Zápor

Ősz van… Megint. Holt levelek hullanak a haldokló fák ágairól s némán, rezdületlenül hagyják hátra eme világnak utolsó üzenetüket; mielőtt elkárhozott, eltiport lelkek módjára vegyülnek el a talaj alvilági, halott avar-rengetegében. A szürke, borús égbolt őszi zápor képében siratja a föld elhunyt gyermekeit, s jó anya módjára bőséges eső-könnycseppjeivel takarja be élettelen hamvaikat.
S te csak ülsz, némán, merengve, s az ablakon át szemléled a természet eme halotti táncát, hallgatod az üvegen az esőcseppek tompa kopogását, s már megint azon gondolkodsz hangtalanul, magányosan, hogy hol rontottad el, hogy hol siklott ki életed eme vakvágányra, s hogy hogyan tovább. Tekinteted leemeled az ablakról, s körülnézel az irodádban. Sötét van, mindenhol néma csend… Csak a folyosó van az emeleten kivilágítva, idegesen rohangáló nővérekkel, egy-egy fáradt arcú sorstársaddal – orvosokkal.
S te csak nézed, s irigyled őket. Irigyled, mert akármennyire is szánalmasak, túlhajtottak, s ostobák, mégis boldogabbak mint te. Boldogabbak, biztosan tudod. Hiszen neked csak a munkád van. Van? Inkább csak volt. Hiszen most is csak ülsz a papírok fölött, egy jó ötlet sem jut az eszedbe, agyad megmakacsolja magát, s tiltakozik a jól megszokott, megnyugvást adó munka – a rejtélyek megoldása ellen.
Inkább csak ülsz csendben, két kezed között botodat nyugtatva, s hallgatod az esőcseppek monoton kopogását. S a cseppek keltette zaj ismét eszedbe juttat egy képet – egy képet, amely kicsit felélénkíti, ugyanakkor még jobban elszomorítja magányos, elhagyatott, megtört szívedet.
Megint Ő jutott az eszedbe. Még az eső kopogásáról is az ablakon. Lehetetlennek tartod, hogy minden őt juttassa az eszedbe, de így van. Lassan felsejlik előtted a képe, ahogy annyiszor történt mostanság. Becsukod a szemed, hogy jobban láthasd, érezhesd őt. A lehulló esőcseppek puha koppanása az ablakon a lépteit juttatja az eszedbe. Olyan kecsesen, s finoman jár… Soha senkit nem láttál még így járni rajta kívül… Magabiztosan lép, mégis puhán, mint a macska, kecsesen, szinte hangtalanul, még magas sarkúban is. Léptei tiszták, s alig hallhatóak jobban, mint a zápor könnyeinek lecsordulása az ablak peremén… Ezer közül is felismered ezt a hangot. Hiszen annyira ismered. Már látnod sem kell. Csak tudod. Tudod, hogy Ő az.
De nem csak ez varázsol el benne. Mindenét csodálod. Mindenét… Hiszen olyan gyönyörű. Ha belép egy terembe, minden szem rá szegeződik. Nem észrevenni? Lehetetlenség… Formás fenekét, ringó csípőjét ezerszer bámultad már a tudtával, s még többször a tudta nélkül. Ő persze azt hitte, hogy ez is csak egy újabb eleme az idegesítő szokásaid sorának. Kezdetben talán az is volt. De most már…
Most már más a helyzet. Kinyílt a szemed. Kicsit késve ugyan, de felnőttél. Már máshogy látod a dolgokat. Mindent máshogy látsz. Egy dolgot kivéve: Őt…
Bár annyi mindenen mentetek már keresztül együtt, úgy érzed, csak te változtál. Ő nem… S az érzéseid sem iránta. Valahányszor szemtől szemben állsz vele, még mindig azt kívánod, bárcsak büntetlenül átölelhetnéd karcsú derekát, bárcsak közelebb húzhatnád magadhoz, s andalító szavakat súghatnál a fülébe, legeltethetnéd szemed minden férfit megbabonázó, eszményi dekoltázsán… Habár már nem csak erről van szó. Már régen túl vagy azon, hogy csak a testét kívánd. Számodra már nem csak ez a lényeg. Mert Ő fontos neked. Olyan fontos, amennyire más nő sohasem volt, s talán nem is lesz számodra. Nem csupán mint nőt akarod, hanem mint, barátot, mint társat, támaszt…
Már olyan dolgokat is észreveszel, amiket régebben sohasem. Pedig te mindig is a részleteket kutattad. A felszín alatt megbúvó dolgokat, a kihívásokat… Most már őt figyeled. Amikor csak tudod, anélkül, hogy észrevenné. Az ablakon még mindig lágyan dobol az őszi zápor…
