Remény

Írta Lioness

Hosszú másodpercekig maradtak így, ölelkezve, egymás karjaiban. A másik közelsége mindkettejüket megnyugtatta, s tompította a kínzó, égető fájdalmat, amelyet az egyikük a lábában, a másik pedig a szívében érzett.
Cuddy tudta, hogy helytelen, amit tesznek. Ahogy az volt legutóbb is, és még annak előtte, az egyetemen. De a történtek után már nem tudott parancsolni magának. Annyira szomorú volt, annyira dühös, és reményvesztett, amilyen korábban sohasem. Azt hitte, soha többé nem fogja érezni ezt a szörnyű érzést. Ahogy elveszíti a gyermekét. De sajnos ez a hatalmas, szinte kibírhatatlan kín eddig mindig visszatért. Hiszen még mindig ott kísértett lelkének legmélyén a vetéléseinek szörnyű fájdalma, s a súlyos döntés, hogy inkább valaki más gyerekét neveli fel. Azt hitte, ez a lépés majd kegyelmet ad neki. Vigaszt. S immár kétszer veszítette el ezt a második esélyt is. De amíg Joy csak pár óráig lehetett az övé, Rachel vele volt lassan tizenegy hónapja… A keserűségtől ordítani tudott volna.
De House most ott volt. A férfi soha, semmikor nem volt jelen, amikor szüksége lett volna rá, de most ott volt mellette. S ez, ha csak rövid időre is, enyhítette a fájdalmát. Megnyugtatta a közelsége, ahogy átölelte őt, s ahogy pár pillanatra megszabadult a nő kedvéért az önző, gyerekes énjétől. Az ajkaik által váltott csók lassú volt, s lágy, de mégis égetően forró. Olyan, mint legutóbb, és mégsem. Az azóta eltelt nagyjából egy év mindkettejük számára csak újabb fájdalmat, s bánatot okozott. S ez megérződött az összeforró ajkaikon is.
Bár Cuddy kétségkívül zaklatott és összezavart volt, idővel annyit azért sikerült felmérnie, hogy talán mégsem az irodája üvegajtaja mögött kellene ölelkezniük. Már éppen készült volna eltolni magától a férfit, amikor érezte, hogy az említett elveszi a derekáról a kezét. Meglepődött, hogy House szakította meg a csókjukat elsőnek.
Ahogy ajkaik eltávolodtak egymástól, a férfi hátrált egy lépést, majd a nő feje felett elbámulva megszólalt.
– Haza kéne menned.
– Nem megy – rázta az igazgatónő a fejét.
– Dehogynem. Erős nő vagy. Túl fogod élni ezt is.
– Én nem vagyok Te, House.
A férfi válasza nem volt más, csak egy sokatmondó pillantás, majd a nő ködfátyolos tekintetétől kísérve kisétált az ajtón.

House ütemes kopogással közeledett eredeti célja felé, de a fejében még mindig a történtek jártak – a gondolatai ott maradtak az irodában a nővel együtt, aki még most is a távolodó alakját figyelte az ajtó mögül. Azért döntött úgy, hogy a történtek után is benéz az onkológushoz, mert tájékoztatni akarta a barátját az eseményekről. Persze a Cuddyval váltott röpke csókról hallgatni akart, de csak egy darabig – tudta, hogy idővel Wilson úgyis kiszedi belőle. De egyelőre nem szeretetett volna beszámolni neki a dologról – addig, amíg még maga sem tudta hova tenni azt.
Nehéz volt bevallania magának, de megrendítette, hogy így látta főnökét. Valahogy hozzászokott már a felvágott nyelvű, céltudatos, szigorú igazgatónőhöz. Akivel mindig élvezetes csatákat lehetett vívni, akit apró csínyekkel fel lehetett bosszantani. De most ebből a nőből nem maradt más, csak egy kitépett szívű, összetört édesanya. House nem tudta, hogy kezelje a helyzetet. Ehhez a barátja jobban értett, s ezért is fordult hozzá.

