Pokoli fájdalom

Írta Lori

Tomboló viharra ébredhettek New Jersey lakói, dörgött, villámlott, szakadt az eső, a fákat a szél alaposan megtépázta. Bár az esőzés és villámcsapások az év ezen időszakában megszokottak voltak. Doktor House nem is sejthette, hogy hamarosan az ő lelkében is hasonló vihar fog dúlni.
House nemcsak a vihar miatt nem tudott már hajnalban aludni, hanem elég zaklatott volt Cuddy tegnapi bejelentése miatt és csak forgolódott az ágyában és gondolkodott. Az előző nap jobbnak látták mindketten, ha az éjszakát külön töltik. House-nak alaposan át kellett gondolnia, hogy most hogyan tovább. Sokkolta és teljesen váratlanul érte, amit Lisa mondott neki. Megbeszélték, hogy a másnap még visszatérnek erre a dologra és megvitatják a továbbiakat. House észre sem vette, hogy a morfondírozásai közepette hogy elszaladt az idő és bizony lassan indulnia kéne dolgozni, habár most egyáltalán nem volt kedve hozzá. Azt nem tudta, hogy a rá váró kínos beszélgetés vagy az idő miatt esik olyan nehezére elindulni. Utálta ezt az esős időt, mert ilyenkor kénytelen volt kocsiba ülni és az annyira kedvelt motorozást háttérbe kellett ilyenkor szorítania.
Mikor megérkezett a kórházhoz és kiszállt a kocsijából egy óriási pocsolyába sikerült belelépnie, bár szinte mindenhol állt a víz és az edzőcipője csurom víz lett, meg persze a zoknija is, mert attól a sok víztől teljesen átázott Nike cipője. – Hogy az a…! A picsába! Jól indul ez a nap is – jegyezte meg, jó hangosan. Ahogy sétált a kórház bejárata felé, tekintetével fürkészte Cuddy parkolóhelyét, ahogy azt mindig is tette, de most elcsodálkozott, hogy a nő autója még nincs ott. Egy pillanatra megállt, körbenézett, hogy hátha mégis megpillantja a kocsiját, de sehol semmi, így tovább sétált.
Amikor beért a kórházba máris egy új esettel fogadták csapata tagjai.

(Valamivel később.)
– Agybiopsziát neki! – mondta House.
– Nem lehet, mert még nem tudunk Cuddytól engedélyt kérni. Hihetetlen, de még mindig nem ért be – közölte a hírt Tizenhármas. House az órájára pillantott és döbbenten tapasztalta, hogy már bizony tíz óra is elmúlt. Idegességében bekapott pár szem Vicodint.
– Tizenhárom, menjen és nézze meg, azóta hátha megérkezett! – Vajon merre kószálhat ilyenkor? – tette fel a kérdést magában.
– Most néztem, onnan jövök. A mobilját sem veszi fel.
– Ez fura. Akkor végezzék el az agybiopsziát, majd én később lerendezem ezt Cuddyval.
– Magának tudni kéne, hogy hol van és miért nem jött be eddig, nem? – kérdezte mosolyogva Tizenhárom.
Foreman és Taub érkezett meg ebben a pillanatban. Majd mind a négyen nagy lármára lettek figyelmesek, pár mentőautó érkezett szirénázva. Kérdően egymásra néztek, persze Foreman már tudta, hogy mi a helyzet.
– A kórháztól nem messze volt egy tömegbaleset, vagy tizenöt autó ment egymásba, már a tévében is mutatják – azzal bekapcsolta a készüléket, ami House irodájában volt. – Azokat a sérülteket, akiket a Princeton Generalban nem tudtak már fogadni, őket idehozzák. Biztos lesznek páran, mert még most is tart a mentés.
– Duguljon már el! Köszi, az infót, de a hírekben is elmondják ugyanezt! – House-nak, ahogy nézte a képkockákat és látta az ismerős környéket, különösen rossz érzése támadt. Majd vette a kabátját.
– Most meg hova megy? – kérdezte érdeklődve Tizenhárom, de a másik két férfi is épp ezt akarta kérdezni.
– Szerezzenek infókat a sérültekről, azokról is, akiket idehoztak, meg azokról is, akik a Generalban vannak, ha bármi érdekeset találnak, csörögjenek rám!
– Minek?
– Ne kérdezősködjön már annyit! Tegyék, amit mondtam! Most ez legyen a legfontosabb!
– De mire kíváncsi? Honnan tudjuk, hogy a maga számára mi az „érdekes”? – kérdezősködött tovább a nő.
Nem válaszolt House, hanem kiviharzott az irodából, a többiek kérdőn összenéztek.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte Foreman.
– Neee! Azt hiszem, tudom, hogy hova ment és miért – rogyott egy székre Tizenhárom.
– Akkor mondd már! – sürgette Taub.
– Cuddy még nem jött be és szerintem arra gondolt, hogy esetleg…
– Uram atyám, reméljük, hogy másért nem ért még be! Tegyük, amit House mondott! – mondta Foreman.

