Rachel

Írta Lioness

A beszélgetés Cuddyról House és barátja között hosszúra nyúlott. A nap már magasan járt, amikor a morcos diagnoszta elhagyta Wilson irodáját. Bár a férfi mindenképp le akarta beszélni House-t, hogy beleüsse az orrát Cuddy magánéletébe, a sánta doktor ennek ellenére nem adta fel. Szerette tudni, hogy mi zajlik a környezetében, és egyszerűen frusztrálta, ha valami a tudta nélkül történik. Sosem tetszett neki, hogy az igazgatónő örökbe fogadta azt a kölyköt, most mégis érdekelte, hogy lesz velük a továbbiakban. Mielőtt azonban mélyebbre ásta volna magát a dologban (és ezzel együtt Cuddy magánéletében) elhatározta, hogy megoldja végre az esetét. Amíg nem ura a helyzetnek, addig úgysem tudna eredményesen nyomozni, mert a team folyton zaklatná őt. Kész volt hát áldozatot hozni az ügy érdekében: elindult, hogy újból találkozzon személyesen is a betegével, Ms. Áspissal.
Amikor belépett az üvegajtón, Tizenhármas épp a nő leleteit ellenőrizte.
– Tesztek? – kérdezte House köszönés nélkül.
– Negatívak – válaszolt Tizenhármas.
– Mutassa – mondta a nőnek, s megkerülve az ágyat a doktornőhöz sántikált.
A páciens, aki még elég kába volt a kapott altatótól, meg nyugtatóktól, először nem is fogta fel, hogy valaki más is belépett a kórterembe. House direkt háttal állt meg mellette, és akkor sem nézett rá, amikor elbicegett az ajtó előtt. De sajnos hamar kitisztult a tudata, és az emlékezete is – ha nem is ismerte meg a férfit hátulról, a lángnyelves bot minden kétséget eloszlatott a fejében.
– Maga meg mit keres itt?! – kérdezte a nő felháborodva.
– Mrs. Hammer, ő itt Dr. House, a kezelőorvosa.
– Micsoda?! Hogy ez az undok, vandál huligán orvos lenne? Méghozzá az enyém? Az ki van zárva! – kiáltott a nő hisztérikusan.
Tizenhármas elismerően nézett House-ra.
– Egyéni rekord House. Eddig legalább azt megvárták a betegei, hogy egyszer beléjük kössön, és csak azután követeltek másik orvost.
– Ja, tudja, az már megvolt, csak nem a kórház területén. Szóval nem is számít – tette hozzá. – Csak a házon belül szerzett pontokat számoljuk, világos? Megoldom, Anyucinak erről nem kell tudnia.
– Én igenis másik orvost követelek! Én ugyan nem hiszem el, hogy egy magához hasonló alak orvosit végzett – vágott közbe a nő.
– Kösz a bókot – válaszolta negédesen House. – Hozzam el a diplomám fénymásolatát? – aztán komolyra fordította a szót. – Magát a diagnosztikai osztályra vették fel, aminek tudtommal én vagyok a vezetője, javítson ki ha tévedek – nézett itt a balján álló, kezeit a mellkasán összefonó doktornőre – szóval kénytelen lesz elviselnie engem. Amennyiben élve szeretne távozni a kórházból.
Az ágyban fekvő, becsövezett, rókaképű páciens erre nem tudott mit mondani.
– Senki többet harmadszor? Remek! Akkor esetleg folytathatnánk is – azzal visszamélyedt a nő vizsgálati eredményeinek a bogarászásába.
Akkor nézett csak fel, amikor egy magas, göndör hajú, beesett arcú fiatalember lépett be a kórterembe.
– Ő Mr. Hammer – tájékoztatta Tizenhármas House-t a férfi kilétéről.
A nyakigláb fiatalember azonnal House-hoz sietett, hogy kezet rázzon vele.
– Dr. House dolgozik a neje esetén – mondta Tizenhármas.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondta a férfi, s már nyújtotta is a karját House felé.
– Jó magának – felelte House, s elsétált a férfi kinyújtott karja mellett. Odabotorkált a nő ágyához, s botjára támaszkodva faggatózni kezdett:
– Korábban volt bármiféle diagnosztizált allergiája? – kérdezte. – Persze a normális emberi viselkedést leszámítva.
– Nem – felelte a felesége helyett az elképedt férj. – De miért beszél így a feleségemmel?
– Tim, ő az a tahó az áruházból.
– Hogyan? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – De hát… maga az orvosa! – tette hozzá lassan és csodálkozva.
House-nak nem kellett sok idő, hogy ráeszméljen arra, hogy amilyen felvágott nyelvű és arrogáns a feleség, olyan tutyimutyi és lassú felfogású a férj. El se tudta képzelni, hogy hozhatott össze két ekkora balfácánt a sors.
– Igen, Dr. House vagyok. Az előbb mutattak be minket egymásnak. Szóval…
– De hát az orvosok nem szoktak így beszélni a betegeikkel – vágott közbe Mr. Hammer megint.
– Csak akkor, ha előtte felidegesítik őket. Mondjuk ostoba kérdésekkel! Tehát…
– Akkor se beszéljen így a feleségemmel!
House jobb karja, amiben eddig a botját tartott, megállt a levegőben. Kérlelve nézett Tizenhármasra a „könyörgök, nyírja már ki valaki ezt az idiótát!” nézésével.
A doktornő erre tehetetlenül vállat vont.
– Honnan szedte össze ezt az észlényt? – kérdezte végül House a nőtől.

House-nak jó egy órájába telt kikérdeznie a házaspárt a történtekről. A diagnoszta leginkább a nőtől várta volna a választ, de a kotnyeles férje mindig közbeszólt valamiért. House-ban olyan érzet kezdett kialakulni, hogy a férj úgy viselkedik, mint egy pincsikutya, aki mindig megpróbál a neje kedvében járni, és vicsorogva ront azokra, akik meg merik sérteni szíve hölgyét. Mivel azonban House tisztán akart látni, mindent meg kellett tudni a nőről. Így szó esett a méhen kívüli terhességről is, amiről mint sejteni lehetett, a nő semmit sem tudott.
