Kilenc élet

Verőfényes kora nyári New Jersey-i délelőtt volt. A nap hétágra sütött, a levegőt pedig szinte harapni lehetett a fülledtségtől s a párától. A Princeton-Plainsboro Oktatókórház parkolója teljesen néptelen volt, s szinte az egész területen teljes mozdulatlanság uralkodott.

Szinte. A „Dr. Gregory House” feliratú parkolóhely ugyanis egyáltalán nem volt üres. És még kevésbé volt néptelen vagy mozdulatlan. Valami feküdt ott. Egy fekete macska.

Az állat kényelmesen elnyúlva terült a forró aszfalton, s élvezte a napfény cirógató melegét, miközben fényes, ébenfekete bundáját langy szellő simogatta. A macska jobb helyet nem is találhatott volna a napozásra, s most, hogy kényelembe helyezte magát, nem is törődött semmivel, csak az általa, s rokonai által is igencsak kedvelt alvással. Nem kellett sok idő, s a fenséges teremtmény már mély álomba is szenderült.  Olyannyira, hogy észre sem vette, hogy valami közeledik. Valami veszélyes. És nagyon gyorsan.

Ez a valami nem volt más, mint egy motor. Egy motor, amelyet egy bukósisakos, mogorva ábrázatú, borostás férfi vezetett. Méghozzá nem egy akármilyen mogorva ábrázatú, borostás férfi. Nem bizony. Hanem pont az, akinek a parkolóhelyén kényelmesen elhelyezkedett a korábban említett fekete macska. Gregory House volt az.

House gondolataiba mélyedve fordult be a kórház kapuján. Annyi minden járt mostanság a fejében. Jó dogok, és rosszak is. Bár több volt a rossz. Az utóbbi időben megint sok problémája volt, s ez persze, meg hű segítője, a Vicodin hiánya rányomta a bélyegét a viselkedésére is. Néha harapósabb volt, mint egy három hétig éheztetett macskacápa. Vagy tigriscápa. Vagy tigris. Vagy oroszlán… Valami nagy.

A férfi rutinosan szlalomozott a parkoló autók között. Jól tudta az utat, már csukott szemmel is odatalált volna a parkolóhelyéhez. Szívesen ki is próbálta ezt volna a tudományát, de egyenlőre nem tette meg. Túl nagy lett volna a fejmosás, amit Cuddytól kapott volna a megkarcolt autókért… Szinte végig sem vitte a gondolatot, máris tudta, hogy ismét elrontotta a dolgot. Ahogy eszébe jutott az igazgatónő, ha lehet, még jobban elkomorult a diagnoszta amúgy is feszült ábrázata. Megfogadta, hogy nem gondol a nőre, hacsak az nem áll éppen előtte, s a fejét próbálja leordítani a nyakáról. Hm… Mondani könnyű… Bár ne nézne ki olyan észveszejtően. Bár ne lenne annyira féltékeny Lucas miatt. Bár ne lenne neki Lisa annyira fontos…

Mire legújabb szívet fájdító gondolatmenetének végéhez ért, a férfi már meg is pillantotta az őt és imádott motorját megillető helyet. Rögtön kiszúrta, hogy valami hever az aszfalt közepén. Először elnyűtt pulóvernek, vagy mocskos felmosórongynak vélte, de aztán hamar rájött, hogy az összegombolyodott fekete szőrkupac nem más, mint egy macska. Egy pillanat alatt gonosz és alattomos terv rajzolódott ki a fejében, s egy kárörvendő vigyor jelent meg gyűrött arcán. Egyébként is, ha neki nincs jó reggele, akkor annak a parkolóhely-foglaló mocskos kis szőrgolyónak miért legyen?

Nem, nem akarta elgázolni a macskát. Csak kicsit ráijeszteni. Tudta, hogy az úgyis el fog ugrani előle, de legalább addig is szórakozik egy kicsit a megriadt nyávogó-gépen. Szóval gázt adott.

„Mi ez a hangzavar? Ez meg…”

A férfi azonnal észrevette, hogy valami baj van. A macska ahelyett, hogy a motor hangjától elszelelt volna, nem mozdult. Amint meghallotta a robbanásszerű hangot, szeme előtt köddé foszlott szét az édes álom, és talpra szökkent. De nem szaladt el. Csak földbegyökerezett lábbal rémülten nézett az alig pár méterre lévő, egyenesen felé száguldó járműre. A kétkerekű vezetője hirtelen nem tudta, mit csináljon. Egy másodperce volt arra, hogy döntsön: próbált fékezni, majd félrerántotta a kormányt. S ezzel a lendülettel nekihajtott az ő nevét hirdető táblának, s oszlopnak. Teljes erőből.

Nagy csattanás, aztán House azon vette észre magát, hogy őmaga a földön fekszik. A motor mellette felborulva, kissé megviselve, amellett pedig a kidőlt tábla. Szitkozódva megpróbált felkelni, s lecsatolta az immáron hadirokkant gépjárművéről a botját. Pár másodpercig siratta kedvenc kétkerekűjét, majd nagy nehézségek árán ráállt sajgó lábára, s szemügyre vette sérüléseit.

