Nehéz eset

Írta Lioness

Kissé késve ugyan, de a tavasz beköszöntött New Jersey-be is. Felszáradtak a kósza hókupacok, kirügyeztek a parkokban a fák, sőt már az első korai virágok is elkezdték bontogatni szirmaikat. A forgalmas városra felüdülésként hatott a hideg tél megszűnte. Az élet feltámadt, egyenesen felbolydult, mint egy nyüzsgő méhkas.
Kedd volt, délután négy óra. Egy férfi éppen a helyi bevásárlóközpont felé igyekezett. Elsőre furcsa figurának tűnhetett: motorral érkezett a bolt parkolójába, de mikor leállította a súlyos járművet és nagy nehezen lekászálódott róla, kiderült, hogy sántít. Őt ez láthatóan nem zavarta: egy sétabotot csatolt le a motor oldaláról és azzal sántikált a bejárat felé.
A férfi meglehetősen magas volt: könnyedén elérte a legmagasabb polcot is az áruházban, hogy lehalássza az utolsó zacskó csokis kekszet, s a sor végén sorakozó sörös üvegek lepakolása sem okozott neki gondot. Miközben belerakta az üvegeket a kosarába, arra gondolt, hogy milyen jól fognak majd jönni, mikor este Wilson átjön meccset nézni.
Arcát néhány napos borosta borította; fekete, márkás napszemüvege pedig eltakarta égszínkék szemeit, melyek alatt jól kifejlett karikák éktelenkedtek. Hiába, elég nehéz kipihentnek lennie az embernek, ha a foglalkozása orvos, főleg akkor, ha történetesen az egyik legnagyobb diagnoszta az Államokban. House a sörösüvegek után még beledobott a kosarába egy zacskó chipset, egy sonkás mirelit-pizzát, és éppen pár darab, a szivárvány minden színében tündöklő csomagolással rendelkező nyalókát kaparintott meg, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett kenyeret venni. Meglepő gyorsasággal fordult sarkon és manőverezett a kosarat tolva a tömött polcok között. Kész csodának találta, hogy sikerült még friss kenyeret találni a pulton, fel is kapott hát gyorsan egyet, s hanyag mozdulattal a kosarába hajította, a morcos öreg pultosnéni nem kis rosszallására. Aztán beállt a sorba egy lenge, kék nyári ruhát viselő fiatal nő mögé, és szemeivel a péksüteményeket kezdte pásztázni: nemsokára meg is találta, amit keresett: – Áh, mogyorós muffin, a kedvencem! – mondta vidáman, de erre a pultos néni csak még jobban összehúzta a bozontos Rumcájsz-szemöldökét.
– Két mogyorós muffint kérek – mondta a House előtt álló fiatal nő, miközben vállig érő világosbarna hajából egy tincset a füle mögé söpört.
– Máris, aranyom – mondta a pultos hölgy foghíjas vigyort villantva, de ez a vigyor férfi számára inkább hatott vicsorként vagy, mint egy hétfejű sárkány díjnyertes mosolyaként. Nem is kellett sokat gondolkodnia, már közbe is vágott, aminek következtében rögtön lehervadt az idős asszony fogatlan lópofájáról a vigyor:
– Hé, ne csinálja már, hiszem már csak kettő maradt!
– Parancsol? – fordult hátra a fiatal nő, s meglepve végigmérte a férfit. A napszemüveg-borosta-bőrkabát és sétabot kombináció nyilván nem volt az ínyére, mert ahogy végzett a vizslatással rögtön valamiféle undok arckifejezés ült az arcára, és igencsak lenéző pillantásokkal illette House-t. – Ebből a szögből egészen hasonlít a hajsipkás-köténykés pultos banyára – villant át a férfi agyán a gondolat, de rövid mérlegelés után nem tette közzé ezt a gonosz megjegyzést. Helyette inkább állta a nő tekintetét, és ahogy a vadászok szokták az vadállatoknál, szeme közé nézett az ellenfélnek, és folytatta:
– Hallotta, én már kinéztem magamnak a mogyorós muffint! És már csak két darab van belőle!
A nő gőgös pillantást vetett a férfira, s megvetően válaszolt:
– Tudja uram – s az „uram” szót erőteljesen megnyomta megspékelve egy újabb hullám lenéző pillantással – ez itt nem az óvoda! Itt nem az „Aki kapja, marja”-elv érvényesül! Én voltam itt előbb – mondta, s várakozva nézett a pult mögött toporgó dülledt szemű asszonyra.
– Kérem, csomagolja be a muffinomat – szólította fel az ősz hajú, bibircsókos képű asszonyt, aki most, hogy rájött, hogy a másik vásárlója sem sokkal kedvesebb, leginkább egy puffogó viperára hasonlított.
– Egyezzünk meg – vetette oda House, de szemét továbbra sem vette le a nő jeges tekintetéről. Hogy nyomatékosítsa kijelentését, egyet előre is lépett, aminek az lett a következménye, hogy meglökte az előtte parkoló kosarát, ami pár centit előre is gurult, és valami puhába ütközött – a hárpia hátsójába. A nő erre alig észrevehetően ugrott egyet, s tekintetével most már szinte meg tudta volna ölni a férfit.