House odaért a baleset helyszínére, ami rendőröktől, tűzoltóktól és mentősöktől hemzsegett, meg persze jópár bámészkodótól, akik szájtátva figyelték az eseményeket és a mentési munkálatokat. Valóban jópár kocsi szaladt egymásba, állapította meg House és a kocsikat igyekezett alaposan szemügyre venni. Közben a zsebében kezdett kutakodni Vicodin után, amiből kettőt azonnal bedobott a szájába. A férfi igyekezett a kordonon átjutni. Megemelte a sárga védőszalagot és átbújt alatta, de egy rendőrnő megállította.
– Maga meg mit művel? Ide nem jöhet be!
– Orvos vagyok és…
– Akkor menjen a mentőkocsihoz, ott tud segíteni, itt nem!
– Hol vannak a …? Holt-…tes-…tek? – elég nehezen tudta ezt a szót most kimondani.
– Nem azt mondta, hogy maga orvos? Na, jó, menjen innen!
– Orvos vagyok, de muszáj… – már indult is a fekete zsákok irányába, amit a szemével való keresgélés közben észrevett.
– Álljon meg! Hova megy?! Nem mehet oda! – közben a rendőrnő társa is odalépett a nőhöz, mire ő tájékoztatta, hogy az a férfi orvosnak mondja magát, de a hullák érdeklik és önakcióba kezdett. A testes rendőr utána sietett és megfogta House karját, hogy elvezesse.
– Muszáj megtalálnom valakit.
– Maga nem is orvos, igaz?
– De az vagyok.
– Akkor igazolja magát!
– Erre most nem érek rá – és elindult. Útközben a zsebében kotorászott és talált valami igazolványt, és odahajította a rendőrnek.
Remegett a keze idegességében, ahogy a zsákok cipzárját húzta le. Az összeset végignézte és megkönnyebbült, hogy egyik zsákban sem bukkant rá arra, akit keresett. Nagy kő esett le a szívéről. Szép lassan felállt, a rendőrökhöz fordult és megkérdezte:
– Ugye már nincs több?
– Azt nem tudjuk, de még két kocsiból most próbálják kiszabadítani az embereket. Elég nehéz odaférni a roncsokhoz. Ha még bárki túlélte… Szóval azon nagyon csodálkoznék, ha lenne túlélő. Az valóságos csoda lenne.
House közben a telefonját babrálta és szinte szuggerálta a szemeivel, hogy csörrenjen meg végre és ekkor eszébe jutott, hogy mi lenne, ha próbálná hívni Cuddy mobilját és így megtudná, hogy valóban a baleset áldozatai, sérültjei között van-e. Az is lehet, hogy csak feleslegesen aggódik. Kicsöngött. De senki nem vette fel és akkor már rosszat sejtett, érezte, hogy a nő is balesetet szenvedett. Közben próbált fülelni, hátha meghallja a telefon csörgését a közelben.
– Uram, jobb lenne, ha távolabb menne innen – figyelmeztette a rendőrnő. Visszaadom az igazolványát.
– Fogja be! Maga nem hall semmit?
– Mégis mit képzel, kivel beszél? Még egy ilyen és bevitetem hivatalos közeg sértegetéséért.
Ekkor House hallani vélte Cuddy mobiljának csörgését. – Maga hallja? A roncsok felől jön ez a hang?
– Nem hallok semmit… Várjon! Azt hiszem, hogy mégis. Arról jön – majd a roncsok felé mutatott. – De ekkora zajban elég nehéz ezt megmondani.
Fél óra múlva jött egy tűzoltó és közölte az egyik rendőrrel, hogy befejezték a munkát és még négy halottat találtak. House csóválni kezdte a fejét. De tudta, hogy ha még azokat az embereket…, hullákat megnézi és nincs köztük, akit keres, akkor utána fellélegezhet.
Amint kihozták a többi halott közé a maradék négyet, House ismét nekiállt a zsákok kinyitásának. Amint az elsőt kinyitotta… Nem akart hinni a szemének és teljesen lebénult, hirtelen nem tudta, hogy mit is csináljon. Szabályosan lerogyott a nő mellé a földre. Majd a nő nyaki verőeréhez tette az ujjait, reménykedett, hogy talán hátha…, de semmi. Percekig némán nézett maga elé és mérhetetlen dühöt és csalódottságot érzett. Teljesen elveszettnek érezte magát, amikor meglátta a számára oly fontos nő holttestét. Legszívesebben üvölteni lett volna kedve fájdalmában. Azonnal szüksége volt a fájdalomcsillapítójára, ami után lázasan és remegő kezekkel kutatott a zsebében.
