Nincs mit tenni…

Átlagos, szeptemberi nap volt. Bár az átlagos nem épp a legjobb jelző, hiszen ez a nap is, akárcsak a többi, mindenkinek mást jelentett. Délelőtt volt, a szél lágyan játszadozott a fák ágaival. A nap besütött a Princeton-Plainsboro egyik kórtermének ablakán, megvilágítva egy kis szobát. Nem volt túl sok minden a szobában, csak egy ágy, mellette egy kis asztalkával, melyen egy virág díszelgett. A kis virág élénksárga szirmai szinte világítottak. És persze, mint általában egy kórházi szobában, voltak még orvosi műszerek is. Az ágyon egy különleges szépségű nő pihent. Hosszú, göndör, sötétbarna haja a vállára borult, kezeit a paplan fölött, összekulcsolva tartotta. Arca sápadt volt és szomorkás. Türkizkék szemeiben alig csillogott a remény, hisz orvosként jól tudta, mi vár rá. Persze még nem lehetett egészen biztos, a tesztek eredményeire várt.

Elmélyült gondolataiban. Fejében újra és újra lejátszotta az elmúlt néhány nap eseményeit. Az egyik nap még minden rendben volt, szokásos tennivalóit végezte otthon és a munkában egyaránt, majd nem sokkal később már saját kórházában, betegként feküdt az egyik ágyon. És azóta ez az egész csak egyre rosszabb lett. Ahogyan gyengült, minden ok nélkül, ezzel arányosan az esély is egyre kisebb volt a gyógyulásra. Különböző diagnózisok követték egymást, de egyik sem bizonyult a megfelelőnek. Minden lehetőséget kizártak, most épp az utolsó diagnózis helyességét tesztelték. És ez, nem volt valami bíztató. Ha az orvosok ezen ötlete helyesnek bizonyul, nincs mit tenni. Léteznek kezelések, amik csökkentik a tüneteket, de nem mulasztják el teljesen. Ráadásul ilyenkor, ha a betegség már ennyire előrehaladott fázisban van… Ettől a lehetőségtől maga, a híres diagnoszta is rettegett. Ugyan nem ismerte be sem magának, sem másnak, de ez nem változtatott a tényen. Sok betege halt már meg, de ez, mégis más volt, hisz ismerte és túlságosan is közel állt hozzá. Mindent megtett, hogy megmentse, de úgy tűnt, ez is kevés volt. Ez a beteg az összes eddiginél fontosabb volt. A helyzet súlyosságát nem csak ő, hanem orvos csapata is átérezte, hisz itt most nem csak egy átlagos beteg életéről volt szó, hanem egy meghatározott, mindannyiuk számára fontos ember életéről szólt. Sőt, talán még ennél is többről. Tisztában voltak Lisa esetleges halálának következményeivel. Jól tudták, House sosem tudná feldolgozni a történteket. Épp ezért, mind elszántan, egy emberként küzdöttek a cél érdekében.

A laborban közben megjött a teszt eredménye. A gép lassan nyomtatta ki az eredményt, szép fokozatosan egyre többet felfedve a papírlapból. Nagy volt a feszültség a szobában, mind féltek. Végül Foreman – nak volt elég bátorsága, hogy elvegye a papírlapot és felfedje az eredményt.
– Pozitív – sóhajtott lehangolóan.
– Basszus! – csattant fel Chase kezeit tördelve és közben kérdően House-ra nézett. Nem csak ő, a szobában lévő másik két férfi is, Foreman és Wilson is, mire House gúnyosan csak ennyit mondott.
– Mire várnak? Közlik a beteggel vagy itt maradnak siránkozni? – majd elindult a teremből az ajtó felé, amin kiviharzott.
– Hogy mondjuk meg neki? – kérdezte Chase, miközben szemével kísérte a távozó férfit. De még mielőtt Foreman bármit válaszolhatott volna, Wilson közbevágott.
– Maguk sehogy. Majd én. Javaslom, menjenek haza, az esetnek vége.
A két férfi lassan távozott a teremből. Először Chase ment el, aki köszönés képp fejével biccentett egyet Wilson – nak, akit Foreman követett. Wilson vállára tette kezét, majd ő is elment.
Ezzel Wilson egyedül maradt. Próbálta kitalálni, mit kellene mondania, de ez nem volt egyszerű. Onkológusként sokszor közölte már beteggel, hogy haldoklik de ez más volt, a szavak egyszerűen most mégsem jutottak eszébe. Végül úgy döntött, lesz, ami lesz, majd rögtönöz valamit, s ezzel el is indult a bizonyos kórterem felé.