– Mégis mire gondol? – sziszegte olyan átéléssel, hogy House komolyan el kezdett gondolkodni, hogy nem-e volt áspiskígyó a nő felmenői között, és már végképp nem tudta eldönteni, hogy a kékruhás fúria, vagy a még mindig mérgesen puffogó pultosnéni hasonlít-e jobban egy kígyóra. Végül arra jutott, hogy az pultos vénség inkább vasorrú bába, s a megtiszteltetést, hogy kígyónak nevezhesse gondolataiban, inkább a nőnek adta.
– Osztozzunk. Magáé az egyik, én viszem a másikat – felelte nyugodtan, de most már levette a tekintetét a nő arcáról. A kosár tompa puffanása hamar ráébresztette arra, hogy bár a nő arca nem túl barátságos, azért van olyan testrésze, amit érdemes behatóbban tanulmányozni. Rövid fixírozás után meg is állapította, hogy a hárpia meglehetősen jó kiegészítővel rendelkezik, ha fenékről van szó – persze közel sem olyan jóval, mint a Princeton¬-¬Plainsboro oktatókórház csinos igazgatónője, Dr. Lisa Cuddy.
– Micsoda?! – a nő arca gúnyos vigyorra húzódott. – Csak nem képzeli, hogy ezek után még osztozkodom magával? Kopjon le! – mondta, se ezzel lezártnak tekintette a témát.
House tudta, hogy a csatát elvesztette, de a háború még hátra volt. Igaz, hogy a tét csak két vacak muffin volt, de akkor sem tudta elviselni, hogy egy ilyen gőgös jégkirálynő legyőzze. A ragyás pultosnéni már éppen berakodta a muffinokat egy papírzacskóba, amikor átnyúlt a pult fölött, és rácsapott botjával a nő húsos ujjaira. Az asszony fájdalmasan feljajdult, s most már teljesen kijőve a béketűrésből ráripakodott House-ra:
– A hölgy volt itt előbb, nem érti?! Várja ki a sorát! – ordította, s aki még nem figyelt fel a pékáruknál zajló miniatűr háborúra, vagy az emiatt kialakult kígyózó sorra, most az is kíváncsian odanézett.
House úgy tett, mintha nem hallotta volna a banya rikácsolását, s flegmán odavetette:
– Nincs több mogyis muffin, oké felfogtam. De sietek, szóval azt akarom, hogy előbb engem szolgáljon ki! Milyen muffin van még?
A pultos asszony még mindig fájó ujjait masszírozta, s dühösen nézett vizenyős szemeivel House-ra. Nyilván a bottal való újabb találkozás esélyeit latolgatta, s végül lassan és vontatottan újból kivillantotta hiányos fogait:
–Van még… – kezdte, s kutatva körülnézett – …pisztáciás. Megfelel?
House magában szitkozódott egyet, mert történetesen az volt az egyetlen féle, amit ki nem állhatott. De amikor meglátta, hogy előtte a nő milyen felháborodott képpel néz rá, szemrebbenés nélkül rávágta:
– Remek! Kettőt kérek. Becsomagolná… kérem?
A vénasszony morogva hátat fordított, s elkezdte a két pisztáciás muffint is bepakolni egy papírzacskóba. Eközben a kékruhás nő ismét megtalálta a hangját, de most mát nem House-ra, hanem a pultos banyára ordított:
– Mégis mit képzel?! Én vagyok az első, engem kellene kiszolgálnia!
A pult mögött az idős nő egy gyilkos pillantás kíséretében morgott valamit, s még dühödtebben kezdte a muffinokat a zacskóba dobálni.
Erre a fiatal barna hajú nő mégjobban feldühödött:
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy magának nincsen botja!!!
House már nem bírta tovább, s elégedetten elvigyorodott. Így kell kijátszani és egymás ellen fordítani az ellenséget – gondolta, s büszkén szemlélte „művét”.
A pultos nő még matatott egy pár pillanatig, majd szó szerint a két vásárlójához vágta a két papírzacskót, s közben valami olyasmit emlegetett, hogy ha nem takarodnak el azonnal, hívja a biztonságiakat. A kékruhás nő erre rögtön sarkon fordult, és elszáguldott a bevásárlókocsijával a pénztár irányába. House vigyorogva rakta be a saját zacskóját a kosarába, tudván, hogy megint lesz mit mesélnie Wilsonnak meccs közben, s ő is a pénztár felé kezdte tolni a kosarát.
Miután kifizette a vásárolt árukat, immáron szatyorral megrakodva indult a kijárat felé. Amikor elsántikált a motorjáig, újra eszébe jutott a vívott küzdelem során szerzett jutalom: a pisztáciás muffin. A zacskója pont a szatyor tetején volt, s egy percet sem gondolkodott rajta, amikor egy mozdulattal kivágta a legközelebbi kukába. Bármekkora élvezetet is jelentett számára, hogy nagyközönség előtt is megalázhatta azt a két undok nőszemélyt, némileg csalódott is volt, mert a hőn áhított mogyorós muffinról csak lemaradt.
