Az Ohio partjainál (zenés fic)

Amerika legszebb, legbarátságosabb, és legvarázslatosabb államában, Ohióban történt. A híres folyót feketébe színezte az éjszaka, s a lenyugvó Nap is belefestett az Ohio-folyóba. A parttól pár méterre egy sétáló utca húzódott, melyen már alig járkált egy-két ember, a régi utcalámpák hiába meresztették fényüket, a város kezdett kiürülni.

Két ártatlan gyermek azonban a folyó széléhez erősített vénséges csónakban ringatózott, egy fiú és egy lány. A szőke, zöld szemű lányka álmosan figyelte a lassú hullámokat nekidőlve a barna, göndör hajú, kék szemű fiúnak, aki hanyatt feküdt a csónakban, és fejét kissé oldalra hajlítva nézett a csalfa Hold arcába.
– Greg? – szólalt meg hosszú órák óta először a lány. – Írjunk ismét egy mesét!
– Oké. Te kezded, Bella – mosolygott kedvesen Greg.
– A Nap a 47. születésnapján nagyon szomorú volt. Már alig pislákolt, olyan szörnyen keserű volt, ezért minden sötétségbe borult. A növények és állatok már nagyon aggódtak érte, kérdezték is, hogy miért ilyen bánatos. A Nap hosszú noszogatás után bevallotta, hogy nagyon elfáradt. Még soha nem aludt, és szeretné kipróbálni, milyen álmodni. Milyen nem dolgozni, csak élni, milyen az, ha nem eszel, de érzed az ízeket, milyen az, ha nincs szárnyad, mégis repülsz? És az állatoknak, növényeknek, és minden lénynek megesett a szívük a Napon, és megígérték neki, hogy megoldják a problémáját, csak tartson ki egy darabig. – Isabella itt abbahagyta, ezért kis idő múltán Gregory folytatta:
– A madarak az égig repültek, a felhőket szárnyukkal hessegetve a földre görgették, míg a farkasok az emberektől lopott szánokon hatalmas hótömegeket hoztak, a delfinek a fagyos víz legmélyébe merültek, gyöngyöket, kagylókat, jeget hoztak a felszínre. A hóvirágok könnyeiket hozták, a gyöngyvirágok szerelmüket, a gyermekláncfüvek verseiket. Sokan sok mindent hoztak, és a rengeteg állat és növény annyi mindent hozott, hogy amikor összegyúrták, alig lett kisebb, mint a Föld maga.
– A nagy lény azonban nem mozgott, se hogy sem tudták az állatok, és növények életre bírni. A Nap pedig már alig pislákolt. A madarak, delfinek, medvék, és mindenki nagyon szomorú volt. Ekkor azonban meghallottak egy gyönyörű hangot. Ez a hang egy ének volt. Ének az Ohio folyóról, szebbet soha senki nem hallott előtte.
– Egy lány volt. A lányt Isabellnek hívták. A lények utat nyitottak neki, és a lány a nagy fehérséghez lépett. Kezét rátette, és úgy énekelt tovább. Gyönyörű hangja volt. Miután abbahagyta a dalt, felnyitotta fénylő zöld szemeit, és elnevezte a lényt Holdnak.
– Az életre kelt, és miután mindenki meglökte, felszállt egészen az égig, és a Nap mellett helyet foglalt. Belőle nyert erőt, és fényesen világított.
– A Napnak éppen annyi időt nyert erejével, hogy egy jót aludjon. Így megszületett a Hold, a Nap szerelme.
– Szép mese lett, igaz Greg? – szólalt meg egy kis idő után Bella.
– Nagyon szép – nézett fel fájdalmasan a Holdra a fiú. Így ringatóztak még egy ideig, majd az utcalámpák lekapcsolódtak.
A város már üres volt teljesen. Csak egy vékony kislányének szállt a levegőben, amit gyönyörűen egy fiú hangja kísért.
„Mosolyog rád a Nap fáradtan
Mellé táncol a gyönyörű Hold,
Fénylik mellette szép sápadtan,
E két lény szerelmes volt.”

