A gramofon

Áldott csend és sötétség honolt mindenütt. A szófukar némaság az egész ház légterét bejárta, s útja során megnyugtató béke- és nyugalommorzsákat szórt szét mindenfelé. Nem volt semmi, ami vakító fényességével felkavarta volna az idilli félhomályt, s olyasmi sem akadt, ami éles, s érdes hangjával elkergette volna az édes álmokat osztogató álommanókat. Semmi sem zavarta meg az alvók nyugalmát. Semmi… kivéve… ezt:
– Biiiiiip – biiiiiip – biiiiiip!!! Biiiiiip …
– Affene… – szitkozódott House félálomban, s azzal a lendülettel leverte az éjjeliszekrényen álló, megvadult bikaként ugráló, torkaszakadtából visító ébresztőórát.
A férfinek lehetősége sem maradt összeszednie magát az édes álmok ellen elkövetett merényletek következő hullámára, már nyílt is az ajtó, s egyszeriben olyan túláradó fényesség öntötte el a nappalit, hogy House kezdte magát úgy érezni, mint aki a mennyország kapujában áll bebocsátásra várva. De persze nem ott állt – ebben az esetben ugyanis Isten egy papírszatyrokkal bőségesen megrakodott onkológus képében jelent volna meg előtte.
– A francba Wilson, ezt minden reggel el kell játszanod? Direkt akarsz megvakítani?!!! – méltatlankodott House, miközben a szemei elé kapta a kezét.
– Még működik a pupillareflexed, vagy tévedek?
– A tegnapi tequila-adagomra visszaemlékezve korántsem vagyok biztos benne… – felelte House morogva.
– Így jár az, aki visszaél a vendégszeretetemmel, és engedély nélkül akar party-t rendezni a házamban. – felelte az onkológus kárörvendően, s kiballagott a konyhába, hogy megszabaduljon a terheitől.
– Ugyan már, csak pár szomszédot hívtam át! Tudod… ismerkedni, meg ilyenek…Mint egy lakásavató házibuli! – kiabált ki House a barátja után.
– Igen, csakhogy én már itt lakok pár éve, ha nem tudnád – zsörtölődött Wilson.
– Te igen, de én még új vagyok gáton – magyarázott House, miközben lekászálódott a kanapéról. – Most komolyan, láttad már azt a szöszit a hátsó szomszédból? A légzsákjai bárkivel felveszik a versenyt! De a párnázottságán sajnos még gyúrnia kell, ha ringbe akar szállni Cuddyval… – jegyezte meg kajánul, de aztán rápillantott a lába előtt haldokló ébresztőórára. Szegény pára már túl volt jónéhány hasonló kamikáze-akción, és igencsak az utolsókat rúgta. – Hét óraaa?!!! Mi a fenének csörgött ez a rohadt óra hajnali hétkor?!!!
Ezúttal Wilsonon volt a sor, hogy kaján vigyort varázsoljon a képére.
– Gondoltam, ha már úgyis szereted Cuddy párnázottságát vizsgálgatni, esetleg egyszer az életben beérhetnél időben dolgozni, hogy ellenőrizd, minden tartozéka megvan-e még.
– Jó – jó, megértettem – mondta House s a barátja felé vette az irányt a konyhába. – A megkérdezésed nélkül nincs több random-házavató-party…
– Köszönöm – bólintott az onkológus megkönnyebbülten. – Egyébként, ami azt illeti, elég ramatyul nézel ki – jegyezte meg Wilson leheletvékony gúnnyal a hangjában. – De ne aggódj, már főztem egy adag jó erős kávét, és már be is vásároltam, látod? – paskolta meg az egyik pufók bevásárlószatyrot.
– Most dicséretet vársz tőlem, vagy mi? Esetleg adjak egy pirospontot? – kérdezte a nyúzott képű, borostás diagnoszta, mohón rávetve magát a kávéra. De hamarosan meg is bánta eme elhamarkodott tettét. – Hú, basszus, ez éget! – kapta el a szájától a bögrét.
– Tényleg…Vigyázz, lehet, hogy még forró… – felelte a sánta doktor legjobb barátja tettetett feledékenységgel.
– Éf még láadáful pofék if…
– Pont, ahogy szeretem… – jegyezte meg az onkológus feltűnően vidoran.

