okod nem volt rá, hogy beleköss!
– Dehogynem. Láttad, ahogy kinézett? Mint egy rózsaszín ruhába öltöztetett mazsola. Ráadásul az az idétlen madártollas kalap…
– Mit számít, hogy hogy nézett ki?! – fakadt ki Cuddy. – Te általában azt sértegeted, aki szerinted idióta! De ez a nő egy jólszituált, idős nő volt, ráadásul asszisztensként dolgozott harmincöt évig egy gyerekklinikán! Tudod, milyen nehéz állandóan hozzád igazítani az ambuláns rendelést? Hogy ne neked jussnak a valóban ostoba, Technocolt – szívó suhancok meg az influenzás csecsemők?!
Cuddy már paprikavörösre gyúlt az indulattól. Idegességében ide-oda pakolgatta a kezébe eső iratokat. Nem értette, hogy lehet egy ekkora zseni ilyen gyerekes és csökönyös szamár is egyben. Hát nem tudja, hogy itt már nem csak róla van szó? Az igazgatótanácsnak kerek-perec megmondta, hogy kezeskedik a férfiért, és ha nem veszik vissza a diagnosztikai-osztály élére, akkor felmond. Ha House megint előjön valami őrült mutatvánnyal, ketten fognak repülni a Princeton- Plainsboroból. Miért nem tud ez az alak egyszer végre emberi lényként viselkedni? Mikor érti már meg végre, hogy ő csak a legjobbat akarja neki?
– Igazad van. Kösz, hogy könnyebbé teszed számomra a rendelés édes perceit – zökkentette ki a férfi gúnyos hangja az igazgatónőt a gondolatmenetéből. – De az, hogy ez a banya téged le tudott kenyerezni, még nem jelenti azt, hogy nem sültbolond. Aki képes rózsaszín, madártollal díszített virágos kalapban szaladgálni fényes nappal, abban én nem bízom!
– Nem is kell House. Ms. Clearwater már nem a te beteged többé. Én átveszem. De rendszeresen fogja látogatni a kórházat, amíg a kivizsgálás tart. És ha ezen idő alatt találkozol vele, jobb, ha észre sem veszed, és ki sem nyitod a szád! Nagy mázlid van, hogy elsőre letett az ellened indított perről, de nem biztos, hogy másodszorra is meg tudom majd győzni! Hidd el, ez a nő nem hülye, meg tudja védeni a jogait!
House előredőlt a székében, és érdeklődve fixírozta Cuddy arcát.
– Úgy beszélsz arról a nyanyáról, mintha már tökéletesen ismernéd.
– Tudod House, vannak emberek, akik szeretnek nem is tudom… beszélgetni, megismerni a másikat. Miután lebeszéltem Ms. Clearwatert arról, hogy bepereljen téged, elkezdtem kivizsgálni. És képzeld, – mondta, mintha valamilyen hihetetlen dolgot művelt volna – beszélgettem is vele. Miután lenyugodott, nagyon kedves volt. Megdicsérte a kórházat és az irodámat is, sőt, Rachel fényképeit látva, róla is jól eldiskuráltunk. Innen tudom, hogy régen gyerekekkel foglalkozott.
– Emiatt te már rögtön a tenyeréből eszel, mi? – kérdezte House fölényesen. – Ti nők, olyan naivak vagytok. Valaki elejti előttetek, hogy szereti a kölyköket, s rögtön a nyakába ugrotok, vagy ha férfi az illető, hozzámentek feleségül…
Cuddy ingerülten figyelte House-t, s tehetetlenül gyűrte össze az asztal alatt az egyik kezében szorongatott papírlapot. Egyetlen gyenge pontja volt: Rachel. S House mindig előszeretettel taposott a tyúkszemére.
– Csak ígérd meg, hogy nem mész a nő közelébe – sziszegte.
– Megígérem…
– Rendben. Tünés a betegeidhez! – mondta, s House meglepődve nézte az igazgatónő szemében hirtelen fellángoló tüzet. A diagnoszta jobbnak látta engedelmeskedni.