– Tudott a terhességéről? – kérdezte House hirtelen témát váltva.
– Nem – felelte vállat vonva Ms. Áspis (mert House magában még mindig így nevezte), s úgy tűnt, nem is nagyon rázta meg az a tény, hogy pár napja vesztette el első, sohasem ismert magzatát.
– És ez volt az első vetélése? – kérdezte.
– Igen – felelete a nő, miközben hosszú barna haját igazgatta. – De ennek nincs köze ahhoz, hogy elzáródtak a légútjaim, nem?
– Elméletileg nincs. De ha többször fordult elő, akkor szerepelhet tünetként.
– Ez volt az első, mint mondtam.
– Remek. És ez egészen biztos?
– Csak tudom, hogy hányszor voltam terhes, és abból hányszor vetéltem el, maga vadbarom!
House itt felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy a nő hazudik, rögtön kitalálta annak testbeszédéből. Lassan elvigyorodott, arra gondolva, hogy milyen élvezetes lesz megszorongatnia a kígyót.
– Akkor megmagyarázná, hogy miért talált a sebészünk egy két cm x három mm-es vágást az uterus-ának elülső oldalán miközben az életét mentette?
A nő kikerekedett szemmel bámult az orvosra. Nyilván nem számított rá, hogy annak birtokába kerülhet egy ilyen fontos információ. Ugyanakkor House megállapította, hogy elég könnyedén vette ezt a malőrt is, s hamar kivágta magát.
– Három éve volt egy kisebb autóbalesetem. Akkor sérültem meg.
Most a férj szemein volt a sor, hogy kikerekedjenek.
– Drágám, hogy – hogy én erről nem tudtam? – kérdezte, s rögtön megragadta a felesége kezét, hogy ezzel is bizonyítsa neki, hogy mindenben számíthat rá.
– Ez meg a megismerkedésünk előtt történt. Nem tartottam fontosnak – felelte szárazan a nő. Tizenhármas, aki végig jelen volt a beteg kikérdezése alatt (talán azért, mert félt, hogy House megint összetűzésbe keveredik a betegével, ha magára hagyja őket) az egyik sarokban állt, és undorodva nézett a nőre. Nem értette, hogy viselkedhet valaki így azzal, aki szereti. Ez a nő fiatal volt, csinos, és kétségkívül gazdag. Mindene megvolt, amiről más csak álmodhatott: remek anyagi háttér, karrier, szerető férj, aki a tenyerén hordozta, és ami legfontosabb: hosszú, egészséges élet. Habár most még nem tudták, mi volt az allergia kiváltó oka, abban már biztosak lehettek, hogy előbb-utóbb megtalálják, és Mrs. Hammer nem fog belehalni. A doktornő gúnyosan nézett a nőre. Ez a liba nem is tudja milyen szerencsés, mégis úgy viselkedik, mint egy jégkirálynő.
– Szóval baleset… – ráncigálta vissza House kétkedő hangja Tizenhármast a valóságba.
– Igen – válaszolta a dühös páciens.
– És miért nem szerepel a kórlapján?
– Biztos elcseszték azok a tökfejek a kórházban.
– Hja, persze… – morgott hitetlenkedve House.
– Befejezhetnénk végre? – kérdezte a nő, miközben mozgolódni kezdett a kényelmetlen ágyban. Reggel óta nem ettem egy falatot sem, majd’ éhen halok.
A férje erre felkapta göndör hajtincsekkel borított fejét, s szolgálatkészen talpra szökkent.
– Hozzak neked valamit enni a büféből édesem? Mit ennél meg szívesen?
– Egy muffin jól esne – mondta Ms. Áspis.
House felvont szemöldökkel nézett a nőre.
– És még az ember azt hinné, hogy egy ilyen eset után örökre lemegy a kedve a muffinoktól. Tudja mit, felejtse el – tette hozzá, látva, hogy a nő már szólásra nyitott a száját.
– Azonnal hozom drágám – s a férj már masírozott is az ajtó felé.
– Hé, legalább ne mogyorósat vegyen neki! – kiáltott House utána. – Hacsak nem akarja megölni! Ebben az esetben nem szóltam – morogta halkan, de ezt már a férfi nem hallotta. Persze a szobában tartózkodó két nő annál inkább.
– Nem azt mondták nincs is mogyoró allergiám? – recsegte a nő.
– A tesztek szerint. De én nem bízom a tesztekben. Egyébként meg, ha évek óta nem evett tényleg mogyorót, ahogy állítja, akkor az is előfordulhat, hogy korábban nem volt allergiás rá, most már viszont igen. Már ha nem hazudott ebben is.
– Hogyhogy „ebben is”? Mégis miket feltételez rólam?!
House mérgesen csóválta a fejét.
– Azért küldte el a férjét kajáért, mert nem akarta, hogy ő is itt legyen, amikor kényes témáról beszélünk. Ugyanis kényes témáról fogunk beszélni, mivel maga az imént hazudott a balesetével kapcsolatban. Nem állítom, hogy nem volt balesete – állította le a háborgó beteget, aki közbe akart vágni – hanem azt, hogy ha volt is, abban nem sérült meg a méhe. Ugyanis – tartott fel a mutatóujját House, amivel most a nő helyett a szólni akaró Tizenhármast hallgattatta el – a vágás, amit Dr. Chase talált az uterusán sebészi vágás volt.
Tizenhármas megvilágosodva bólintott egyet.
– Az nem egy három éves baleset nyoma, hanem egy körülbelül tizenkét hónapos abortuszé. Aminek persze megint csak nincsen nyoma a kartonján, nyilván praktikus okokból.
A páciens úgy nézett az orvosra, mintha egy kanál vízben akarta volna megfojtani.