Óvatosan elhúzta az ajtót és belépett a szobába. Lisa észre sem vette, hogy nincs egyedül, csak az ablakon bámult ki továbbra is. Wilson köhintett egyet, ezzel magára vonva a nő figyelmét. Lisa megfordult.
– Nos? Megvan az eredmény? – kérdezte és közben Wilson szemébe nézett. A férfi arckifejezése mindent elárult. Komoly volt és keserű. Végül a szemkontaktust meg nem szakítva közelebb lépett a nőhöz, majd leült mellé az ágyra és megfogta kezét.
– Pozitív, ugye? – törte meg a csendet rekedtes hangon Lisa. Wilson nyelt egyet, majd bólintott.
– Szörnyen sajnálom – tette hozzá, mire nagy, kövér könnycseppek folytak végig Lisa arcán. Nem akart sírni, próbált erős maradni, de ez nehezére esett. A sírdogálás hamarosan zokogásba csapott át. Wilson mellkasának támasztotta arcát, miközben egyre inkább érezte, hogy elveszti teste feletti uralmát. Minden izma megfeszült, ökölbe szorította a kezét és egyre erőteljesebben zokogott. A férfi tanácstalan volt, nem tudta hirtelen, mit kéne tennie. Végül gyengéden átölelte Lisát.
– Nem, ez nem lehet. A tesztet biztos elrontották. Nem halhatok meg, most nem… – suttogta Lisa alig hallhatóan, még mindig könnyeivel küszködve. Wilson simogatni kezdte a nő hátát, majd egyik kezével hosszú, fehér köpenyének zsebébe nyúlt és kivett egy injekciós tűt, amit alig érezhetően a nő combjába szúrt.
A nyugtató hamarosan hatni kezdett. Érezte, hogy Lisa szép lassan lehiggad karjaiban, izmai ellazulnak, szabályosabban vesz levegőt, szívverése is lelassul.
– Hol… Hol van House? – kérdezte halkan, de már sokkal nyugodtabban. A választ azonban már nem tudta megvárni, mert elnyomta az álom. Mikor Wilson megbizonyosodott róla, hogy a nő elaludt, óvatosan visszafektette az ágyra, gondosan betakarta, majd végigsimította arcát. Benne is kavarogtak az érzések. Rosszul esett neki, hogy így kell látnia egy jó barátját. Lisa mindig is erős volt, sosem mutatott semmi gyengeségre utaló jelet, de most… Felkelni is alig volt ereje. A szokásosnál jobban viselte, de magához képest… Még sosem látta ilyennek és ez bántotta. Végül indulás előtt utoljára, nagyon halkan így szólt.
– Sajnálom Lisa! – és már el is indult az ajtó irányába.