Wilson még aznap, a diagnosztával folytatott beszélgetés után meglátogatta Cuddyt az irodájában. Tudatni akarta a nővel, hogy segít neki mindenben, amiben csak tud, s azt is közölni szerette volna vele, hogy ő és House is diszkréten fogják kezelni a kialakult helyzetet. Jól tudták, hogy a kislány elvesztésének a híre előbb-utóbb úgyis végig fog söpörni a kórház fehér falai között, de Wilson sejtette, hogy az igazgatónő még túl szomorú és gyenge volt ahhoz, hogy a kíváncsiskodó orvosoknak meg nővéreknek erről beszéljen.
Az onkológus halk kopogás után nyitott be a félig elsötétített irodába.
– Bejöhetek? – kérdezte először csak a fejét bedugva a résnyire nyitott ajtón.
Cuddy még mindig az íróasztala fölött görnyedt, könyöke alatt pár megtermett kupac kórházi aktával, de jól látszott rajta, hogy egyáltalán nem tud a munkára koncentrálni. Wilson kopogására aztán felkapta a fejét, s bánatos arccal, kisírt szemekkel válaszolt a férfinak:
– Gyere csak.
– Lisa, úgy sajnálom – mondta az onkológus rögtön azután, hogy beljebb került.
– Sejtettem, hogy még ma tudomást szerzel a történtekről.
– Hogy vagy? – kérdezte Wilson óvatosan.
– Még nem igazán tudom – felelte Cuddy az asztalon tornyosuló kupacok fölött elbámulva. Arca szürke volt, s fakó, hangja suttogó, s elkeseredett. A férfi látva a nő állapotát, sietve leült vele szemben az egyik székbe, s jobbjával megszorította a nő asztalon nyugvó kézfejét.
– Nem lesz baj – mondta halkan inkább magának, mint a nőnek. Cuddy sóhajtott egyet, s a füle mögé igazította göndör, barna tincseinek egyikét.
– Olyan, mintha egy nagy űr lenne a szívem helyén… Mintha tövestül tépték volna ki.
– Ennek nem kellett volna megtörténnie… Te nem ezt érdemled, ezt neked is tudnod kell.
Cuddy kihúzta a kézfejét Wilson tenyere alól, s az ablakhoz ballagott.
– Tudom, de akkor is megtörtént. Nem irányíthattam – mondta, s könnyei ismét megeredtek.
– Nem lehet fellebbezni, vagy valami?
Cuddy csüggedten rázta a fejét.
– Nincs értelme. A gyámügy fejesei egyszer már átrágták az ügyet, és a gyerekmániás nagynénit jobb pótmamának ítélték, mit engem. Úgysem hoznának új döntést. És egyébként is igazuk van.
Wilson sajnálkozva nézett a nőre, miközben megpróbált valami vigasztalót mondani neki.
– Te is legalább olyan jó anyja lettél volna Rachelnek, mint az a másik nő.
– Igen, lehet… De ahhoz egy másik élet kellett volna. Karrier nélkül, problémák nélkül…
– De neked ez az élet jutott. És eddig nagyon jól csináltad. Ez a kórház legalább annyira függ tőled, mint egy gyerek – mondta Wilson, próbálva meggyőzni a nőt, hogy némi nyugalmat erőltessen rá. Mondataival azonban nem a várt hatást érte el, sőt! Elképedve nézte, ahogy utolsó szavai hallatán a nő egy gúnyos mosoly kíséretében keserűen felnevet.
– House is pont ugyanezt mondta… Ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege.
– Hát… akkor igaza volt. Bár az ilyesmit nem szívesen ismerem be előtte – mondta az onkológus meglepetten.
– Miért hiszitek azt mindketten, hogy ez egy kicsit is vigasztal?! Attól, hogy azért vesztettem el Rachelt, mert helyesen cselekedtem, még ugyanúgy elvesztettem őt…
– Ez igaz. Ugyanakkor még egy ilyen helyzetben is, mikor ekkora problémáid voltak, képes voltál igazgatni a kórházat, méghozzá úgy, hogy az továbbra is zökkenőmentesen működjön. És látod, ezt még House is elismeri…
– Tojok rá, hogy mit ismer el House, és mit nem! – fordított dühösen hátat az ablaknak a doktornő. Wilson csak meglepetten pislogott rá.
– Történt valami, amiről nem tudok? Mármint – tette hozzá, s gyanakodva méregetni kezdte a nőt, aki összefont karokkal állt előtte, de arcáról még mindig csurogtak a könnyek – House azt mondta, hogy te önszántadból közölted vele a történteket. De többet nem osztott meg velem. Talán mondott neked valami olyat a gyerekkel kapcsolatban, amit nem kellett volna?
– Igen… Azaz nem, azaz… – Cuddy kínjában a homlokát fogta, mert már a sok sírástól annyira lüktetett a feje, hogy már gondolkodni sem tudott rendesen.
– Azaz?
– House arrogáns volt, mint mindig, én meg kiakadtam rá, kicsit jobban, mint általában… Aztán veszekedtünk… aztán… – hosszan gondolkodott, hogy be vallja-e az onkológusnak a vitatkozás utáni történteket. Végül aztán úgy ítélte, hogy ha van valaki, aki nem fogja elítélni őt a hirtelen jött gyengesége miatt, az Wilson. Így egy idő után csak kibökte: – Aztán meg csókolóztunk.
– Hogyan? Megcsókolt téged?! – Wilsonnak úgy kikerekedtek a szemei, mintha abban a percben tudta volna meg, hogy ötöse volt a lottón.
– Ami azt illeti, engem sem kellett nagyon győzködni… – jegyezte meg Cuddy bűnbánóan.
– Nagyszerű – most Wilsonon volt a sor, hogy a fejét fogja. – Akkor House-nak most már másodszor is sikerült kihasználnia a sebezhetőségedet. Gyönyörű, mondhatom.
– Az én hibán, nem tudtam kontrollálni magam.
– Azt hiszem, ebben ő is ugyanannyira benne volt.
– Igen, de… ő most valahogy… Hagyjuk. Nem fog többet előfordulni – rázta a fejét Cuddy, jelezve Wilsonnak, hogy van neki elég baja House nélkül is. Legbelül azonban egészen máshogy gondolta.
– Jó. Mert tudod, hogy ha elgyengülsz, azt House ki fogja használni. Minden téren.
– Tudom.
– Csak azért mondom, hogy megvédjelek. Most pont elég gondod van így is, nem kéne tovább nehezíteni a helyzetedet.
– Tudom Wilson, és köszönöm.
– Azért még beszélek erről vele is – mondta a férfi, s az ajtóhoz sétált. – Addig is, neked most haza kell menned. Pihenésre van szükséged. Nincs semmi de! – felelte a nő heves fejrázására. – Hívok neked egy taxit – mondta, s immáron nő beletörődött a sorsába, s felhagyott a tiltakozással, bár ez nagyon nehezére esett. Nem akart hazatérni a kiüresedett, gyermeksírás nélkül megnémult otthonába.
– Szólj, ha bármire szüksége van, rendben? – biccentett Wilson, miután kikísérte a nőt a kocsiig, majd mélyen elgondolkodva visszasétált a kórházba.