– Mi újság? – kérdezte a később House, amikor betoppant a teamhez az irodába. – Küldetés teljesítve?
A három orvos lopva összenézett.
– Mondhatjuk – felelte Foreman szűkszavúan.
– Remek! – örvendezett House, és kényelembe helyezte magát az egyik asztal melletti székben. – Akkor halljuk a részleteket! – mondta, s mintha moziban lenne, kezét tarkóján összefonva hátradőlt, aztán intett Taubnak, hogy kezdheti.
– Átkutattam Mrs. Hammer autóját, de nem találtam benne semmit, ami gyanús lenne – jelentette ki a férfi egykedvűen.
– Kivéve, ha talált egy mogyis muffinokkal teli papírzacskót az első ülésen.
– Az első ülést is külön megnéztem, ahogy a kocsi többi részét is. Se gyógyszer, se drog, se semmilyen tiltott szer. És nem volt ott semmilyen zacskó sem, higgye csak el House!
– Taub, tudhatná, hogy én csak két dolognak hiszek: a szememnek, és a teszteknek. Bár, ha jobban belegondolok, legtöbbször azoknak sem. De egy kopasz, nagyorrú, házasságtörő ex-plasztikai sebésznek semmi esetre sem – felelte, de aztán további élcelődés helyett mégis inkább a Foreman – Tizenhármas-duó felé fordult.
– Hát az én kedvenc Bonnie és Clyde – om? Mi jót találtatok a kígyó fészkében?
– Alapvetően a nő otthona elég tiszta volt. A házban minden rendezett, már-már mániákusan mocsok-mentes, a kert meg maga a megtestesült tökéletesség. A szomszédok szerint mindig mindent a legdrágább módszerekkel gondoztak – hadarta Foreman. – De azért találtunk pár penészes sarkot, egy szivárgó vízvezetéket…
– Oké Clyde, értem én, hogy magának akarja a dicsőséget, de szerintem Bonnie sem haldoklik még olyan tempóban, hogy beszélni ne tudna. Most inkább őrá lennék kíváncsi, ha nem nagy gond.
Foreman mérgesen morgott valamit House megjegyzésére, de azért a továbbiakban csöndben maradt. Elvégre pont az volt a cél, hogy House valamiért félbeszakítsa, és elhiggye, ő is járt a beteg lakásán, ahogy eredetileg a diagnoszta meghagyta nekik.
Ezután Tizenhármas folytatta Foreman felsorolását:
– Igen, szóval találtunk egy kis penészt a fürdőszobában, egy csöpögő csövet, galambürüléket a tetőn, rengeteg féle tisztító – és takarítószert… ja, és egy bolhás papagájt.
– Remek, máris lehet gomba, baktérium, amőba, vagy toxin a tettes. Nincs más hátra, keressék meg az allergiát okozó kis dögöt! – mondta a teamnek, akik rögtön felpattantak, hogy újabb unalmas és fáradtságos teszteket végezzenek.
– Hohó, maga hová igyekszik, Foreman? – kérdezte House vigyorogva a többiek után induló férfit. – Azt hiszi, nem tudom, hogy a mi kis Bonnie-nk egyedül végezte a piszkos munkát, míg maga itt ült a sötétbőrű valagán és a diagnózisomat próbálta megdönteni?
Foreman nyomban elkomorult, és a „Na, most megfogott!” – nézésével bámult House-ra.
– Legalább talált valamit? – kérdezte a diagnoszta fülön csípett beosztottját, de erre csak Foreman dühös és csalódott fejcsóválását kapta válaszul.
– Ezek szerint még mindig a jó öreg allergia az egyetlen versenyzőnk – mondta House diadalittasan. – Azért elég ügyesen kijátszottak engem, ezért jár egy piros pont. – kacsintott. – Már csak azt szeretném tudni, hogy hogyan jutott be a házba a maga kis Huntingtonos gerlicéje, ha az „utcák királya” nem tartott vele.
Foreman gúnyosan House-ra nézett, majd mosolyogva azt felelte:
– Időközben előkerült a nő férje. Elkértem a kulcsot.
– Pedig már reménykedtem valami sötét és illegális dologban – sóhajtott House, azzal felkapta a botját, s az ajtó felé intett:
– Nyomás! Büntetésből magáé a ma megmaradt összes ambuláns betegem.