– Rendben, egy éve tényleg volt egy abortuszon, okés? De nem akartam, hogy Tim megtudja. Ő amolyan szentimentális bolond, amióta együtt élünk, gyerekeket akar, nekem viszont eszem ágában sincs az egész életemet, a karrieremet pár bömbölő kölyökre áldozni, világos?
House szemrebbenés nélkül hallgatta végig a nő fröcsögését.
– És gondolom némi kenőpénz ellenében elintézte, hogy a maga kis beavatkozásának ne legyen nyoma.
– A legtöbb orvos ugyanolyan – mondta a nő. – Egy kis plusz pénzért bármit megtesznek.
– És nyilván abból magának van bőven – szállt be a társalgásba az egyre jobban fintorgó Tizenhármas.– Vagy mondjam inkább úgy, hogy Timnek?
– Nézd aranyom, Tim jópofa srác. Tényleg. De három évvel fiatalabb nálam, végtelenül naiv és teljesen más a világnézetünk. Ha nem lett volna az apjának annyi lóvéja, meg sem fordult volna a fejemben, hogy hozzámenjek.
– Oké, szóval maga inkább pénz, mint gyerekpárti – vázolta fel az amúgy is nyilvánvaló helyzetet House. – Remélem, nem fog Dr. Cuddyval találkozni, nem hiszem, hogy jóban lennének.
– Ugye, amit itt elmondtam maguknak, az köztünk marad? Nem mondják el a férjemnek, igaz?
– Nyugodjon meg Mrs. Hammer, megőrizzük a mocskos kis titkait, köt az orvosi titoktartás – mondta Tizenhármas undorodva. A nő szikrázó szemekkel meredt a két orvosra:
– Azt ajánlom is, különben gondolkodás nélkül beperelem magukat! Elsőként magát – nézett kihívóan House-ra.
– Tépjen sorszámot! – morogta a férfi, mert erről a megjegyzésről rögtön Ms. Clearwater jutott az eszébe a rózsaszín kalapjával. Az asszony pedig rögtön Cuddyt juttatta az eszébe, akiről pedig rögtön beugrott az a rejtély, ami jelenleg sokkal jobban foglalkoztatta, mint Ms. Áspis titokzatos allergiája.
Ebben a pillanatban érkezett vissza a büféből az immáron muffinnal és egy pohár forró capuccinóval megrakodott férj.
– Már itt is vagyok, Drágám! – fuvolázta, és leült az ágy szélére. – Hoztam neked kávét is, két cukorral, ahogy szereted.
– Kösz – vetette oda a nő, amíg átvette a süteményt és a kávét a férje kezéből, aztán a két orvosra nézett. – Legalább addig hagyjanak nekem békét, amíg eszek. Utána tőlem folytathatják ezt a felesleges barkóbát – mondta, majd intett a takaró szélén kuporgó férjének, hogy szálljon le az ágyáról, és ehelyett üljön inkább a falhoz támasztott műanyagszékre. A csalódott férfi némán, zokszó nélkül teljesítette a felesége akaratát. Tizenhármas szánakozva nézet őt.
– Remélem, tudja, hogy kígyót melenget a keblén – vetette oda neki, miközben kilépett a morgó House mögött az ajtón.
– És most? – kérdezte a nő a diagnosztát, amikor kiértek a folyosóra.
– Maga megvárja, amíg a némber megkajál, aztán folytatja a kikérdezését. És többet ne hagyja, hogy kiküldje a férjét. Tőle is hallani akarok mindent.
– És maga addig mit csinál? Szunyál egy jót, vagy éppen kiszökik egy kicsit motorozni? – kérdezte letörten Tizenhármas. Már előre elborzasztotta a gondolat, hogy neki még jó néhány órát kell együttöltenie azzal a kibírhatatlan nőszeméllyel, míg főnöke Wilsonnal ebédel vagy éppen valamelyik szappanopera előtt horkol.
– Egyik sem – felelte House felvillanyozva. – Láttam, hogy Cuddy egy órája lelépett. Én addig megyek és feltöröm az irodáját.

***

Cuddy idegesen fordult be kocsijával a következő sarkon. Már órák óta csak az ellenőrzés járt a fejében, és nem akarta még azzal is tetézni a bajokat, hogy el is késik. Igazság szerint nem tudta, hogy miért is kéne félnie, de az utóbbi napok lidérces rémálmai, na meg Mr. Springfield rémisztően vészjóslatú hangja a telefonban azt súgták neki, hogy jobb lesz vigyáznia. Mindennél jobban szerette Rachelt, és már túlságosan is az élete részévé vált ahhoz, hogy elviselje, ha valami történne vele.
Remegő kezekkel kormányozta a kocsit a háza elé, amikor egy ismeretlen autót figyelt meg a járdán leparkolva. – A francba! – szitkozódott magában. Tudta, hogy elkésett.
Sietve szállt ki az autóból, de előtte még a visszapillantóban ellenőrizte a sminkjét és a haját. Nem tudta, hogy Mr. Springfielden kívül lesz-e ott még valaki, és szeretett volna jó benyomást tenni egy esetleges idegenre, de egyébként magára Mr. Springfieldre is, hiszen a férfi legtöbb eddigi látogatásakor valami – hol bébiétel, hol bababüfi – mindig tetőtől-talpig beborította.
Kopogás nélkül nyitott be az ajtón, hiszen tudta, hogy az nyitva van. Egyenesen a nappali felé vette az irányt, ahol a vendégeit sejtette. A helyiségben azonban szerencséjére (vagy inkább épp szerencsétlenségére) csak Mr. Springfieldet találta. A férfi az egyik bőrfotelben ült, szemben a kanapéval, ahol Melanie, a bébiszitter éppen a kissé nyűgös Rachelt próbálta elaltatni.
– Ah, Dr. Cuddy – mondta Melanie a belépő doktornő láttán. – Remélem nem baj, hogy beengedtem Mr. Springfieldet, azt mondta, meg volt beszélve.