Éppen visszabotorkált a szemetestől a motorjáig, amikor meglátta két kocsisorral arrébb az iménti jelenet egyik résztvevőjét, a barna hajú nőt. Az arcán elterülő hatalmas és gúnyos vigyorról House rögtön tudta, hogy a nő végignézte az előbbi kukás akcióját, és épp elégtétellel nyugtázza, hogy a férfi mégsincs oda a pisztáciás muffinért. House erre csak morgott egyet, mivel úgy érezte, hogy ha fényes nappal átordibálna a parkoló egyik végéből a másikba a nő felmenőit szidalmazva, azzal még ő is túl messzire menne. Inkább megtartotta a felmenők ócsárlását magának, és dühödten figyelte, ahogy a nő bepakolja a szatyrait az egyik méregdrága sötétkék Merci csomagtartójába, majd végül – meggyőződve, hogy azt House is látja – előveszi a mogyorós muffin zacskóját, s jó nagyot harap az egyik süteménybe. Miután alaposan megrágta, s lenyelte a falatot (persze továbbra is úgy, hogy ezt House premier plánban láthassa) bedobta a zacskót az első ülésre, s elindult, hogy a kiürített kosarát a helyére tolja. House ekkor már hátrafordult, és inkább azzal törődött, hogy’ rögzítse tömött szatyrait a motor hátuljára. Miután befejezte a műveletet még látta, ahogy a nő a kosarat a helyére rakva visszaindul az autója felé. Nemsokára House is elindult a bevásárlókocsival ugyanarra, de mikor odaért, a nő már nem vigyorgott többet: ájultan feküdt az aszfalton. A kék színű szoknyát és a nő fehér lábait beborította a vér.
A mai meccsnek is annyi – gondolta morogva House, és tárcsázta a mentők számát.

* * *

Dr. Gregory House még csak pár perce ismerte legújabb betegét, de már akkor tudta, hogy a nő nehéz eset lesz. És ez alatt nem csak a nő meglepően harcias személyiségét értette, hanem a titokzatos betegségét is. Miután a doktor kihívta a mentőket, azok pár perc alatt elérték a Princeton-Plainsborot, s a sürgősségiek rögtön kezelésbe vették a szerencsétlenül járt nőt. House a motorjával végig a szirénázó mentőautó mögött hajtott, s a sürgősségi osztályra is követte az addig már hordágyra fektetett páciensét. Odabenn Dr. Cameron gyorsan megállapította, hogy külsérelmi nyomok hiányában nem valamiféle támadás, és nem is baleset történt – a nő vérzésének az okát másban kellett hát keresniük. A hatalmas vérveszteség miatt nem várhattak túl sokáig, meg kellett műteni azonnal.
A fiatal és csinos doktornő a lehető leghamarabb üzent az egyik nővérrel újdonsült férjének, hogy bekerült az osztályra egy sürgős műtétre szoruló beteg. A nővér a pult mögött ácsorogva hamar elintézte a telefont, s már válaszolt is beteg körül sürgölődő doktornőnek:
– Dr. Cameron, Dr. Chase azt üzeni, hogy előkészül a műtétre.
Ekkor azonban ismerős kopogás ütötte meg a fülüket, és hamarosan meg is szólalt a jól ismert sétabot tulajdonosa:
– Áh, ez remek hír Dr. Cameron. De most, hogy már végérvényesen sikerült az ujja köré csavarnia Ausztrália szeme fényét, nem úgy kellene már hívnunk magát, hogy Dr. Chase?
A megszólított már meg sem lepődött a megjegyzésen, s hátra sem fordult, miközben válaszolt az orvosnak:
– Dr. House, igazán örülök, hogy benézett, de amint látja, épp egy sürgős esetet kell ellátnom.
– Tudom, én hívtam hozzá a mentőket.
A szőke doktornő erre felvont szemöldökkel hátranézett, miközben már mindkét keze könyékig be volt borítva a páciens vérével.
– Maga?
– Ne térjen ki a válasz elől, Dr. Cameron, és ne feledkezzen meg a betegről sem! Szegény nő mindjárt elvérzik! – mondta színpadisan, és közelebb botorkált a hordágyhoz.
– Először is: szeretem a nevemet. Másodszor: Ha két Dr. Chase dolgozna a kórházban, azzal eléggé megnehezítenénk a kollégák és a betegek életét. Harmadszor: menjen az ajtóból, mert a pácienset azonnal vinni kell a műtőbe!
House villámgyors reflexeinek köszönhetően szabaddá tette a lift felé vezető utat a hordágyat toló két sürgősségis és egy nővér számára, majd ő is besántikált a lift ajtaján.
Odabent aztán Dr. Cameron megtörölte a homlokát és kisöpört egy szőke tincset a szeméből, majd rögtön House-nak szegezte a kérdést:
– Dr. House, honnan ismeri a beteget?
– Azt nem mondanám, hogy ismerem, inkább csak az életét fogom megmenteni.
– Ne élje bele magát, House! Ez egyszerű vetélésnek tűnik. Nem a maga asztala – mondta a nő, de erre a férfi önelégült vigyorral a képén intett neki, hogy forduljon meg.
– És azt megmagyarázná, Dr. Cameron, hogy mióta okozza a spontán vetélés a légutak teljes elzáródását?

Három órával és egy élet megmentésével később Dr. House unottan sétált be az ajtón. A team addigra már értesült az új betegről, s Foreman vezetésével már a lehetséges betegségeken törték a fejüket, s már pár tesztet is lefuttattak.