– Hé, mi az ott? – fordult oldalra Wilson a reggelije elfogyasztása után, ahol is egy hatalmas, pókhálós-szakadt-egérrágta kartondobozt fedezett fel az egyik sarokban.
– Fogalmam sincs – felelte a diagnoszta félig teli szájjal, a kávéval való emlékezetes találkozás után kissé nehézkesen.
– De hát… Miféle doboz ez, és egyáltalán honnan került ide?!!
– Hú… Hát, azt hiszem a pincéből hoztuk fel – próbált meg House visszaemlékezni.
– A pincéből?! Mi a fenét kerestetek ti az én pincémben?!!!
– Azt hittem találunk odalent valami érdekeset. Régi fényképek, dugi-pornóújságok, meg persze esetleg még pár üveg dugi-pia… Tudod, csupa olyan dolog, amivel később aztán kínos helyzetbe lehet hozni téged a szomszédok előtt… Ilyesmi.
– És ezt találtátok?
– Igen, elég ígéretesnek tűnt, úgyhogy felhoztuk. De aztán végül nem nyitottuk ki, mert Joe elkezdett zsonglőrködni a kristálypohár-készleteddel, és asszem valahogy elfelejtkeztünk róla.
Wilson arca egyre jobban kezdett eltorzulni.
– Hogy mit csinált?!!! Egyáltalán ki a fene az a Joe?!
– Nyugi, még megvan az összes rohadt poharad. Sőt, ami azt illeti, némelyikből mostmár több is van… Igazából hálásnak kéne lenned, eddig az összes volt nejednek pocsék volt az ízlése.
Az onkológus lassan már a fejét fogta kínjában, beletörődve a sorsába.
– Mondj legalább egy jó okot, hogy miért tűrjelek meg téged az otthonomban!
House erre félredöntötte a fejét, és úgy csinált, mint aki nagyon gondolkozik.
– Hmm, hogy miért is tűröd meg a szegény, nyomorék, diliházból frissen szabadult, drogról nagy nehézségek árán leszokott, sokat szenvedett legjobb barátodat a házadban? Várj egy kicsit, hadd gondolkodjak…
– Jól van, jól van, elég lesz – adta fel a küzdelmet Wilson. – De szeretném, ha munka után eltüntetnéd azt a dobozt a bulid romjaival együtt.
– Rendben – vágta rá képzeletben tisztelegve a diagnoszta. – De előbb megfejtem a rejtélyt! – mondta, s a beteg lábát valamennyire kímélve a lehető leggyorsabban elindult, hogy kibontsa a dobozt.
– Hé, neked semmit sem jelent mások magántulajdona?! –háborodott fel a legjobb barát.
– Ahá, tudtam én, hogy valami érdekes lehet benne. Tinédzserkori szerelmeslevelek meg dugipornó, mi? – dörzsölte kezét House egy gonosz vigyor kíséretében az arcán, majd nekilátott letépkedni a ragasztószalagot a dobozról.
– Nem! Illetve, lehet… Igazából fogalmam sincs mi lehet benne… – tűnődött Wilson, s fel is pattant, hogy segítsen barátjának kinyitni a dobozt.
– Mi is volt ez a magántulajdonos duma?
– Felejtsd el House, mostmár én is kíváncsi vagyok.