– Persze Melanie, tényleg megbeszéltünk. Üdvözlöm, Mr. Springfield – nyújtott kezet Cuddy, s megpróbált mosolyogni hozzá.
– Dr. Cuddy – biccentett a férfi, aztán mindketten helyet foglaltak. Cuddy átvette a fiatal nőtől az el-elszenderedő Rachelt, aztán Melanie elment, hogy főzzön egy teát. A doktornő így kettesben maradt a férfival. Végül Cuddy vágott bele nagy nehezen a beszélgetésbe.
– Azt hittem, nem egyedül fog jönni – mondta csodálkozva a férfinak, miközben elbűvölve nézte az alvó kislányát.
– Valóban nem így kellett volna – válaszolta a férfi gondterhelt arccal. – A hivatalos látogatások során a gyámhatóság mindig küld egy kerületi megbízottat is, hogy ő is meggyőződhessen a gyermek gondozásának megfelelő körülményeiről.
– Akkor most miért van itt mégis, csak maga? – kérdezte a doktornő.
– Mert ez a látogatásom mondjuk úgy, hogy már nem hivatalos – felelte, majd ezután kissé előrehajolt, s hogy ne ébressze fel Rachelt, hangját lehalkítva válaszolt: – Dr. Cuddy, tudja ön, hogy mit jelent az „előre be nem jelentett látogatás” fogalma? Azt, hogy olyankor látogatjuk meg az örökbefogadót és a gyermeket, amikor nem számít rá. Nyilván az új törvénymódosítást, amely ezt az ellenőrzési formát kimondja, nem a maga anyagi és társadalmi hátterével rendelkező emberek miatt találták ki, de attól magára is ugyanúgy vonatkozik.
– Mr. Springfiled, ezzel én is tisztában vagyok, tudja, de…
– Itt nincs de, Dr. Cuddy! Az elmúlt egy hét folyamán háromszor kerestem fel a kerületi megbízottal az otthonában, háromszor! Olyan időpontban, amikor már elvileg lejárt a munkaideje. De magát egyszer sem találtuk otthon.
– Egy kórházat kell vezetnem, az istenért! Sajnos sosem jár le a munkaidőm.
– Még vasárnap se?! – Mr. Springfield nem tudott nem megrovóan nézni a nőre.
Rachel a férfi mély hangjára fészkelődni kezdett, de mielőtt még el kezdett volna sírni, Melanie átvette Cuddytól és lefektette a gyerekszobában. Aztán visszatért a konyhába.
– Elnézést – morogta a férfi kelletlenül.
A sok látogatás alatt megkedvelte nőt: tisztelte a munkáját, felnézett rá a vállain hordozott felelősség nagysága miatt, ugyanakkor nem tudta, hogy hogyan ébressze rá az igazgatónőt végre, hogy Rachel még korántsem az övé. Az új törvények kimondták, hogy a gyermeket egy éves koráig rendszeresen ellenőrizni kell, és ha valami nem felel meg az előírásoknak, akkor kötelességük elvenni a kiskorút a nevelőszülőktől. Akármennyire szimpatikusak is.
– Nézze, tudom, hogy túl sok időt töltök a kórházban – mondta némi lelkiismeret furdalással a hangjában Cuddy – de Rachel soha sincs egyedül. – Melanie képzett bébiszitter, egy percre sem hagyja őt felügyelet nélkül, és maximálisan megbízom benne – folytatta nyomatékosan.
– Ennek örülök, Dr. Cuddy. Csakhogy ha jól emlékszem, maga fogadta örökbe Rachelt, és nem pedig Melanie.
Cuddy hitetlenkedve nézett a férfira. Rettenetesen megijedt a férfi mondataitól, s érezte, hogy bajba került, holott nem is követett el semmit. De nem akarta annyiban hagyni a dolgot.
– Hiszen pár hónapja, amikor itt járt, és én nyakig úsztam a bébitápban meg a kakis pelenkákban, akkor egy szava sem volt! Azt mondta, hogy én még így is jobb vagyok a többi örökbefogadónál, és hogy majd beletanulok! Mi változott azóta?
A kopaszodó férfi fáradtan törölte meg gyöngyöző homlokát, és a gondolataiban a megfelelő szavak után kutatott.
– Tudom, hogy mit mondtam doktornő, tisztán emlékszem rá. Akkor érthető volt a viselkedése, hiszen tapasztalatlan volt és izgatott, mert sokat várt már a bébire. De azóta visszajött dolgozni, és úgy látom, hogy nincs elég ideje a gyerekkel foglalkozni.
Mintegy végszóra, Rachel rázendített a gyerekszobában.
– Azt hiszen, tisztába kell tenni – sóhajtott Cuddy, és már állt is volna föl, amikor a szőke hajú Melanie bedugta a fejét az ajtón.
– Ez az éhes sírása, megetessem?
– Nem kell, Melanie – felelte Cuddy, és az órájára nézett.– Nem lehet éhes, hiszen nem rég etetted meg. Csak tisztába kell tenni – mondta, és a gyerekszoba felé indult. – Ne is fáradj, majd én megcsinálom. Elvégre az én lányom – mondta idegesen a hangforrás felé induló nőnek.
Cuddy óvatosan kiemelte a lányát a kiságyból. Rachel már majdnem egyéves volt, s a rózsaszín kiságy alja már jó néhány szinttel lejjebb került azóta, hogy a csöppség először feküdt benne, szóval Cuddynak már egészen mélyre kellett hajolnia, hogy elérje benne a gyereket. Mr. Springfield kíváncsian követte a nőt a szobába, de megállt a küszöbön, azt figyelve, hogy Cuddy hogy boldogul. Az igazgatónő óvatosan levette a kicsiről a rózsaszín ruháját, aztán letépte a pelenka tépőzárát. Legnagyobb meglepetésére azonban a pelenka teljesen üres volt, Rachel azonban még továbbra is kitartóan bömbölt. Cuddy megalázva és megtörten öltöztette vissza a kicsit a ruhácskájába, és miközben a mögötte álló férfi sajnálkozó tekintetét érezte a háta közepén, átadta a kislányt Melanie-nak.