A folyosón határozott léptekkel haladt, egyenesen House irodája felé. Mikor odaért, az ajtót szabályosan bevágta, mindek zajára az épp székében alvó House is felriadt.
– Mit keresel itt? – kérdezte ingerülten az ébredező férfitől.
– Az ajtóra az én nevem van kiírva, ami tükrözi, hogy sokkal több okom van itt lenni, mint neked, tehát ezt a kérdést én is feltehetném – vágott vissza House.
– Közöltem Lisával a teszt eredményét.
– És? – nézett kérdően House.
– És? Csak ennyit tudsz mondani? A barátnőd talán a holnap reggelt sem éli meg és téged még csak nem is érdekel? Meg sem kérdezted, hogy viseli? Vagy hogy egyáltalán mi van vele? – fakadt ki Wilson.
– Miért, mit kéne tennem? Nálad mást jelent a „gyógyíthatatlan” kifejezés?
– Légy vele, fogd a kezét, ígérd meg hogy vele maradsz! A francba is, szüksége van rád, fordított esetben ő melletted állna! Most alszik, de azért bemehetnél hozzá, biztos jól esne neki, hogyha amikor felébred ott lennél. De téged mindez nem is érdekel. Még csak meg sem próbálsz úgy viselkedni, mintha érdekelne. – mondta Wilson emelt hangon, egyre reménytelenebb arckifejezéssel.
– Oké. Ha úgy teszek, mintha érdekelne, elhúzol végre? – kérdezte House szarkasztikusan, még csak Wilson – ra sem nézve. Kezében valami orvosi szakkönyv volt és egyre csak azt lapozgatta, jelezvén, hogy egyáltalán nincs ínyére ez a beszélgetés.
– Cseszd meg House! Meg sem érdemled őt! – kiabált Wilson, és még szinte végig sem mondta, máris kiviharzott az irodából és becsapta maga mögött az ajtót.

House ismét egyedül maradt gondolataival. Tudta, hogy Wilson dühös, azt is tudta, hogy joggal, de mégsem volt igaza. Nagyon is megviselték a Lisával történtek, és mindennél jobban vágyott arra, hogy vele lehessen, de úgy érezte, nem teheti. Bűntudata volt. Nem volt rá oka, de mégis. Hasonlót eddig csak Hanna halála után érzett, de ez még sokkal mélyebb volt, szinte megemésztette. Ez az érzés… Valami, amit nem tudott irányítani, valami, ami hatalmasabb volt nála. Tehetetlen és elkeseredett volt. Ugyan nem az ő hibája volt, ami Lisával történt, de mégis úgy érezte, nem képes a szemébe nézni. Sokáig küszködött érzéseivel, míg végül meggyőzte magát. Talán ez az utolsó esélye, hogy beszéljen a nővel, akit szeret.

Határozott léptekkel a szoba felé indult, ám az ajtó előtt megállt. Utoljára végiggondolta, vajon helyesen cselekszik – e, majd bement. Lisa még mindig aludt. Óvatosan egy széket húzott az ágya mellé és leült. Eleinte csak szemlélte a békésen alvó nőt, majd végül nem bírta tovább. Annyira gyönyörű volt… Arca most egészen nyugodt és tiszta volt, mintha csak minden rendben lett volna. Finoman cirógatni kezdte. Még mindig nem mozdult, bizonyára nagyon mélyen alhatott. Végül, mielőtt elindult volna ráhajolt szájára és lágyan megcsókolta, majd felegyenesedett és már indult is volna, de Lisa visszahúzta az ingujjánál fogva.
– Ne menj el… – itt nyelt egyet, majd hozzátette – Kérlek! House megtorpant, de nem fordult meg. Nem azért, mert nem akart ott maradni, hanem egyszerűen azért, mert nem akarta, hogy a nő meglássa, hogy szeme könnyel telt. És igen. Gregory House-t, az „érzéketlen tuskót” a sírás kerülgette. Egy pár másodpercig csak állt, míg a könnyek eloszlanak, miközben Lisa reménykedő tekintettel nézett rá, ingujját még mindig szorítva. Majd mikor House megfordult, kicsit megnyugodott. Feltérdelt az ágyban és megvárta, míg a férfi is leül mellé.
– Hogy viseled? – kérdezte együtt érző tekintettel, de érezhetően mély keserűséggel a hangjában. Valójában félt a választól… Hiszen mit is lehetne erre mondani? Tette fel magának a kérdést.
– Voltam már jobban is, de nem panaszkodom… – válaszolta a nő, mire House csak bólintott egyet és átölelte. Tudta, hogy ez a legtöbb, amit most érte tehet.
Lisában House jelenléte egyfajta biztonságérzetet keltett, az ahogyan átölelte izmos karjaival, de már magában az is, hogy ott volt neki. Valójában megvolt most neki az, amire hosszú évekig vágyott. Valaki, aki szereti, aki törődik vele és ott van, ha szükség van rá. Egymásra néztek, miközben egyre közelebb hajoltak a másikhoz. Érezték egymás lélegzetvételét, szívverését, míg végül ajkaik egy szenvedélyes csókban fonódtak össze. Hosszasan csókolóztak egymás karjaiban, miközben House érzékien kezdte simogatni Lisa haját hátulról. Kezei lecsúsztak a hátán egészen a derekáig, majd végigsimította combját is. Lisa érezte, hogy egyre inkább elhatalmasodott felette a vágy, szinte sóvárgott a férfi érintése után. Nem is csoda, hiszen már legalább egy hete nem nyúlt hozzá így senki. Belekapaszkodott House ingébe és gyengéden magára húzta a férfit. Hosszasan folytatták még tevékenységüket, mikorra is mindketten kifáradtak teljesen. Ekkor már csupán egymás karjaiban, levegő után kapkodva feküdtek, önkívületi állapotban. House egyik kezét tarkója alá tette, a másikkal pedig a mellkasán pihenő Lisát simogatta és önelégülten mosolygott.
– Min mulatsz ennyire jól? – kérdezte a nő, miközben House-t figyelte szeme sarkából.
– Hihetetlen, hogy ezt egy kórházi szobában, egy ágyon csináltuk! – mondta büszkén, még mindig mosolyogva.
– Fogd be! – bökte oldalba Lisa egy halvány mosoly kíséretében.