***

Naphalál és Holdfájdalom

– A vaksága már negyven évvel ezelőtti, ez nem…
– De igen, nagy valószínűséggel csak cukorbetegség, a nőnek semmi baja – vágott Tizenhárom Taub szavába.
– Nem – lépett be a szobába Forman. Szerda reggel volt, a team pedig egy újabb beteg tüneteinek okát próbálta kitalálni.
– A betegnek alvászavarai vannak. Most mondta.
– Akkor talán sima A-vitamin hiány – kapcsolódott be Kutner is.
– Oké – határozta el magát Forman. – Kutner, kapjon A-vitamint! Remy, te végezz szemvizsgálatot. – A szólítottak felálltak székeikből, és elsiettek a dolgokra, mire Taub kérdőn nézett felettesére.
– Mi felhívjuk House-t – váltott ki Eric egy megrökönyödött pillantást nagyorrú kollégájából.

***

New Jersey egy kedves kis legénylakásában élt egy nem túl kedves öregember. A férfi délelőtt fél tízkor még javában aludt. Arcát elcsúfították a fájdalom okozta ráncok, s haja is kezdett már ritkulni. Álmában a lábát szorongatta, nagyon fájhatott neki.
Az ablakán keresztül már javában sütött a nap, de a doktor csak a hangos telefoncsörgésre nyitotta fel esőszínű szemeit. Miután összerezzent, és végigfuttatott agyában egy káromkodással teletűzdelt mondat, felvette a telefont:
– Ki az? – morogta.
– Forman – szólt kollégája hangja. – Tudom, hogy mostanában nem kaptunk túl sok érdekes esetet, de már egy hete nem jött be. Cuddy el fogja bocsátani, hogyha…
– Cuddy nem fog kirúgni – szakította őt félbe House, miközben a felült, és a lábát masszírozta.
– Tényleg nem. De az ellenőrző bizottság igen – utalt Eric a kórházba ma érkező társaságra, ezzel meggyőzve House-t.

Egy bő óra múlva House már a Princeton Plainsboro bejárati csarnokán ballagott keresztül, ahol megpillantotta csinos főnökét, Cuddyt, amint az ellenőrző bizottság tagjait vezette körbe a rendelőn és az előcsarnokon.
A diagnoszta orvos bekapott két Vicodint egy sötét pillantás kíséretében, s miközben a lifthez sántikált, odakiáltott a szemlélt csapatnak:
– Lisa, drágám! Azt hittem a kék cipődet vetted fel reggel, de lehet, hogy rosszul emlékszem, félálomban lehettem az esténk után. – A bizottság tagjai egy emberként fordultak az igazgatóasszony felé, majd lesték meg cipőjét, ami mellesleg egy elegáns magas sarkú volt.
– Ne törődjenek vele, ő egy… páciensünk – próbált tárgyilagosan beszélni Cuddy, majd House felé fordult. – Várjanak itt, megyek és elintézem.
És már sietett is problémás beosztottja felé.
– House, hogy merészel leégetni, ki akarja rúgatni magát? – kérdezte fojtott hangon, de dühöngő szemekkel.
– Nem – mondta úgy House, mintha nem értené, miért kérdez ilyet tőle Cuddy. – Csupán megvédem magam: ezek nem akarnak egy személyes kapcsolatba belekötni, egyik se elég tökös ahhoz, hogy ezek után beszóljon rám.
– Ez a nagy terve? – tárta szét kezeit a nő. – Hogy beállít a maga kis…
– Igen – vágott a szavába House, miközben belépett a liftbe.
– Majd akkor délután beszélünk, édes – mondta fennhangon a doktor, kiváltva Lisából egy félig nevető, de megrökönyödött arcot, majd a liftajtó becsukódott és a nő kénytelen volt visszasietni a bizottsághoz.