Gyakorlatilag kutya baja sem volt. A fejét a bukósisak megvédte. Bár a nyaka sajgott ugyan egy kicsit, s a jobb könyöke is felhorzsolódott a bőrdzsekin keresztül, amúgy más sérülést nem talált magán. Leszámítva azt a jó pár kék és zöld foltot, ami előreláthatólag a következő napokban fogja tarkítani. Amúgy megúszta.

A nagy robajra persze a kórházban is felfigyeltek, s pár kíváncsi nővér rögtön a kiszaladt a kórházból, hogy megnézze mi történt. A nyomukban jött egy kigyúrt mentős-segéd is, és még valaki. Hát persze, miért is ne…- morgott magában House. Cuddy volt az.

- Hagyják, majd én megnézem – adta ki az utasítást a rémült igazgatónő, mikor meglátta, hogy ki a ludas. Tudta, hogy House úgysem hagyná, hogy a kíváncsi, pletykaéhes nővérek a közelébe menjenek. Amúgy sem eshetett akkora baja, hiszen már föl is kelt. Kivéve persze, ha agyrázkódása, vagy belső vérzése van… A fenébe… – szitkozódott magában a nő, s mellkasát az aggodalom egyre jobban szorította. House fogja a sírba vinni. Ez már biztos.

- House mi a fenét csináltál?! Mi történt? Te teljesen meg vagy bolondulva? Vagy találtál valamit, ami erősebb, mint a Vicodin? – tört ki a nőből félelem és az idegesség. – Mégis hogy a fenébe mentél neki a táblának? Elaludtál, vagy csak szimplán meg akarsz halni?! Vagy engem akarsz mindenáron kinyírni? – üvöltött a férfivel kétségbeesve, s egész testében remegett a dühtől. Elege volt már, belefáradt… Belefáradt abba, hogy folyton aggódjon, hogy a férfi éppen mit csinál magával, vagy mással; hogy megöli-e az aktuális betegét, vagy csak kísérletezik rajta; hogy újabb pert akaszt a kórház nyakába… És főképp, hogy olyasmit csinált, mint az imént: veszélybe sodorja magát.

- Igen, jól vagyok, kössz a kérdést. Jó, hogy így aggódsz értem – morgott House, farkasszemet nézve az igazgatónővel.

- Megsérültél? – kérdezte lemondóan a nő.

- Csak a nyakam rándult meg, meg felhorzsoltam a könyököm.

- Válaszolnál a kérdésemre?

- Az a rohadt dög volt az oka…

- Mi? – kérdezte Cuddy értetlenül.

- A macska. Itt volt valahol…

- Az istenért House, mondd, hogy szedtél be megint valamit, és most hallucinálsz, könyörgök…

- Nem szedtem be semmit, kössz a bizalmat. Itt feküdt egy macska, én meg csak rá akartam ijeszteni. De az a rohadt dög ahhoz is ostoba volt, hogy félreugorjon…

„Ostobaaa?!”

House körülnézett, de sehol sem találta a macskát. Persze lehet, hogy amíg a földön feküdt, az állat egyszerűen elinalt. Remek. Dühöngött House. Most majd Cuddy azt fogja hinni, hogy tényleg beszedett valami drogot Szuper. Lehet még ennél jobb ez a nap?

Megnézte a macskát a motor mögött, a környező bokrok alatt, de semmi. Hol lehet? El nem ütötte, az biztos, de messzire sem futhatott. Már éppen kezdte feladni, amikor megpillantott pár fekete szőrszálat a kidőlt tábla alól kikandikálni. Diadalittasan takarította el az oszlop maradványit, s pillantotta meg az állatot. Az még mindig rémülten pislogott, ezúttal egyenesen őrá.

- Itt van látod? – mondta a diagnoszta, s mutatta fel a bizonyítékot a nyakánál fogva a nőnek. Cuddy megdöbbenve nézett a csodaszép feketeségre. A macsek meg sem próbált szabadulni, ereje híján csak csüggedten lógott House fél karjában.

„Kérlek, mondd neki, hogy engedjen el!”

- House, tedd le a macskát!

- Hogyisne, miután majdnem kinyírt, és tönkretette a motoromat?! – felelte a férfi megrökönyödve. – Majd miután ezeket levertem rajta.

- Még hogy a macska tette tönkre a motort?! Te akartad elütni!

- Mondom, hogy csak rá akartam ijeszteni! Jó mókának tűnt. Bár így utólag azt mondom, bár nem erőlködtem volna, és csaptam volna el inkább…

- House, hogy a fenébe lehet egy ilyen semmirekellő, nagyszájú idióta, mint te orvos?! – kérdezte ingerülten az igazgatónő. Mindenközben a tehetetlenül lógó kis állatot bámulta, ami a kiabálástól megzavarodva rémülten és könyörgő tekintettel nézett vissza őrá. Különleges egy jószág volt, Lisa korábban sosem látott még ilyen gyönyörű macskát. A szemei hatalmasak és élénk zöldek voltak, szinte már beszéltek.