A történtek után hosszú percekig csend uralkodott. Mindketten kimerültek voltak és már közel sem olyan vidámak. Egyen járt az eszük… Tudták, hogy nincs sok hátra, és azon gondolkoztak, hogyan közöljék ezt a másikkal. Ugyan nem volt szükség rá, hogy elmondják, de attól még beszélniük kellett, csak épp nem tudták, hogy kezdjenek bele.
– Ez az utolsó esténk… együtt. – törte meg végül a csendet Lisa halkan, tele fájdalommal és keserűséggel a hangjában.
– Tudom – hangzott a férfi nyers válasza, majd egy kicsit később hozzátette – És sajnálom. Mindennél jobban akarta mondani, hogy „nem lesz semmi baj, minden rendben van” de nem tehette. Nem tehette, mert ez nem volt igaz és nem akart többé már hazudni. Sem Lisának, sem magának. Így csupán ennyit mondhatott „tudom”.
– Az egész eddigi életem a küszködésekről szólt – kezdett bele mondanivalójába Lisa bátortalanul – Mindent feláldoztam a siker és a karrierem érdekében, még a boldogságom is. Ahhoz, hogy ide eljussak, különösen nőként, mindennek gyorsan kellett történnie az életemben, gyorsan kellett döntéseket hoznom. És én mindig a helyesnek vélt utat választottam a számomra jó helyett. Általában azt tettem és mondtam, amit mások elvártak tőlem, szinte sosem azt, amit akartam. Akárhányszor áldozatot hoztam, feladtam valami számomra fontos dolgot, mindig azzal ártattam magam, hogy „majd máskor, később lesz időm szórakozni, ha a karrierem rendben lesz” De ez sosem történt meg. Mindig többet és többet akartam, sorra arattam a sikereket a munka terén, de minél inkább feljebb küzdöttem magam a ranglétrán, annál kevesebb időm jutott minden másra. Túl elfoglalt voltam a boldogsághoz, mindig mindent halogattam, húztam az időt.
Aztán minden más lett… Megtanultam, hogyan kell szórakozni, hogyan tegyem magam könnyen túl a mindennapok nehézségein. Hogyan hagyjam figyelmen kívül az előttem heverő tényeket, csak hogy a szituációtól függetlenül jól érezhessem magam. Most például, itt vagyok… Tudom, hogy nem élem meg a holnapot, de most, ebben a percben, ez egy kicsit sem bánt. Jól érzem magam, minden ellenére. És ezt neked köszönhetem, te tanítottál meg minderre. Ezen kívül pedig tőled tanultam, hogyan ne törődjek mások véleményével, és hogyan feledjem el a problémákat, még ha csak egy percre is. És ezért nagyon hálás vagyok… Köszönöm. – mondta Lisa, miközben a férfi mellkasát simogatta.
– Nincs mit megköszönnöd – hangzott a válasz a férfitől, mire Lisa csak értelmetlenül ránézett, jelezvén, hogy szeretné megtudni a kijelentés magyarázatát. – Mint mondtam, nincs mit megköszönnöd nekem, mert… Nézz csak magadra! Gyönyörű vagy, okos, sikeres, és még humoros is. Mindened megvolt a boldogsághoz, csak te nem vetted észre. Én nem tettem mást, csak megmutattam, hogyan törődj bele. Mindig is a tökéletességre törekedtél, és nehezedre esett feldolgozni, ha valami nem sikerült. Mindössze ez változott. – mondta House komolyan, minden gúny és vicc nélkül.
– Azért egy dolog mégsem volt meg nekem…
– Mi? – kérdezte a férfi kíváncsian.
– Te! – nevetett Lisa, majd House fülébe suttogta. – Szeretlek! – Mire a férfi nyelt egyet, míg ő is megszólalt végre.
– Én is szeretlek – mondta alig hallhatóan, hosszú évek óta először. Talán akart még mondani valamit, de nem tudott, mert hangja elcsuklott. Minél több időt töltött Lisával, annál kevésbé akarta őt elveszíteni. Azt kívánta, bár örökké tartana ez a perc.