– Te megcsókoltad Cuddyt?! Megint? Mondd, neked teljesen elment az eszed? – kérdezte később Wilson a barátját, immáron annak a lakásán. House ugyanis már hazament, mire az onkológus végzett Cuddynál, s Wilson sejtette, hogy a diagnoszta azért hagyta ott olyan sietősen a kórházat, mert számított rá, hogy az onkológus tudomást szerez a csókról, s nem akart barátjával erről beszélni. Persze a férfi ezt nem hagyta annyiban, s addig dörömbölt House ajtaján, míg az kénytelen – kelletlen be nem engedte.
– Megtennéd, hogy nem ordibálsz? A szomszédok fel fognak jelenteni csendháborításért – megint! Pedig már hetek óta nem is tartottam egy capuera – bulit sem… Egyébként is hosszú napom volt, hagyhatnál békén – felelte a fájós lábát a széken pihentető diagnoszta.
– Bocsáss meg, gondolom most úgy el vagy telve magaddal, hogy végre megoldottad az eseted, hogy le sem alacsonyodsz annyira, hogy beszélj a barátoddal arról, hogy smároltál a főnökkel!
– Gondolatolvasó vagy, Wilson! Ezzel felléphetnél még a cirkuszban is az orángután előtt, a bicikliző palotapincsi után.
– Mégis mikor szándékoztad közölni velem ezt a kis apróságot? – pufogott az egyik fotelben az onkológus. – Egyáltalán szándékoztad közölni velem?!
– Persze rögvest sort kerítettem volna rá a jövő hónapban. Tudod, addig be vagyok táblázva.
Wilson megtörten csóválta a fejét.
– Most komolyan, House… Mi ütött beléd, mégis?
– Nem tudom – felelte a diagnoszta komoran.
– Cuddy most teljesen össze van zavarodva. Most vesztette el a lányát. Ha előbb vitatkozol vele, azután meg megcsókolod, az nem segít rajta!
– Tudom.
– De ezt már másodszor játszottad el! Mondd, semmit nem tanultál az előző esetből?
House felegyenesedett a kanapén, s a barátja felé fordult. Már nagyon elege volt a folytonos kioktatásból.
– Abbahagynád végre? Mindketten felnőttek vagyunk. Egyikünknek sincs szüksége a jóváhagyásodra semmihez, oké?!
– Nem, egyáltalán nem oké! Túl sok mindenen mentetek keresztül mostanában, egyikőtök sem tud felelősségteljesen gondolkodni… – az onkológus kínjában fölkelt a fotelből, s a kanapé körül kezdett el köröket róni.
– Wilson, könyörgök! – House egy fájdalmas grimasz kísértében leemelte a lábát a székről. Habár ez a mozdulat már korántsem fájt neki annyira, mint korábban, azért még mindig megérezte. – Tisztában vagyok a következményekkel, érted? Tudtam, mit csinálok.
– Komolyan? – kérdezte őszintén meglepődve az onkológus, s csodálkozásában még a járkálást is abbahagyta. – Ez azt jelenti, hogy…
– … hogy mára elfogyott a türelmem, és sajnos nem élvezheted tovább a vendégszeretetemet – mondta House gyorsan, s egy pillanat alatt kituszkolta az ajtó elé az elképedt férfit.
– És ha legközelebb akarsz valamit tőlem este nyolc után, akkor hozz magaddal egy rekesz sört meg egy kis popcornt, rendben? Különben belépés megtagadva – s ezzel a lendülettel bevágta a hápogó onkológus előtt az ajtót.

House aznap éjjel nem sokat aludt. Gondolatok tömkelege cikázott a fejében, és képtelen volt rendszerezni őket. Délben még azt hitte, hogy diadalittasan egy üveg whisky társaságában fogja tölteni az estét, Ms. Áspis sikeres diagnózisának felállításán töprengve. A délután történtek azonban alaposan felborították a tervét.
A diagnoszta az ágyon feküdt, két kezét a tarkója alatt tartva, s miközben fürkésző szemeivel a sötétbe meredt, folyton csak a Cuddyval folytatott beszélgetésen és a nővel váltott elsöprő csókon járt az esze. De nem csupán a nő tökéletes alakján, a csillogó szemein, s a puha ajkain. Azon gondolkodott, hogy hogyan tovább. Hogy mit tegyen, tegyen-e egyáltalán bármit is. A tény, hogy az igazgatónő nem anya többé, talán fel kellett volna, hogy dobja őt, de nem így történt. Nem sajnálta a kölyköt, nem is hiányzott neki, hiszen sosem kedvelte a gyerekeket, nem tudott bánni velük. Ugyanakkor tudta, hogy Rachel boldoggá tette Cuddyt. És a fejében most volt egy gondolat, ami nagyon nehezen fogalmazódott meg benne. Először talán még magának sem akarta bevallani a dolgot. Aztán eszébe jutott a második kedvenc mondása (az első még mindig a „Sosem lupus” volt): Mindenki hazudik. S talán ő maga volt a legnagyobb hazugok egyike. Mert abban a pillanatban rájött, hogy nem akarja, hogy a nő boldogtalan legyen.