– Hát ez meg…
– Ezt el sem hiszem! – kiáltott fel Wilson pár perccel később, miután keserves harcok árán felbontották a dobozt, és szemügyre vették annak tartalmát.
– Ez egy gramofon?!! – kérdezte meglepődve House, hangszerekhez szokott ujjaival óvatosan megérintve a becses darabot.
– Igen… Méghozzá a nagybátyám régi gramofonja! Nahát… Nem is tudtam, hogy meg van még… Azt hittem, rég tönkrement, és apámék kidobták valamikor… Ez…
– Fantasztikus… – fejezte be House a barátja helyett, és megbűvölve nézett az értékes tárgyra. Úgy ültek ott a földön egymás mellet, mint két gyerek, aki játékokkal teli elásott kincsesládára lelt.
– A tölcsér, a doboz, a tű mind tökéletesen ép. Ez itt még simán működhet – jegyezte meg elégedetten a diagnoszta, miután egy gyors vizsgálatot végzett a gépen.
– Remek – örült meg Wison. – Fred bácsi rengetegszer hallgatta ezt, ha náluk voltam. Gyakorlatilag ezen nőttem fel. Blues, jazz… csupa klasszikus.
– Gondolod, hogy bakelitlemezek is vannak hozzá? – kérdezte érdeklődve House.
– Talán – felelt az onkológus, s reménykedve kutatni kezdett a doboz alján. Ott azonban csak némi egérürüléket talált, meg a szétrágott papírt, amivel a doboz bélelve volt.
– Túl szép lett volna – dohogott Wilson.
House ezzel szemben eltökélten tápászkodott fel a doboz mellől.
– Hát te mit csinálsz?
– Bemegyek a kórházba.
– Hogyan? Te önként dolgozni akarsz menni?!
– Igen. Ha hamar bemegyek, hamarabb is végzek. 150 km-nyire innen az országút mentén van egy kisváros, ahol ismerek egy jó régiségboltot. Ott biztos tartanak pár bakelitlemezt.
– House, én megértem, hogy fontos neked a zene, meg minden… Na de százötven kilométert menni pár bakelitlemezért? Nem túlzás egy kicsit?
– Miért? Azt hittem te is kedvelted, amikor Ted bácsikádnál ezt hallgathattad.
– Fred bácsikámnál…
– Tökmindegy.

– Új eset, House.
– Minő meglepetés – morgott halkan a diagnoszta, és elvette Cuddy kezéből az aktát. – Mikor fognak ezek a hülye betegek elfogyni? – kérdezte sóhajtva, mire a recepciónál álló jónéhány páciens méretes kerek szemeket meresztve fordult felé.
– Tekintve, hogy egy kórházban dogozol, úgy sejtem, nem egyhamar – felelte az igazgatónő finoman hangsúlyozva.
– Az nagy kár – jegyezte meg House, miközben nem túl burkoltam bámulni kezdte a nő melleit.
– Akarsz még valamit? – kérdezte a nő türelmét vesztve.
– Ami azt illeti… Nem, semmit.
– Akkor nyomás dolgozni!
– Igenis Anyu – felelte a férfi, majd miután még utoljára végigmustrálta a távozó nő fenekét, az irodája felé indult.
Odafelé menet azonban még megállt Wilson irodájánál, s a résnyire kinyitott ajtón bekukkantva csak ennyit mondott:
– Ellenőriztem a tartozékokat, szerencsére hiánytalan a készlet!
Az onkológus erre elég fura fejet vágott, amit a vele szemben helyet foglaló hetven év körüli öreg nénike nem igazán tudott mire vélni.