***

– Jó napot! – nyitott be a beteghez Kutner. Most látta először a nőt, és nagyon szépnek találta: tetszett neki a hosszú göndör szőke haj, a vakságtól elhalványult szemek, a vékony, de formás alak. Valahogy egy angyal jutott eszébe róla.
– Doktor Laurent Kutner vagyok. Van egy ötletünk, miszerint magának szimpla A-vitamin hiánya van, úgyhogy kérem, vegye be ezeket – nyújtotta beteg felé a pirulákat, de az a kezeit minduntalan félre emelte. Kutner zavartan nézte egy darabig a próbálkozásokat, majd észbe kapott, és a nő kezébe tette a gyógyszereket.
– Köszönöm – kapta ő be az A-vitaminokat.
– Nincs mit – motyogott Laurent, majd pár tétova mozdulat után újra a nőhöz fordult:
– Milyen… vakon élni? Nehéz… vagy rémisztő?
– Nem igazán – fordult Kutner hangja felé. – Inkább elgondolkodtató. Tudja, mielőtt megvakultam, mindenben csodát láttam. Csodát láttam az esőben, a napsugárban, szivárványban, a kezekben, csodát láttam a madarak repülésében, a gyermekláncfű szálló szirmaiban, az emberi arcokban és szemekben. – Kutner ámuldozva mosolygott ezen. – De most vakon, megtanultam a benső csodákra fókuszálni. Az öröm, a bánat, a fájdalom, a hála… mind csodálatosak, de tudja melyik a leggyönyörűbb? Eddig észre se vettem… A szeretet és a szerelem semmihez se fogható. Elönti az egész bensőm és átmelengeti.
– Ez csodálatos – szólt Kutner, s ekkor Tizenhármas benyitott.
– Jó napot! – mosolygott a betegre. – Hogy biztosak legyünk abban, hogy meggyógyítottuk, íriszdiagnosztikát végzünk.
A beteg kedvesen mosolyogva bólintott beleegyezésének jeléül, majd Kutner elköszönt, és visszasietett az irodájukba.

***

Nyílt a liftajtó, és House egy elégetett mosollyal a képén sántikált be irodájába, s miközben ledobta fekete táskáját, a beteg felől érdeklődött.
– Isabella Dream, negyvenes éveiben járó nő, vaksággal és alvászavarokkal – sorolta Taub, míg House az irodájában vette le a kabátját. – A vaksága már tizenkét éves kora óta tart.
– Uncsi – szólt vissza House fennhangon a másik szobába. – Semmi baja, a vaksága régi, az alvászavar semmi. Ez Münchhausen. A kövit! – lépett a kávéfőzőhöz.
– Biztos nem Münchhausen – jött be Kutner, Tizenhárommal az oldalán.
– De nem is cukorbetegség – szólt Dr. Hadley.
– Akkor valami komolyabb lesz dőlt hátra székében egy elégedett mosollyal Forman.
– Kutner! Honnan veszi, hogy nem Münchhausen? – kérdezte House, miután egy gonosz pillantást küldött néger kollégája felé.
– Ez a nő egyszerűen szeret élni – válaszolt Kutner, miközben helyet foglalt Forman mellett. – A világ csodáiban él, nem hiszem, hogy ott hagyja ezeket, hogy beüljön egy fehér, és barátságtalan kórházba.
– Na de Dr. Kutner! Mi az, hogy barátságtalan a kórházunk? – poénkodott főnökük. – Akik csodákat látnak, azok nem a valóságot látják, hanem az ő kis elkép… – hallgatott el hirtelen House, mire mindenki felé fordult. Esőszín szemei egy ideig előre meredtek, majd egy balra tett mozdulat után Taubra szegeződtek.
– Hogy hívják a nőt?
– Isabella Dream. Miért? Talán ismeri? – House azonban nem hallgatta végig a kérdést, kisietett az irodádból.

***

Az eget szürke esőfelhők takarták be, a szél körültáncolta a tájat, és az esőcseppek halkan kopogtak Isabella Dream kórtermének ablakán. Egy halk kopogás hallatszott a folyosóról is, egy sétaboté. Majd az ajtó nyílásának jellegzetes suhogása, és léptek hangja. Ezután, Bella csak annyit hallott, hogy a valaki, aki meglátogatta, ágya mellé húzott egy széket, leült, és egyenletesen szuszogott. Az ablakon befújt egy kis langyos szél, ami körülölelte kettejüket, és a felismerés csodája mindkettejükből szelíd könnycseppeket vezetett ki.
– Olyan szomorú az illata – nézett Gregre Bella. – Had fogjam meg a kezét!
A nő finom keze a férfiéra csúszott, – ami már a nő térdén pihent -, végighúzta az erekkel szabdalt karon, majd arcára siklott. Ott egy darabig megpihent. A férfi leemelte a kezet arcáról és megcsókolta.
– Greg? – kérdezte tőle elcsukló hangon. Nem láthatta, de az orvos erre könnyek között bólintott.
– Hiányoztál… hiányoztál Isabella!
Greg közelebb hajolt a lányhoz, és míg szorosan egymáshoz simultak, a kedves könnyek eláztatták a két gyerekkori barát öregedő arcát.