Az Ő részleteiben merülsz el, olyan apróságokban lelsz örömöt, amit más észre se venne… A puha kezeit, a finom bőrét például… Ujjainak a lágy simogatását, amiben csak nagyon rég volt részed, de azóta is emlékszel rá, s érzéki érintését sohasem feleded…
Vagy a gyönyörű nyakát, amelyen olyan jól áll minden nyakék, amelyet órákig tudnál ölelni, vagy éppen csak nézni magad mellett mellkasának lágy, egyenletes kitéréseit…
S a haja… Az a gyönyörű, leomló dús barna hajzuhatag, amelynek olyan bódító illata van, amely olyan lágyan simogatja arcod, ha hozzád ér; amit órákig tudnál babrálni, s mindig kezeddel söpörnéd ki tündöklő szeméből…
Mert a szemének sincs párja… Olyan érzéki, olyan andalító, s bárkit megbabonáz… Észveszejtően zöld, mint a fák lombja, vagy a zöldellő fű a mezőn… S olyan mélyen tud rád nézni velük, s néha olyan szikrázó, s dühös; máskor pedig épp olyan szomorú, hogy a szíved szakad meg, s hirtelen nem akarsz mást, mint lecsókolni a könnyeket az arcáról, s megígérni neki, hogy ezentúl minden rendben lesz…
S a hangja, amely kedvesebb fülednek, mint a leglágyabb zongora dallama… Amely olyan édes, s csengő, hogy bármeddig hallgatnád; amelynek hallatán már nem is tudsz másra gondolni, csak Őrá…
S ajkai, amelyet idegességében s dühében olyan vékonyra tud préselni, s amelyeket ettől csak még vonzóbbak, még érzékiebbek, s még rózsásabbak lesznek… Amelyeket már volt lehetőséged megízlelni, csókolgatni, kényeztetni, s amelyeket azóta sem tudsz kiverni a fejedből… Amelyek akkor a leggyönyörűbbek, ha kacag, mert ilyenkor megjelenik két aprócska ránc a szája szélén, s amit biztosan nem vett észre eddig senki, csak te…
Mert te észrevetted. Igen, akkor régen, már több, mint egy évtizeddel ezelőtt… S fejedbe már egy másik emlékkép csúszik be, amelyet annál élesebben látsz, minél régebben történt, s amit azóta nem tudsz kiverni a fejedből, hogy elkezdett záporozni az eső…
Mert ősz volt, akkor is ősz volt, de akkor nem érezted benne a szomorúságot, a szürkeséget, s a halált… Kint voltatok a parkban, ültetek a padon, s beszélgettetek. A tanulmányaitokról, az órákról, s másról. Már akkor felfedezted, hogy nemcsak, hogy csinos, hanem talpraesett is, s rájöttél, hogy milyen intelligens, s hogy mennyire jó társaság… Órákig lehettetek ott, amikor is egyszer csak elkezdett szakadni az eső. Nem volt a környéken semmilyen menedék, esélyetek sem volt hova menekülni: csak álltatok egymással szemben az őszi zápor kellős közepén, s bőrig áztatok…
S miután elcsendesedett az eső, ott álltatok egymással szemben, s zavartan pislogtatok egymásra, mint két ázott veréb. Aztán Ő megpillantotta a tükörképét az egyik pocsolyában, s kitört belőle valami: szívből jövő, igazi, tiszta kacagás… S ekkor láttad először azt a két kis ráncot a szája szélén, s ekkor jöttél rá először, hogy ez a lány mennyire különleges, s tudtad, hogy sohasem felejted el…
S ekkor egyszerre hangosabban hallod az eső tompa kopogását, s visszatérsz a valóságba, s kinyitod a szemed: s rájössz, hogy ezúttal már nem az őszi zápor monoton zaját hallod, hanem a lépteit… S Ő épp ekkor nyit be az irodádba, s te zavartan ránézel, amit ő nem tud mire vélni…
– House, jól vagy? Mit nézel?
Se megszólalni is alig bírsz, csak bámulsz rá, mint aki szellemet látott, s csak ennyit bírsz kipréselni kiszáradt ajkaid között:
– Semmit…
Mert honnan is tudhatná, hogy mi játszódik le a fejedben, hogy azt akarod, hogy boldog legyen, s hogy mennyire sajog a szíved, hogy nem lehet a tiéd…
Odakint az ég szomorúan siratja szenvedő gyermekeit…

Utószó

Ez az előzőhöz hasonló hangvételű és stílusú fic… Egy gyors ihlet nyomán, pár óra alatt írtam meg. Nem tudom mennyire fog tetszeni, remélem, azért lesz, akit megfog, és sugall neki valamit. Jó olvasást! 😉

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..