Főnix

És ismét tavasz van… Megint. Ilyenkor minden ugyanolyan. Vakító fényesség, emésztő szárazság, felverődött porfelhő, idegesítő emberek, idegesítő nyüzsgés… És megint ugyanolyan tikkasztó hőség, mint amilyen mindig is lenni szokott, mikor a fülledt levegő már a nyár közeledtét jelzi, s a gyenge szellő is csak arra jó, hogy kifújja a kezedből az újságot, de arra nem, hogy enyhülést és felüdülést nyújtson… Bosszantó. Igen az. A tavasz sosem volt más. Már lemenőben a nap, de hatalmas vörösen izzó korongja még mindig csak úgy szórja maga köré azokat az idegesítően vakító sugarait, perzselő pillantásokat vetve a Plainsboro falára, s szikár árnyékot nyújtva dolgozószobád padlójára. Idegesítő. Megint csak.
Zsörtölődve feltápászkodsz, s az ablakhoz botorkálsz. Hanyagul az órádra pillantasz. Viszonylag késő van… Most már biztosan elindul hazafele. Mostanában ritkán van bent ilyen sokáig. Pedig még világos van. Régebben nemegyszer előfordult, hogy hajnalig dolgozott, amíg utol nem érte magát a papírmunkában. Vagy akár haza se ment, s az irodában éjszakázott. De manapság… Most már bezzeg iszonyúan siet haza. Néha még hamarabb is elindul, mint te magad. Pedig téged nehéz lekörözni. Legalábbis régebben nehéz volt. Az utóbbi időben azonban felváltottad őt, se te maradsz bent tovább. Minek is sietnél haza? Kényszeredetten elvigyorodsz, bár talán inkább szánakoznod kéne önmagad nyomorúságán. Wilsonhoz? Felesleges. Látod őt így is eleget, többet, mint szeretnéd. Nem úgy mint mást… – és itt nagyot sóhajtasz. Valaki egészen mást
Mélázásodból egy gyorsan mozgó alak ébreszt fel. Ott is van… Ő az. A hanyatló nap izzó szikrázó fénye vöröses izzást ad lágy hajának. Sietősen szedi a lábait, míg a parkolóhoz ér. Jobb füléhez telefont szorít, míg bal kezével egy kósza ébenbarna hajtincset igazít a másik mögé. Aztán hirtelen le is teszi a készüléket, s a következő pillanatban egy kocsi gördül be a parkolóba, pontosan elé. Egy ismerős férfi száll ki belőle, majd a hátsó ülésről egy kislány is előkerül. Pár pillanat, egy nagy ölelés és egy kedves puszi a kislánynak, egy még nagyobb és határozottabb csók a férfinak, s már indulnak is. A következő percben már el is tűnik a kocsi a kórház bejáratánál, s nem marad ott más, csak az árválkodó parkolóhely, meg te az egyik ablakban, kezeiddel görcsösen markolva botodat, s legbelül marcangolva szívedet, amiért mindezt végignézted – amiért ezt minden nap végignézed. Félhangosan szidod magad, amiért nem vagy képes mindezt figyelmen hagyni, beletörődni, s leginkább – őt elfelejteni.
Hirtelen meg akarsz fordulni, ott hagyni az ablakot, ott hagyni az emlékeket, s a fájdalmat, de nem megy. A lábad nem engedelmeskedik. Olyan szép a naplemente. Szép?! Kétségbeesetten a fejed rázod. Te ilyet sohasem mondanál. Inkább… nem is tudod… mindegy. Megbabonázott, és kész. Keményen belebámulsz a vakító, izzó napkorongba. Már egészen elhomályosítja a látásod, szinte fáj. Csípi a szemed, égeti a retinádat, de téged nem érdekel. Nem pislogsz. Annyit szenvedtél már, hogy ezt a pillanatnyi kínt már alig érzed. Könny gyűlik a szemed peremén, de ez a csak a sugárzástól van, nem azért mert sírsz. Legalábbis ezzel győzködöd magad. Ha a sugárzás netalán tönkreteszi a látásod, mit számít az? Érdekel egyáltalán? Talán gátol a munkában? Dehogy. Tudod magadról, hogy te még csukott szemmel is tudnál diagnosztizálni. Vagy legalábbis régebben tudtál. Szebb időkben…