A sánta doktornak semmi sem fájt jobban, mint hogy a lányt, a lányt, aki arra tanította, hogy mindenben meglássa a szépséget, vakon lássa. Úgy érezte, Bellának semmi sem lehet rosszabb, mint, hogy magába legyen zárva, és meg legyen fosztva a titkok kifürkészésétől. A mogorva doktor azonban nem tudta, hogy a legnagyobb csoda bennünk van, velünk születik.

Az egyetlen, aminek House örült az az volt, hogy Isabella nem látta őt sántaként, nem nyomoréknak látta. Hanem a vidám, eső alatt táncoló, futkározós helyes kisfiúnak, a fiúnak, aki még hitt másokban. Mostanra azonban már el lett zárva. Hiába látott mindenkit, a szívét elzárta mindenki elől, megfosztotta magát a legnagyobb csodától, a szeretettől, az egyetlen dologtól, amit nem tudott diagnosztizálni.

Bella még szorosabban magához ölelte Greget, és izmos vállaiba fúrta az arcát, és végre kiengedte magából a múltja által okozott sebek gyógyító könnyeit. Csendesen rázkódott, hagyta, hogy az érzelmei átvegyék a teste irányítását. És ekkor az eleddig a lelke mélyére ásott szerelem is erőre kapott, megemelte a lány kezeit, Greg arcára tette őket, majd kipirosodott arcát egyre közelebb emelte orvosához, és egy lágy, meleg csók után, egy hosszabbat lehelt a szájára. Gregory már régóta nem érzett ilyen hatalmas mennyiségű szeretetet, így hát kedvesen visszacsókolt, majd a betegágyra feküdtek mindketten. House nézte, ahogy egykori barátja fáradtan lehunyja szemeit, és csendesen elalszik.

Az ölelkező párost az ablak mögül egy égkék színű szempár figyelte, az igazgató, Cuddy. Lisa legyűrte könnyeit, majd esetlenül megfordult, és elsietett.

***

Egy igencsak jól öltözött úriember sietett le az első emeletről, fényes lakkcipője sebesen kopogott, miközben tökéletesen élére vasalt barna nadrágja meg-meglibbent, melybe egy patyolatfehér ing volt beletűrve, azon szépen összehajtott barna-csíkos nyakkendő pihent.
Igen, aki meglátott ebből az öltözékből egy darabot, rögtön tudta, hogy a híres onkológus, James Wilson az. Mogyoróbarna szemei vidáman csillogtak, amint benyitott az igazgató irodájába. A kerek helyiségben félig le voltak húzva az ablakok, így Wilsonnal együtt egy nagy adag fény és beáramlott a szobában.
– Cuddy, ezt nem fogod elhinni! – állt meg az ajtó előtt. – Egy már meggyógyult betegem, Ben Crackpot felhívott öt perce – vihogott kissé erőltetetten. – Öt perce, hogy ha nem csinálom vissza rákját, öngyilkos lesz. Mondtam neki, hogy a kettőnek egy a vége, csupán a lefolyási idő nem egyezik, erre elkezdett sírni ez az 53 éves tetkós izomagy – röhögött már torkaszakadtából Wilson. – Mert, hogy a rákos ürge jobban bejött a csajoknak – törölgette könnyeit kissé higgadtabban. Aztán végre leesett neki, hogy nincs hallgatósága, vagyis van, de az csak néz rá, és még csak el se mosolyodik.
– Mi a baj, Cuddy? – lépett hozzá közelebb.
– Áh, semmi csak, – köszörülte meg a torkát, – csak… annyi rákos szívesen kigyógyulna, ez meg milyen hálátlan – terelte ügyesen a témát.
– Na, igen. Emlékszel rá, mikor House elhitette velünk, hogy rákja van? – Cuddy olyan hirtelen kapta fel a fejét House nevére, hogy az Wilson figyelmét sem kerülte el.
– Már, hogyne emlékeznék? Kezdtem örülni, hogy ha leépül, nem fog végre rólam fantáziálni a zuhany alatt – mosolyogtatta meg Wilsont. Egy kis szünet állt be a beszélgetésbe, ami alatt Wilson szemügyre vette Cuddy zavarodott, kényszerű mosolyát.
– Ha bármi gond van elmondhatod… Csak ne azt, hogy rákod van – vigyorgott, miközben kisietett a szobából. – Örülök, hogy nem aggódsz House miatt – hazudott. – Viszlát Cuddy!
– Hát persze, hogy nem aggódok! – akasztott magára egy művigyort, ami lassan leolvadt az arcáról, átengedve az aggodalmaskodó kifejezést.

