Valami új

Ez valami új, valami más. Egy érzés, amit nem tapasztaltál már rég. Olyasvalami, ami teljesen érthetetlen a számodra… Talán olyasvalami, amit eddig még nem is ismertél.
Csak ülsz az üres szobában, nézed a fehér falat, vagy épp magad elé bámulsz, s tekinteted oda siklik az asztalra, melyen ott hever ezer meg ezer elolvasatlan orvosi szaklap… És akkor hatalmába kerít valami. Valami furcsa, valami szokatlan… Ismeretlen, félelmetes, megmagyarázhatatlan. De ott van. Nem tudod, mikor, nem tudod, hogyan került oda… De ott van. Beleégette perzselő betűit a kihűlt szíved legmélyébe, s többé talán ki sem törölheted onnan. Soha.
Mert fagyott a szíved. Mint egy magányos jégcsap télen az eresz peremén. Sziklaszilárd, biztos, elmozdíthatatlan… de törékeny. Vagy mint egy régi, romos kandalló a düledező, elhagyatott házban. Elmúlt idők szétmállott hamvai pihennek benne – poros, haszontalan, halott papírfecnik. Melyek hidegek, mint a hó, mint a tél vagy… mint a halál. Annyi csalódás, fájdalom, s félelem után többé semmi sem melegítheti fel. Ahogy a szívedet sem. Jöhet a tavasz, jöhet a nyár, a napsugár cirógató melege, hiába… a hamu örökké hamu marad. Megfáradt, kihunyt, halott – vagy talán csak megtört. Mert többé már nem ismeri az örök, a mindenség felett uralkodó, a kiolthatatlan, a megállíthatatlan, a végzetes, a gyilkos – s egyúttal az új esélyt, a reményt, s az életet adó erőt, a tüzet.
Nem ismeri már a vidáman pattogó lángokat, a ropogó tűz mindent belengő melegét, a táncoló lángnyelvek kacér ringatózásának halovány emlékét… Mi maradt belőle? Semmi. Senki sem kell neki, s ő sem kell senkinek. S ez így van jól… Vagy legalábbis Te eddig azt hitted.
Hiszen akkor mégis miért? Miért van az, hogy ha mostanában valahányszor meglátod, mint ha feltámadna a szél? Hiszen látod: ilyenkor a szilaj szellő-szellemek felkapják az elhunyt idők hamvait, s táncra kélnek vele… Eleinte csak felforgatják, feldühítik, kicselezik, megcsúfolják a régmúlt tüzek martalékát, kacéran, vidáman, incselkedve – majd hirtelen eltűnnek a levegőből, mintha sosem lettek volna. Aztán később újra megjelennek – vadabbul, zabolázatlanabbul, hevesebben, s a hamu hiába tiltakozik ellene: táncra perdül, kergetőzik vele, míg végül egyszer hirtelen, váratlanul, de akkor már megállíthatatlanul megtörténik – s újból felizzik a holt hamu már.
S ez megtörténik napról-napra, újra meg újra, míg végül a hamuból valódi, fénylő, vörösen izzó parázs, majd a parázsból gyengécske, apró, de szenvedélyes láng nem lesz. S szíved már nem jeges többé, nem fojtogatja a hideg halál, hanem meleget ad, sugárzik, sőt lobban… Minden egyes alkalommal, mikor ránézel, mikor meglátod leomló, barna haját, mikor füledbe csendül sejtelmes, lágy hangja, vagy mikor csak rágondolsz, s magad elé képzeled – szóval minden egyes alkalommal ilyenkor hatalmas, elemi, perzselő tűz gyúl a szívedben.
S ott, melletted, a zongora hangja… Már máshogy szól… Ismerős, hideg, billentyűi az ujjaid alatt… Már másról énekelnek. Minden egyes rezdülés, minden egyes hang – egy újabb szívdobbanás. Egy sietősebb, gyorsabb ritmus – zakatoló szíved hangja. Egy lágy, finom akkord – halk sóhaj, melyet a levegő a szél szárnyán visz el hozzá, megcirógatja, megsimítja kecses alakját, végigsuhan finom fürtjei között – s mosolyt csal az arcára.
Mert neki játszod ezt a dalt. S nem csak ezt… Mindet. Rá gondolsz, neki énekelsz, neki könyörögsz minden egyes alkalommal, minden egyes nap, minden egyes órában, minden egyes percben… Pedig ő ott sincs. Nincs bizony. Már régóta nincs…
Mert gyáva voltál. Gyáva, tétova, oktalan, és dühös. S vak. Okosnak hitted magad, azt hitted, te jobb vagy másoknál, talán, mert te racionálisabb vagy, vagy mert kitartóbb, s keményebb. De tévedtél… Csupán csak ostoba voltál. Mert mindig csak előre néztél, nem törődve másokkal, nem törődve azokkal, akik melletted állnak, a környezeteddel. Pedig ő is ott volt… Már akkor is. Ott, körülötted… Csak nem figyeltél rá. Vak voltál. Jó, hogy most már belátod végre.
Azt hiszed, érdemes vagy még a bocsánatára? Talán… De te magad sem tudod… S nem is nagyon hiszel benne. De ő tudni fogja. Csak ki kell derítened. Ha maradt még benned annyi bátorság, hogy megtedd azt, amire már régóta vágysz, amin már régóta rágódsz… Hogy odaállj elé, hogy félretegyél minden tréfát, sértést, s vádaskodást… Hogy belenézz fénylő szemébe, s a smaragdzöld tengerből kiolvasd a megoldást…
Csak ez az egy esélyed van. Nincs más. Te is tudod. Most valami olyasmi történik veled, amit nem tudsz kezelni. Szükséged van rá… Nélküle nem megy. Eddig egyedül voltál, de örvényként lángoló szíved többé már nem tűri el a hazugságot… Itt a vége. Egyszerűen menned kell… S mész is. Már nincs vesztenivalód. Vagy vele, vagy sehogy. Belefáradtál már az ismert világ apró zugainak a felkutatásába. Utat törsz az ismeretlenbe. Mert ez már valami új, valami más… Felpattansz, veszed a kabátodat, a kulcsaidat, s a botodat… S mész hozzá. Többé már nem állíthat meg semmi.

Utószó

Hát, ez most egy kicsit más stílusú lett, mint amilyeneket írni szoktam. Nem is igazán termett nagyközönség elé, de többek unszolására végül beadtam a derekam. Amikor nekiültem leírni, kicsit olyan hülye hangulatom volt. Olyan mééééééééééély… 😀 Remélem azért lesz, akinek tetszeni fog. Ne csodálkozzatok, ha esetleg több hasonló ficcet is látni fogtok tőlem.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..