Kilométerekkel odébb, egy szokatlanul csendes és szomorú házban egy másik magányos, elveszett lélek is álmatlanul hánykolódott az ágyában.
Miután hazahozta a taxi, Cuddy egyenesen a fürdőszobához botorkált, hogy egy forró zuhany segítségével lenyugtassa, s észhez térítse magát. Tisztán akart látni. Meg akart nyugodni. Bár a zuhanyrózsából rászóródó vízpermet felébresztette, s lemosta arcáról a könnyeket, a szíve még mindig eszeveszetten vert, s mellkasát a pánik nehéz marka szorongatta.
Miután kilépett a fürdőszobából, az első dolga volt, hogy kulcsra bezárja a kihalt gyerekszobát. A bútorok, s a játékok nagy része, amiket Ms. Clearwaterék nem vittek magukkal, még mindig benn hevertek gazdátlanul, s Cuddy nem bírta a látványukat. Menekülni akart. Felejteni. Ha egy másik ember lett volna, kevesebb önuralommal, s alacsonyabb intelligenciával, talán már rég az asztal alá itta volna magát. Vagy még rosszabb.
De ehelyett csak bevánszorgott a hálószobába, s az ágyra zuhant. De még utána sokáig nem aludt el. Nem tudott, nem bírt. Talán nem is akart. Az álom abba a tévképzetbe rángatta volna, hogy amit aznap átélt, talán nem is valós volt, talán csak egy lidércnyomás, ami másnap reggelre szertefoszlik. De Cuddy jól tudta, hogy ami aznap történt, az igenis a valóság volt. Annyi év tűrés, lemondás, s küzdelem után egyedül maradt. Megint. S talán végleg.
Tudta, hogy nem volt mintaanya, s nem volt kellő ideje a kicsire, de úgy érezte, azért nem követett el hatalmas baklövéseket. Rachel mindent megkapott tőle, amire szüksége volt. Csak éppen ő nem kapott elég időt, hogy bizonyítson.
Szomorúan fordult egyet az ágyban, kezét átkulcsolta a párna körül, s fejét lehajtotta rá. Annyira egyedül érezte magát, annyira hiányzott neki, hogy valaki átölelje, s megvigasztalja. Eszébe jutott a House–szal váltott délutáni csók. Olyan távoli volt már, olyan fakó, s mégis, rögtön átjárta a jóleső borzongás, amikor rá gondolt. Sohasem jött rá, hogy mi vonzza őt annyira a férfiban, hogy miért van rá az ilyen hatással, pedig már annyiszor töprengett rajta. Egy eléggé erőtlen, de gúnyos mosoly szaladt szét ívelt ajkain, amikor arra gondolt, hogy mennyire ostoba, hogy hagyja, hogy a férfi ennyire hasson rá. A nagy Gregory House, aki annyira bosszantó, tahó az emberekkel, gyerekesebb, mint egy tízéves, s mégis… Neki vannak a földkerekség legkékebb szemei, s a karjaiban még egy földrengés kellős közepén is biztonságban érezné magát.
Cuddy hosszan sóhajtott. Valóban, a történtek után egyedül abban a pár másodpercben érezte magát kissé nyugodtabbnak, amíg a férfi keze a derekán volt. De nem tudta megmagyarázni a dolgot. Se magának, se Wilsonnak. Pedig volt igazság abban, amit kétségbeesettségében a férfi fejéhez vágott. Kicsit tényleg House-t hibáztatta Rachel elvesztéséért. Ha nem kellett volna folyton rá figyelnie, többször otthagyhatta volna a kórházat, hogy Rachellel lehessen. De a főbb hibákat mégiscsak ő követte el, s nem a férfi. House csak… önmaga volt. S Cuddy örült is, hogy megint ilyen, hiszen egy darabig nagyon aggódott, hogy a pszichiátrián töltött idő végleges törést okoz a férfi lelkében. Persze, mint később kiderült, aggályai teljesen feleslegesnek bizonyultak. House viselkedése Vicodin nélkül is olyan volt, amilyen korábban is. De mégis… Hiszen róla hallucinált… A nő a hónapok során ezt többször is átgondolta, s mindig arra jutott, hogy ez nem lehetett véletlen. S House mégsem tett soha semmit. Egészen aznapig.
Cuddy már egyre sűrűbben pislogott, a kimerültség teljesen átvette a hatalmat fölötte. De amíg House–szal és a viselkedésével foglalkozott, addig sem kellett Rachelre gondolnia. Azon tűnődött, hogy mennyivel is könnyebb lenne, ha a férfi most ott lenne vele… Ha átölelné, erős karjaival magához szorítaná… Cuddy nem is sejtette, hogy nem sokkal messzebb, a saját ágyában a diagnoszta is pontosan ugyanerre gondol.