- Nem tudom, talán szülői nyomás.  Amúgy meg tudod, szeretem a vért… Szerinted milyen íze lehet a sült macskának? A kínaiak esküsznek rá.

„Mégis mi vagy te, vadállat? Először meg akarsz ölni, aztán meg meg is ennél?! Te kétlábonjáró bunkó anyaszomorító barom! Azonnal tegyél le! Kérlek, mondd, hogy tegyen le! Érzem, hogy tudod mit akarok! Segíts nekem!”

A macska fészkelődött House kezében, és keservesen nyávogni kezdett.

- Remek! Idenézz, zenés vacsora! – próbált meg House viccelődni, látva, hogy a nőnek nem igazán tetszettek az előző mondatai. Persze legújabb poénja sem javított a helyzetén.

- Elég volt, most ideadod! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Cuddy, s egy határozott mozdulattal kivette a diagnoszta kezéből a macskát. Az állatnak talán megfordult a fejében, hogy megpróbál kiszabadulni a szorításból, és elszalad, de végül most sem tiltakozott. Azonban észrevehetően jobban érzete magát a nő ölében, már kevésbé volt nyugtalan, s egyre szabályosabban lélegzett.

„Tudom, hogy te nem fogsz bántani. Elengedsz engem, ugye?”

- Idenézz House, megsebesült! – szólalta meg Cuddy, miközben jobban szemügyre vette a macskát. A jobb hátsó lába véres volt, s egy jó három centiméter hosszú, elég mély vágás volt rajta. Nyilván a tábla széle sértette föl, miközben rázuhant – gondolta a nő.

- Ó, jajj, hogy oda ne rohanjak! Ne hozzak rögtön hordágyat neki? Többet foglalkozol azzal a rühes döggel, mint velem, a legjobb orvosoddal! Én is megsérültem, rémlik?!

- Nem felejtettem el, ne aggódj – válaszolta a nő megvetően. Intett az ezidáig biztonságos távolságban várakozó mentősnek, hogy jöjjön közelebb.

- Kisérje föl kérem Dr House-t a sürgősségire. Nézzék meg és lássák el – adta ki az utasítást. – És a fejét is röntgenezzék meg. Hátha találnak valami eltérést. Talán így kiderül, hogy vajon mindig is ilyen hülye voltál, vagy csak az a baj, hogy az évek során szétdrogoztad az agyad – vetette oda House-nak, úgy, hogy azt immáron csak a férfi hallhassa.  A diagnoszta nem mutatta, de a kijelentést övön alulinak érzete. Igaznak, de övön alulinak.

- És postázom az okozott kárról a számlát is – tette még hozzá negédesen a nő. – Ne is álmodj, hogy a biztosító fogja kifizetni azt a táblát!

Röviddel ezután mentős elindult, és betámogatta House-t a kórházba. A kint álldogáló nővérek kíváncsiskodva és magukban kárörvendve figyelték őket. Remek – sóhajtott Cuddy. Megint megvan az aznapi fő pletykájuk. Alig várta, hogy az igazgatótanács fülébe jusson a dolog.

Szitkozódva előkereste a telefonját, és hívta az egyik autómentő vállalatot, hogy eltakarítsák a sérült motort az útból. Aztán lehunyta a szemét, és kifújta magát. A karjában pihenő macskára nézett, és elkezdte simogatni annak a selymes bundáját. – Sajnálom… – mondta halkan, inkább magának, mintsem az állatnak. Hiszen az úgysem értette amit beszél. Legalábbis azt hitte. – Nem olyan rossz ő, csak… keserű, és magányos… – ennél a résznél öntudatlanul is sóhajtott, s az ajkába harapott. – Azt nem hiszem el, hogy szándékosan akart bántani. Csak egyszerűen egy önfejű idióta, aki sosem tartja a be a szabályokat.

„Azt észrevettem. De te jól kiosztottad! Kedvellek. Elengedsz végre?”

Cuddy felemelte a macskát, s még egyszer szemügyre vette a sebet.

- Akár tetszik, akár nem, ezt el kell látnom. Beviszlek a kórházba. Még jó, hogy én vagyok az igazgató…

„Na jó. De ne tartson sokáig!”

A macska beletörődve nyávogott egyet.

Cuddynak sikerült valahogy belopakodnia az egyik oldalsó bejáraton anélkül, hogy bárki észrevette volna. Roppant kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy kórház vezetőjének létére ő maga csempészik be egy állatot az épületbe, holott az szigorúan tilos lenne. House csinált már egyszer ilyet, de akkor is… Tőle is efféle dolgok már megszokottak. Pont neki kellene példát mutatnia, erre… Mégsem fordult meg a fejében, hogy otthagyja a macskát. Nem volt szíve. Szokás szerint ő akarta rendbe tenni azt, amit House elcseszett.

Végül be tudott osonni az irodájába. Ott aztán elhúzta a függönyöket, és leterítette az a kanapé előtt lévő kis társalgóasztalt némi újságpapírral, hogy a macska össze ne kenje a vérével.