***

Közben a páciens kórterme lassan kezdett besötétülni, az ablakon keresztül lehetett látni, hogy a Napot eltakarja egy lassan elé kúszó esőfelhő. Az árnyék lassan teljesen beborította a szobát, miközben Bella egyre nehezebben szedte a levegőt. Greg ismét mellette virrasztott és észrevette Isabell fáradtságát.
– Jól vagy? – húzta össze aggódva szemöldökét, miközben odasántikált a villanykapcsolóhoz, és felkapcsolta.
– Mi? Mi? Hol vagyok? Ki maga? – nézett körbe-körbe a lány. Ijedten az arcához rántotta térdeit, és az ágy legvégébe kúszott. – Segítsenek! Segítség! – zokogott.
– Semmi gond, Isabell! Én vagyok! – próbált kedves hangnemet megütni House, bár halálra ijesztette őt a nő viselkedése. – Kék kód!
– Nem! Hagyjon! Segítség! Selly! Greg! Segítsetek! Ne menjetek el! – beszélt össze-vissza és keservesen zokogott.
– Úristen. Visszautazott az időben – mondta maga elé House, miközben Taub és Kutner besiettek a szobába.
– Nyugtatót!
– Itt van. Lefogom.
– Ne! Hagyjanak! Selly! Greg! Ááááá….
– Megvan – nyomta be az altatót a nőbe Tizenhárom.
– A szeme… – vizsgálgatta ceruzafényével Taub a már elalélt nőt. – A szeme külső szélei befordultak! A könnye még most is folyik. Ez Entropium – nézett hátra House-ra és Hadleyre.
– Vagyis műthető.

***

Egy szőke, kék szemű, kerek arcú, kék ruhás fiú beszélget egy szőke, kék szemű, rózsaszín ruhás lánykával, miközben szaporán falatoznak az ebédlőben. Nem, nem az óvodában vagyunk két kisgyerekkel, hanem a Plainston Plainsboro ebédlőjében, ahol Chase és Cameron együtt ebédelnek.
– …és így kellett kivezetni a sürgősségiről – fejezett be egy anekdotát nevetve Cameron, mire Chase is megvillantotta hófehér fogait.
– Sziasztok! – lépett oda hozzájuk az öltönyös Forman. – A betegünknek műthető szembetegsége van.
– Ülj, le testvér, hallgatlak – csúszott odébb Chase, és nem csodálkozott, hogy csak Cameron kuncog a viccen.
– Kösz, jó spanom vagy – emelte fel szemöldökét a néger. – Tessék itt a szemlelete – nyújtotta át kollégájának a fekete dokumentumokat. – Meg tudod csinálni?
– Persze – bólintott Chase. – Előjegyzem holnap délutánra.
– Remek – állt is fel félig Eric, de visszaült egy pillanatra: – Még valami. Azt hiszem, House ismeri a beteget. Mikor a differenciál diagnózison Kutner emlegetett a nőről valamit – folytatta, miután ex-kollégái felhúzták a szemöldöküket, – rákérdezett a beteg nevére. És mikor Taub megmondta neki a választ fogta magát és kisétált az irodából.
– És? – kérdezte unottan Chase. – Talán megint az új csapatot szekálja. Talán ez is olyan, mint a karácsonyi cirkusza.
– És mi van, ha mégis ismeri? – nézett rá Cameron. – Talán egy volt osztálytársa, vagy egy régi barátnője.
– Arra célzol, hogy House mégis csak emberi lény, és képes az érzelmekre.
– Igen. És ehhez miért kell ilyen megvető hangsúly?
– Elég! – csitította őket Forman. – Akárhogy is, de House valóban furcsán viselkedik.
– Mit értesz ez alatt?
– Folyton a lábát masszírozza, romantikusan elmereng a semmiben…
– Romantikusan? – szólt bele Robert, de Forman egy pillantással elhallgattatta.
– A lényeg, hogy House mostanában…
– Mit csinálok mostanában? – szólt egy mély hang mögöttük hirtelen, és úgy érezték, mintha egy vödör jéggel öntötték volna le őket, mikor meglátták a feléjük tornyosuló Houset.
– Semmit. Nem ül le? – udvariaskodott a megszeppent Forman, és odébb ült egy fenékkel, de House figyelmen kívül hagyta.
– Chase! Nem műtheti meg a beteget – mondta, mintegy parancsként, majd kisántikált az ebédlőből, magára hagyva a kékruhás fiút, a rózsaszín ruhás lányt, és a néger fiút.