Másnap dél körül, mikor odakint már hétágra sütött a nap, s a szokatlan meleget csak némi lágy szellő ellensúlyozta, House kissé durcásan ért be a kórházba. Reggel persze megint rendelnie kellett volna, de úgy vélte, Cuddynak vannak nagyobb problémái is, minthogy azt nézze, megjelent-e a rendelésen, s emiatt rögtön kihasználta az alkalmat a lógásra.
Igazából nem volt túl mozgalmas napja: megérkezése után a team azonnal felkereste, s Taub fontoskodva közölte vele, hogy az előző napi diagnózisa Ms. Áspissal kapcsolatban helytállónak bizonyult, s a később elvégzett tesztek megerősítették Ms. Áspis pisztácia–allergiáját. Továbbá azt is elmondták neki, hogy mivel a tünetei kezdenek elmúlni, s már a méhen kívüli terhesség miatt végzett műtétet is sikerült sikeresen kihevernie, Ms. Áspis pár napon belül hazamehet. Persze a mondókájában Taub a ’Ms. Áspis’ helyett végig a rém idegesítő és tök unalmas ’Mrs. Hammer’ kifejezést használta, de House-t ez cseppet sem zavarta. Ami azt illeti, az előző éjszaka során nem aludt túl sokat, a nem is igazán érdekelte a team monoton s unalmas beszámolója a betegről. Mindazonáltal remekül szórakozott, miközben Foreman elismerte előtte, hogy igaza volt, s akkor is kárörvendően vigyorgott, mikor végül Tizenhármas nem kis unszolására egy olyan megjegyzés is elhagyta a neurológus száját, amit a sánta doktor biztosra vett, hogy nem valószínű, hogy egyhamar újra hallani fog:
– Szép munka, House.
– Kösz. Remélem nem borítottam fel a lelki egyensúlyát azzal, hogy már megint sikerült bebizonyítanom, hogy melyikünk is itt a Jani – jegyezte meg azután, hogy Foreman kilépett az ajtón – … bár ha belegondolok, talán mégis reménykedek benne – folytatta, mikor a fejét rázó Tizenhármas feléje fordult.
– Ó, jaj! Csak nem sértettem meg őt véletlenül? – kapott színpadiasan a szája elé House, miután a nő megbizonyosodva, hogy senki sem hallja őket, visszament hozzá az irodába.
– Szerintem Foreman túl fogja élni – vetette oda a nő mellékesen. – Engem inkább az érdekelne, hogy miért nincsen még benn Cuddy. Tegnap többeknek is feltűnt, hogy elég zaklatott állapotban jött vissza délután, és még ma sem látta senki. Miért van olyan érzésem, hogy magának köze van ehhez?
– Nem hiszem, hogy ez a maga dolga lenne – felelte House sokatmondóan.
– Jah, és ezt pont az mondja, aki tegnap az irodáját akarta feltörni.
– Hát igen, ami azt illeti, ez is bizonyítja, hogy fogalmam sincs, hogy mi baja van Cuddynak – mondta, majd mikor Tizenhármas kíváncsian felhúzta a szemöldökét, magyarázva folytatta:
– Egy: ha tudnám, nem akartam volna betörni hozzá, kettő: miután Cuddy elment, én épp a zárját bütyköltem, utána pedig magával együtt a beteget diagnosztizáltam. Szóval nem lehettem Cuddyval, nem is húzhattam fel, és fogalmam sincs, hogy ki volt az. Elégedett?
– Ami azt illeti nem. Komolyan azt hiszi, hogy ezt elhiszem? – kérdezte a nő gúnyosan.
– Higgyen, amit akar, úgyis mindenki hazudik – válaszolta House, és megragadva botját kibicegett az irodából.

A délután meglehetősen egyhangúan telt. House egész idő alatt az egyik tévével felszerelt kórteremben ücsörgött, ahonnan redőnnyel besötétített ablakok segítségével száműzte az odakint uralkodó szikrázó napfényt, s a Közkórház legfrissebb részeinél történt lemaradását igyekezett pótolni. Vagyis inkább csak próbálta volna pótolni a dolgot, mert a gondolatai időről–időre elkalandoztak egy teljesen más irányba.
Wilson már csak egy, a munkaidő lejárásához közeli időpontban talált rá a kórteremben kényelmesen heverő diagnosztára.
– Mindenütt kerestelek – mondta a csodálkozó onkológus. – Azt hittem, hogy kihasználtad a helyzetet, és már hazamentél.
– Gondolkodtam rajta, de így kényelmesebb volt. És az áramszámlát sem nekem kell majd fizetnem – válaszolta House, majd habozva hozzátette: – Ezek szerint Anyu mindig nem jött még be?
– Nem, és a telefont sem vette fel, csak mikor már vagy húszadszorra hívtam. Azt mondta, hogy jól van, csak nem akar senkivel sem beszélni – válaszolta meg a diagnosztában megfogalmazódó kérdést Wilson. – Én azért aggódom érte – folytatta az onkológus. – Viszont kiderült, hogy mégis muszáj még ma bejönnie, aláírni pár fontos papírt. Szegény, még ilyenkor sem hagyják békén – tűnődött sajnálkozva az orvos. – De így legalább itt lesz a kórházban, és később majd rá tudok nézni.
– Remek – felelte House, de szemeit egy percre sem vette le a képernyőről, nehogy túl érdeklődőnek tűnjön.
– Gondolom, Te nem akarsz találkozni vele…
– Nem.
– … és a köztetek történteket sem akarod tisztázni vele…
– Nem!
– … sem megkérdezni, hogy hogy van.
– Szerinted? – kérdezte House, immáron meglehetősen unottan.
– Miért nem lepődök meg… – sóhajtott beletörődve az onkológus. – Akkor én megyek is. Jó volt beszélgetni veled, további jó szórakozást.
– Zárd be az ajtót, ha kimész, oké?