- Most te itt maradsz, amíg hozok némi kötszert, meg valamit enni neked. Ne menj sehová, és ne vérezz össze semmit! Uramisten, egy macskához beszélek… House tényleg a sírba fog vinni. Az egyszer biztos…

„Mégis hova mennék, mikor bezársz ide? Amúgy is eléggé fáj a lábam… Ne aggódj itt maradok, főleg ha tényleg hozol valami kaját. Amúgy ez a House, vagy ki, az a pasi, aki majdnem eltett engem az előbb láb alól, ugye? Nem tudom, hogy bírod elviselni… Te olyan rendesnek tűnsz, róla meg már ennyiből megállapítottam, hogy egy vadbarom. És a kölnije is elviselhetetlenül büdös! Bezzeg te jó illatú vagy, nagyon.”

Az igazgatónő mintegy negyed óra múlva vissza is tért az irodájába. A fertőtlenítőszer, a géz és az injekciós tű meg cérna beszerzése egyáltalán nem jelentett gondot a számára, tekintve, hogy egy kórházban voltak, és kérdezni sem kérdezte tőle senki, hogy mire kellenek ezek, tekintve, hogy ő volt az igazgató. Ellenben azt, hogy minek kért ebédre pusztán 25 deka párizsit a büféből, már nehezebb volt kimagyaráznia.

A macska az asztalon feküdt szófogadóan, aztán amint meglátta a nőt, rögtön felkapta a fejét, és mélyeket szippantott a levegőből.

„Hmm… finom illat! Azt ugye nekem hoztad?”

Cuddy összevágta pár kisebb darabra a szerzeményét, majd egy műanyag tányéron a macska elé tette. Az állat nem kérette magát, azonnal jóízűen nekilátott a fogásnak. Cuddy mindeközben helyet foglalta az asztal sarkán, az ébenfekete teremtményt figyelve. Egyre elbűvölőbbnek találta a bajszos kis lényt. Mindig is imádta az állatokat. Gyerekként is rengeteg állatuk volt, és sokat játszott velük a kertben. Amúgy is, lassan Rachel is elég nagy lesz ahhoz, hogy egy kisállat legyen otthon a háznál. Talán ha beoltatja, és ha nem jelentkezik senki érte, megtarthatná a macskát… Az olyan jó lenne. Bár Lucas mintha allergiás lenne a macskákra… De nem baj. Kénytelen lesz kibírni.

Amikor kiürült a tányér, az doktornő elővett egy doboz tejet, amit szintén a büféből szerzett, és teletöltötte azt, immáron a friss fehér itallal. A macsek kitartóan lefetyelte a tejet, amíg az el nem fogyott, majd elégedetten nyalogatta a száját.

„Ez most jólesett, köszönöm! És most mi jön?”

Cuddy félretette a tányért, és kipakolta az asztalra a kötszereket. Először fertőtlenítőt öntött egy vattára, majd óvatosan az ölébe vette a macskát.

- Most kitisztítom a sebed, ha nem bánod. Egy kicsit csípni fog, de ha megkarmolsz, akkor dühös leszek!

„Szerintem ebben az esetben nekem kéne dühösnek lennem, de jól van, nem bánom. Meglátom, mit tehetek.”

A nő fogta a vattát, és kétszer-háromszor alaposan áthúzta a seben. A macska fájdalmasan nyávogott ugyan, de tűrte. Eltűrte, mert tudta, hogy Lisa csak segíteni akar rajta.

- Jól van, túl vagy rajta. – Bátorítóan megsimogatta a feketeség hátát, aztán folytatta:

- Az összevarrást azonban csak érzéstelenítővel vállalom, különben tutira összekarmolsz. Szerencséd, hogy az egyik jó barátnőm állatorvos. Így tudom, hogy mit szabad adni neked, és mennyit.

Cuddy finoman beadta az injekciót a macskának.

„Ez kicsit szúrt, de most egész jó. Egyáltalán nem érzem, hogy fájna a lábam! Te tudsz valamit.”

Öt apró öltés kellett, és a seb már zárva is volt. A macska hősiesen tűrte a beavatkozást, és hagyta, hogy Cuddy tegye a dolgát.

- Úgy. Elmúlik az érzéstelenítő hatása, és már rendben is leszel. Addig meg pihenj, jó? – mondta kedvesen, s megvakargatta a macska fülét. Nem tudta miért, de jól esett beszélni hozzá. Olyan, mintha meghallgatta volna.

„Még egy kétlábú sem volt ilyen kedves hozzám. Hálás vagyok Neked.”

A macska dorombolni kezdett.

Cuddy felállt, hogy az asztalához sétáljon. Szerencsére aznapra egy tárgyalás sem volt előjegyezve, így nem kellett aggódnia, hogy netalán zargatják. Viszont még jókora kupac irat hevert ott, ami csak arra várt, hogy ő átolvassa. Neki akart hát látni a munkának, addig, amíg vendége el nem kezd fészkelődni.  Azonban ahogy felkelt mellőle, a macska keservesen nyávogni kezdett.

„Ne menj el! Ne hagyj itt engem!”

