A főnix és a farkas

Már jó ideje besötétedett. A halotti csend és a rémisztő mozdulatlanság rátelepedett az egész környékre, mint egy dermesztő, kísérteties, emésztő takaró. A végtelen égbolton még a telihold is beburkolózott a maga felhő-köpönyegébe, hogy ne kelljen a kihalt utcákat látnia. A házak ablakain is csak utcai lámpák fénye szűrődött át némi világosságot hozva a fojtogató sötétségbe.
Lisa Cuddy még ébren volt. Féloldalt feküdt az ágyban az ablak felé fordulva, s smaragdzöld szemeit az üvegen túli félhomályba fúrta. Nem volt jól. Már hetek óta nem. Igazából nem is tudta volna leírni, hogy mi a baja, csak azt tudta, hogy baj van. Pedig a munka jó ideje tűrhetően ment, sehol nem volt egy pereskedés, egy lövöldözés, vagy egy folyosói verekedés, habár korábban az nagyon is megszokott volt a Princeton-Plainsboróban. Otthon is minden remekül alakult: Rachel már jóideje nem volt beteg, egyre szebbre és nagyobbra növekedett, Lucas pedig… – ekkor óvatosan a háta mögött békésen horkoló férfi felé nézett – ugyanolyan csodálatosan bánt velük, mint eddig. Cuddy úgy érezte, hogy mindene megvan. Mindene. Mégis hetek, sőt hónapok óta csak szorongott magában, emésztve a belsőjét valamiért, amit azóta sem tudott megfejteni. A nő arcán ekkor lassan egy gyöngyházfényű könnycsepp gördült végig. Hetek óta aznap volt az első este, hogy pontosan tudta, hogy miért sír.
Aznap volt a nagyapja halálának huszonötödik évfordulója. A nagyapjáé, akit rajongásig szeretett, az emberé, aki mindent megtett volna érte, aki a legjobban szerette mindenki közül. Aki olyan egészséges volt egész életében, mint a makk, s aki végül egy autóbalesetben halt meg akkor, amikor Cuddy körülbelül tizenhárom éves volt. Amit a nő azóta sem tudott kiheverni.
Cuddy egész nap nyúzott volt az évforduló miatt. Bármennyire is szerette volna jobban uralni az érzéseit, nem tudta. Akármennyire is erősködött Lucas, hogy ne menjen be a kórházba, mégis bement, és kis híja volt, hogy nem sírta el magát minden egyes alkalommal, amikor egy nyugdíjas ment el az ajtaja előtt. Aztán, miután végigszenvedte a munkaidőt, szinte menekült az épületből, s meg sem állt a temetőig. Egy csokor fehér liliomot vitt ki a sírra. Az volt a nagyapja kedvence.
Egész délután a temetőben maradt, a sír előtt zokogva. Aztán mikor leszállt azt est, hazavonszolta magát, s bezuhant az ágyba. S most órák óta ott feküdt: ébren, álmatlanul, régi emlékek filmszalagjai közt gyötrődve, a felszakadt régi sebekből vérezve.
Nem mintha nem lett volna kedves és törődő családja, mert az övé minden szempontból az volt. De a nagyapja volt az, aki a legnagyobb hatással volt rá fiatalkorában. Ő törődött vele a legtöbbet, s ő volt a legbölcsebb ember, akit Cuddy valaha ismert. Miatta akart orvos lenni.
Órákba tellett, amíg álomba sírta magát, de végül sikerült. Álmok, azok az édes álmok… Nem valóságosak, de a valóságot mutatják meg, ha az ember nyitott rá. Álmunkban nagy titkokat fejthetünk meg, s a képzelet szárnyán oda repülhetünk, ahova csak akarunk…