– 28 éves nős férfi. Három órája hozták be görcsös hasi fájdalommal, lázzal és vérhányással – kezdte Tizenhármas a mondókáját, mikor House megérkezett.
– Előzmények? – kérdezte House unottan, miközben elnyúlt az egyik széken, és a labdáját kezdte pattogtatni. Nem akart itt lenni, legszívesebben már a régiségboltban lett volna.
– Nincs semmilyen baleset, műtét, vagy genetikai betegség a korábbi anamnézisében…
– Na és a vizsgálati eredmények? – érdeklődött a diagnoszta, szemével még mindig a labdát követve.
– Az MR nem mutatott ki semmit, a vérét pedig most teszteljük toxinokra meg drogokra, de még órákig nem lesz eredmény – válaszolta Taub.
– Hmm… Akkor sajnos gyorsítanunk kell. Milyen nemzetiségű az ürge?
– Mexikói – felelte Tizenhármas csodálkozva.
– Franc, akkor a toxin meg a drog is versenyben maradt… – mérgelődött House a team rosszalló tekintetétől követve. – Munkahelye?
– Benzinkutas a 43-as út keleti szakasza mentén.
A diagnosztának erre rögtön felcsillant a szeme.
– Tényleg? Remek! Drog és toxin kilőve! Legalábbis ideiglenesen. Az új diagnózis nehézfémmérgezés – mondta, s már hallani vélte a bakelitok andalító melódiáit.
– De ezt csak a vizsgálati eredmények ismeretében lehet alátámasztani. Rengeteg benzinkutas van az országban, mégsem kap mindegyik nehézfémmérgezést! – akadékoskodott Foreman.
– Kivéve egy betelepült mexikói munkást, aki hogy eltartsa a családját feketén árulja a benzint. Ami körülményes és veszélyes. És mivel a benzin illegális, ólommal szennyezett – vágta rá jelentőségteljes nézéssel House.
– A tünetek passzolnak az ólommérgezésre – jegyezte meg Tizenhármas.
– Akkor már csak a kezelés van hátra! – közölte a diagnoszta, és már pattant volna föl a székből, de Foreman közbeszólt:
– Maga is tudja, hogy nem kezelhetjük, amíg nincs bizonyíték!
– Igeeeen, de azt is tudom, hogy mire kijön a vérteszt, meghal. Máshonnan kell bizonyosságot szereznünk…
– A benzinkúttól – bólintott Taub, és már kelt is volna föl, hogy induljon a házkutatásra, de House a botja az útját állta.
– Hohó, ezúttal engem illet a betörés fejedelmi kiváltsága, hű apródaim. Míg én távol vagyok, ti menjetek, és védjétek meg eme szerencsétlenül járt fickót a szervezetében lévő ólom-hadsereg fenyegető támadásától! Utatokon kísérjen a szerencse és az igazság benneteket! – adta elő a kis előadását, majd színpadiasan meghajolt, s a ledöbbent teamet maga mögött hagyva távozott az irodából.

– Még mindig nem értem, mi a fenéért kellett elrángatnod a munkaidő kellős közepén engem ide az istenháta mögé – dühöngött Wilson a diagnoszta autójában az anyósülésen elterülve. Az említett persze ott feszített mellette napszemüvegben a volán mögött.
– Mondtam, hogy hamar letudom a betegem, és elmegyek ahhoz a régiségbolthoz, nem?
Wilson hirtelen azt hitte, rosszul hall.
– Micsoda?!!! Nekem azt mondtad, hogy a beteged munkahelyét kell megvizsgálnod! Közben meg végig a bakelitlemez-mániádról volt szó?! – hüledezett az onkológus. – Most azonnal fordulj vissza. Mi lesz, ha Cuddy rájön, hogy ellógtunk, és nem vagyunk a kórházban?
– Nyugalom Wilson, ne rikácsolj már folyton! Ez minden, amit eltanultál az exnejeidtől? Szerinted miért ragaszkodtam, hogy én vizsgáljam át a benzinkutat? A csávó boltja 40 km-re van onnan, ahova menni akarunk. Visszafele beugrunk a régiségkereskedésbe is, ennyi.
– Teljesen kikészítesz… – siránkozott Wilson beletörődve sanyarú sorsába.

