Első rész

Sorsfordító. Valami ehhez hasonló szót szoktak használni, amikor az ember életében olyan események következnek be, amik hatására addigi mindennapjai teljes hátraarcot vesznek és minden megváltozik. Néha befolyásolni tudjuk a dolgok alakulását, ám megesik, hogy tehetetlen áldozatai, szenvedő alanyai vagyunk az eseményeknek. Ez a nap is ilyen volt, House életét tekintve mindenképpen, de közvetetten még számos másik embernek is. Ha pontosabban akarom leírni a helyzetet, nem is egy konkrét napról van szó, hanem egyetlen momentumról, egy utolsó lélegzetvételről, amely után egy szív megszűnt tovább dobogni. Ez indította be az események láncolatát, amik úgy követték egymást, mint amikor egy hosszú dominósorban felborul egy darab és megállíthatatlanul tolja maga előtt a többit. Az ember csak nézi, és nem tehet semmit.

House a konferencia terem előtt ült egy padon, várta, hogy behívják és megkezdődjön élete legfontosabb meghallgatása. Az üvegfalon keresztül nézte, ahogy Cuddy és Wilson minden erőfeszítésüket bevetve próbálja megpuhítani a „kivégző osztagot” így nevezte magában az elnökség többi tagját. Ezúttal nem csak érte kell harcba szállniuk, hanem az igazgatónőért is. Amíg ott ült végiggondolta miken ment keresztül az utóbbi pár héten, míg végül ide jutott. Így utólag visszagondolva is hihetetlennek tartotta, hogy ez megtörtént. Voltak már rázós időszakai az életének, de ez a mostani már neki is sok volt. „ Ha Isten létezik, akkor teljesen biztos, hogy skizofrén, és maga a sátán a másik énje.” Ezt gondolta magában.
Pedig aznap reggel kifejezetten jókedvűen ébredt. Természetesen arról a napról van szó, amikor kezdetét vette a rémálom.

Pontosan reggel fél hétkor, vagy írhatnám, hogy hajnali fél hétkor, Housenak kipattant a szeme és teljesen kipihentnek érezte magát. Felkelt, magára kapta köntösét és kibicegett a konyhába, hogy egy napindító kávét összedobjon. Míg a kávéfőző tette a dolgát, leült gitárt ragadott és játszani kezdett egy vidám dalt. Az hagyján, hogy játszott, de a szöveget is mellékelte hozzá, ami a legnyugodtabb álmából felriadó barátja számára már egyáltalán nem tette lehetővé, hogy az ő napja is olyan gondtalanul kezdődjön, mint az övé.
– House! Mi a bánatos francot művelsz?
– „A fülembe egy üzenetet súg a szél, a lány, akit szerettem visszatér. Rájött, hogy nélkülem semmit sem ér, fogadjam vissza, most arra kér. Tudtam, hogy rájön a legvégén, hogy számára nincsen más csak én. Igen-igen-igen, a tied leszek szívem,
igen-igen-igen, az ágyban, a padlón, a széken, a liftben.”
– Jó ég, honnan szeded ezeket a borzalmas dalokat?
– Nem értem mi bajod vele! – vigyorgott House.
– Igaz, akár te is írhattad volna. Egoista és szexista. Minek keltél ilyen korán?
– Ez még előttem is rejtély. De mivel te most egy ideig ezen fogsz gondolkodni, én nem pazarlom rá az időmet, hogy rájöjjek.
– Tudod, hasznosabb időtöltést is találok, mint az alvási szokásaidon való agyalás. Nekem is hagyj a kávéból! Veled ellentétben én még tudtam volna aludni. – mondta még Wilson, majd bevonult a fürdőszobájába.
Amint az első korty kávé leért House gyomrába, megcsörrent a mobiltelefonja, a diagnoszta számára azonnal beazonosítható „mbop” kezdetű csengőhangon.
– House! – kapta fel azonnal.
– Ez gyors volt. – szólt bele Foreman.
– Oké, akkor most leteszem, maga hívjon újra és várok pár percet mielőtt felveszem. Vagy ezt ki is hagyhatjuk és elmondhatja miért hívott.
– Új esetünk van. 36 éves férfi, nem kap levegőt, a sürgősségire hozták be. Nem ártana, ha bejönne.
– Eddig értem is, de minek hívott fel, fél óra múlva amúgy is bent kellene lennem?
– Gondoltam a tegnap este után nem várható délnél hamarabb.
– A gondolkodást csak bízza rám, ha csak ennyi telik magától. Vérképet, toxikológiát, légzés vizsgálatot, meg a szokásos. Majd megyek.