– Én megmondtam, hogy ez az éhes sírása – mondta a nő, s Cuddy gyilkos pillantásaitól övezve kivitte a konyhába megetetni Rachelt.

– Még mindig úgy érzi, hogy elegendő időt tölt a gyermekével? – kérdezte a férfi Cuddyt, miután visszatértek a nappaliba.
Cuddy kétségbeesetten és fortyogó dühvel a hangjában válaszolt:
– Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, Mr. Springfield, de mondja meg, ki az? Hiszen van egy nagyon jó állásom, hogy eltarthassam, egy nagy házam kerttel, ahol később majd futkározhat, félretett pénzem, hogy magániskolába járathassam, mégis mi kellene még neki?!
– Elsősorban egy anya, Dr. Cuddy.
Cuddy úgy nézett fel a férfira, mintha az az utolsó mondatával egy tőrt mártott volna a szívébe. A könnyei lassan, komótosan kezdtek végigcsorogni elgyötört arcán.
A férfi nem akarta megríkatni a nőt, de tudta, hogy nincs választása. Azért vállalta a feladatot, mert tudta, hogy még mindig ő az, aki a legkíméletesebben tudja közölni a tényeket. Lassan előrehajolt, és bíztatóan megszorította a nő kezét.
– Doktornő… tudom, hogy ha megkérném, biztosan meg tudná oldani, hogy kevesebb időt töltsön a munkahelyén… – Cuddy erre dühösen rántotta ki a csuklóját a férfi kezéből.
– Igen, talán meg tudnám oldani! Ha megkérne rá! De miért van olyan érzésem, hogy maga nem akar megkérni erre?! – kérdezte kétségbeesetten.
Mr. Springfield próbált volna, valami nyugtató dolgot mondani a megrendült nőnek, de nem tudott. Nem mert Cuddy szemébe nézni, miközben folytatta:
– Higgye el, az életkörülményei, a munkahelye és a társadalmi presztízse miatt szinte az összes örökbefogadónkat lekörözi, még annak ellenére is, hogy egyedülálló, és hogy sokat dolgozik. És én már megismertem, és tudom, hogy maga alkalmas a feladatra. Bármelyik másik gyerekünket nyugodt szívvel hagynánk magánál, de Rachelt…
– De Rachelt miért, őt miért nem? – Cuddy már nem tudta tovább türtőztetni magát, és könnyei immáron patakokban kezdtek folyni az arcán.
– Mert Rachelnek van más lehetősége is – bökte ki Mr. Spriengfield Cuddyra nézve, aki erre felemelte a kezeibe temetett arcát.
– Ezt mégis hogy érti?
A férfi vett egy nagy levegőt. Tudta, hogy nagyon fog fájni neki, amit mondani fog, de közölni akarta vele a tényeket, Nem akarta, hogy később az igazgatónő azt higgye, félrevezették.
– Pár hete jelentkezett még valaki Rachelért.
– Micsoda?
– Igen… Nos, nemrégiben előkerült a család egyik tagja, aki hajlandó lenne magához venni a kicsit – kezdte a férfi, majd látva Cuddy könnyes arcát és összevont szemöldökét, magyarázatként hozzátette:
– Rachel elhunyt édesanyjának a nagynénje.
– De… Rachel már majdnem tíz hónapja nálam van… A nevemre vettem, elfogadták az örökbefogadási kérvényemet!
– Tudom Dr. Cuddy, de az említett hölgy vér szerinti rokon, és igényt tartana a gyermekre. Ilyen esetben kötelességünk felülvizsgálni az örökbefogadást, mérlegelve, hogy kinél lenne a gyermeknek jobb helye.
„Igényt tartana a gyermekre…” – Cuddy fejében csak ez a mondat zsongott… Hogy tarthatna más igényt az Ő gyerekére? Hiszen Rachel már majdnem egy éve az Övé… Nem vehetik el tőle csak úgy…
– De már majdnem tíz hónap eltelt! Miért csak most jelentkezett az a nő? Miért várt eddig?! – kérdezte Cuddy dacolva a fojtogató zokogással.
– El tudom képzelni, hogy mennyire felkavaró lehet ez az Ön számára, de higgye el, ez a hölgy nem azért várt egészen idáig, hogy magát kínozza… Amint tudomást szerzett a történtekről azonnal iderepült.
Cuddy minden erejét összeszedve megpróbált a férfi hangjára koncentrálni. Tudni akarta, hogy miért, tudni akarta, hogy ki ez a nő. Kipirosodott szemeiből kérdések ezreit lehetett volna kiolvasni, s ezt látva, Mr. Springfield gyorsan folytatta a magyarázatát.
– A nagynéninek korábban megromlott a viszonya Rachel nagyapjával, s ezért Ausztráliába költözött. Aztán pár éve nyert a lottón, s elég szép összegre tett szert. Rögtön felajánlotta, hogy támogatja az öccsét és annak a családját, de erről Rachel nagyapja hallani sem akart. Így továbbra is haragban maradtak. Még az unokahúga haláláról is csak pár hete értesült, akárcsak Rachel létezéséről. Ezért nem jelentkezett egészen idáig.
– És most? – kérdezte Cuddy megtörten. – Most mi lesz? Idejön ez a nő, és csak mert van pénze, a kicsi máris az övé? Hiszen nem is tudják kicsoda! Lehet, hogy mit tudom én… pszichopata… vagy rablógyilkos… vagy…
– Nehogy azt higgye, hogy nem ellenőriztük a hölgyet, doktornő. Neki is át kellett pszichológiai vizsgálaton esnie, mint magának, és neki is meg kellett tennie ugyanazokat a lépéseket.
– És? …Mi lett az eredmény? Alkalmasabb, Rachel felnevelésére, mint én? – érdeklődött a nő gúnyosan, de már előre tudta a választ.