– Találtál már valamit? – kérdezte House, miközben a berendezést vizsgálta szaunának is beillő raktárhelyiségben.
– Egyenlőre semmit – felelte Wilson sóhajtva, miközben izzadó homlokát beletörölte a kabátjába, majd ledobta az egyik benzintartály mellé. – Ez az áru tényleg illegális, de nem úgy tűnik, mintha bárhol is szivárogna, vagy ilyesmi. Egyébként is csak sokkal nagyobb mennyiségű ólom tudna bőrön át felszívódva ilyen tüneteket okozni.
– Igen, szerintem sem a benzin a ludas. De abban tényleg igazam volt, hogy ólommérgezése van – válaszolt a diagnoszta.
– Hogyhogy? – csodálkozott a legjobb barát, az olajfoltokat törölgetve a ruháján.
– Találtam a fickóról egy közös fotót egy dögös bikinis csajjal. Aki ha jól sejtem, nem a neje. És egy fenyegető levelet is találtam… na az viszont a nejétől jött.
– Gondolod, hogy…
– Igen. – bólintott House. – Nézd, a fiókban volt egy doboz vitamin. Még látni is lehet a kupakján az injekciós tű nyomát.
– A tökéletes gyilkosság – morfondírozott Wilson, miközben House már hívta is a teamet.
– Szóval megvannak a teszteredmények?… És tényleg ólmot találtak a vérében? – kérdezte gúnyosan. – Aztaa… És még vitamin túladagolás jeleit is mutatja?… Tippelhetek? A vitamin? … Igen, valóban utánozhatatlan vagyok… Akkor mostmár mehet a keláció, igaz? Remek… Ja, és mellesleg közöljék a balekkal, hogy a kedves neje megpróbálta eltenni láb alól.
– Küldetés teljesítve, idióta megmentve – vetette oda Wilsonnak vidáman. – Mehetünk a lemezekért!

– Idenézz, csupa klasszikus! – mondta elámulva House immár az említett régiségboltban barátjának. Ujjaival fürgén lapozgatta a lemezeket, és egy-egy érdekesebb darabnál megállt. – Herbie Hancock, Pery Heath… anyám, még Miles Davis – lemezük is van!
– Hű, az tényleg nem semmi – adott igazat a diagnosztának Wilson. – Ilyeneket már nem találni minden lemezboltban. Ha Fred bácsikám ezt látná…
– Igen, biztos rohadtul örülne az öreg. Na, asszem ezek megfelelőek lesznek – mutatott vagy öt-hat darab kiválasztott bakelitra. – Mehetünk.
– Oké, vettem – sóhajtott az onkológus, mikor rájött, hogy neki kell majd House szerzeményeit kifizetnie. Már nyúlt is volna a pénztárcájáért, ám ekkor hirtelen valami bevillant neki.
– Uramisten, a tárcám… – a férfi arcán hamar a kétségbeesés lett úrrá. – A kabátzsebemben volt, a kabátomat pedig ott hagytam a benzinkútnál! Jézusom… A pénzem, a hitelkártyáim, az irataim… mind benne voltak! És a kulcsok is! A ház meg a kocsi kulcsai!
– Wilson, hogy te egy mekkora hülye vagy…
– Kösz szépen House, ez most sokat segített – siránkozott az onkológus, miközben a fejét fogta. – Ilyen nincs…
– Valóban nincs, látod? Most nekem kell kifizetnem a lemezeket – zsörtölődött, mintha barátja emberellenes bűncselekményt követett volna el ellene. Aztán, miután kiderült, hogy az „új játékai” összesen hatszáz dollárba kerülnek, ténylegesen kezdte magát úgy is érezni.
– Maga mondta: igazi klasszikusok – dörzsölte a kezét a régiségkereskedő a két férfi távozása után.