***

– House! Hol a fenében volt eddig? – kérdezte Cuddy dühösen, mikor a diagnoszta belépett az irodájába.
– Maga miért van itt?
– A beteg a kórház egyik legnagyobb támogatójának a fia.
– És, ha itt sipákol a nyakamon, akkor hamarabb meggyógyul? Vonszolja vissza méretes hátsóját a saját irodájába és hagyjon minket, igazi orvosokat dolgozni!
– Forduljon fel House! Foreman, ne hagyja, hogy őrültséget csináljon! – mondta még Cuddy idegesen, mielőtt kiviharzott a folyosóra.
– Na, most hogy megszabadultunk miss. bürokratától, halljam, hogy állunk!
– Sehogy, intubálni kellett, és még mindig semmi ötletünk. – szólt közbe Taub.
– Nem biztos, hogy jó ötlet volt Cuddyt felhúzni. – mondta 13.
– Minden reggelt ezzel kezdek, miért változtattam volna pont most?
– Mondjuk, mert lehet, hogy két perc múlva az irodájában kell könyörögnie egy tüdőbiopszia engedélyért. – reagált Foreman.
– Ácsi-ácsi, lassabban! Talán kiesett egy fél óra az életemből? Miért akarnak rögtön egy vastag tűt döfni szegény emberbe? Nem kellene előbb átbeszélnünk a lehetőségeinket? – csodálkozott House.
– Most mi van, szerepet cseréltünk? Én vagyok maga, maga meg én? – érdeklődött Foreman.
– Na, még csak az kéne. Gondoljon bele, milyen hülyén néznék ki feketén, afro séróval.
– Oké. Akkor mit tegyünk? A beteg fuldoklik, a vérképe tiszta, a toxi negatív.
– Azt mondták, hogy intubálták nem? Akkor már nem fuldoklik, ergo időt nyertünk, hogy átbeszéljük a dolgot.
– Igen, de közben valamitől egyre romlik a légzésfunkciója, valami eszi a tüdejét. – replikázott Taub.
– Mióta vannak tünetei? Vettek fel kórtörténetet?
– Nem igazán volt beszédképes állapotban. Az aktája szerint, már több mint egy éve jár orvostól-orvosig, de nem találtak semmit. Asztmára gyanakodtak, de a gyógyszerek ellenére tovább romlott az állapota. Az utóbbi időben már ki sem tudott mozdulni, mert pár lépés után fulladni kezdett.
– Allergia?
– Nincs.
– Paraziták, gombák, valami rejtőzködő fertőzés?
– House! Mindent megnéztek, de semmi! Ha nem jövünk rá hamarosan, hogy mi támadta meg, akkor belehal! Itt egy percnyi hallgatás következett.
– Megvizsgálta valaki a máját? – kérdezte House.
– Kismértékű cirózisa van, de ez lényegtelen. Mivel nem képes semmit csinálni, otthon ül és iszogat. Nem meglepő, de egyáltalán nem releváns.
– Lehet, de mi van, ha a cirózis, nem is cirózis?
– Ez most komoly? A tüdeje beteg és maga a májára gyanakszik? Mintát kell vennünk a tüdejéből, nincs más megoldás! – mérgelődött Foreman.
– Akkor csinálják, de maguk szereznek engedélyt anyutól. És ha már ott vannak a májbiopsziához is kérjenek! Taub és 13. maguk meg menjenek kutakodni, nem bízhatunk a sok sarlatán eredményeiben.
House egyedül maradt a gondolataival, de mivel nem jutott velük semmire, átment Wilsonhoz.
– Mi okoz légzésproblémákat, és teszi tönkre a beteg máját? És mielőtt előtörne belőled az onkológus, nem rák.
– Azt hittem van egy teamed, akikkel a hasonló eseteken dolgozol.
– Igen, de az ő gondolkodásukat erősen befolyásolja az én gondolkodásom, ezáltal olyan, mint ha magamban beszélnék. Neked viszont van egy sajátos gondolkodásmódod, ami nem is hasonlít az enyémhez. Szóval, mit gondolsz?
– Azt gondolom, hogy már van ötleted, csak megerősítésre vársz, amit a csapatod által végzett vizsgálatok eredményéig nem kaphatsz meg, ezért jöttél ide, hogy addig se unatkozzál. Na, jó vagyok mi?
– Zseni vagy, igen! De… Ekkor Foreman rontott be.
– Igaza volt, a mája is kezd leállni és ugyan attól, amitől a tüdeje. De még mindig nem tudjuk az okát.
– Semmi sem támadja meg a tüdőt és a májat egyszerre. – tanakodott House.
– Akkor az a valami nincs is ott. – reagált Wilson. Mire House szemforgatásba kezdett, majd összeráncolta homlokát, és jobb szemöldöke felcsúszott a hajvonaláig, miközben jobb füle már-már a vállát súrolta.
– Látod, mondtam, hogy zseni vagy! Ezzel megindult és Foremannel a nyomában eltűnt.
– Csináljanak máj és tüdőenzim vizsgálatot! Bár nem hiszem, hogy meg fogok lepődni az eredményen.
– Mire gondol? – kérdezte Foreman.
– Arra, hogy Taub és 13. feleslegesen töltik az idejüket. Hívja őket vissza, én meg beszélek Cuddyval, hogy teljes tüdőátültetésre lesz szükség. A mája talán még megmenthető.
– De mi baja?
– Alfa-1-antitripszin hiány. Minden tünetre stimmel, de azért ellenőrizze.
– Ha igaza van, akkor már nem sok mindent tehetünk, nem túl gyakori a vércsoportja és átültethető tüdőkben sem dúskálunk.
– Pláne nem teljes tüdőkben. Mondja meg neki, hogy kezdjen el imákat mormolni egy tömegkatasztrófáért.