– Ezt sohasem állítanám, doktornő. Én becsülöm az ön bátorságát és az erejét, amivel képes egy egész kórházat irányítani. De maga is tudja, hogy a gyermeknevelésnél más tényezők is számítanak.
– Tudja, ez a hölgy komolyan gondolja Rachel gondozását. Már vett is egy hatalmas birtokot a szomszéd megyében, és már be is rendezte a helyet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha a hölgy a megkapná Rachelt, az a bankszámláján lévő összeg miatt lenne, de ez is hozzájárul. Gondoljon bele, az asszony nyugdíjas, és anélkül, hogy a továbbiakban egy percet is dolgozna, mindent meg tudna adni a kicsinek. A szabadideje száz százalékát Rachelre tudná fordítani. Ismerje be, ezt ön valószínűleg sosem tudná megtenni. És azt még nem is említettem, hogy bár a hölgynek nincs saját gyermeke, mégis korábban annyi időt töltött gyermekekkel, hogy tökéletesen ért a kicsikhez.
Cuddy könnyeinek csordogálása enyhült. Lassan belátta, hogy a harc, amit még csak pár perce folytatott ezzel az ismeretlen nővel a gondjaira bízott kis életért, már most veszni látszott. Megpróbált odafókuszálni a részvétteljes arcot vágó férfira, de már jól tudta, hogy az mit fog mondani. Szívében olyan mérhetetlen keserűség és fájdalom terjedt szerteszét, amit azelőtt még sosem érzett.
– Nézze Dr. Cuddy, nekem nem lenne tisztem dönteni kettőjük között. De nem is én hoztam meg ezt a szomorú döntést. Ismerve a bizottság tagjait, annyit azért még hozzá kell tennem, hogy az önök ügye meglehetősen kettéosztotta a megbízottakat. De bármilyen régóta is van már magánál Rachel, ők jobbnak tartották, ha a gyermek vérrokonhoz kerül. Sajnálom.
Cuddy már alig hallotta, amit a férfi mondott. A feje szédült, a szíve pedig úgy kalapált, mintha lefutotta volna a maratont. Nem értett semmit, nem tudott semmit, csak egyet: azt, hogy az imént vesztette el a kisbabáját. A gyermeket, aki ott volt, a szomszéd szobában, a kislányt aki valószínűleg már újból álomba szenderült, aki olyan közel volt hozzá, s most mégis oly távol. Cuddy soha életében nem rettegett még ennyire.
– Tudom, hogy a veszteségét semmi sem enyhítheti doktornő… de én azért megpróbálnék könnyíteni rajta – mondta együttérzően a férfi. – Talán kicsit megnyugodna, ha tudná, hogy kicsi jó kezekbe kerül. Ezért hívtam az említett hölgyet, hogy megismerkedjen vele. Hogy megbizonyosodjon a döntés jogosságáról. Biztos vagyok benne, hogy szimpatikus lesz önnek a hölgy, bármelyik percben itt lehet.
Mintegy végszóra a ház előtt egy kocsi fékcsikorgása hallaszott, majd kicsivel később egy kocsi ajtajának a becsapódása. Cuddynak viszont annyi ereje sem maradt, hogy elvánszorogjon ajtót nyitni. Ott maradt a kanapén gubbasztva, amíg Mr. Springfield bekísérte a hölgyet.
Mikor hallotta a bejárati ajtó becsukódását, megadva magát a sorsnak, az ajtó felé fordult, hogy láthassa a belépőket. A szíve a következő percben majdnem felmondta a szolgálatot.
Az első dolog, amit meglátott a nőből, egy jókora rózsaszín, madártollas kalap volt…

***

House-nak már éppen sikerült volna felfeszítenie Cuddy irodájának a központi zárját, amikor odarohant hozzá az ideges Tizenhármas.
– House! Jönnie kell!
– Nem lehetne később? Dolgom van! – mondta a nőnek, s már fordult volna vissza zárhoz, amikor a doktornő villámgyorsan kivette a kezéből a feszítésre használt fémdarabot.
– Ez nem várhat! A páciensnek megint rohama volt!
House megfordult, s rögtön lemondott a doktornő által eltulajdonított feszítővasról.
– Már épp ideje volt, hogy tünetet produkáljon – mondta tűnődő kifejezéssel az arcán, aztán elindult lassan sántikálva a kórterem felé szaladó Tizenhármas mögött.
A doktornőnek igaza volt: mire odaért, a beteg már megkapta a szükséges gyógyszereket, de megint thoracotómiát kellett alkalmazni nála, s a pulzusa meg a vérnyomása még mindig nagyon magas volt.
– Mi történt? – kérdezte a nő mellett toporgó, halálsápadt férjet.
– Nem tudom… épp, hogy csak el kezdett enni, amikor rángatózni meg fuldokolni kezdett… Először azt hittem, megakadt a torkán a falat, de hiába ütögetem a hátát, csak rosszabb lett… Ugye nem lesz semmi baja? – kérdezte kétségbeesetten.
House nem válaszolt, de szemével az asztalra helyezett tálcát kutatta.
– Maga idióta! Hát nem megmondtam magának, hogy ne mogyorós muffint hozzon neki?! – üvöltött rá az így is idegösszeroppanás szélén álló férfira. – Meg akarja ölni a nejét?!
– Mi… dehogy is…, hiszen… nem is mogyorósat vettem neki!
– Micsoda? – most House-on volt a sor, hogy értetlenkedjen.
– Maga azt mondta, hogy ne vegyek neki mogyorós süteményt, mert belehalhat. Hát nem is vettem… ő az életem!
House töprengve nézett a férfira. Nem volt oka hazudni, a sütemény maradékából úgyis ki lehet deríteni, hogy mogyorós volt-e. De ha már a maradékról volt szó…
House a kezébe vette a tálcán hagyott fél muffint, s megszagolta. Azon nyomban, mintha villanyt gyújtottak volna az agyában, eszébe jutott minden.