House némileg azért hazudott Wilsonnak, mert valójában igenis érdekelte Cuddy hogyléte, csak éppen az igazgatónővel való találkozást szerette volna elkerülni. Nem tudta ugyanis, hogy hogyan viselkedjen a történtek után a nővel. És azt sem tudta elképzelni, hogy Cuddy hogy fog viselkedni vele. Ezért ottmaradt még a kórteremben egy jó darabig, és csak másfél órával Wilson távozása után ítélte úgy, hogy tiszta a levegő: ha Cuddy ott is volt az épületben, úgy gondolta, hogy addigra már biztosan elment.
Sietősen elindult az irodája felé, mivel még napközben odabent hagyta a kabátját és a kulcsait. Biztos volt benne, hogy nem fog találkozni senkivel, de azért nem akart kockáztatni. Nemcsak az igazgatónőt akarta elkerülni, azt sem akarta, hogy a munkaideje lejárta után valamelyik buzgómócsing a teamből megrohamozza egy újabb beteg aktájával.
Miután felkapta a kabátját a széke háttámlájáról, s zsebébe süllyesztette a kulcsait, bicegve a lifthez indult. Miután beszállt a liftbe, szinte rögtön megállította azt valaki. House elmormogott magában egy pár ’Könyörgök, csak ne Cuddy legyen!’ imát, aztán tehetetlenül nézte, ahogy kinyílik előtte az ajtó. Szerencséje volt, csak egy nővér volt a sebészetről. Már kezdett volna megnyugodni, hogy az ajtó megint becsukódik, amikor az említett hosszú, fekete hajú ápoló készségesen újból megállította az ajtót, hogy még valaki beszállhasson a liftbe.
Az egyre szélesedő nyílás mögött feltűnt Cuddy alakja. Az igazgatónő még mindig elég zaklatott állapotban volt, és megszaporázta a lépteit, mikor látta a fehér liftajtót becsukódni. Elég nehezére esett tartania magát az igazgatótanács két tagja előtt, amíg végzett a szükséges dokumentumok aláírásával, s most, hogy ezen túl volt, szeretett volna mihamarabb visszatérni otthonába. Megfagyott az ereiben a vér, amikor a liftben a kedvesen mosolygó nővér mellett megpillantotta House sétabotjára támaszkodó alakját. Átfutott az agyán, hogy inkább gyorsan irányt változtat, és a lépcső felé indul, de a lift ajtajában ácsorgó ápolónő addigra már arrébb is ment, hogy helyet szorítson az érkező igazgatónőnek, s Cuddynak nem maradt más választása, minthogy kínos vigyort erőltessen az arcára, s beszálljon. Ha hirtelen hátat fordítva elsietett volna a lépcső felé, azzal megítélése szerint csak még nagyobb feltűnést okozott volna.
Cuddy nagy nehezen megköszönte a túlbuzgó nővérnek, hogy tartotta neki az ajtót, aztán egy erőtlen biccentéssel House-t is üdvözölte. A diagnoszta egy hasonló fejrándítás–félével viszonozta a gesztust. Cuddy rettentően kínosnak érezte a helyzetet, és egy szót sem mert szólni a tüntetően másfelé bámuló doktorhoz. Eleve nem tudta, hogy mondjon-e bármit is a férfinak, de ha esetleg rá is akart volna kérdezni az előző nap történtekre, azt a kettőjük között álló, még mindig kényszeresen mosolygó nővér jelenléte teljesen megakadályozta. Így inkább nem tett semmit, csak idegesen a cipője orrát kezdte bámulni, de érezte, hogy a szíve a mellkasában olyan hevesen kalimpál, hogy félő volt, hogy a mellette ácsorgó ápolónő meghallja.
Lassan haladtak lefelé, végül aztán az első emeleten megállt a lift, s fekete hajú nővér kisétált az ajtón. Cuddy az ajtó záródásának a hangjára felemelte a tekintetét a cipője orráról, s meglepődve konstatálta, hogy az eddig a lift egyik sötét zugát fixírozó diagnoszta a szeme sarkából most őt tanulmányozza. House egy pillanatra belenézett a nő borús tekintetébe, s összevonta a szemöldökét, mintha szikrázó szemeivel Cuddy lelkét akarta volna megvizsgálni. Aztán levette a tekintetét a nő gyönyörű, smaragdzöld szemeiről, s ismét a semmibe révedt. Még utoljára a nő is végigmérte a komoran álldogáló férfit, aztán ő is szomorúan lesütötte a szemét. Egy szót sem szóltak egymáshoz, míg a lift leért a földszintre. Aztán amikor az ajtó ismét kinyílott, az igazgatónő sebes léptekkel hagyta hátra a szűk helyiséget, s a benne toporgó, zakatoló agyú House-t. Majd miután már Cuddy a kórház épületét elhagyta, a férfi is a kijárat felé bicegett lomha, magányos léptekkel.

Aznap csendes, nyugodt tavaszi este volt. A napközben felmelegedő levegő most ismét nulla fok közelébe süllyedt vissza, lehetőséget adva a növényeknek s más élőlényeknek, hogy fellélegezhessenek, s feltöltődhessenek az előző napok váratlan meleghulláma után. Az ég tiszta volt, felhő és ködmentes: jól látszottak a messzi csillagok távoli homályba burkolózó fényei, s az óriási, ezüstszürke telihold fénylő korongja is ott hatalmasodott a szunnyadó házak fölött az égen.
A hold sápadt fénye megvilágította az ablak melletti fotelban ücsörgő, magányos igazgatónő könnyáztatta vonásait is. Cuddy a lábait felhúzta a fotelre, két karjával átkulcsolva azokat a bokájánál, a fejét pedig a térdére hajtotta. Így bámulta az ablakon át a kint rejtőző ismeretlent: a sosem tapasztalt boldogságot, a meg nem érdemelt gyermeket, az elérhetetlen szerelmet. A fotel melletti kis asztalon egy kék bögre pihent: a benne lévő tea már régen kihűlt, Cuddy órák óta nem nyúlt hozzá. De úgysem azért főzte, mert annyira kívánta volna meleg italt, hanem csak kényszerből. Amióta elvették tőle Rachelt egyáltalán nem evett semmit, és inni is csak keveset ivott. De orvos volt, tudta, hogy ez nem mehet így sokáig, a szervezete nem volt elég erős, hogy kibírjon egy efféle strapát, és befeküdni a kórházba semmiféleképpen nem akart. Akkor aztán semmi sem állíthatta volna meg a kirobbanó pletyka–áradatot. Már odabent a kórházban, a liftben lefele menet is rosszul érezte magát: hasogatott a feje, és kicsit szédült is. Persze ez a kínos helyzetnek és a kevés oxigénnek is betudható volt, de Cuddy nem akart kockáztatni. Jól tudta, hogy pihenésre van szüksége, ám azt is tudta, hogy egy valamire még nagyobb szüksége lenne: családra.
A nő csüggedten bámulta az odakintről fölsejlő, csillagos eget. Szomorú magányában egyetlen társa az égbolt közepén hatalmasodó ezüstös hold volt. A tündöklő égitest sugarai utat törtek maguknak az éjszaka sötétjében, s lágyan megcirógatták Cuddy elgyötört arcát. Ezek a sugarak egy mások számára érthetetlen, titokzatos nyelven azt sugallták, azt üzenték az igazgatónőnek, hogy küzdjön még, hogy ne adja fel idejekorán a reményt.
S ugyanezek a holdsugarak voltak azok is, amelyek egy kétségek közt vergődő, sánta doktor számára azt suttogták, hogy azonnal cselekedjen, hogy harcoljon a boldogságáért.