Pár nap múlva House ismét arra a hálátlan tevékenység űzésére lett kényszerítve, amit ő az összes kötelezettsége közül a legjobban utált, és ami az ambuláns betegek ellátását jelentette.
Miután Cuddy alaposan lefektette számára a határokat legutóbb, s miután a saját betegével sem haladt egy szemernyit sem előbbre (az összes fránya teszt, amit végeztek, negatív lett; s az összes fránya tünet, ami miatt a nő bekerült, eltűnt; a hülye betegnek pedig esze ágában sem volt újakat produkálni) House-t semmi sem menthette meg a reggelenkénti rendeléstől. Ráadásul, a bajokat tetézve, ahogy ő tolt ki Foremannel pár napja, most Cuddy tette ugyanezt ővele, a nő nem foglalkozott többé azzal, hogy milyen betegek jutnak House-nak, neki mindet el kellett látni zokszó nélkül (különben Cuddy ígérete szerint „letépi a férfi golyóit”, s ahogy Cuddy viselkedett az utóbbi időben, House még ki is nézte belőle).
Mindezek folyamodványaként House-nak az elmúlt két rendelés során volt szerencséje jó néhány „érdekes” esethez: többek között egy rendszeresen kutyatápot és fogkrémet reggeliző kisgyerekhez; egy pillanatragasztóval a telefont a füléhez ragasztó férfihez; egy hashajtót az altatóval összekeverő nőhöz; és egy nagymamához, aki hetekig szedte az unokája fogamzásgátlóját, mert azt hitte, hogy tic-tac.
House két nap után esküdni mert volna, hogy Cuddy direkt irányította az összes idióta beteget hozzá, de aztán rájött, hogy csak egyszerűen „nagy az isten állatkertje”.

House nagyot sóhajtott – az utolsó betege következett. Déltájt lehetett – a nap magasan járó korongja, s a férfi korgó gyomra is ezt jelezte.
Az említett szerv – elnyomva a kintről beszűrődő hangos madárcsicsergés zaját – éppen akkor mordult egyet jó hangosan és követelőzően, amikor az öt év körüli kisfiú és az anyukája belépett a vizsgálóba. House el is döntötte magában, hogy rekordgyorsasággal rendezi le őket.
– Mi a probléma? – fordult a türelmetlen doktor a patinás – kosztümös mintaanyukához.
– Azt hiszem, hogy Arthuro Paolo hallucinál.
– Ilyen névvel nem is csodálom – akarta mondani House, de még idejében lenyelte a mondatot. Végignézett a farmeros, baseballsapkás, autós-hátizsákos kiskölykön, s elsőre az iszonyatosan röhejes nevén kívül semmi furcsát nem látott rajta. Lehet, hogy esetleg téved (bár ez még a Mayfieldes idők után sem fordult elő túl gyakran), de a legtöbb kisgyerekes-anyucis esete során előbb derült ki a szülőről, hogy idióta, mint a gyerekről. Főleg az ilyen magukat zseninek képzelő, mindentudó anyukákról.
– Ezt mégis miből gondolja hölgyem? – tért vissza az eredeti problémára.
– Egy olyan személyhez beszél folyton, aki nincs is ott… Mint egy kitalált barát, vagy mit tudom én…
– Ötéveseknél a kitalált barát, tudtommal nem kóros. Minden kölyöknek van egy, ennyi idős korában. Menjen haza, és jöjjön vissza négy év múlva. Ha a kis…(hirtelen a gyerek nevét akarta mondani, de hamar rájött, hogy azt nem bírná ki röhögés nélkül, ezért kivágta magát)… fia még akkor is a kis hogyishívjákkal…
– Polly-val! – vágott közbe sértődötten a kisgyerek.
– Igen, persze vele – forgatta a szemét House. – Szóval, ha a fia még akkor is Pollyval szaladgál az udvaron, akkor jöjjön vissza, és adok beutalót a diliházba, okés?
De az aggódó anyuka persze nem elégedett meg ennyivel.
– Legalább vizsgálja meg, hogy minden rendben van-e a fejével, nem sérült-e meg valahol!
House mérgesen levette a lábát a székről, amelyen eddig pihentette, majd felállt, s a gyerekhez sétált. Botját a vizsgálóasztal széléhez támasztotta, majd hónaljánál fogva felemelte a kisfiút, s az asztalra ültette. A gyerek engedelmesen ült ott, szemét várakozóan House-ra függesztve, de hátizsákját egy pillanatra sem eresztette el. A diagnoszta ezután elvégzett néhány egyszerűbb vizsgálatot, például belevilágított Arthuro szemébe, hogy ellenőrizze a pupillareflexét; a gyerek szeme előtt mozgatta kinyújtott mutatóujját, hogy a szemmozgató izmok, s az ezeket működtető agyidegek épségét ellenőrizze. Aztán visszatette a kisfiút a földre, s csukott szemmel a mutató ujját eltávolította arcától, majd megérintette vele az orra hegyét – aztán felszólította a gyereket, hogy ő is tegye ezt. A kis Arthurónak nagyon tetszett ez a játék – olyan hangosan kacagott utána, hogy House döbbenten nézte, ahogy rázkódik a hátán a táska, és önfeledt nevetése beleveszik a madártrillákba.
House végezetül játékosan megkopogtatta a gyerek fejét – mintha azt akarná bizonyítani, hogy a kis szőke kobak mégsem üres, s az anyjához fordulva azt mondta:
– Véleményem szerint ennek a kölyöknek semmi baja.
A nő cseppet sem örült ennek a megállapításnak.
– De hiszen magában beszél! Sőt, a viselkedése is megváltozott! Azelőtt utálta főzeléket, most meg állandóan salátát meg mindenféle zöldséget kér ebédre! Nem engedheti csak úgy el!
– Anyuci, jót játszottam, de most már menjünk! Polly éhes – szólt közbe az ajtónál toporgó gyerek.
– Látja! – kiáltott diadalittasan az anya. – Ne mondja, hogy nincs baja, folyton erről a Pollyról beszél, amióta visszajöttünk az állatkertből!
House-t hirtelen nagyon elkezdte érdekelni az eset.
– Mikor voltak az állatkertben?
– A múlt héten – felelte az anya. – De miért… csak nem gondolja, hogy elkapott ott valamit? Egyszer megsimogatta a lámát, gondolja, hogy…
– Ugyan, semmit nem kapott el attól a dögtől – legyintett House. – Inkább arra válaszoljon, hogy ez a táska volt nála a kiránduláson is? – tudakolta House türelmét vesztve, mert már nagyon éhes volt.
– Igen, de mit számít? Jövőre megy iskolába, ha valami baja lesz…
– Hölgyem, elnémulna egy percre?! – ripakodott a nőre, majd Cuddyra gondolva, gyorsan hozzátette: – Kérem.
Aztán a gyerekhez fordult.
– Pollyt az állatkertben láttad először, igaz?
– Igen – felelte a gyerek.
House erre felvette a „kitaláltam, mi a baj” arckifejezését, majd sietve az ablakhoz bicegett, s becsukta, bár ettől furcsa módon a madarak csipogása cseppet sem lett halkabb.
– Nem akarom, hogy elröppenjen az ihlet – magyarázta az értetlen anyukának.
House visszasétált Arthuróhoz, s kinyújtotta a kezét a táska után. A gyerek megszeppenve ölelte magához a hátizsákot, s nem akarta odaadni.
– Semmi baj – morogta. – Csak bemutatjuk Pollyt anyukádnak – kacsintott a fiúra, aki végül átadta a kért tárgyat.
House élvezetes vigyor kíséretében mutatta meg a táskából kihúzott csipogó papagájt a döbbent nőnek.