***

Nem volt nehéz kitalálni, hogy Cuddy hová röpült álmában: egyenesen a nagyapja karjaiba. Mire az első álomkép beúszott, a nő újra fiatal volt, s boldog: kacarászva rohant be a nappali irányába, göndör fürtjei lobogtak a lendülettől, s egy pillanat alatt ott termett a fotelben olvasgató nagyapó előtt.
– Nagypapa, Nagypapa mesélj nekem! – kérte a kislány búgva, édesen, s doromboló kiscicaként bújt a mosolygó öreghez.
– Lisa, kis angyalkám! – nevetett a férfi, miközben megsimogatta a cserfes kislány buksiját – Tudod, hogy bármikor szívesen mesélek neked, de már késő van, nem kellene már aludni menned?
– Nem! – rázta a leány határozottan a fejét.
– Aztán miért is nem? Már a kishúgod is alszik.
– De ő még kicsi! Én meg már nagy vagyok! – érvelt a gyermek, s felmászott a nagyapó karjaiba.
– Á, már értem. Szóval te már nagy vagy. Hány éves is vagy? Hat? – kérdezte az öreg.
– Már hat és fél! – javította ki a kis Lisa. – Látod már, milyen nagy vagyok?
– Igazad van, már tényleg elég idős vagy, hogy fennmaradj. De akkor már a meséhez is túl idős vagy, nem?
– Nem! – tiltakozott megint a kisleány. – A meséhez senki sem túl nagy. Nagypapi, légysziii!
– Jól van! – nevettet megint a férfi, majd letette az újságot maga mellé az asztalra, s az ölébe ültette Lisát. – Kényelmesen ülsz?
– Igen!
– Jó. Mit szeretnél, miről meséljek neked?
– Nem tudom, csak mesélj!
– Jól van – felelte a férfi – akkor most elmesélem neked a Főnix és a farkas történetét. Az jó lesz?
– Ühüm – válaszolta a gyermek, összekucorodva a jobb oldalon.
– Először is: Tudod-e, hogy milyen is egy főnixmadár?
A gyerek erre felemelte a fejét, s smaragdzöld szemeit a nagyapjára függesztette:
– Tudom! Olyan mint egy nagy sas, ami meggyulladt!
– Hú, te aztán tényleg nagyon okos vagy, kicsi Lisám! Hát ezt meg honnan tudod?
– Anyu mondta!
– Hát, akkor az Anyu is nagyon okos, ha ilyeneket tud, nem igaz?
– Igen – bólogatott a kislány. – De Nagypapi, Anyu azt is mondta, hogy valójában nem is létezik olyan, hogy főnix. Csak valaki kitalálta, mint a Mikulást.
A nagypapa erre nagyra nyitotta a szemit:
– Valóban? Anyu ezt mondta? Hát idefigyelj, kisangyalkám, súgok neked valamit – mondta, majd lehalkítva a hangját folytatta: – A főnixek igazból is léteznek, akárcsak a Mikulás! Csak hinned kell bennük? Érted?
– Értem, nagypapi!
– Jól van, akkor most már elkezdhetem a történetet.

***

– Tudod kicsikém, nem sokan tudják, de a főnixnek nem lángoltak mindig a tollai, nem ám! Kezdetben, réges-régen, sok száz meg ezer évvel ezelőtt, a főnix nem volt más, mint egy hatalmas, fénylő, aranyszínű sasmadár, amely egyike volt Isten legszebb és legtökéletesebb teremtményeinek.
– Tényleg? – kérdezte a kislány elragadtatva.
– Tényleg. Ő volt az egeknek az uralkodója, a tágas légtér királya.
– Hűűű – kiáltotta a gyermek, s kezeit kitárva utánozni kezdte a madarakat, miközben ébenbarna hajfürtjei ide-oda röpködtek. S amint elképzelte a fenséges teremtményt, változott a kép is: új álomkép kúszott be Cuddy látóterébe, s hamarosan megpillantotta a széles égboltot, a szárnyaló aranyszínű sassal. A nagyapja hangja lassan kezdett elmosódni, de távolról még mindig hallotta, s mindeközben mintha egy filmet nézne, úgy pörögtek előtte az események.