**

Szokás szerint berontott Cuddyhoz, aki ennek hatására kis híján leesett székéről. Egy rövid ki néz szúrósabb tekintettel a másikra párbaj után, az igazgatónő megelégelte a hallgatást.
– Ha még egyszer rám törsz kopogás nélkül, én esküszöm, letépem a golyóidat! Mit akarsz?
– Kéne egy tüdő!
– Várj, megnézem van-e a hűtőben!
– Azt hiszem, a betegem pénzes családja nem örülne, ha tudná, milyen vicces hangulatban vagy. Azonnal fel kell tenni a várólistára, és ha nem kap hamarosan egy tüdőt, akkor már egy májra is igényt fog tartani.
– Nincs más esélye? – kérdezte Cuddy, már koránt sem olyan viccesen, mint az imént.
– Még kb. fél óra és biztos lesz a dolog, de gondoltam, addig is haladhat az ügye, amíg Foreman vissza nem ér a diagnózissal.
– Azonnal intézkedek.
– Oké. Vannak gyerekei, vagy testvérei? Őket sem ártana letesztelni, mert genetikai problémáról van szó.
– Ha jól tudom, csak egy testvére van, de őt örökbe fogadták, azért utána nézek. Kösz, hogy szóltál.
House biccentett egyet a fejével, majd elhagyta az irodát, hogy visszatérjen a sajátjába. Ott már Taub és 13. várta, hogy Foreman is csatlakozzon hozzájuk. Csakhamar a neurológus is megérkezett a nem túl jó hírekkel.
– Megint igaza volt. – mondta csalódottan. Hogyan tovább?
– Jobb híján, várunk. Foreman menjen a beteghez, maguk meg a klinikára!
– Mégis mit csináljak a betegnél?
– Folyamatosan ellenőriznünk kell a májfunkcióját. Lehet, hogy a gép lélegezteti, de ha bekrepál a mája, akkor mindegy lesz kap-e levegőt. Na skera!