Cuddy összerezzent a csengő rekedtes hangjára. Hirtelen nem is tudta beazonosítani a zaj forrását, de aztán rájött a dologra, s meglepetten nézett a bejárati ajtó irányába. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ki zavarhatja ilyen későn: az egyetlen ember, akiről tudta, hogy képes ilyen időben valaki máshoz becsöngetni, az House volt. Azt pedig biztosra vette, hogy nem a férfi áll odakint az ajtaja előtt. Hiszen még aznap, a liftben sem beszéltek egy árva szót sem. Semmi keresnivalója nem lenne a bejárata előtt a férfinak.
Cuddy feltápászkodott a foteléből, s végignézett magán. Már órák óta az egyszerű, testhez simuló hálóingjét viselte, s fogalma sem volt, hogy jó ötlet-e abban ajtót nyitni. De az elmúlt pár napban a gondolkodás amúgy is eléggé nehezére esett, s végül úgy döntött, hogy bárki is legyen az, úgy nyit neki ajtót, ahogy van. Nem érdekelte, hogy mi lesz annak a következménye.
Ujjaival lassan érintette a hideg kilincset, majd finoman lenyomta azt. Földbegyökerezett a lába a meglepetéstől, amikor megpillantotta a diagnosztát az ajtaja előtt.
– House… mit keresel te itt? – kérdezte értetlenül, fürkésző szemekkel, de hevesen zakatoló szívvel.
– Nem tudom – felelte őszintén a férfi. – Beengedsz?
– Nem tudom – válaszolta zavartan a nő.
House a sötét motoros–dzsekijében és farmerben állt a lábtörlőn, egyik kezében a botját szorongatta, a másikat a zsebébe süllyesztette. A motorja ott állt mögötte pár méterre, Cuddy háza előtt. A diagnoszta bukósisakja ott pihent békésen a gép tetején.
Ahogy Cuddy ajtót nyitott, rögtön megcsapta az arcát odakintről érkező csípős, hűvös levegő.
Nem tudta, hogy House mit keres éjnek évadján a bejárata előtt, de nem is akart találgatni. Hideg volt, s rajta nem volt más, mint a papírvékony hálóing, de lemerte volna fogadni, hogy a férfi is fázik az ajtóban. Hitetlenkedve nézett továbbra is a diagnosztára, de House meg sem mozdult, továbbra is csak állt az ajtóban rendületlenül. Egész idő alatt a nő arcát figyelte, tekintete egyszer sem kalandozott el, nem nézett félre, s egy disznó megjegyzés sem hagyta el a száját.
– Gyere be – mondta végül Cuddy, utat engedve a férfinak.
House megkönnyebbülve nézett a nőre, aztán követte őt a nappali félhomályába.