– Jó estét, madárkáim! – mondta derűsen, és rögtön betegről érdeklődött. – Szóval, hogy van a mi Áspis kisasszonyunk?
– Nem kisasszony, hanem asszony, és tudtommal nem Áspis, hanem Hammer. Mrs. Taylor Hammer. – morogta Taub fáradtan, mert már elege volt abból, hogy este tízkor is túlórázniuk kell. Meg talán az is hozzájárult a fagyos hangulathoz, hogy ők hárman – főnökükkel ellentétben – az utóbbi három órát nem békés szundikálással töltötték.
– Tökmindegy – vont vállat a diagnoszta és hanyagul ledobta magát az egyik székre Tizenhárom mellé. – Szóval, hogy ment a nő műtétje?
– A hirtelen támadt légzésbénulás miatt thoracotómiát kellett még műtét előtt alkalmazni – felelt a kérdésre Taub. – Így még kockázatosabb volt a műtétet, de nem volt mit tenni…
– Persze, hogy nem volt mit tenni, hiszen ha nem teszik meg, még azelőtt megfullad, hogy tisztességesen elvérezhetett volna! – dohogott beosztottja együgyűségén House.
– Engem az érdekel, hogy mit talált a szőke szépfiúnk, miközben elállította a vérzést.
– Méhen kívüli terhességet – válaszolta Tizenhárom bekapcsolódva a beszélgetésbe.
– Na, az már valami – füttyentett House. – Na és? Chase megfogta, felszabdalta, kihajította, összevarrta, gyerünk folytassák, tovább!
– Nincs tovább – mondta Foreman, miközben House elé dobta a nő aktáit. – Chase nem talált semmi mást, csak ezt.
– Csak ezt?! Elmegyek pár hónapra kempingezni egy vidéki pszichiátriára, és maguk máris elfelejtik, hogyan kell diagnosztizálni? – hördült fel elégedetlenül House. Ha lett volna nála Vicodin, most tutira bevett volna belőle kapásból kettőt.
– És a légzésleállás? Akkor mitől záródtak el a légútjai? – kérdezte a beosztottjait azon morfondírozva, hogy vajon a három nagyokos erre mit válaszol.
– Talán maga a méhen kívül fejlődő magzat okozta – felelte Foreman találgatva.
– Komolyan? És mégis hogyan? A kis vagány foetus gondolt egyet, és ha már úgyis megszabadult az uterustól, úgy döntött, elmegy világot látni, és megnézi magának közelebbről anyuci légútjait?
A team mérgesen összenézett. Mióta House visszajött a klinikáról, meglehetősen szeszélyesen viselkedett, ami nyilvánvalóan a Vicodin – elvonási tünetek utóhatása volt. Cuddynak nagy nehezen sikerült ugyan rávennie az igazgatótanácsot, hogy a diagnosztát megfigyelőként visszavegyék, ám még így is eléggé nehezére esett a kórház dolgozóinak napirendre térnie a dolog fölött – holott House immáron három teljes hete újból a diagnosztikai osztály vezetőjének mondhatta magát.
Foreman – aki a válságos időkben House-t helyettesítette – igencsak nehezen szokta meg, hogy House megint ugráltathatja, habár a férfi visszahelyezése előtt sokszor kért tőle segítséget. Kicsit mégis megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy régi főnöke visszatér a fedélzetre, mivel így többé már nem rá hárult a felelősség, és főleg, mert így volt ideje ismét a gyógyszerkísérletekkel foglalkozni – az utóbbi időben ugyanis Remy állapota, ha nem is túl feltűnően, de rosszabbodni kezdett.
Most is próbálta megőrizni a higgadtságát, és úgy válaszolt House-nak:
– Mi inkább arra gondoltunk, hogy a magzat tévesen valamiért olyan toxint termelt, amely kiváltotta a tüneteket.
– Öm, Dr. Foreman, inkább maga gondolt erre – vágott közbe finoman Taub.
– Nocsak – vidult fel House arca. – Helyes, hallgassuk meg a másik véleményét is! Dr. Taub?
Taub fészkelődni kezdett a székében, mivel kissé zavarban volt, hogy ellent kell mondania annak a munkatársának, aki korábban rövid ideig a főnöke volt. Ő személy szerint örült House visszatérésének, mert távollétében kemény vitáik voltak Foremannal, és reménykedett benne, hogy ha House újra a régi lesz, Foremant majd leköti a főnöknek való bizonyítási vágy. Lényegében igaza is lett – nyugtázta megkönnyebbülten.
– Szóval, egy toxinokat felszabadító magzat… Végülis lehetséges, de meglehetősen abszurd, és ritka – mondta Taub. – Sokkal valószínűbb, hogy a vetélés is ugyanolyan tünet, mint a légzésleállás, és van egy betegség a háttérben, amely mindkettőt előidézte.
Taub tétován körbenézett. Tizenhárom lassan bólintott, majd megjegyezte:
– Lehetséges, sőt, talán valószínűbb is, mint a toxin. – Taub megnyugodott. A nővel mindig is jól kijött, s bár tudta, hogy Remynek viszonya van Foremannal, a nő mégis legtöbbször pártatlan maradt a vitáikban. Sőt, nagyon gyakran ő cáfolta meg Foreman diagnózisát.