– A fenébe – morogta. – Hogy nem vettem észre…
– Micsodát? – kérdezte érdeklődve Tizenhármas.
– Ezt – felelte House, s a nő orra alá dugta a süteményt. A nő értetlenkedve tolta el az arcából a muffin-maradványt, s magyarázatot várna a főnökére nézett.
– Ez itt nem mogyorós – mondta House.
– Hát persze, hogy nem, hiszen megmondtam… – szólt közbe a dühös férj, a diagnoszta elegánsan elhallgattatta.
– Kuss legyen! Nah, mint mondtam, ez itt nem mogyorós muffin, hanem pisztáciás! Mint ahogy az a sütemény is az volt, amit a páciens az első rohama előtt is evett. A boltban a hülye pultos banya összecserélte a zacskókat, és nekem adta a mogyorós muffint – magyarázta a csodálkozó Tizenhármasnak, meg Ms. Áspis férjének. – Én a sajátomat rögtön kidobtam, így nem tűnt fel a csere. De az ön neje már gyerekkora óta nem evett mogyorót, sem pisztáciát. Ha evett volna, ismerte volna az ízüket, s tudta volna, hogy az utóbbira allergiás. De nem így történt – folytatta, s kis köröket kezdett el járni a becsövezett nő ágya körül.
– A felesége időközben teherbe esett, és a terhessége miatt értelemszerűen kívánóssá vált. Olyan dolgokat is meg akart kóstolni, amelyeket korábban nem szeretett. Ezért vett a boltban a mogyorós muffinból, de vesztére a pisztáciásból kapott. Mivel ne emlékezett a mogyoró ízére, nem tűnt fel neki a csere. Ez okozta a rohamot. Az már csak véletlen egybeesés volt, hogy az ön elbűvölő jellemmel rendelkező nejének pont ugyanakkor okozott életveszélyes vérzést a meg nem állapított uteruson kívüli terhessége.
Tizenhármas elismerően nézett a férfira.
– Ez stimmel House. A pisztácia allergia nagyon ritka, az utolsók közt szoktuk tesztelni.
– Ez azt jelenti, hogy…
– Hogy a neje teljesen fel fog épülni – fejezte be a nő megkönnyebbült férj mondatát.
– Hála Istennek! Köszönöm uram, hogy megmentetted az én angyalkámat – rebegte áhítatosan a férj – mire a háta mögött House és Tizenhármas csak a szemüket forgatták. Ezt a nőt lehetett sok mindennek nevezni, de angyalnak soha.

House diadalmámorban úszva hagyta el a páciense kórtermét. A helytálló diagnózis felállítása jótékony hatással volt az amúgy eléggé megtépázott önérzetére, s már alig várta, hogy fényes győzelmét elújságolhassa a barátjának, majd orra alá dörgölhesse főnökének, s az igazgatótanácsnak.
Wilson irodája felé vette az irányt, ám észrevette, hogy időközben a távollévő igazgatónő is visszaérkezett a kórházba. Nem kellett sokat vacillálnia azon, hogy benyisson-e főnöke irodájába, s eldicsekedjen-e a sikeres életmentésével.
Cuddy a székében ült lehajtott fejjel. Annyi mindenen ment keresztül egy délután alatt, s nehezére esett neki megemészteni a történteket. Miután túlesett az első sokkon, rá kellett eszmélnie, hogy a titokzatos ausztráliai nagynéni nem más, mint Mrs. Clearwater. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az a nő, akivel az utóbbi időben olyan jól megértette magát, s akit annyira megkedvelt, a háta mögött elárulni készült őt. Mert ezt Cuddy már nem tudta másképpen nevezni. Biztos volt benne, hogy a nő azért akarta őt kezelőorvosnak, hogy a közelébe férkőzhessen, s meggyőződhessen arról, hogy nem esik majd nehezére elvennie tőle Rachelt. Az asszony iránt táplált bizalmat, s előzékenységet rögtön átvette az ellenszenv s a mérhetetlen düh. S Cuddy tudta, hogy mindezt azért érezte így, mert Mr. Springfieldnek igaza volt: a nő nagyon értett a gyerekekhez. Mikor a beszélgetés elején Rachel sírni kezdett, Melanie már pattant, hogy „Ez a kakis sírás…”, de a nő befejezte helyette mondatot, s már indult is pelenkát cserélni. Végeredményben, az asszonnyal eltöltött másfélóra valóságos katasztrófa volt. Mikor végül a hivatalos papírok is előkerültek, Cuddy teljesen legyőzöttnek érezte magát. Mrs. Clearwater nagylelkű volt, s hajlandó lett volna megengedni, hogy Rachel még egy-két napig vele maradhasson, de Cuddy tudta, hogy azt már nem tudta volna végigcsinálni. Mihamarabb véget akart vetni a fájdalomnak. Kért húsz percet a férfitól, s bezárkózott a gyerekszobába, s keserves zokogás közepette magához ölelte a kicsit, s elbúcsúzott tőle. Miközben a gyerek legfontosabb holmijait csomagolta, végig Rachel érdekét próbálta szem előtt tartani. Akkor is azt tette, amikor pityeregve átadta a kislányt a nőnek, s még egy utolsó puszit lehelt a homlokára. Utána rögtön taxit hívott, s bevitette magát a kórházba. Egyszerűen nem bírt a megüresedett házban maradni.
Cuddy összerezzent, amikor House becsapta maga mögött az ajtót. Ködfátyolos tekintettel nézett fel a diadalittasan vigyorgó férfira, s ezúttal meg sem próbálta eltakarni arcán végiggördülő könnyeit. Nem bosszantotta fel House jelenléte. Jártányi ereje sem maradt arra, hogy House őrült ötleteivel dacoljon. Nem bírta, nem akarta megvédeni magát.
A férfinak először nem tűnt fel Cuddy arca, vidáman lépett be az irodába, botját kezében pörgetve, s dicsekedve megszólalt:
– A mai napi program letudva, a probléma megoldva, a tünetek kezelve, beteg sikeresen diagnosztizálva, a diagnózis pedig…
– House, el fog patkolni a beteg?