– Ezek szerint megvan, akit keresett. Sajnálom – pár percig a rendőrnő is csak állt House mellett szótlanul. – Uram, most már szeretnénk végezni a munkánkat, ha megengedi. Ha megtenné, hogy elmegy innen… – House mintha meg sem hallotta volna. – Jól van? – még mindig semmi válasz. A nő House vállára tette a kezét és újra megkérdezte:
– Uram jól van? – House csendben felállt, nem mondott semmit, csak elsétált. Beült az autójába és elhajtott. Egyenesen Cuddy házához ment, ő sem tudta igazán, hogy miért. Félrehúzta a cserepet, ami alatt a pótkulcsot találta, kinyitotta az ajtót és besétált a házba. Első útja a hálóba vezetett, leült az ágy szélére és csak meredt maga elé. Közben megsimította az ágynemű tetejét és eszébejutott pár édes éjszaka emléke. Majd felállt, a fürdőszobába ment, ahol szintén felrémlettek a közös felejthetetlen pillanatok. A tükörnél megtalálta azt a parfümös üvegcsét, amiből Cuddy előszeretettel permetezett a testére, amitől mindig még vadítóbb volt a férfi számára. Levette a kupakját és beleszagolt, ettől, ha behunyta a szemét, úgy érezte, mintha a nő ott lenne vele. Visszatette a kupakot és az üvegcsét a zsebébe tette. Kiment a fürdőszobából és végigjárta a lakást, olyan érzése volt, mintha Cuddy csak kiment volna pár percre. Mérhetetlen düh kerítette ismét hatalmába és érezte, hogy muszáj törnie-zúznia, mert ez a méreg megfojtja és megőrjíti. A könyvespolcokat az egyik kezével szinte pillanatok alatt lesöpörte, a tükröket szinte mind szétverte, mintha azok tehetnének bármiről is. Amikor már kissé lehiggadt felfedezett egy kedves, mosolygós képet a nőről az egyik polcon, közelebb lépett és a képtartóból kiszedte a fotót és a zsebébe csúsztatta.
Beült a kocsijába, de előtte még bekapott pár darabot a megszokott és bevált pirulájából, és elindult haza. A lakásában sem találta a helyét csak nyugtalanul mászkált fel-alá. Ekkor csillapíthatatlan fájdalmat érzett a beteg lábában és a földre rogyott. Feltápászkodott, kétségbeesetten a gyógyszerét kezdte keresni a zsebébe, ami bizony kifogyott, már egyet sem talált, persze, az nem is lett volna elég neki. Elkezdett kutakodni a tartalékai után. Mikor megtalálta, amit keresett, rögtön bekapott belőle vagy három pirulát. A kabátjához ment, kivette a parfümös üveget és a fényképet, amit magával hozott. A képet egy jó pár percig nézegette, majd bement a hálóba és az éjjeliszekrény fiókjába tette. Visszament az előszobába és a bőrkanapéja előtti kisasztalra tette a parfümös üveget és nekiállt italt keresni magának, majd egy üveg whisky-s üveggel és egy pohárral tért vissza. Leült a kanapéra, ismét kinyitotta parfümös üveget és jó mélyen beleszippantott. A poharat, amit hozott teletöltötte, majd mikor kifogyott belőle a whisky, újra töltött magának. Közben halotta, hogy valaki kopogtat, de nem foglalkozott vele. Majd a halk kopogásból dörömbölés lett.
– House, tudom, hogy bent vagy! – hallatszott Wilson hangja az ajtó mögül. – Nyisd ki!
– Tűnj el innen! – hangzott a mogorva válasz.
– Nem megyek sehova, előbb-utóbb majdcsak beengedsz. Addig itt fogok dörömbölni.
House felállt, az ajtóhoz sétált és résnyire kinyitotta.
– Mondtam, hogy takarodj innen! Nem érdekel, mit akarsz.
– House, annyira sajnálom! Hallottam, hogy mi történt és tudom, hogy most nagyon szarul érzed magad. – House épp készült becsukni az ajtót barátja orra előtt, de az nem hagyta és végülis sikerült bejutnia a lakásba. Észrevette az asztalon a gyógyszeres dobozt, az italt, meg a whiskys üveget, meg még egy másmilyen üveget.
– Hány szem Vicodint vettél már be?!
– Nem mindegy az neked, húzz el innen és hagyj békén!
– Mennyit vettél be belőle? S mondd, hogy ez a whiskys üveg nem volt tele! Te normális vagy?! Vicodinra whisky…?! Gratulálok, büszke lehetsz magadra! Így kell gyászolni. A nő, akit szerettél, biztos örülne ennek.
House-t szörnyű dühroham kapta el, felállt addigi ülő helyzetéből és elkezdett ordibálni barátjával.