***

House-szal ellentétben, Lisa kifejezetten nyugodt volt, már beletörődött a dologba. Természetesen nem örült neki, de tudta, hogy úgysem tehet semmit, ezért inkább élvezte a pillanatot. Azonban érezte House feszültségét is, tudta, hogy ő nem tudja olyan könnyen túltenni magát rajta, ezért megpróbálta megnyugtatni, bíztatta, hogy a pillanatnak éljen és ne érdekelje semmi. House kis ideig elgondolkozott, majd belátta, hogy a nőnek igaza van. Elhatározta, hogy az éjszaka hátralévő részét jól fogja tölteni, feledve a bánatot és az önsajnálatot.
Pár perces csönd után ismét elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Olyan őszinték voltak egymáshoz, mint még soha. Lisa meg is lepődött House őszinteségén és nyitottságán. Már nagyon régóta ismerték egymást, sok mindent megosztott vele a férfi, de most teljesen megnyílt előtte és ez egyszerre volt kellemes és egy kicsit ijesztő is. Mintha csak levette volna a képzeletbeli álarcot, amit a külvilág felé mutatott. Sőt, érettebben is viselkedett. Nem voltak szarkasztikus, bántó megjegyzései vagy hasonlók, gyengéd volt és tapintatos. Lisa fején egy pillanatra átvillant a gondolat, hogy ennyire félreismerte volna? De ezt hamar elvetette. Örült House nyitottságának, és annak, hogy végre komolyan beszélhetett vele.
Az idő megszűnt számukra létezni, nem láttak és hallottak semmit a külvilág zajaiból, ott voltak egymásnak. És ez az, ami számított. Utoljára együtt lehettek, és azt akarták, hogy örökké tartson. Nem voltak túl régóta együtt, még egy éve sem, és ebben az évben sem jutott szinte sohase idejük rá, hogy együtt legyenek beszélgetni. Egész nap dolgoztak mindketten, reggelente is mindig a munkába siettek, esténként pedig, ha együtt is voltak, nem pont beszélgettek. Ezt sajnálták, mert nem tudtak sok mindent megosztani egymással, és elhatározták, hogy ezt most mind bepótolják.