***

– Tudatzavar – firkantotta föl az új tünetet a táblára Kutner.
– Nem érhet a tollamhoz – mormogta House, miközben belépett. – A nővér most szólt, hogy paresztéziája is van – vette el a filcet, és írta fel ezt is. – Tehát, mi okoz álmatlanságot, tudatzavarokat és paresztéziát?
– Lehet valamilyen gyógyszer mellékhatása, talán…
– Nem, a kórtörténete tiszta, mindent tisztáztunk – szakította félbe Taubot Kutner.
– Talán Creutzfeldt Jacob vagy Alzheimer-kór – szólt Forman.
– A legutóbbi rutinvizsgálaton elfelejtette, hogy mit evett előző nap. Ha az emlékezetkiesést is belevesszük, megvan a megoldás – csigázta fel a többieket Tizenhármas. – Ez Alzheimer-kór lesz.
– Menjen a kezelés Alzheimerre – szólt pár perc lábdörzsölgetés után House. – Kutner, maga közben nézze meg az agyszövetét.
– A szemével mi lesz? – kérdezte Taub. – Az Entropium helyrehozható, a nő évek múltán végre látni fog.
– Vizsgálja meg újra!
– Mikor felvettük, én is megnéztem a szemét – fordult Taubhoz Tizenhármas. És nyoma sem volt Entrópiumnak.
– … Rendben, megcsinálom újra. De ha mégis nekem van igazam, meg is műtöm – mondta, és indult is a szemvizsgáltra. Kutner a laborba ment agyszövet-mintáért, Tizenhárom és Forman pedig elkezdték a kezelést.

House úgy érezte, hogy a lábfájdalma elviselhetetlen, ezért bekapott három Vicodint. Majd az ablak felé fordult, és elgondolkodva bámult ki a semmibe. Ráncai hirtelen kitisztultak, amikor szája furcsa mosolyba húzódott. Látszott rajta, hogy rájön valamire, ahogy szemei hirtelen csillogni kezdtek. A terasz felé sántikált, majd jobb lábát átlendítette a Wilson és az ő irodája közötti alacsony kerítésen. Aztán a balt is emelte, de rosszul egyensúlyozott, és fájós lábára esett. Vulkanikus fájdalom tört ki a lábából, és mielőtt kikiálthatta volna magából a fájdalmat, elájult. Botja zörögve esett a betonteraszra.

***

Mikor ismét magához tért, már Wilson irodájának egy kényelmes foteljében volt elfektetve, lába még mindig iszonyatosan sajgott, ezért a zsebébe nyúlt és bekapott két Vicodint.
– House – szólította meg barátját az onkológus. – Egy sánta ember nem mászkál át kerítéseken, pláne nem egy harminc méter magas épület tetején. Mi lett volna, ha lezuhansz?
– Egy sánta embert nem manipulálnak a barátai ócska trükkökkel, hanem kinyalják a seggét, mert úgy sajnálják.
– Mire célzol? – dőlt hátra székében.
– Taubra – mosolyodott el a sánta. – Te rám állítottad őt. Gondolkoztam is, hogy egy ilyen jó sebész hogy nézheti félre az Entropiumot, és végre rájöttem. Te azt akartad, hogy én magam is megnézzem a páciens szemét. Akartad, hogy vele legyek, mert tudtad, hogy ismertem korábbról – szónoklata szinte már elismerőnek hangzott.
– Te viszont, ahogy hallom magadtól is elég sok időt töltesz vele – vitte fel a hangsúlyt James.
– Ne használd ki az embereimet! Ha besúgókat akarsz, vegyél fel nővérkét – állt fel House, és indult el a kijárat felé, ott azonban hirtelen megtorpant.
– Ez nem Alzheimer. A vakságát mindvégig elnéztük. De ha az is tünet, akkor egyértelmű, hogy ez Creutzfeldt Jacob. A tüneteknek más volt a lefolyási sorrendje, vagy alapból is vak volt, ezért nem láthattuk. Le kell állítanunk az Alzheimer kezelést most! – indult is el, gyorsan, azonban Wilson utána sietett, és a karját megfogva megállította.
– House, őt már nem tudod megmenteni. A C.J. halálos, a lány meg fog halni. Nyugodj le, és mond el neki te. Egyedül te ismered őt.
House sokáig nézett rá aggódó kék szemeivel, majd bizonytalanul bólintott, és a kórterem felé vette az irányt.