Miután House-nak sikerült végre az utolsó ambuláns esetét is lezárnia, úgy döntött, enged végre korgó gyomra követelésének, s elmegy ebédelni Wilsonnal. Már indult is volna az onkológus irodája felé, amikor a sors ismét közbeszólt, s a kórház harcias igazgatónőjét rendelte elébe. Cuddy éppen az irodájából lépett ki, de háttal állt, s nem vette észre az egyik terjedelmes szobapáfrány mögé menekülő doktort.
House csendben meglapult az oltalmat adó növény mögött, nem akarta ugyanis, hogy a szigorú igazgatónővel való találkozás megint az ebédjének a rovására menjen. Némán figyelte, ahogy a doktornő szívélyesen kivezeti az egyik betegét a szobájából, s nem lepődött meg, amikor az említett páciensből először egy bőszen libegő madártollas kalapot figyelt meg.
– Köszönöm, hogy befáradt, Ms. Clearwater, legközelebb majd elvégzek pár további vizsgálatot is – mondta az ajtó mellett álló csinos igazgatónő.
– Ugyan, kedvesem, hiszen az én érdekem, hogy megvizsgáljon, nem? Egyébként pedig szólítson Isabellnek!
– Renden, Isabell. Akkor a legközelebbi viszontlátásra – mosolygott kedvesen Cuddy.
– Viszontlátásra, Dr. Cuddy. És ne dolgozza halálra magát! Puszilom azt a kis angyalkát! – mondta a korántsem meglepő módon megint csak csupa rózsaszínbe öltözött nő, s elindult a lift felé.
House-t a hányinger kerülgette a jelenet során, nem értette, hogy az okos és művelt igazgatónő hogyan követhet el még mindig olyan alapvető hibát, hogy személyeskedik a páciensével. Ráadásul ennek a nőnek a szeme sem állt jól, s még piszkosul nyájas is hozzá. House utálta az ilyen embereket.
Annyit azért megért ez a kis incidens, hogy elkerülte Cuddyt. A nő House-nak hátat fordítva az ellenkező irányba indult, így a férfinek megint lehetősége nyílott arra, hogy hosszú másodpercekig szemlélhesse a nő csodás fenekét.