***

Már éjfél is elmúlt, amikor már nem volt igazándiból mit mondaniuk egymásnak, csak pihentek. Lisa egyre gyengébbnek érezte magát, nehezebben is lélegzett. Eleinte megpróbált nem törődni vele, de csak rosszabb lett. Ezt House is észrevette. Felállt az ágyból, odasántikált Lisához, meghallgatta a szívét, de nem tehetett semmit, tudta, hogy vége.
– House! Van… a felső… fiókban egy… injekció, add be! – mondta Lisa, szüneteket tartva, hogy közben levegőt vehessen. Egyre jobban zihált, tudta, hogy ha nem tesznek semmit, elveszíti az eszméletét és megfullad.
House szó nélkül nyúlt a fiókba és beadta a szert. Még csak meg sem kérdezte mi az, csak beadta és várta a hatást. A szer, bármi is volt az, normalizálta Lisa légzését, de ugyanakkor még jobban el is gyengítette. A nő karját összekulcsolta House nyaka körül és minden erejét összeszedve megpróbált felemelkedni az ágyban, ám ez nem sikerült. House végül fölé hajolt, óvatosan átkarolta és egy kicsit megemelte. Lisa lehunyta szemét és ajkait a férfi ajkaira tapasztotta. Eggyéforrtak ezzel az érintéssel, utoljára. A csók mély és gyengéd volt, benne volt minden. Felidézte mindkettejükben a közös emlékeket, a sok civakodást, macska – egér harcot, a flörtöléseket, az első csókot, az első éjszakát. Ismételten megszűnt számukra minden, mintha csak valahol máshol lettek volna. A varázs azonban megszűnt létezni, mikor House visszatette az ágyra a nőt. Újra ott voltak, a kórházban. Lisa utoljára nagy levegőt vett,majd kifújta, lehunyta a szemét és örök álomba merült.

***

House még mindig karjaiban tartotta, elkeseredetten rázogatni és szólongatni kezdte.
– Lisa! Lisa! Tarts ki! Maradj itt! – mondogatta, de mindhiába. Még beletelt pár percbe, míg ráébredt, hogy a nő, akit szeret nem ébred fel többé. Valójában tudta, csak nem akarta elfogadni, mert nem maradt számára más, csak a hamis remény. Az utolsó pillanatban is próbált bízni benne, hogy nem történhet meg, de mégis megtörtént. Ezekben a percekben minden megváltozott… Még egy ideig ölelte magához az élettelen testet, majd kisétált a kórteremből.

A kórház szinte teljesen üres volt, csupán egy – két ügyeletes orvos maradt benn és egy takarító, aki most is lázasan söpörte a folyosókat. A legtöbb beteg már aludt, a lámpák sem égtek szinte sehol. Csend volt, csupán olykor – olykor lehetett hallani a még bent tartózkodó orvosok suttogó hangját.
House feldúlt állapotban tartott az irodája felé. Dühös volt. Nem magára, nem is másra, egyszerűen csak az életre. Igazságtalannak tartotta a történteket és képtelen volt szembenézni a tényekkel. Elvesztette az utolsó dolgot az életében, ami még fontos volt számára. A legmélyebb hatást talán az váltotta ki, hogy igaza volt még a dolgok kezdetén. „Amelyik kapcsolat nem szakítással ér véget, halállal zárul. A végén minden összeomlik.” És ez volt az, amiért félt kapcsolatba kezdeni Lisával vagy bárki mással. És ez volt az is, amiről egy ideig nem vett tudomást. Feladta ezt is, akárcsak sok más elméletét is, csakhogy működjön a kapcsolata. Hitt benne, hogy anélkül is lehet boldog, hogy folyton minden mögött a racionális megoldást keresi. És mindez működött is, egészen máig. Most egyszerre minden más lett, az egész világkép összeomlott. Ismét egyedül volt, csak most még sokkal inkább nyomorultnak, magányosnak érezte magát. Olyan hirtelen tört rá a keserűség, mint még soha.