Foreman azonban nem adta meg ilyen könnyen magát, s szemöldökét ráncolva már készen is volt a válasszal.
– Az, hogy egy ritka betegség valószínűtlen, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Ugyanúgy figyelembe kell ezt is vennünk, mint bármilyen más betegséget, amely a két tünetet egy időben produkálta volna! A fenébe is! – mondta Foreman, és dühében úgy az asztalra csapott, hogy még az asztal acéllábai is beleremegtek. – Nem mindig a legegyszerűbb megoldás a helyes. Hiszen maga is mindig a bonyolultabb utat választja, House!
House, aki eddig szemeivel egy, a plafonon csüngő ventilátor körül cikázó apró legyet követett, fél füllel kíváncsian hallgatta a hevesen marakodó beosztottjait; s most úgy tett, mintha csak azért figyelne föl a fújtató Foremanre, mert az nevén szólította.
– Parancsoljon Dr. Foreman! Miben állhatok a szolgálatára? Egy bögre forró tea, pár szem nyugtató, vagy talán néhány megfelelően hiányos öltözetű prosti? – kérdezte ártatlan ábrázattal.
– Esetleg mondhatna is valamit!
– Oké – mondta, s botjára támaszkodva felpattant a székéből és az alkonyat után besötétített ablakok előtt álló fehér táblához ballagott. A táblára a három beosztott közül az egyik már felfirkantotta a két fő tünetet – House persze rögtön ráismert Foreman kézírására – és a már meglévő vizsgálati eredményeket is megtalálta gondosan lejegyezve. Pár pillanatig megállt pontosan a tábla előtt, s úgy tett, mintha erősen morfondírozna valamin, amit a fehér háttéren olvasott, majd megfordult, s ráordított a mit sem sejtő csapatára:
– Maguk mind idióták!!!
A team rémülten rezzent össze House kirohanásától, s titokban mind rögtön arra gondoltak, hogy talán mégsem volt elegendő az a három hónap, amit a híres diagnoszta a Mayfieldben töltött.
– House, most meg mi baja van?! – kérdezte dühösen Foreman, mert személyes sértésnek érezte, hogy egy olyan személy idiótázza le őt és a kollégáit, aki az elmúlt három órában az eset felé sem nézet, míg ők száraz oldalak százait rágták át ezalatt.
House csak vállat vont.
– Maga akarta, hogy mondjak valamit. Tessék, a véleményem – mondta, s már neki is látott a fehér tábla átrendezéséhez. Először is kihúzott pár megjegyzést a már lefuttatott teszteredmények közül, később más leletekhez újabb szavakat írt.
– Így máris jobb – mondta magának, majd a kérdő tekintetű team felé fordult.
– Hát maguknak mindent szájba kell rágni? – kérdezte morogva, s azzal nekilátott az eset megoldásához.
– Hogy válaszoljak a korábban feltett kérdésére Dr. Foreman, a legtöbb esetben valóban a rögösebb út vezet eset felderítéséhez, ugyanakkor – és itt felhúzta a szemöldökét, és úgy kezdett el artikulálni, mintha egy csapat ötévesnek magyarázná éppen a fogmosás helyes technikáját – aki emiatt képes még a legegyszerűbb esetet is túlbonyolítani, csak hogy izgalmasabb legyen, az egy I-DI-Ó-TA. Jelen esetben rögtön három – mutatta az ujjával.
Ezután pedig a kis fekete filctoll után nyúlt, s egy határozott, de elegáns mozdulattal elválasztotta a táblán a két fő szimptómát: a légúti elzáródást, és a méhen kívüli terhesség kontra vetélést.
– Micsoda? Hogy nem világos? Magyarázzam el? – folytatta színpadiasan a szemét forgatva House, még azelőtt, hogy a team közbeszólhatott volna.
– A lényeg az, hogy maguk kis buzgók a műtét után elvégeztek egy csomó felesleges és uncsi tesztet, ahelyett, hogy magára Áspis kisasszonyra koncentráltak volna.
– Óh, hogy mit értek felesleges és uncsi alatt? Hagyjuk inkább. Ha elmondanám, az felesleges lenne…
– És uncsi? – kérdezte Tizenhárom belemenve a főnök játékába..
– Okos kislány. Kár, hogy már nem élvezhetjük sokáig a társaságát – tette hozzá mintegy mellesleg House, mire a tőle legtávolabb ülő Foreman vonásai kissé megkeményedtek. Tizenhármas ezzel ellentétben meg sem hallotta a megjegyzést, mivel mindig is neki ment a legkönnyebben megőriznie a hidegvérét ha House sértéseiről volt szó. Mostanság még elnézőbb is volt a főnökével szemben, mert sejtette, hogy három hónap pszichiátria és egy erős fájdalomcsillapítóról való leszokás után House-nak még kevesebb kedve van kedvesnek és kíméletesnek lenni.
– Szóval, beszéljünk inkább azokról a tesztekről, amik ugyan szintén unalmasak, de korántsem feleslegesek, és mégsem csinálták meg! Például a vérteszteket. Halljam, miért nem vettek vért a mi elbűvölő páciensünktől?