Ahogy belebámulsz a narancsvöröses fényáradatban, valahogy ismerős érzésed támad. A szín… a fénysugár… Rádöbbensz: a haja is ilyen vörösen izzott még pár perce… Egy pillanat… Ezért bámulod a napot? Emiatt vagy így megbűvölve? Miért van az, hogy mindenről ő jut az eszedbe?!
Már-már ráveszed magad, hogy elkapd a tekinteted, amikor valami beúszik a látóhatárodba. Egy mozgó, homályos alak… illetve kettő. Most már nem állod meg pislogás nélkül – lecsukod a szemed, miközben pár halovány könnycsepp gördül le az arcodon, majd szemeid megkönnyebbülve és felfrissülve ráfókuszálnak a mozgó alakokra. Két vadmadár az, melyek egészen közel repülnek el hozzád, de még mindig a kórház szintje fölött, közvetlenül a nap tányérja előtt. Valószínűleg sasok. Fogalmad sincs, hogy kerülhettek oda, a város kellős közepére, a betonrengetegbe, de ott voltak. Az egyik sas egy kisebb, sután mozgó, kusza tollú madár, míg a másik egy nagyobb, kecsesebb röptű, fenséges állat, melynek erős tollai közt áttör egy-egy parázsló fénysugár.
A madarak valamiért felkeltik a figyelmedet. Tűnődve nézed őket. A nagyobb céltudatosan, magabiztosan repül előre, míg a kisebb cikázva, bizonytalanul követi. Valamiért olyan abszurdnak tűnnek. Nevetséges, mennyire nem illik ez a pár. Furcsa… Emlékeztetnek valamire. Vagy inkább valakikre. Figyelmesebben megnézve – már amennyire a nap továbbra is vakító sugarai engedik – nagyobbik madárnak egészen ébenbarna tollazata van…
Igen, pont olyanok, mint ők ketten. Hihetetlennek hangzik, de… Akkora a különbség köztük, amely szavakkal már-már kifejezhetetlen. Az egyik madár csupán egy kis szürke veréb, ócska szárnyakkal és tollazattal, bizonytalan repüléssel, említésre sem méltó megjelenéssel. Nem úgy, mint a másik… Szilaj, szétterpesztett szárnyak, eltökélt, mindenre elszánt tekintet, tekintélyt parancsoló megjelenés… egészében biztonságot, tökéletességet és szépséget sugároz, s a tollai közt átszűrődő izzó, parázsló vörös fénynyalábok egészen lenyűgöző megjelenést kölcsönöznek neki. S a körülölelő fény valamiféle mitikus magasságba emeli őt, egészen az istenek közé, s az talán már nem is sas többé… Hanem inkább életerős, lángoló, szemével szikrákat szóró Főnixmadár. Mely megállíthatatlan, elpusztíthatatlan, s mely hamvaiból mindig és mindenkoron újjáéled, erősebben, s gyönyörűbben, mint annak előtte.
Ennél a pontnál nagyot sóhajtasz. Igen, ez ő. Ekkor elképzeled, amint egyszerre a madár testét vakítóan izzó, hatalmas, félelmetes lángnyelvek ölelik körül, melyek áttörhetetlen vörös védőfalat húznak a teste s a szárnyai köré, melyek rabul ejtik, megperzselik, megégetik, egyszerre mégis megvédik őt – mert távol tartják tőled. Erre szolgálnak a fájdalmas és perzselő lángok: vérvörösen izzó parázzsá változtatják testét, s egyúttal oltalmat nyújtanak neki a még nagyobb fájdalomtól – de ugyanakkor megölik a lelkét is. S te arra vagy kárhoztatva mindörökké, hogy ezt nézd tehetetlenül, mert el nem érheted őt – soha.