***

Amint beért az irodába, hogy levezesse dühét, tombolni kezdett. Az asztalán volt pár akta, egy könyv, a számítógép monitora és billentyűzete, a labdája és egy bögre. Először egy méretes ütést mért az asztalra, minek hatására a labda legurult, majd a még rajta lévő tárgyakat egy mozdulattal lesöpörte. A monitor képernyője és a bögre egy csattanás kíséretében összetört, az akták szétcsúsztak, míg a könyv csupán koppant egyet. House még mindig nem állt le. Megfogta a székét és teljes erőből egyenesen a bejárati ajtónak vágta, minek az üvege megrepedt. A férfi később az ablak felé indult. Vett egy nagy levegőt, összeszorította fogait és öklével egyenesen az ablaknak esett. Egymás után legalább három erős ütést mért az üvegre, egy hosszú és mély üvöltés közepette, ám hangja elveszett az éjszaka csendjében. Az üveg legalább száz apró szilánkra törött szét, amelyből néhány a férfi kezébe fúródott. A fájdalomtól felnyögött, de nem törődve sérülésével folytatta tevékenységét. Ami tárgy a kezébe került, összetörte vagy nekidobta valaminek. Hosszú időbe telt, míg végre lehiggadt. Szörnyen kifáradt volt, járni is alig tudott. A fájdalom a lábában sokszorosára nőtt a szokásoshoz képest, teljesen elviselhetetlen volt. Már majdnem két éve tiszta volt, de most úgy érezte, nem bírja tovább. Nem akart mást, csak megszünteti a fájdalmat, vagy legalább csökkenteni, szállni és felejteni. És erre tudta, hogy a Vicodin a legalkalmasabb. Leindult a gyógyszertár felé, megállt a lift előtt és hívta. A lift fél perc múlva már ott is volt, de neki ez egy örökkévalóságnak tűnt, mert most minden perc csak szenvedés volt. Mikor végre leért, odasántikált a gyógyszertár ajtajához és elfordította a kilincset, de az zárva volt. Dühében ép lábával belerúgott egyet az ajtóba, majd leült az egyik padra. Egy ideig nem tett mást, csak magába roskadva ült, néma csendben. Később lábát masszírozta, hogy ezzel csökkentse fájdalmát, majd határozott léptekkel Lisa irodája felé indult. Eszébe jutott, hogy a nőnek biztosan volt kulcsa a gyógyszertárhoz.

***

Amikor benyitott, látta, hogy még minden pontosan olyan volt, mint ahogyan azt Lisa hagyta, és ez egy kicsit meghatotta. Az asztalán rendetlenség volt, akták és papírok halmaza, a bögréje félig tele a reggeli kávéjával, egy röntgenfelvétel, egy papír amire a tárgyalásai időpontját írta, hogy el ne felejtse azokat és még sok minden más. Az ajtó melletti fogasra még most is fel volt akasztva fehér, orvosi köpenye, a kabátja és a sálja. House odasétált, levette a sálat, amit nemrég szerelme nyakában látott utoljára, és beleszagolt.
Lehunyta szemét és érezte azt az illatot… Mintha csak most is itt lenne. Bár igaz volna… Mindent megadna érte, hogy lássa, hogy átölelhesse, csókolhassa. Mindent megadna egy második esélyért. Feladná érte a karrierjét, barátait, minden értékét, még az életét is.

***

Végül halkan leült az asztalhoz, ahhoz az asztalhoz, ahol a hűn szeretett nő ült mindig. Sok emléke fűződik ehhez a helyhez, ehhez a szobához. Minden itt kezdődött…
Mikor végre képes volt bármit is tenni, kutatni kezdett a fiókokban. Vagyis csak kezdett volna, ha meg nem pillant valamit az asztalon. Valamit, ami sokat jelentett. Egy kép volt, kettőjükről, amin átöleli a nőt. Nem is tudta, hogy ezt a fényképet Lisa itt tartotta, az íróasztalán. Sok emléket idézett benne a látvány, olyan emlékeket, amikre szívesen visszagondolt volna, ha nem fájt volna a lába annyira. Így csupán utoljára megcsodálta a nő szépségét a képen, majd nyitogatni kezdte a fiókokat. Hamar megtalálta a kulcsot, és már indult is. A gyógyszertárban könnyen meglelte az általa keresett tablettákat és bevett belőlük egy jó adagot. Felült a pultra és várta a hatást, ám az nem következett be. Pár perccel később még többet vett be, de ezek sem használtak, fájdalma nem enyhült. Nem is véletlenül – ezt ős is tudta – hisz fájdalma nem fizikai, sokkal inkább lelki eredetű volt. És erre nincs gyógyszer…