– Vettek vért tőle a mentőautóban, de csak miután telenyomták vérzéscsillapítókkal és életmentő gyógyszerekkel. Ráadásul nyugtatót és antidepresszánst is találtunk a táskájában, amit a háziorvosa napi háromszori alkalmazásra írt fel – közölte mogorván Foreman. – Magam néztem meg a mintát, szinte teljesen használhatatlan.
– Hát pedig nem lesz más mintánk egyenlőre, tekintve, hogy Áspis kisasszony vérét most sikerült négy egység B pozitív vérrel vegyíteni.
– Ami azt illeti, A negatív – javította ki Taub, majd hozzátette – És a neve pedig Mrs.
Taylor…
– Jajj, ne foglalkozzon már annyit a páciens nevével Dr. Taub, egyébként is én régebb óta ismerem őt, mint maguk. Higgye el, illik rá ez a jelző.
Tizenhárom rögtön felélénkült és kíváncsian kérdezte:
– Tényleg, Dr. House, maga honnan ismeri a beteget?
– Ki érdekel?! – mordult fel Foreman. – Ha annyira ismeri, akkor mondja meg mi a baja.
House megint odasétált a táblához, és egy nagy kérdőjelet rajzolt rá.
– A baja? – Nos, a baját nagyon egyszerű lett volna diagnosztizálni, tekintve, hogy csak egy allergiatesztet kellett volna elvégezni. De úgy látom, ez is kimaradt a repertoárból.
– Kértünk teszteket, de a labor túl van terhelve. Holnap délig biztosan nem lesznek meg az eredmények – felelte Tizenhárom.
– Hát ez nagy kár – mondta House – Ugyanis ez annyit jelent, hogy maguk fogják megcsinálni nekem a teszteket, méghozzá még ma éjjel – fejezte be a mondatát vigyorogva. Csakhamar sikerült is elérnie a várt hatást: a három beosztott legalább akkora szemekkel meredt főnökükre, mintha az éppen most közölte volna velük, hogy bizony ám, a Mikulás bácsi nem is létezik.
– Ezt nem gondolja komolyan! Vagy százféle allergiára kéne tesztelnünk, és már így is három napja túlórázunk – hápogott döbbent képpel Taub.
– Annyira azért nem lesz szörnyű. Adok egy kis utalást, hogy mire kéne tesztelni.
– House, addig nem tesztelünk le semmit, amíg el nem árulja, hogy miből vette, hogy mindez szimpla allergia – akadékoskodott Foreman.
– Ember! Az előbb mondtam, hogy túlbonyolították a helyzetet! A légúti simaizmok görcsét leggyakrabban allergia okozza, és ezt az eset most kivételesen pont egy ilyen „egyszerű” eset.
– És a vetélés, egész pontosan az uteruson kívül történő vetélés?
House ingerülten kocogtatta meg botjával a tábla azon pontját, ahol korábban a függőleges vonalat húzta a két fő tünet között.
– Egyszerű egybeesés.
– De House, hiszen maga mondja mindig, hogy nincs olyan hogy „egyszerű egybeesés”, a két tünet mégis egyszerre jelentkezett – emlékeztette főnökét egyik fő szlogenjére Taub.
– Igen, és azt is szoktam mondani, hogy „sosem lupus”, három napja mégis egy lupusosat kezeltünk! – rendezte le a dolgot House, s a járkálás helyett most a kedvenc labdáját kezdte az iroda egyik sarkában pattogtatni. – Lássuk csak… Áspis kisasszonyt kb. két perccel azután találhattam meg a parkolóban, hogy eszméletét vesztette a vetélés miatt… – Foreman hitetlenkedve kérdezett vissza: – Egy parkolóban? – de Tizenhárom egy fejcsóválással elhallgattatta.
– …további három perc volt, amíg a mentő kiért és bepakolták az autóba, aztán a bevásárlóközpont-kórház táv még további kb. két perc volt, és végül Dr. Cameron is elszórakozott vele a műtét előtt még vagy három percig.
House végül úgy számolta össze ezeket, mint egy gyerek, az ujjait használva. – …öt meg kettő az hét… meg három… Na, segítsenek már! …Ja, megvan. Tíz! – mondta fölényesen, de a csapat csak a szemeit forgatta.
– A légúti elzáródás viszont csak a liftben jelent meg, ami azt jelenti, hogy tíz teljes perc telt el a két tünet felbukkanása között, ergo egyáltalán nem biztos, hogy összefüggtek.
– Azt akarja mondani…
– Igen Tizenhármas, pontosan. Véletlen egybeesés. A nőnek szimpla méhen kívüli terhessége volt, amiről valószínűleg nem is tudott. Sajna a huncut kis kölyök pont akkor döntött úgy, hogy megfúrja anyuci vérkészleteit, amikor az anyuci meg úgy döntött, hogy valami olyat eszik, amit nem kellene.
– De a tíz perc túl sok idő az allergia kifejlődéséig! Pillanatok alatt meg kellett volna jellennie a légutak szűkületének.
House lassan letette a labdát az asztalra, és a bejárati ajtó mögött álló fogashoz sétált, hogy leakassza a kabátját.