– Gyerünk már House, vissza kell mennünk a benzinkúthoz. Már így sincs sok esélye, hogy valami gazember nem találta meg és fosztotta ki a kabátomat! – sürgette Wilson a diagnosztát a parkoló felé menet.
– Úgy van, érezzünk együtt a nyomorékkal – morgott House, majd erősen sántikálva ő is odaért az autóhoz. Ott azonban egy másik „meglepetés” várta.
– Büntetőcédula?! Mégis mire fel? Nem is fizetős a parkoló… – kezdte, és körülnézett. Ötven méterrel odébb a parkolóőr vigyorogva integetett neki, és mutatóujjával bal felé intett – ahol is egy terjedelmes fenyőfa mögött elbújva egy parkolóautomata rejtőzött.
– 550 dollár?! Hogyaza… – szitkozódott House, és indult is volna, hogy a botjával alaposan elkalapálja a szerencsétlen parkolóőr fejét, ha Wilson nem terem ott előtte hirtelen.
– Bocsánat, hogy meghiúsítom világméretű bosszúállási tervedet, de előbb szeretnék visszajutni a benzinkúthoz, oké? Kulcsok, tárca, emlékszel? És mindezt szeretném, ha nagyon gyorsan megvalósítanád!!! – dühöngött az onkológus.
– Jól van na, azért nem kell felkapni a vizet – játszotta el a sértődöttet a diagnoszta, s a következő percben már a kocsiban ülve száguldottak az ellenkező irányba.

A megengedett sebességhatárt jócskán túllépve száguldottak az autópályán visszafelé. House roppantul élvezte ezt a fajta utazást, útitársa azonban már kevésbé. Az onkológus mégsem szólt egy árva szót sem barátja felelőtlen vezetési stílusa miatt, mert túlságosan is aggódott az elhagyott értékeinek épsége miatt. Igazából nagyon le volt törve, és egyre inkább kezdett lemondani arról, hogy egy ehhez hasonló forgalmas benzinkút közelében egészben megmaradjon a holmija.
Egy szót sem szóltak egymáshoz perceken át, csak bámultak ki a szélvédőn. House épp az egyik méretes kamiont próbálta megelőzni, amikor is hirtelen egy kanyar mögül a semmiből előtűnt egy másik hatalmas teherautó. A diagnoszta egy pillanatra megfagyott a döbbenettől, majd megpróbálta félrerántani a kormányt. A következő percekből csak foszlányok maradtak meg: fékcsikorgás, csattanás, Wilson kiáltása… Aztán elsötétült minden.

Túlvilági sötétség borított be mindent, és maga körül mindenfelé csend uralkodott. Halotti csend. A némaság fojtogató béklyóként nehezedett élőre és holtra. A hideg fuvallat sápadt és nyomasztó karmaiból nem volt menekvés. Aztán egyszerre éles hang hasított a levegőbe, majd hirtelen mindent fény árasztott el.
House hunyorogva összpontosított a fényáradat forrására, s a vakító világosságban egy homályos alakot vélt felfedezni. Az alak lassan közeledett, s egyre kivehetőbbé vált.
Isten? Nem… – House-nak kezdett fura érzése támadni. – Wilson?!!!
– House, te még mindig nem keltél föl?! Én megmondtam, hogy túlzásba viszed a tequilázást! – mérgelődött az onkológus.
– Igen, lehet… – morgott House a fogai között. A diagnoszta fejében lassan kezdett kitisztulni a kép. Nem volt semmiféle száguldás, se baleset. Álmodta az egészet.
– Jó lenne időben beérni, úgyhogy gyere ide szépen, és segíts kipakolni! – kiáltott ki a konyhából Wilson.
– Igen, persze – szitkozódott a diagnoszta, mikor megpróbált felkelni a kanapéról. Útközben ugyanis belelépett a földön lévő elhullott ébresztőóra hamvaiba.
– Főzök kávét… Te, House, mi a fene ez a doboz itt a sarokban?!
A diagnoszta egy pillanatra ledöbbent, majd megrázta a fejét: – Na neeem, még Miles Davis sem ér meg 1200 dollárt meg egy ekkora ramazurit! – háborgott.
– Mit mondtál?
– Fogalmam sincs, hogy mi az, és hogy hogy került oda! – kiáltotta House, majd azzal a lendülettel visszazuhant a kanapéra, és ismét mély álomba szenderült.

VÉGE

Csatlakozás a társalgáshoz

1 hozzászólás

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..