Mit is mondott Wilson legutóbb? Hogy az utóbbi időben folyton csak morogsz, mint valami állat? Így igaz. Felismered magad. Olyan vagy, mint egy vén, megtépázott, állandóan vicsorgó ordas. Egy sokat látott vadállat, egy vénséges farkas, mely mindenkinél bölcsebb, mely több sebből vérzik, s amely kétségbeesetten bámulja folyton az eget – mert olyat akar birtokolni, amit soha nem érhet el. Mert egy ég és egy föld választja el attól, amit és akit valóban szeretne, s ez az érzés, ez a vágy már-már egészen felemészti belülről. Mert a hőn állított társ, a Főnix, ez a különleges és utánozhatatlan teremtmény alkotja a lelkének másik felét, melyet még régen elüldözött maga mellől, s melyet önmaga ellen fordított.
Így van. Te üldözted el, Te fordítottad magad ellen, s most kétségbeesetten vágysz visszakapni azt, aki most életén, s lelkén egy kis, jelentéktelen, szürke alakkal osztozik, aki ugyan nyomodba sem ér, mégis többet nyújtott a számára, mint amit te valaha is nyújtottál vagy nyújthatsz. Te kényszerítetted őt arra, hogy lángba borítsa szárnyait, hogy falat vonjon maga köré, hogy elbújjon és meneküljön, ő, aki korábban nem bújt el és nem menekült senki és semmi elől. Te vagy az, aki megöli őt percről percre, napról napra, miattad kénytelen földöntúli sikolyok közt újra meg újra elpusztulni, majd aztán feltámadni hamvaiból, hogy ismét erős és szabad lehessen.
S miközben ő újra meg újra újjászületik, szépsége s eltökéltsége egyre nő, de körülötte a fojtogató lángok egyre szorosabbak, lassan áttörhetetlen páncélként ölelik körül, míg végül esélyed sem lesz arra, hogy a közelébe férkőzz. Nem tehetsz mást, csak nézed, csak bámulod őt, onnan lentről, megtörten, vágyakozva, bánva a múltat, félve a jövőt.
Mert habár rettenetesen tartottál ettől, rájöttél a titokra: ugyan halála után a Főnix teste újonnan életre kel, a lelkéből minden egyes alkalommal elveszít egy darabot, mígnem csak árnyéka marad egykori önmagának…
A vakító napfény ismét égetni kezdi a retinádat, s te a kábulatból ismét magadhoz térsz. A nap már majdnem teljesen lenyugodott, de utolsó sugarai még mindig megtalálnak téged. A madarak már sehol. Mintha nem is léteztek volna. De ott voltak. Ott bizony. S olyan üzenetet hagytak számodra, melyet bár még mindig kételkedve ugyan, de nem felejtesz el soha. Mert ráeszméltél valamire. Egy fontos dologra. Mely küzdelemre, cselekedésre sarkall. Mert van valahol, távol tőled valami, amit rendbe kell hoznod. Valami, ami a feledés homályából, a sötét mélységből, más dimenziókból, a tavasz idegesítő nyüzsgésén át szól hozzád: van valahol egy Főnixmadár, amelyet eddig Te csak távolról néztél, amely minden egyes nap haldoklik, s amelyet csak Te menthetsz meg – de vigyázz, erre már nincs túl sok időd…

Vége

Utószó

Khm… Megint egy interesting alkotás by me… Most megerőltettem magam, legközelebb csak hónapok múlva várható ilyen… Nem tom mit szóltok hozzá, lehet megcsócsálni, ha gondoljátok… Én is csak úgy feltűnök néha-néha egy-egy fanficre hasonlító dologgal, mint egy főnix… Am ezt elsősorban Macsektesó kedvéért!!!!!!! 😡

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..