– Még mindig nem mondtad el, hogy miért vagy itt – intézete Cuddy a szavait a kabátját az ajtó mögötti fogasra hajító férfihoz.
– Megkérdezni, hogy mi újság… Hogy hogy viseled – felelte lassan House.
– Téged általában nem szoktak érdekelni mások érzései – válaszolta Cuddy szúrós pillantásokkal, gyanakodva. Túl régóta ismerte már a férfi, egyszerűen nem hitte el, hogy a diagnoszta az ő hogylétéről érdeklődik az éjszaka közepén. Az túl szép lett volna.
– Ez igaz… De gondoltam most megkérdezem.
– Miért?
– Mert a főnököm vagy, és szeretném tudni, hogy túléled-e a következő pár napot, vagy inkább nézzek új megélhetés után – válaszolta House a megszokott modorával, szarkasztikusan. De aztán a nő összevont szemöldökét látva bűnbánóan lehajtotta a fejét, és csak ennyit mondott: – Mert elnézést akartam tőled kérni.
Cuddy őszintén meglepődött a férfi szavain: még sohasem látta House-t ilyen őszintének és gondterheltnek. Kérdőn nézett a padlóra meredő diagnosztára, majd óvatosan megkérdezte:
– Mégis mit is kéne elnéznem neked?
– A kiállhatatlanságomat, a problémákat, amiket okoztam… Hogy elvették tőled a kölyköt… Mindent.
– Rachel elvesztéséről nem te tehetsz. Akármit is mondtam…
– A legnagyobb részéért tényleg a te hülyeséged a felelős, de azért én is jócskán közbejátszottam, azt hiszem – jegyezte meg House, de még mindig nem mert a nő szemébe nézni.
– Kedves, hogy elismered. Akkor sem igazán értem, hogy miért vagy itt – mondta Cuddy a fejét rázva.
– Nem fogom még egyszer elismételni. Így is csoda, hogy nem váltam hamuvá, miközben ezt elmondtam – felelte House halkan, de határozottan. Az utolsó mondatával egy halovány mosolyt csalt a nő sápadt arcára.
– Akkor elfogadod a bocsánatomat, vagy nem? – kérdezte a férfi tépelődve.
– Még gondolkodom rajta.
– Még gondolkodsz rajta?! Te nő, tudod milyen erőfeszítésbe került az nekem, hogy ezeket bevalljam? – kérdezte a diagnoszta megrökönyödve.
– Tudom – válaszolta Cuddy mosolyogva, s óvatosan közelebb lépett a férfihoz. – Tényleg sajnálod? – tudakolta tőle, mintha még mindig nem hinné el, amit a férfi mondott.
– Igen – felelte House, immáron megbabonázva a nő tündöklő, smaragdzöld tekintetétől.
– Akkor megbocsátok – suttogta Cuddy, de arca már csak pár centiméterre volt a férfiétól.
– Jó – bökte ki House megkönnyebbülve, és a derekánál fogva közelebb húzta a nőt magához. Pár pillanatig ismét csak a másik szemét bámulták, aztán szenvedélyes, mindkettejük számára régóta vágyott csókban forrtak egybe.
Mindketten rettenetesen kívánták a másik közelségét, és nem akartak egy centiméterre sem eltávolodni a másiktól. Cuddy érzete, hogy a szíve a mellkasában eszeveszettül kalimpál, s minden egyes porcikája beleremegett a férfi ajkainak az érintésétől. A férfi sóvárogva kapott a nő puha szája után, s újból és újból megcsókolta azt. Többé már egyikük sem tudott ellenállni a másiknak.
Lassan hátrálni kezdtek a hálószoba felé, miközben House hol Cuddy ajkát, hol a nyakát csókolgatta. A nő finom, puha bőrének az érintése, a hajának az illata olyan volt számára, mint a doppingszer, mint valami hihetetlenül édes emlék, amelyre még halványan emlékezett régről, s amelyet azóta is egyre jobban vágyódva szeretett volna ismét megtapasztalni. A hálószobába érve mindketten ledőltek a kényelmes ágyra. Cuddy lágyan simogatta House arcát és mellkasát, miközben a férfi lassan elkezdte őt megszabadítani a ruháitól. Megfogalmazni sem tudták volna, hogy mióta akarták már mindketten ezt.
House keze lassan siklott végig a nő derekán, miközben elveszett a nő észbontó tekintetében. Cuddy is boldogan mosolygott az égszínkék szempár bűvkörében csapdába esve. Végre, az elmúlt napok kínszenvedése után a fájdalmát enyhülni érezte. Tudta, hogy a férfi azért van most ott, mert vele akar lenni, és érezte, hogy most, talán életében először a diagnosztában nincsen semmi ártó szándék. Annyi éven át kutatta a férfiban az érző lelket, és aznap éjjel megtalálta. Ott lapult végig, a szarkasztikus megjegyzések, a Vicodinnal elnyomott fájdalom mögött, a kíváncsi szempár mélyén. De többé már nem tudott elrejtőzni a nő elől.
Hosszú ideig kényeztették így egymást, míg végül az összes ruhadarab lekerült mindkettőjüktől. House kisfiús csodálkozással fedezte fel a nő gyönyörű testét, egyik bámulatból a másikba esett, miközben végighordozta az ujjait az igazgatónő érzéki vonásain. Elképzelni sem tudott volna gyönyörűbbet. Egyre nehezebb volt neki józannak maradnia a nő közelében.
Reszketve simultak közelebb egymáshoz, miközben átélték a gyönyörök gyönyörét a másik karjaiban, s végül egymáshoz bújva, zihálva terültek el az ágyon.
Egyikük sem tudta, hogy minek nevezzék azt, ami aznap éjjel köztük zajlott, fogalmuk sem volt, hogy hogyan is viszonyuljanak egymáshoz a történtek után: csak azt tudták, hogy bármennyire is versengtek egymással az évek alatt, valójában mindketten mindvégig csak a másik társaságára, közelségére vágytak. S aznap éjjel ez végre megvalósult. Minden fájdalom, minden szenvedés és megaláztatás, amit a másiktól vagy idegenektől szenvedtek el az idők hosszú sora alatt, egymás ölelésében eltűnt, semmivé foszlott, és nem is bukkant fel többet.
Másnap reggel Cuddy arra ébredt, hogy feje House izmos mellkasán nyugszik, s a férfi kezével a nő haját simogatja. Mosolyogva nézett fel a férfire, s a diagnoszta őszinte vigyorral viszonozta a nő tekintetét. Cuddy szíve még mindig sajgott Rachel elvesztése miatt, de az előző napokhoz képest már sokkal tompábbnak, elviselhetőbbnek érezte a fájdalmat. Tudta, hogy ezt csakis House–nak köszönheti, és azt is érezte, hogy a legbelül a morcos diagnoszta is tudja mindezt. Miközben közelebb bújt hozzá, arra gondolt, hogy nem akar semmi mást többé, csak a férfival maradni, és harcolni a mindeddig elszalajtott boldogságáért. House mindeközben megbabonázva nézte a nő csodaszép arcát, s az járt a fejében, hogy ezentúl mindent megtesz, hogy a doktornő soha többé ne érezzen fájdalmat. Tudta, hogy ez nem lesz egyszerű, és tudta, hogy még hosszú út áll előtte, de érezte, hogy többé nem képes távol maradni a nőtől, és ezért meg kellett próbálnia.

Aznap az emberek egy verőfényes, tavaszi reggelre ébredtek, friss virágok illatával és élénk madárcsicsergéssel. Az egyik álmos ház redőnyének keskeny csíkjai közt beszűrődő első napsugarak két, eddig magányos szív számára egy újabb üzenetet hoztak: azt, hogy felejtsék el a múltat, s ne csüggedjenek el többet sohasem, mert a mindkettejük által áhított nyugalom, s boldogság reménye még mindig nem veszett el. A megoldás, mint elérendő feladat, csak egy karnyújtásnyira van tőlük; a másik szívében.

VÉGE

Utószó

Ez az utolsó része a fic-nek. Köszönöm még egyszer mindenkinek, aki segített benne, remélem elnyerte a tetszéseteket 🙂 A suli miatt most nem fogok írni egy darabig, de később még megpróbálok írni újakat, ígérem! 😉

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..