Az doktornőnek fogalma sem volt, mi baja lehet, mindenesetre fogott egy adag irathalmazt, és átcipelte a kanapéhoz. Csodával határos módon az állat azonnal elhallgatott. Cuddy elmosolyodott, és helyet foglalt az ülőalkalmatosságon. Egyik kezében a dokumentumokat tartotta, a másikkal pedig a macska bundáját simogatta.

Mintegy két-három óra telhetett el így, békében és nyugalomban, amikor hirtelen feltárult az ajtó, és cseppet sem meglepően a híres diagnoszta vágtatott be rajta.

- Kórházad sürgősségi osztályán dolgozó, fantasztikus munkát végző idiótáid, izé, orvosaid megvizsgáltak, elláttak és elengedtek. És képzeld állítólag a fejemnek sincs semmi baja!

- A nyilvánvalón kívül – jegyezte meg Cuddy, akit már egy szikrányit nem leptek meg az efféle látogatások. A macska ellenben azonnal felkapta a fejét, és feszülten méregette a betolakodót. House, aki még csak akkor vette észre az állatok, meglepődve felkiáltott:

- Ez a dög még mindig itt van?!!!

„Majd adok én neked dögöt, te szadista vadmarha! Azt hiszed nem tudom, hogy legszívesebben kutyák elé vetnél? De vigyázz, mert ez az érzés kölcsönös!”

- Igen, itt van, és itt is marad, mert úgy döntöttem. Mellesleg hálás lennék, ha nem hívnád őt dögnek!

- Őt? Őőőőt?! Szóval már személyként tekintesz rá?!

- Igen House. Tudod ő is egy élőlény, mint te. De attól tekintsünk el, hogy vele ellentétben te egy vízicsiga érzelmi szintjén állsz.

„Na ezt most jól megkaptad, baromarc!”

House felettébb dühös volt Cuddy hozzáállásáért, a macska jelenlétéért, az egész napi eseményekért, legfőképpen pedig azért, mert kezdett előjönni a zúzódások okozta fájdalom, amire a sürgősségiek – az igazgatónő bölcs és előrelátó utasítására – csak a lehető legenyhébb fájdalomcsillapítót adták. Egyszóval a diagnoszta nem volt rózsás hangulatban, és kereste az alkalmat, hogy legalább a dühének kiadásával enyhíthesse szenvedését: erre pedig természetesen a csinos felettese volt a legalkalmasabb.

-Úgy! Szóval már ennyire nagyra becsüljük eme fenséges állatot? Esetleg ne ültessem díszpárnára és terítsek le elé vörös szőnyeget?

Cuddy jól tudta, hogy arra megy ki a játék, hogy House kihozza a sodrából. Nem mintha ez nem sikerült volna neki szinte minden egyes alkalommal. De azért erőt vett magán, és nem hallgatott arra az egyre elhatalmasodó erőre belsőjében, hogy fogja a macskát és a férfi képébe nyomja, biztosítva ezzel neki egy biztos jegyet a plasztikai sebészetre. Inkább vett egy mély levegőt, és mosolyt erőltetve az arcára válaszolt:

- Jó ötlet. Tudtad, hogy az egyiptomiak a macskákat szent állatként tisztelték?

„Tényleg? Akkor asszem csipáznám őket!”

- Csak azt tudom, hogy azok, akik képesek kőből hatalmas gúlákat építeni, és a halott királyaikat kibelezve és mindenféle kencefincével bebalzsamozva beletemetni, azt képzelve, hogy ők emiatt valamiféle túlvilágra kerülnek, idióták.

- Aham. És azt tudtad, hogy a sok istenük közül az egyiket, Bastet-et, az öröm, a zene és a termékenység istennőjét mindig macskafejjel ábrázolták?

- És? Anubisz-t, a túlvilág istenét meg kutyafejjel! Szerinted ez mire utal? Mert szerintem arra, hogy azok az idióta egyiptomiak úgy képzelték, hogy miután ez a két hülye kitombolta meg kikufircolta magát, az élet körforgása szerint Anubisz átharapta annak a nyamvadt macskának a nyakát!

„Ugye? Ugyeee?! Tudtam! Te macskagyűlölő! Te értelmes lények szégyene! Ugye, hogy kutyákkal akarsz engem széttépetni? Pedig már így is alig maradt vagy két életem! De előbb én dekorállak ki téged, te nagyképű barom!”

Az érzéstelenítő hatása kezdett hatni, s a macska lába már nem zsibbadt annyira, így fel tudott állni. Felborzolt szőrrel, fújtatva, dühösen nézett  House-ra, miközben zöld szemei olyan szikrákat szórtak, amit még Cuddy is megirigyelt volna.

- House, hagyd az ordibálást abba, hacsak nem akarod, hogy neked menjen!

- Gondolod megijedek egy ilyen kis mihaszna szőrgolyótól?

„Mihaszna szőrgolyó a te édes drága anyácskád!”

- Csak nem akarom, hogy még jobban megsérüljön! – felelte Cuddy reményveszetten, és finoman lefogta az állatot.

- Könyörgök House, ez csak egy macska! Hiszen a múltkor pont te hoztál be egyet minden szabályt megszegve, és gond nélkül elvoltál vele!