***

….

Amikor azt mondjuk, valaki vak, arra gondolunk, nem lát semmit. Hogy minden fekete, hogy semmi nincs, csak hangok, illatok és érzések. De nem.
Isabella Dream legalábbis látott. Sok mindent látott, olyasmiket, amiket gyermekkorából őrzött meg. Megőrizte a szülei arcát, megőrizte a házuk kedves kertjét, megőrizte a barátnője, Ella arcát, és a ruháját, amit annyira szeretett, és mindig maga előtt látta az Ő arcát. Az Ő sejtelmes mosolyát.
Isabell magát ugyanannak a kislánynak látta, aki hajdan, nagyon, nagyon régen az Ohio folyó partjára kikötött kis csónakban a Holdat nézte, és Greget is egy átkozottul ártatlan gyermekként hagyta meg a szívében.
Így hát mikor House megszólította őt, magában úgy látta magukat, mint a gyerekeket, és az ő szemében az öreg csónakban ringatóztak. De Gregory látott. Ő tudta, hogy egy kórház szobájában ülnek, és látta az elöregedett arcot magával szemben, aminek tükörsima szemében a saját ráncai tükröződtek.
– Isabell – kezdte határozatlan hangon. – Sikerült diagnosztizálnom, hogy Creutzfeldt Jacob betegséged van, így sajnos nem elég, hogy a szemed nem tudjuk megműteni, de…
– Nem értem – szakította őt félbe a lány erőteljesen. – Greg, mit hadoválsz itt össze? Maradj inkább csöndben, és nézzük együtt a Holdat. Látod? Majdnem telihold van… – fogta meg Greg kezét.
Az orvosnak remegni kezdett a szíve. Nem hitte volna, hogy pont ennek a lánynak kell megmondania, hogy haldoklik. Szégyellte bár, de igenis örült neki, hogy megvakult lelki-barátja, hogy nem látta őt sántának, gyengének, öregnek és… érzéketlennek.
A szégyen és fájdalom könnyei lassan úsztak le bőrén, és Isabell kezére hullott.
– Hát ez meg? Sírsz, Greg?
– Nem, dehogy. Ez csak az eső. Hamarosan mennünk kell – mondta öntudatosan House, és Bella mellé feküdt az ágyon.
– Nézzük egy kicsit még a holdat. Nem fáj neki, ha épp tele van? Vajon mitől lesz ilyen kerek, teli?
– A… a fájdalomtól. Nagyon szenved. De nézd, ott a távolban még fenn van a Nap… Gyönyörű a naplemente – simogatta a lány kezét.
– Igen! Figyeld csak! Az aranyhíd pont a mi kis csónakunkhoz vezet! Nem megyünk végig rajta? Elérhetnénk a Napot! – mosolygott.
– De… de, igen… menjünk.
– Megyek előre, én vagyok a bátrabb – vigyorgott kajánul Isabell. – Milyen furcsa érzés az aranyhídra lépni, már látom is a Napot. Nagyon fényes, Greg, iszonyúan fényes…, szinte fehér. Nincs is olyan messze, mint gondoltam, látod, Greg? Már el is érem. Megyek először én, jó? Megyek, és te majd gyere utánam!
Viszlát, Gregory House!

Éles sípolás hallatszott a kórteremben.
– A halál ideje: huszonhárom óra negyvenkét perc – szólt az orvos, majd remegő kezekkel lecsukta a halott könnyes, csodálkozó szemeit.
– Viszlát, Isabella Dream.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..