Három óra múlva House a csipogója hangjára riadt fel az irodájában, ahol az ottománján heverészve nyomta el az álom. A sürgősségiről keresték. Miután leliftezett, majd vissza, gyors léptekkel haladt célja felé.
– A sürgősségi talált egy májat, kellene egy műtő és egy transzplant team! – rontott be Cuddyhoz.
– De a betegednek tüdő kell nem?
– Is. Viszont addig is életben kell tartanunk valahogy, amíg találunk neki. Ha megkapja a májat, akkor nem károsodik tovább a tüdőszövete, ergo akármeddig is életben maradhat, még ha gép lélegezteti is.
– A bizottság elutasította, és nem engedélyezi, hogy listára kerüljön. Több szervi elégtelensége van, már így is csak vegetál.
– Lehet, de még csak 36 éves. Valahogy meg kell győznöd őket. Gondolom, a kórház nem akarja elveszíteni az egyik pénzeszsákját.
– A transzplantációs bizottságot ez nem érdekeli. Túl kockázatosnak tartják a műtétet, nagyon valószínű, hogy már azt sem bírná a keringése. Arról nem beszélve, hogy épeszű sebész nem vállalná ezt a kockázatot.
– Akkor? Mész és közlöd a családjával, hogy mivel valószínűleg úgy is meghalna műtét közben, így meg sem próbáljuk megmenteni? – kérdezte idegesen a diagnoszta.
– Sajnálom.
– Biztos nagyra értékelik majd a sajnálatodat. – szólt még vissza House és becsapta maga mögött az ajtót.
Mivel munkaideje már jócskán lejárt, és betege állapotán sem tudott javítani, úgy döntött, hogy hazamegy. Éjjel fél háromkor hívta fel Foreman, hogy a beteg mája leállt és a keringése is összeomlott, majd nem sokkal később meghalt. A diagnoszta hangulata egy fokkal még komorabbá vált a felesleges ébresztő hatására. Valahol legbelül tudta, hogy alaptalanul, de mégis Cuddyt okolta a történtekért.

Idáig jutott a történet felidézésében, és így utólag visszagondolva, már belátta, hogy az igazgatónő keze is meg van kötve ilyen esetekben. Nem véletlenül ennyire szigorúak a transzplantációval kapcsolatos szabályok, hisz meglehetősen bonyolult eljárásról van szó. Nem hagyhatnak támadási felületet, minden egyes átültetést alapos mérlegelés előz meg.
Ekkor, a konferenciaterem ajtaja kinyílt és a bent lévők hömpölyögtek rajta kifelé. House értetlenül nézett a mellé lépő Wilsonra.
– Szünetet tartanak, egy óra múlva legyél itt. – szólt az onkológus teljesen elkedvetlenedve.
– Hogy állunk? – kérdezte barátja a szokásos vigyorral az arcán.
– House! Felfogod te egyáltalán, hogy mi forog kockán? Ez már nem csak rólad szól! Cuddyt épp most szedik ízekre és valószínűleg nem lesz túl kedvező a döntés. Persze ez téged egyáltalán nem érdekel ugye? Még most is azt hiszed, hogy a nevetséges kis meséd meghatja majd őket?
– Cuddyt nem fogják kirúgni, Ő meg engem nem fog kirúgni.
– Te tényleg el is hiszed, amit mondasz? Remélem, nem készülsz valami őrültségre! Mit találtál ki már megint?
– Semmit.
– Túlságosan is jól ismerem ezt a magabiztos, fölényes arcodat. Te készülsz valamire, de félek, addig jó, amíg nem tudom mi az. Egy óra múlva találkozunk.
– Hé, Wilson! Szerintem hozz kamerát! – kiáltott barátja után House, ha lehet még szélesebb vigyorral az arcán.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..