- Persze, mert az más volt! Az a macska volt a kulcsa a diagnózisnak! Itt volt, amíg szükség volt rá, és az egyébként is egy értelmes állat volt, nem egy ilyen nyávogós fekete dög!

„Mit is mondtam, mi lesz, ha így hívsz?”

- Talán babonás vagy? Azért zavar? Mert fekete? – kérdezte Cuddy gúnyosan.

- Mondd, hogy ezt nem mondod komolyan! Hívhatsz whisky-vedelő ámokfutó exdrogosnak, de ha azt képzeled, hogy babonás is vagyok, most rögtön felmondok!

- Meggondolandó – somolygott magában a nő, aztán hangosan megszólalt:

- Akkor féltékeny vagy rá?

- Féltékeny? Egy macskára? Nem vagyok féltékeny rá! Helyesebben mondva nem rá vagyok féltékeny… – mondta House keserűen, de az utolsó mondat már csak magában hangzott el.

Cuddy mindeközben folyamatosan csitítgatta a macskát, és gépiesen simogatta. Az állat úgy látszott, hogy kezd beletörődni a helyzetbe, és visszakucorodott a nő ölébe.

- Most, hogy így mondod, szívesen lennék a helyében – jegyezte meg House viccesen.

A komoly igazgatónő alig észrevehetően elmosolyodott.

- Azt mindjárt gondoltam.

A macska hirtelen fordult egyet a Cuddy ölében.

„Mi?!!! Te nem csak, hogy kedveled ezt a macskaszomorítót, hanem még… Megáll az eszem, mondd, hogy nem ismertelek félre!”

Cuddy a fejét rázva sóhajtott egyet, és tekintetét egyenesen a férfi szemeibe fúrta.

- Figyelj House. Tudom, hogy ez most nehéz időszak neked, mert fáj a lábad, nincs gyógyszered, és amúgy is, be kell járnod ide, és boldogítanod kell a csapatodat meg a betegeidet. És tudom, hogy nehéz reggeled volt, mert megint fel kellett kelned, be kellett ide jönnöd, és erre meg jött ez a macska is. És akár az ő hibából, akár nem…

„Hé! Azért ne essünk túlzásokba! Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az egész egyedül az ő hibája volt! Én nem csináltam semmit, csak szundikáltam!”

- Csitt cica, kérlek ne nyávogj közbe… Szóval… akárkinek is a hibája volt, végül nem elég, hogy tönkrement a motorod, még a tetejébe össze is szedtél egy csomó fájdalmas zúzódást is…

- Amire nem kaptam semmi használható fájdalomcsillapítót, csak valami lónyálat…

- Így van, én nem is fogsz mást kapni hiába is erőlködsz – felelte Cuddy ellentmondást nem tűrő hangon, de meglehetősen kedvesen a férfinek. – Egyszóval minden okod megvan dühösnek lenni rám, meg erre a cicára.

- Örülök, hogy egyetértünk – mondta House.

- Ennek ellenére megkérlek, hogy ásd el a csatabárdot. A macska is ugyanúgy megsebesült, ráadásul én most már megkedveltem, és ha nincs gazdája, szeretném hazavinni. Kérlek House! Annyira fájna engem boldognak látni?

- Nem, persze hogy nem… – gondolta a férfi, majd fájdalmas arckifejezést vágva ezt felelte:

- Oké, legyen.

- Köszönöm.

House beletörődve bólintott.

- Izé… akkor én megyek is. Ma még egyszer sem szivattam meg a csapatomat. A végén még azt hiszik, itt a karácsony.

- Jó, de előtte még várj egy percet – felelte Cuddy mosolyogva.

- Mi az?

- Kíváncsi vagyok a véleményedre. Szerinted mi legyen a neve?

House-nak felderült az arca.

- Ez egyértelmű! Lucifer! Úgyis olyan sötét. Sátánmacskája…

Cuddy kacagott egy jóízűt a hallottakon.

„Szerinted az vicces? Szerintem nem! Ilyen hülye nevet…”

- Nem, nem lehet Lucifer a neve…

„Hála az égnek…”

-          …több okból sem.

- Például? – kérdezte House érdeklődve.

- Hááát… Először is, mert ő egy lánymacska.

„Úgy van, vakegérkém. Ennek nagy az arca, de még azt sem tudja megállapítani, hogy fiú vagyok- e vagy lány.”

- Másodszor pedig, nézz rá… – Cuddy a kezei közé fogta óvatosan a macskát, és felemelte.

- …a Lucifer név egy cseppet sem illik hozzá. Lucifer… Nem… Lucy… Az már inkább. Igen, a Lucy jó lesz! Kösz a tippet, House.

„Lucy? Ez tetszik!”

- Szívesen – fintorgott House. – A Lucifer akkor is ezerszer jobb név lett volna.

- Na persze…

A férfi megfordult, és lassan, bicegve az ajtó felé indult.

- Hé, House!

- Mi van már megint?

- Aggódtam érted – mondta a nő csendesen.

- Tudom – felelte a férfi szomorúan. – Nem fizetem ki az okozott kárt.

Lisa sóhajtott egyet.

- Tudom.