***

Amióta világ a világ, a főnix uralta az eget. Ő képviselt mindent, ami jó és igaz ezen a világon: a szépséget, a tisztaságot, az erőt, és a hűséget. Ő volt a fény, mely beragyogta az eget, a lélek, amely megmutatta a helyes utat a földi halandóknak. Ő volt az, kinek szívében soha ki nem hunyó láng égett, s a szabadság szárnyán repült a felhők fölé – sőt, ő maga volt a szabadság.
Halhatatlan és sebezhetetlen volt – így szelte keresztül az eget évezredeken át, miközben gyönyörű, földöntúli énekével tartotta a lelket a halandókban. A hangja s a szépsége volt az, ami reményt, s hitet adott a többi teremtménynek – mert meggyógyította a lelküket. De egyúttal ez volt az is, ami bajba sodorta.
Egy alkalommal egy szedett-vetett, lompos farkas, mely a sűrű erdőben csatangolt magányosan, meghallotta a főnix énekét, s a hang irányát keresve felfedezte az égen a szárnyaló tüneményt. Az egyébként mindenki által megvetett, kitaszított és száműzött állatot egyből megbabonázta a soha nem látott szépség, s szerelembe esett a főnix iránt. Kérlelni kezdte a főnixet, hogy szálljon alant hozzá, s maradjon vele a földön mindörökké. A madár azonban erről hallani sem akart. Soha nem szállhatott le a földre, mert tudta, ha megteszi, akkor örökre elveszíti a fényét, a varázsát, s a sebezhetetlenségét.
A farkas azonban kitartó volt, s hosszú hónapokon át kérlelte a madarat, hogy ereszkedjen le, és énekeljen neki. A főnix kezdetben rendíthetetlen volt: nem nézett vissza, nem pillantott a farkas szemébe, csak szárnyalt, s énekelt tovább. Aztán ahogy telt az idő, lassan felfedezte a megtépázott, magányos vadállat zord külseje mögött rejlő sajgó szívet, s a benne lakozó jóságot – azt a jót, amit csak az ő tisztasága volt képes felismerni. Ekkor belenézett a kétségbeesett ordas szemébe, s azonnal a jégkék szempár rabjává vált.
A főnix megszegte a legfőbb szabályt, s leereszkedett a halandók világába, hogy megismerje azt az érzést, amelyben eddig sosem volt része: a szerelmet. Lelkének felét a farkasnak adta, melynek könyörgése lecsábította őt a mennyekből, s mely minden egyes porcikájában a főnix ellentéte volt. Mert míg a madár képviselte a fényt, a világosságot, addig az ordas a félhomály, s sötétség gyermeke volt; s míg a főnixet a szeretet, a jóság, s a szépség ihlette, addig a farkas osztályrésze ez idáig nem volt más, csupán a szánalom, a magány, s a szomorúság.
Eme két teremtmény úgy különbözött egymástól, mint a föld és az ég, a jég és a tűz. Mégis megértették, s kiegészítették egymást: mert abban a pillanatban, hogy egymás szemébe néztek, lelkük örökre s visszavonhatatlanul összeforrott. Innentől kezdve láthatatlan kapcsolat volt a kettejük között, s többé már nem volt külön, hogy főnix, vagy hogy farkas; innentől kezdve közösen léteztek, eggyé váltak.
A főnix ottmaradt a földön, s minden egyes nap földöntúli dallamot énekelt a farkasnak, így szelídítve meg, lassanként felolvasztva jeges szívét Azonban a farkasból sohasem tudott kihunyni a vadság, s a durvaság: szívének legmélyén végig ott szunnyadt a magány s a kitaszítottság emléke, mely megkeserítette napjait, s nem engedte felolvadni szívét. Sosem volt társa, s nem tudta, hogy hogyan kell egy olyan különleges és titokzatos lénnyel bánni, mint a főnixmadár. Így történhetett meg, hogy egyszer, akaratán kívül ugyan, de megsértette a főnixet, olyannyira, hogy annak meghasadt a szíve. Mivel a madár idelent a földön már nem volt sérthetetlen többé, fájdalmában, s kétségbeesésében, hogy társa becsapta, irdatlan haragra gerjedt, s olyan féktelen indulat tört elő vérző szívéből, mely meggyújtotta egész testét, s a vérvörös, izzó lángnyelvek elemésztették a tüneményt.
Azonban a főnix a halhatatlanság áldását birtokolva nem pusztult el végleg: hamvaiból hamarosan újjáéledt, s a feltámadt lángoló teremtmény még erősebb, szédítőbb, s dühösebb volt, mint valaha.
A farkas hiába próbálta békíteni a főnixet, az nem használt: a madár felejteni akart, s szabadságra, s fényre vágyott ismét. De mindezt nem kaphatta meg többé: mert azzal, hogy leereszkedett a földre, átkozottá vált: nem léphetett többé a fénynek birodalmába, s nem szárnyalhatott többé a tágas égen, mert lelkének másik fele, a farkas odalent maradt; s a kettejük között húzódó kapocs, mint béklyó, megkötötte, s a halandók világába láncolta a madarat. Akármennyire is próbálkozott a főnix ezentúl, bár fel tudott repülni, de sohasem érte el a felhőket: a két lelket összekötő lánc mindig pár méterrel a föld felett tartotta. Bánatában, ahogy ezt a madár felismerte, csak még kétségbeesettebb lett, s énekét innentől felváltotta sírás, s a halálsikoly: mert míg a földön tartózkodott, a farkas miatt minden egyes nap meg kellett halnia.
De a farkasnak sem alakult jobban a sorsa: látván, mit tett, szörnyű bűntudata támadt, s bánat öntötte el sajgó szívét. Önmaga arra lett kárhoztatva, hogy minden áldott nap végignézze kedvese halálát, tehetetlenül, kínlódva. Áruló lett, s nem tudta többé visszaszerezni a főnix elvesztett bizalmát. Akármerre mert, akármerre menekült a főnix, követnie kellett – a feszülő béklyó húzta, rángatta magával a farkast, mert fülében még mindig ott csengett a madár mennyei hangja, s szívének egy apró darabkája még mindig ugyanúgy dobogott érte.