– Dr. Foreman. Szegény Áspis kisasszony pár perc alatt elvesztette a vérének mintegy negyven százalékát. Gondolja, hogy ezután a szervezete még olyan fitt volt, hogy azonnal produkáljon egy allergia által kiváltott sokkot?
Erre már a csapat egyetlen tagja sem válaszolt semmit. Hanem amikor House magára öltötte a fekete bőrdzsekijét és megindult a kijárat felé, Taub még utánaszólt:
– House, most meg hová megy?
– Haza, természetesen. Nem szóltam Wilsonnak, hogy lőttek a mai meccsnek. Amilyen hülye, képes az ajtóm előtt ácsorogni azon aggódva, hogy nem történt-e valami bajom. A mobilomat ugyanis biztonsági okokból ki kellett kapcsolnom. Zavarta a délutáni szundikát – vigyorgott.
– És velünk mi lesz? – kérdezte Tizenhárom kétségbeesetten. – House, több száz dologra lehet allergiás…
House nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolyogva kezébe vette a botját és a kijárat felé vette az irányt. A team három tagja imát mormogott magában, hogy főnökük ne hagyja ott őket az allergiatesztekben fuldokolni. House azonban a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül lépett ki a küszöbön, majd becsukta maga mögött a kijáratot.
Aztán amikor Foreman már éppen egy jól fejlett szitokáradattal kezdte volna főnökét illetni, House feje újra felbukkant az ajtóban. Szemöldökét felvonta a homlokára, majd nyelvét kinyújtva megszólalt:
– Nyugi, csak vicc volt! Nézzék meg mogyoróra! Úgy tűnik, az áspiskígyók allergiásak rá…

Másnap reggel tíz körül Dr. House bejelentkezett a kórház recepcióján. A szőke és cingár, divatos szemüveget viselő recepciós hölgy már meg sem lepődött a doktor érkezésének idején – sőt meg is jegyezte neki, hogy aznap milyen korán befáradt.
House-nak azon a reggelen egészen tűrhető kedve volt – ezért történhetett, hogy bár szerda lévén rendelnie kellett, mégsem érezte olyan égetően sürgősnek, hogy meghúzódjon valamelyik hűs és eldugott, kábel tévével felszerelt kórteremben. Helyette úgy döntött, inkább még a rendelés kezdete előtt – amiről persze már így is jócskán lekésett – , felkeresi legjobb barátját. Ugyan már nem találta az ajtaja előtt Wilsont, mikor előző este hazaért, de tudta, hogy a férfi minden kétségséget kizáróan járt a lakásánál. Ehhez most még a híres megfigyelőképességét sem kellett bevetnie, hiszen amikor a bejárathoz ért, a lábtörlő közepén egy cetli várta:

„Nem volt vicces! Cuddy szólt az új esetedről. Ha még egyszer kikapcsolod a mobilod, kettétöröm a botodat! Tudod, hogy én mindig aggódom.

Wilson

House előző nap jót mosolygott Wilson üzenetén, de azért a bűntudat egy kicsit gyötörte, így elindult, hogy békeajándékként felajánljon egy másik meccsnézős, chipszabálós – sörvedelős estét, s ezzel kiengesztelje barátját. Az utóbbi pár hónapban Wilson annyi mindent tett érte, amit House egész életében sem tudott volna meghálálni. A férfi ezt persze sosem vallotta volna be munkatársának, de Wilson ismerte már annyira, hogy tudja, mennyire hálás neki a diagnoszta. Wilson és Cuddy volt az, akik mindig látogatták, amikor House a Mayfiledbe került, s elviselték azt is, ha a férfi a Vicodin-elvonási tünetei miatt látni sem akarta őket. Elég húzós volt ugyan az a három hónap, de House-nak el kellett ismernie, volt eredménye. Lassan megszokta, hogy a szer hatása nélkül kell élnie. Miután kikerült, valami okból már a lába sem sajgott olyan erősen, mint korábban, s így még kevésbé hiányzott neki a gyógyszer hatása.
Persze voltak olyan időszakok is, amikor szívesen elnosztalgiázott volna a régi szép időkről egy-két szem gyógyszer társaságában, de eddig sikerült ezt megállnia. Annál is inkább, mivel az állását csak akkor tarthatta meg, ha bebizonyította az igazgatótanácsnak, hogy teljesen Vicodin – és hallucinációmentes. Most, hogy végiggondolta, nem volt sétagalopp bebizonyítani annak a csupa fajankókból álló bagázsnak, hogy alkalmas a praktizálásra, de végül csak meggyőzte őket is. Persze ebben Dr. Cuddy keze is benne volt – könyékig.