A diagnoszta mögött becsukódott az ajtó.

„Tudod, mit gondolok? Te kedveled ezt a pasast. Éreztem a szívverésed, míg a közeledben voltam, hallottam, ahogy szaporább a lélegzeted, amíg vele beszélsz – komolyan mondom, ha nem lenne teljes képtelenség, azt mondanám, te vonzódsz ehhez a pasihoz! Mit vonzódsz… Mi macskák, kilométerekről kiszagoljuk az ilyesmit. Te szereted! El nem tudom képzelni, hogy lehet ilyen pocsék ízlésed.”

Mintegy húsz perc telt el House távozása óta. Lucy visszaköltözött jól megérdemelt helyébe Cuddy ölében, és ott dorombolt egészen ez idáig, most azonban felkelt, s elülső mancsait megtámasztva a nő karján két hátsó lábára állt.

Cuddy csodálkozva vizslatta az állatot. Mindkettejüknek nagy, smaragdzöld szemük volt, és akármennyire is furcsának tűnt, ennél sokkal több dologban hasonlítottak egymásra.

-Tisztára hülyén hangzik, de teljesen olyan érzésem van, mintha mondani akarnál valamit. A szemed… szinte beszél. Bár érteném… – tűnődött Cuddy szomorúan.

„Érted te azt, hidd el. Én tudom. Csak nem a füleddel, hanem a szíveddel.”

- Azt mondják, a macskáknak kilenc életük van. Igaz ez? Nem várok ám igazi választ.

Az állat fogta magát, és dorombolva Cuddy karjához dörgölőzött.

„Persze, hogy igaz. Máskülönben szerinted hogy éltem volna túl a mai napot?”

-Tegyük fel, hogy így van. Akkor abból a kilencből neked hány életed van még meg? Három –négy?

„Kettő. Ha jól számolom. Ma is elment egy, hála a te drága barátodnak.”

Cuddy szórakozottan cirógatta Lucy fejét.

-Ha én macska lennék, vajon még hány életem lenne hátra? Lenne még egyáltalán?

„Ezt csak te tudhatod. De tudod, ha hiszed, ha nem, te már így is olyan vagy kicsit, mint egy macska.”

- Ha ez így lenne, akkor azt hiszem, az első életemet tizenhárom éves koromban vesztettem volna el… Akkor halt meg a nagyapám. Nagyon szerettem őt. Ez volt az első trauma, amit átéltem…

- Aztán, a következő talán tizenöt éves koromban lett volna. Volt egy autóbalesetünk… Még House sem tud róla. Az egész család a kocsiban ült aznap. Senki sem sérült meg súlyosabban, de én úgy féltem… Azt hiszem, ott, akkor meghalt egy darab belőlem.

Cuddynak szép lassan csorogni kezdett a könnye, miközben agyában a szörnyűbbnél szörnyűbb emlékek után kutatott. A macska nem csinált semmit, csak mozdulatlanul hallgatta, s megnyugtatóan dorombolt neki. Cuddy szerette volna, ha az állat megérti őt, de nem tudta, hogy ez így is van. Vagy talán mégis tudta. Az lélek rejtelmei kifürkészhetetlenek.  Mindenestre a nő tovább beszélt. Valahogy jól esett neki tisztázni a dolgokat.

- …aztán, amikor elvesztettem a kisbabámat, és később, mikor elvették tőlem Joy-t is…  – Megtörölte a szemét. – Nem is tudom, talán már régen túl vagyunk a kilencen… De ha maradt akár egy is, az is tutira el ment volna House-ra… Mikor meglőtték, vagy mikor bekerült a Mayfiled-be… Mindent összevetve ő okozta a legtöbb bosszúságot és fájdalmat nekem. Az az önfejű, nagyképű zseni…

Cuddy szomorúan sóhajtott egyet.

- Akármennyire is igyekszik Lucas, akármennyire is próbálunk boldogok lenni, egyszerűen nem megy… Lehet, hogy ha macska lennék, már csak ez az egy életem lenne, de én ezt sem tudnám boldogan leélni. Így nem…

Lucy finoman odadörgölőzött Lisához.

„Semmi baj. Mondtam én, hogy több dologban hasonlítunk, mint hinnéd. De a macskák mindig talpra esnek. Csak neked ezt még meg kell tanulnod.”

Az állat fogta magát, és leugrott Cuddy öléből. Egyenesen az ajtóhoz ment, és karmaival fonom kaparni kezdte azt.

- Értem én. Ki akarsz menni. De nem biztos, hogy jó ötlet. Becsempészni is elég nehéz volt téged, kicsempészni sem lesz egyszerűbb.

De Lucy továbbra is kitartóan kaparta az ajtót.

„Én akkor is ki akarok menni!”

- Jól van, jól van! – mérgelődött Cuddy. – Csak ki tudlak vinni valahogy…

A nő végül a köpenye alá rejtve juttatta ki az állatot a szabadba.

- Tessék, most boldog vagy?

A macska a doktornő lábához dörgölőzött.

„Igen.”

- Minek akartál mindenáron kijönni?

Az állat ismét a hátsó lábaira állt, s felkéredzkedett Cuddy ölébe.