***

– „Eressz, engedj el végre!” – könyörgött egy alkalommal a madár rémülten, a földön vergődve.
– „Nem tudlak… nem akarlak… Gyere vissza hozzám!” – kérte az ordas, s közelebb merészkedett kedveséhez.
– „Soha! Ne gyere a közelembe!” – zokogott a főnix, de könnyei csak még jobban meggyújtották az amúgy is lángoló tollait, még nagyobb tűzörvényt teremtve maga körül, távol tartva fájdalmának okozóját. – „A szabadságomat, a lelkemet, mindenemet Neked adtam, s Te mindezt egy pillanat alatt mégis eldobtad magadtól! Olyan fájdalmat okoztál, amely sohasem múlik el… Mégis, mondd miért?!”
– „Én nem akartam…sajnálom… Nem tudtam!” – nyüszített a farkas sajnálkozva. – „Bocsáss meg Nekem!”
– „Soha! A bocsánatod nem ér fel a veszteséggel, amit okoztál!” – kiáltotta dühösen a főnix, s izzó szemei szikrákat szórtak. – „Minden egyes nap meghalok miattad. Gyűlöllek, s nem akarok már többé a társad lenni. Elmegyek, vissza az otthonomba, a fénybe és a tágas égbe, s ha ehhez harcolnom kell, hát harcolok! Ha kell, meg is öllek.” – tette hozzá, s a dühtől elvakulva a farkasra támadt. Belemélyesztette karmait, megperzselte amúgy is tépett bundáját, s ott okozott fájdalmat az állatnak, ahol csak érte. Ám a farkas sem hagyta magát: erős és gyors volt ő is, akárcsak a főnix, s bár patakokban csorgott bundáján a vér, nem adta fel. Akármennyire is égette tollaival a madár, akármilyen mélyen mélyesztette belé borotvaéles karmait, a farkas nem hátrált meg. Szemében könny csillant, hogy azt kell bántania, akit szeret, mégis csak egyre küzdött tovább.
Így telt el több száz hosszú esztendő, s a csata csak folytatódott. Mert harcos volt mind a kettő: erős, és büszke, a küzdelmet egyik sem adta fel. Ők, kik korábban egyek voltak, most vérre menő harcot vívtak. Mégsem bukott el egyik sem. A főnix minden nap újjáéledt a hamvaiból, s a farkas is úgy kelt fel reggelente, hogy talán aznap véget vet majd az örökös küzdelemnek.
De nem így lett. Teltek az évek, az évszázadok, de egyik sem bírt felülkerekedni a másikon. Napról-napra rosszabb lett, napról-napra jobban belefáradtak a csatározásba. Az örökös menekülésnek és üldözésnek akkor lett vége, amikor elérték azt a hatalmas és feneketlen szakadékot, mely a halandó világ végét jelentette. Ott aztán mind a kettő megtorpant, s a mélységbe bámult.
Látván a vég nélküli szakadékot, a főnix izzó tekintetét először a tátongó sötétségbe fúrta, majd – még utoljára – a farkasra nézett. Amaz egyből megértette, mi a madár szándéka.
-„Neked van szárnyad. – mondta az ordas. – Így ha a szakadék fölé repülsz, nem zuhansz le. De ha megteszed, nekem utánad kel ugranom. S a láthatatlan kapocs, a béklyó téged is lehúz a mélybe, ahonnan nincs visszaút. Még számodra se.”
-„Tudom” – felelte a főnix, s szeme sarkában könny csillant, de ez ezúttal igazi, gyöngyházfényű könnycsepp volt, mely nem szította fel a testét páncélként burkoló lángokat.
-„Biztos vagy benne?”
-„Nem élhetek se veled, se nélküled. Így élni sem akarok.” – mondta a főnix, s ezek voltak az égi tünemény utolsó szavai. Belevette magát a feneketlen sötétségbe, s a farkas követte.