Az igazgatónő egyenesen a recepciós pulthoz ment, mert látta, hogy a vizsgálat alatt valaki megcsipogtatta.
– Dr. Cuddy, nemrég egy úr kereste telefonon, bizonyos Mr. Springfield. Azt üzente, hogy sürgős, és hívja vissza, amint lehet! – tájékoztatta a nőt az alacsony, szemüveges pultos nővérke.
House először jelentéktelennek tartotta a telefonhívást, de amikor látta messziről, hogy a név hallatán az igazgatónő arcára egy pillanatra ború árnyéka vetül, felülkerekedett rajta a kíváncsiság, s észrevétlenül közelebb lopózott, hogy kihallgathassa a beszélgetést.
Cuddy nagy levegőt vett, majd a pultra támaszkodott, s tárcsázott.
– Halló, Mr. Springfield? Itt Dr. Lisa Cuddy.
House feszülten hallgatta a társalgást az egyik sarok fedezékéből, s közben hevesen gondolkodott azon, hogy honnan is ismerős neki a férfi neve.
– Kaptam egy üzenetet, miszerint keresett – mondta a nő, s lélegzetét visszafojtva várta a választ.
– Micsoda? A héten már háromszor voltak kint? Igen, de… tudja, hogy rengeteget kell dolgoznom… – a nő láthatóan megrémült a telefonban hallottaktól. Megpróbált elfordulni, hogy a kíváncsiskodó recepciós ne érthesse, amit mond. De House nagyon jól tudta, hogy ha ő hallja a beszélgetést pár méterrel odébb, akkor a nővérkének sem okoz túl nagy erőfeszítést a fülelés.
– Nem hagyhatom ott a kórházat csak úgy… az igazgató vagyok, maga is nagyon jól tudja…– Cuddy arcára idegesség s félelem ült ki. House nem tudta elképzelni, hogy mit mondhat az a férfi a nőnek, ami miatt az a gyönyörű arc ilyen kétségbeesetté válik.
– Mr. Springfield, tudja, hogy nekem ő a legfontosabb… – House-nak hirtelen eszébe ötlött a férfi kiléte. – Persze, megteszem. Rachelért bármit – válaszolta a nő, s megtörten letette a kagylót a pulton fekvő telefonra.
Mr. Springfield nem volt más, mint a gyámügyes, aki régen Rachel örökbefogadásával foglalkozott.

Egy órával, s egy ebéddel később két férfi tartózkodott Wilson irodájában. Az egyik férfi az íróasztal előtt ült, s karját mellén összefonva figyelte a másikat; amaz az ablaknál állt, s egy szürke kis verebet nézett az ablakpárkányon. A kismadár már rendszeres látogató volt errefele, mindig talált magának frissen kiszórt kenyérmorzsát, s már az üveg mögött ácsorgó sánta figura sem ijesztette meg. A dolgok változnak.
– Biztos, hogy a gyámügyessel beszélt? – kérdezte hitetlenkedve Wilson.
– Teljesen – felelte House.
– Na és? Biztos nincs semmi gond, hiszen Rachel már régóta Cuddynál van.
– Wilson, hallottam a beszélgetést. Láttam Cuddy arcát. Valami baj lehet a gyerek körül. Méghozzá nagy baj – töprengett a férfi.
– Akkor sincs semmi közöd hozzá.
– Mióta ez a nagy érdektelenség, Wilson? Már nem foglalkoztatnak mások érzései, problémái? – kérdezte a diagnoszta gúnyolódva.
– Bagoly mondja verébnek, House.

Vége a második résznek.

Utószó

Ezúttal is szeretném mindenkinek megköszönni, aki elolvasta! Remélem ezzel a résszel sem okoztam csalódást senkinek. Ez alkalommal megpróbáltam kicsit irodalmibb lenni – nem tudom, feltűnt-e, de erre utalt a cím is, és ezért szerepelt ennyiféleképpen valamilyen madár a ficben. Nekem tetszett az ötlet, de a jövőben több ilyet nem csinálok, nem kell aggódni. 😉
Lorinak és Áginak külön köszönet, a múltkor már említett okokból. Hamarosan jön az újabb rész, ígéretemhez híven még több Huddy-val. 😉

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..