„Ezért.”

Az igazgatónő az ölébe vette Lucyt, aztán körülnézett. Már késő délután volt, és éppen hogy csak, de alkonyodni kezdett. A nap hatalmas narancssárga tűzkorongként úszott a nyugati égbolton, körülötte bíbor és lila színekkel tarkítva az eget.

- Gyönyörű…

„Azért rángattalak ide mindenáron, mert mondani akarok neked valamit. Valamit, amit nem biztos, hogy észrevennél, ha pusztán emberi szemmel látnád a világot. De tudnod kell róla. Mert talán segíteni fog rajtad… hogy végre boldog legyél. Tudod, mi, macskák nem törődünk folyton jövővel. Nem aggódunk állandóan azon, hogy mi fog történni holnap. Csak azt keressük, hogy ma mi a jó nekünk.”

„És igen, minden egyes napunk tele veszéllyel telik. De mi ezt nem bánjuk. Mi keressük ezt a veszélyt. Mert ez, a kockázat az, ami segít. Ami lehetőséget ad, az újításra, a változtatásra. És ezt minden egyes macska tudja, és érzi. Legyen akár kóbor állat vagy olyan, aki nektek, kétlábúaknak adja napjainak egy részét. De teljesen soha nem birtokolhatjátok még őket sem. Mert mi, macskák mind szabadnak születtünk.”

„ És nem számít, ha néha-néha bajba keveredünk, és elvesztünk egy életet. Akkor nem, ha azt az életet okkal áldozzuk fel. Ha tanulunk valamit belőle, ha többek leszünk valamivel általa. Akkor nem veszítünk semmit. És másnap ugyanúgy indulunk útnak, mint annak előtte. Tapasztaltabban, bölcsebben, s elszántabban. Mert mi mind a boldogságunkat keressük, legyünk akár macskák, akár emberek. És azt nem feltétlenül kell ebben az életünkben megtalálunk. Mert az utolsó életünkben éppen elég boldognak lenni. Viszont ha ezt a boldogságot semerre sem leljük, nem szabad félünk továbbállnunk.”

„Remélem megérted majd. Ne félj kockázatot vállalni! Nem szabad aggódni azon, hogy megsérülsz! Minden egyes seb erősebbé teszi a szívedet, bölcsebbé a lelkedet. És nem szabad haboznod továbbmenni, ha itt nem leled a boldogságot! Ne hagyd magad ketrecbe zárni, mert te is szabadságra születtél!  S ha megtanulod használni a szabadságod, a boldogság sem várat sokáig magára.”

„Vegyünk például engem. Ma elvesztettem egy életemet. Egyiket az utolsók közül. De most már nem bánom. Nem vagyok dühös miatta, és nem is félek. Mert ez volt az ára annak, hogy megismerjelek. Te segítettél nekem, és én így tapasztalatot szereztem. Rájöttem, hogy vannak hozzád hasonlóak a kétlábúak között. Eddig én tőletek csak fájdalmat és fenyegetést kaptam. De most már tudom, hogy ennek nem kell így lennie. Bölcsebb lettem, s ezzel közelebb kerültem ahhoz, hogy az új életemet jobban használjam fel. Elsőként megpróbáltam neked segíteni. Most pedig újra útnak indulok. Mert én szabad vagyok, és ezt a szabadságom nem adom oda senkinek sem. Még neked sem.”

A macska kihasználta az alkalmat, hogy Lisa elmerült a naplementében, és kiugrott a kezei közül. Elszaladt pár méterre előtte, majd visszanézett.

„Vedd észre a jelen szépségeit is. Mint a naplementét. És ne légy rest változtatni az életeden. Ha számodra az jelent örömet, hogy egy ilyen iszonyatosan szörnyű alakot szeretsz, mint akit volt szerencsém megismerni, hát ne hazudj mindenkinek erről! Ne hátrálj meg ezen veszélyes akadály elől sem! Mert képes vagy rá. Te is túlélő vagy, akárcsak én. Most már tudom.”

Cuddy most farkasszemet nézett az állattal. Nem tudta miért, de érzete, hogy ez a búcsú ideje. Rájött, hogy Lucy, ez különleges és gyönyörű fekete macska soha nem is volt, és soha nem is lesz senkié.

„Útjaink most elválnak. Tudom, hogy mélyen legbelül megértetted, amit mondtam. Csak emlékezned kell. Köszönök mindent neked. Most búcsúzom.”

A macska hálásan nyávogott még egy utolsót, aztán ébenfekete mancsait kapkodva elszaladt a sűrű fák közé.

VÉGE

Utószó

És íme. Kifacsartam magamból az ihlet utolsó cseppjeit is, és elkészült eme mű. Most kéthónapnyi vizsgaidőszak áll a rendelkezésemre, hogy ne is gondoljak még csak hasonlóra sem. Kérlek titeket, addig is legyetek türelmesek szerény személyemmel, és például áruljátok el, mi a véleményetek erről az utolsó szabad óráimban készült irományról! Minden kritikát elfogadok. Jót is, rosszat is. Fejlődni szeretnék. :)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>