– Már mondtam, hogy takarodj innen, és ne foglalkozz velem! Mit érdekel téged mindez? Mit ütöd az orrod más dolgába? Mit tudod, hogy én mit … – a kanapéra rogyott és számára is hihetetlen, de zokogni kezdett – érzek.
Wilson közelebb ment és leült House mellé és a vállára tette a kezét.
– House, hidd el, tudom, mit érzel! Ezen már én is keresztülmentem egyszer és én is eléggé kikészültem. – Nem is tudta, hogy mit mondjon barátjának, akit már ezer éve ismer, mert még ilyen állapotban soha nem látta őt. Tanácstalan volt, hogy mit kell mondania, mivel tesz jót: ha beszélnek a nőről vagy, ha nem.
House kezdett megnyugodni kicsit és jobbnak látta, ha kibeszéli magából a keserűséget és megkönnyebbül.
– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha fogok még így nőt szeretni és ezt soha nem voltam képes megmondani neki. Azt, hogy szeretem. Pedig szerettem. Már most hiányzik. Tegnap elmondta, hogy… gyereket vár. Akkor is milyen hülye voltam, nem mondtam rá semmit, pedig ő annyira boldog volt. Nem is tudtam, hogy mit akarok és, hogy mit kezdjek ezzel a hírrel. Még egy mosollyal sem reagáltam. Ha még legalább ezeket el tudnám neki mondani… Azt, hogy szerettem és mennyire sajnálok mindent, minden baromságomat. Bárcsak inkább ő is férjhez ment volna valaki máshoz, mint Stacy, hogy szarul érezzem magam! Az nem fájna ennyire.
– House, ő tudta, hogy Te milyen vagy és nem szoktad kimutatni az érzéseidet és beszélni róluk, de tudta, hogy szereted. Ő is szeretett, nagyon! Mindig kiállt melletted, nem számított, hogy őt is kirúgják veled együtt vagy, hogy éppen a bíróságon kell hazudni miattad és még sorolhatnám. Meg persze ott virrasztott az ágyad mellett, mikor kórházban feküdtél.
– Bárcsak, most tehetném én is ezt.
Wilson felemelte az asztalról a parfümös üveget.
– Ez az övé volt?
– Nem, én is ezt használom. Persze, hogy az övé volt. De elhoztam. Ne aggódj, mást nem nyúltam le a házából. Ja, de igen, még egy képet.
– Te a házából hoztad el ezt? Vagyis betörtél?
– Nem törtem be, volt kulcsom.
Ekkor House zajt hallott a bejárati ajtó felől és felállt, majd közelebb ment és kinyílt az ajtó. Lisa lépett be rajta és mosolygott. A fején volt csak egy mélyebb seb, ami vérzett. House is mosolyogni kezdett, amikor meglátta a nőt, hihetetlen boldogság töltötte el. Közelebb lépett és szorosan magához ölelte.
– Nagyon rám ijesztettél, tudod? Ilyet ne merj többet csinálni! Azt hittem, hogy …
– Most már itt vagyok, csak ölelj át jó szorosan. Annyira rémes volt.
– Nekem sokkal borzalmasabb, elhiheted. A poklok poklát éltem át. Gyere, a sebedet le kell kezelni! Wilson, hoznád az elsősegély-dobozt? Szerintem tudod, hol van. A nőt egy pillanatra sem tudta elengedni, szenvedélyesen megcsókolta és azt mondta: „Szeretlek! ”„Nagyon szeretlek!”.

– House, hallasz? Minden rendben? Olyan mélyen szagoltál az üvegbe, hogy teljesen elkábított az illat?
– Hol van?
– Ki hol van? – rémült meg Wilson.
– Lisa. Az előbb még itt volt. Előkerested az elsősegélyes dobozomat? El kell látni a homlokán azt a csúnya sebet.
Wilson nagyon megrémült, hogy a barátja így reagált az imádott nő elvesztésére. Reménykedett benne, hogy pár perc vagy óra múlva, esetleg másnap magához tér, de nem így történt. Annyira megrázta a nő halála, hogy szinte beleőrült. Állandóan a parfümös üvegcsét szagolgatta és becsukta a szemét, mert akkor úgy érezte, mintha a nő valóban ott lenne mellette.

Utószó

Tudom, hogy ez a történet, már csak a sztori miatt sem tetszett. Nekem sem! Csak azt akartam érzékeltetni, hogy House igenis szereti Cuddy-t és, hogy mennyire. Semmi más célom nem volt ezzel, ezzel a szomorú történettel. Persze, lehetett volna a végére hallucináció vagy, hogy álom volt ez az egész, egy rossz álom, de az olyan történeteket nem szeretem, hogy megtörténnek dolgok, de igazából mégsem.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..