***

Amikor kilépett a kórház ajtaján, megcsapta a hűvös szellő. Felnézett az égre, ahol már nagy, sötét felhők gyülekeztek, eltakarva a csillagok és a Hold fényét. Sötét volt, csupán a távolban egy – két lámpa világított. Lassan, a lábában nem szűnő fájdalommal indult el motorja felé, ám amikor odaért, hirtelen megtorpant. Egy ismerős hangot hallott maga mögül. Az ő hangját… Olyan tisztán hallhatóan, mintha csak épp mögötte állna. Megfordult, de nem látott senkit. Már hogy is láthatott volna, hiszen a hang tulajdonosa már nem élt. Csak képzelgés volt. House sosem hitt sem a túlvilágban, sem Istenben, de most mégis hinni akart. Hinni akarta, hogy a nő, akit szeret egy jobb helyre kerül, olyan helyre, amit mindig is érdemelt.
Mialatt ezen gondolatok futottak át elméjén, akaratán kívül is, szemébe könnyek gyűltek. Moccanni sem tudott, csak állt némán, elszorult szívvel. Ekkor eleredt az eső. A vízcseppek végigfolytak borostás arcán, bőrdzsekijén, farmerján. Egy ideig csak állt, lehunyt szemmel, de az eső nem enyhült, sőt, egyre erősebben esett, szinte már zuhogott.
– Mintha csak az égiek is gyászolnának… – gondolta magában, és ezzel felvette bukósisakját, felült a motorjára, majd elindult. Kifordult a kórház parkolójából, egyenesen kedvenc útja felé vette az irányt. Alig várta, hogy kiérjen a lakott területről, s mikor ez megtörtént, átadta magát a sebesség élvezetének. Remélte, hogy a menetszél kifújja fejéből keserű gondolatait, de ez nem teljesült. Olyan elkeseredett volt, mint még soha. Sajnálta az elvesztegetett időt… Azon gondolkozott, mennyivel többet lehetett volna Lisával, ha bátrabb és hamarabb fel meri vállalni az érzéseit. Szíve meggyűlt fájdalommal és bánattal. Többé már nem tudta megvigasztalni senki és semmi. Többé már nem tudta érdekelni semmi. Nem volt már dolog, ami megmosolyogtatta volna, valami, ami vidámságot lopott volna a szívébe, vagy valami, ami enyhített volna fájdalmán. Már nem volt értelme élni…

A motor egyre csak gyorsult és gyorsult a szinte teljesen üres úton. A távolban egy kamion lámpája világított a sötétben. Minél közelebb ért a szembe jövő járműhöz, annál biztosabb volt a döntésében. Könnyei egyre csak folytak… Nem volt más megoldás… Meg akart szabadulni a fájdalomtól, azt akarta, hogy végre vége legyen. Hirtelen sávot váltott, elengedte a kormányt és lehunyta szemét. Tudta, hogy innen már nincs visszaút. Az ütközés elkerülhetetlen volt. Az utolsó pillanatban átfutottak elméjén az elmúlt évek emlékei, a jók és a rosszak is, minden. Majd egy nagy csattanás, és örök sötétség…

***

Talán valahol, messze innen, egy másik világban, megnyugvásra és békére lel, szerelmével az oldalán… Egy szebb világban, ami nincs tele hazugsággal, képmutatással.
Sokan szeretnének ebben hinni, mert… Azért, mert egyszerűen ez így könnyebb. Könnyebb azzal a tudattal élni, hogy van tovább, mert így nem kell elfogadni, hogy vége. Pedig vége. Egyszer mindennek vége.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..