– Mi?
– Életben marad a beteg, vagy sikeresen kicsináltad?!
– Túléli.
– Remek – sóhajtott Cuddy. – Akkor tűnj el.
– Mi van ma veled? – kérdezte House, s gyanakodva közelebb lépett az asztal mögött ülő nő felé. – Cuddy, te sírsz?
Cuddy nem válaszolt, csak nyelt egyet, s felállt, hogy az ablakhoz sétáljon. Tudta, hogy nincs esélye House elől elrejtenie a könnyeit, s meg sem próbálta azt. Inkább kibámult az üvegen keresztül az udvarra, s csak annyit mondott a férfinak:
– Elvették tőlem Rachelt.
Houset elsőre megdöbbentette a hír: sejtette ő, hogy baj van a gyerek körül, de nem gondolta, hogy ekkora. Tudta, hogy sohasem fogja megérteni, hogy mit érez most a nő, de ez nem is érdekelte. Csak azt látta, hogy a mindig magabiztos és talpraesett igazgatónő most milyen törékeny és gyenge. S ez fájt neki. Máshogyan, mint ahogy a lába szokott, másként, mint amit a Vicodin elvonása okozott neki kezdetben: mélyen, legbelül, de fájt.
– Sajnálom – morogta.
Cuddy egy kicsit a férfi felé fordult, s arcán egy halvány, gúnyos mosoly jelent meg egy pillanatra. House ismerte a nőnek ezt az arckifejezését. Mintha csak azt mondta volna: „Ja, persze.” Csak szavak nélkül. Fájdalmasan.
Végül aztán Cuddy teljesen House felé fordult, s megszólalt. Talán nem is a férfinak beszélt, hanem csak magának.
– Tudod, mi fáj nekem ebben az egészben a legjobban, House? Hogy miért vagyok dühös? Azért, mert nem is én tehettem róla! Hogy sosem voltam otthon, hogy nem foglalkoztam elég időt Rachellel. Pedig minden egyes szabad percemet rá szántam, mindet. De nem számított…
– Idióták. Persze, hogy sok dolgod volt, egy kórház igazgatása nem leányálom…
– Nem bizony, House. Főleg akkor nem, ha te is a beosztottak között vagy.
House megrökönyödve nézett a nőre.
– Csak nehogy azt mondd, hogy az én hibám, hogy elvették tőled azt a kölyköt! Ezt aztán tényleg nem varrhatod rám!
– Nem, tényleg nem. De egy percre sem könnyítetted meg a helyzetemet! – emelte fel Cuddy a hangját dühösen, vádlón. Nem haragudott jobban a férfira, mint általában, de most megszakadt benne valami. Kitört belőle minden fájdalom, s keserűség, ami évek óta gyülemlett belőle, s ki kellett a mérgét öltenie valakin. S a férfi pont kéznél volt.
– Nem én mondtam, hogy alkalmazz engem, ahogy azt sem, hogy fogadj örökbe egy gyereket! Tudtad nagyon jól, hogy mire számíts, ha velem dolgozol! – felelte House hasonlóan indulatokkal fűszerezett hangon.
– Igen, de reméltem, hogy azért alkalmazkodsz egy kicsit. Hogy felnősz végre! De ehelyett, te csak kihasználtad a diagnosztikai tudásod által szerzett elismerésemet, s folytattad az apró kis stiklijeidet! Verekedés, betörés, lövöldözés, túszejtés – és te mindben benne voltál! Mindig!
– Csak egy kis megértésre vágytam! Egy kis együttérzésre! – kiáltotta House, botjával a lábára mutatva.
– Igen? És én mikor kapok végre megértést tőled, mondd? – kérdezte Cuddy, s kihívóan House felé lépett. – Tudod te, milyen nehéz kifizetni a mindennapos számlákat, gyógyszereket, eszközöket, perköltségeket?! Hogy mennyit kell térden csúszni a befektetők és az igazgatótanács előtt, hogy ne zárják be a diagnosztikai osztályt? Hogy megőrizzem a kórház jó hírét azután, hogy az egyik orvosom öngyilkos lett, pár hét múlva meg a másik diliházba került?! Tudod te? – kérdezte megint ezúttal egyenesen House vizslató szemeibe nézve.
– Nem – felelete a férfi, s lesütötte a szemét.
– Rachel volt az egyetlen, aki miatt még kedvem volt reggel felkelni – suttogta Cuddy szomorúan. – S most őt is elvesztettem.
– Tényleg sajnálom – mondta House, s közelebb lépett a nőhöz. Az egész olyan ismerősnek tűnt a számára. Cuddy felnézett rá, s egy újabb könnycsepp gördült végig kipirult arcán. Egy pillanatra a tekintetük összekapcsolódott. Egyikük sem értette, hogy miért mindig csak akkor látják meg a másikban a reményt, a vigaszt, amikor már igazán nagy baj van.
House az egyik kezével a botjára támaszkodott, a másikkal pedig lassan átölelte Cuddy karcsú, remegő derekát. A nő elmélyülten nézett a férfi égszínkék szemeibe, amelyek most ugyanúgy telve voltak bánattal és keserűséggel, mint az övéi. Pár pillanatig csak mozdulatlanul álltak, egymás szemébe bámulva, azon töprengve, hogy vajon ezzel most nagy hibát követnek-e el, vagy éppen hogy már régebben meg kellett volna ismételniük a dolgot – aztán ajkaik lassan közeledni kezdtek, s végül végérvényesen egybeforrtak.

Vége a harmadik résznek

Utószó

Most nem szeretnék túl sok mindent hozzáfűzni a dologhoz: talán csak annyit, hogy remélem, ez a fejezet is hasonlóképpen tetszett nektek, mint az előzőek, és hogy ismét köszönöm, hogy végigolvastátok! 🙂

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..