A kórház szemrevaló igazgatónője sem élete legkönnyebb időszakát élte akkor, amikor kitört a katasztrófa, mégis igyekezett segíteni House-nak. A férfi a nő iránt is érzett némi nagyon minimális lelkiismeret-furdalást, hiszen a doktornő annak ellenére igyekezett az állásába mihamarabb visszahelyezni őt, hogy pár hónappal korábban House a teljes kórház füle hallatára harsogta szét a kettejük – valójában meg nem történt – együttlétének hírét. House szerette volna megmagyarázni a nőnek, hogy ő teljesen biztos volt benne, hogy amit szétkürtölt annyi ember előtt, az valójában is megtörtént, de nem tehette. Bármennyire is sokat járt a fejében a nő azóta, hogy végre kitisztult a feje az Amber-féle hallucinációktól, nem mert közeledni felé. Maga sem tudta, hogy az érzései valódiak-e, vagy csak a gyógyszerek miatt kuszálódott össze benne minden. Ráadásul többször csúnyán megsértette az amúgy is sérülékeny nőt a Rachelre tett szarkasztikus megjegyzéseivel. A legújabb jogszabály-módosítások miatt a nőnek állandóan a gyámhatósághoz kellett szaladgálnia különböző nyomtatványokkal, s egyre gyakrabban dolgozott a kórház ügyein is hajnalokig. Volt egy visszatérő rémálma arról, hogy a baba már megtanult beszélni, s először a bébiszittert hívta mamának, és része volt több olyan lidércnyomásban is, amiben valamiért elvesztette a gyereket. Egyszóval csöppet sem hiányoztak neki House hálátlan, Vicodin-elvonásos megjegyzései.

– Na végre, hogy itt vagy! – találta meg az igazgatónő hosszas keresés után a gondolatiba merült doktort. – House, irány rendelni! – s a kabátját megragadva az egyik kórterem felé tuszkolta a férfit.
– De anyúúú, még korán van! – próbált egyezkedni House, miközben látványosan fixírozta a nő dekoltázsát. Az igazgatónő megint azt az ibolyalila kosztümöt viselte, amire nem lehetett nem felfigyelni.
– House, a vizsgálóba, most! – suttogta zavartan Cuddy, és megpróbálta nem fölkelteni a kettes vizsgáló előtt várakozó betegek figyelmét. – Az első páciensed már vár rád odabenn.
Szinte ki sem kellett mondania, s a hangoskodásra egy kíváncsi fej bukkant fel az említett ajtóban, s hamarosan a test többi része is csatlakozott hozzá.
Alacsony, köpcös nő volt, elegáns rózsaszín kosztümmel és méregdrága ékszerekkel. Látszott rajta, hogy van mit a tejbe aprítania. Bár még csak az ötvenes évei végén járhatott, sokat öregített rajta virágos kalapja alatt takargatott, idejekorán őszülő rövid haja, s széles álla alatt virító vastag tokája.
– Ő Mrs…Clearwater – nézett bele az aktába a doktornő. – Mától a maga betege.
– Nem Mrs.! – csattant fel a nő öblös hangján. – Özvegy vagyok – tette hozzá kihúzva magát.
– Biztos ő ölte meg a férjét… – jegyezte meg House viszonylag halkan, de még olyan hangerővel, hogy a nő, ha nem volt teljesen süket, még könnyen meghallhatta. – Bár, ha ekkora szamár volt, meg is érdemelte a sorsát – tette hozzá.
– Kikérem magamnak! – ordította az asszony, bebizonyítva, hogy ő bizony korántsem süket. – Azonnal vonja vissza! Az én Howardom huszonkilenc év boldog házasélet után távozott az élők sorából egy szerencsétlen baleset folytán…
– Engem nem érdekel az élettörténete nyanya, jöjjön, ha azt akarja, hogy megvizsgáljam!
– Mégis mit képzel?! – ripakodott rá a nő, majd az immáron House viselkedése miatt teljesen feldühödött Cuddy felé fordult.
– Másik vizsgálóorvost követelek – üvöltött, s most már az összes, a folyosón tartózkodó beteg és ápoló őket nézte. – És nem is akármilyet. A kórház igazgatóját akarom!
– Ő az, Dr. Cuddy személyesen – mondta készségesen House, a felrobbanni készülő doktornőre mutatva.
Az asszony szemében ekkor veszélyes szikra lobbant, s már mondta is Dr. Cuddynak a magáét:
– Maga fog engem megvizsgálni,ehelyett a bunkó vadállat helyett! Hacsak nem akarja, hogy bepereljem a kórházat ezért. Higgye el, van miből – s a vastag arany nyaklánc megremegett a hájas tokája alatt.
– Természetesen, miden úgy lesz, ahogy óhajtja – válaszolta gyorsan az ideges igazgatónő, majd közel hajolt House-hoz, és a fülébe súgta: – Ezért még számolunk.
Aztán elvezette a tajtékzó asszonyt az irodája felé – ott akarta megvizsgálni, nem a kettesben nagyközönséggel az ajtó előtt.

House csalódottan nézett utánuk. Érezte, hogy ő még a beteginél is nehezebb eset. Olyan jól indult ez a nap is… és mégis elszúrta. Megint. S valami azt súgta neki, hogy jobban, mint bármikor.

Vége az 1. résznek

Utószó

Szeretnék köszönetet mondani Lorinak a sok segítségért, észrevételért és a hibák készséges kijavításáért; továbbá Áginak, amiért hajlandó volt feltenni első szárnypróbálgatásomat a honlapra. Bár én nem érzem tökéletesnek a művemet, remélem azért lesznek köztetek olyanok is, akiknek tetszik. Előre is elnézést, amiért ebbe e részbe még nem szorult túl sok Huddy, ígérem a továbbiakban ez változni fog.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..