***

– Nagypapi, ez nem volt jó mese! – kiáltotta a kis Lisa, hiszen ismét változott a kép, s álomban immáron megint a nappaliban ülő nagypapa, s Cuddy fiatalabb énje szerepelt.
– Miért nem? – kérdezte a nagyapa kíváncsian.
– Mert szomorú volt a vége!
– Értem. Sajnálom. Legközelebb majd olyan mesélek, aminek vidám vége lesz, jó?
– Jó – bólogatott a gyerek. – De főnix azért lehet benne. Szeretem a főnixeket.
– Valóban? Akkor mégiscsak elhiszed, hogy léteznek főnixek, igaz? – kérdezte mosolyogva a nagyapó.
– Hát persze – felelte a kis Lisa, majd lehalkította a hangját. – De Anyunak ne mondjuk el, jó?
– Jó! – kacagott az öreg. – Ne félj kis angyalkám, a mit titkunk marad. És ha már itt tartunk, tudod hogyan lehet felismerni egy igazi főnixet?
– Hogyan?!! – suttogta izgatottan a kislány, miközben izgalmából majd kibújt a bőréből.
– Hát úgy, hogy az emberek szemébe nézel. Mert tudod a valóságban a főnixek az emberek lelkében lakoznak. Mégpedig olyan emberek lelkében, akik kívülről szépségesnek és boldognak látszanak, de valójában szomorúak és kétségbeesettek. És ha mélyen belenézel ezeknek az embereknek a szemébe, akkor megláthatod a lelkük mélyén a szenvedő, rabul ejtett, s becsapott főnixmadarat.
– Tényleg? – csodálkozott a gyermek kikerekedő szemekkel.
– Igen. És akkor, ha figyelsz ezekre az emberekre és meghallgatod őket, segíthetsz nekik meggyógyulni, hogy a főnix bennük újra szabad lehessen.
– Meggyógyulni? Mint ahogy a doktor bácsi gyógyít meg, ha beteg vagyok?
– Pontosan, kicsi Lisa. Csak ilyenkor te nem az emberek testét gyógyítod meg, hanem a lelküket. Mert tudod az ember lelke is megbetegedhet.
– Nagypapi!
– Igen, kisangyalkám?
– Én ezt nem nagyon értem…
– Semmi baj! – kacagott az öreg, s megsimogatta a kislány arcocskáját. – Nem is vártam ám tőled, hogy mindent megérts, habár te vagy a legokosabb hat és fél éves, akivel valaha is találkoztam! Lefogadom, hogy nagyon művelt ember leszel, ha felnősz… igen, például orvos! De tudod, Lisa, én már öreg vagyok, és beszélek össze-vissza. Hanem egy dolgot azért jegyezz meg, rendben? Ez a mese tanulsága, oké?
– Oké, Nagypapi.
– Bárhová is sodorjon majd az élet, bármi is történjen veled és bármennyi főnixxel is találkozzál, csak egyre figyelj: vigyázz, hogy idővel nehogy te magad is főnixxé válj! Mert a lélek egy olyan dolog, amit ha megsebeznek, talán összeforr, de sohasem lesz még egyszer ugyanolyan… Tudom, hogy ezt még nem igazán érted, de egyszer majd meg fogod. És ha így lesz, azon a napon gondolj majd a jó öreg nagyapádra, és mondd meg, hogy nem tévedett!

***

Lisa Cuddy ismét álmatlanul feküdt az ágyban, a sápadt hold felhők mögül kibukkanó halovány sarlóját bámulva. Az álom, a látomás, az emlék, vagy akármi is volt, visszakergette a nőt a kegyetlen valóságba.
-Nem tévedtél Nagyapa – suttogta. – Én vagyok a főnix… – mondta, miközben smaragdzöld szemeiből egy kövér, gyöngyházfényű könnycsepp gördült le az arcára. S a farkas? Tudta jól, hogy kicsoda is a farkas. És nem a mellette horkoló Lucas volt az…

Vége

Utószó

Hát, végül is nem bírtam kivárni a nyarat… 😀 Szánom-bánom, de ez megint amolyan furcsaság lett. Nem tudom mi van mostanában velem, ha valakinek már elege van belőlem, szóljon, de tényleg. Aztán meg, aki mégis elolvassa, az ne nézzen félnótásnak… Alkotói szabadság, vagy mi. 😛 Mindenesetre, most ilyet alkottam. Kész. 😉

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..