Első rész

„Neked hány barátod van? Nekem egy. Egy volt.”

– House! Ébredj! Indulnunk kell.
– Nem megyek.
– Gyerünk, öltözz fel! Oda kell érnünk a temetésre.
– Nem.
– Rendben – mondta, s helyet foglalt a dohányzóasztalon – Addig nem megyek el, amíg nem készülsz el.
House szája lassacskán egy féloldalas mosolyra húzódott.
– Sosem mész el.

Két héttel korábban…

Imádta a sós levegőt, amit a tenger közvetlen közelében érzett. Olyan tisztának érezte a városi szmoggal ellentétben, olyan frissítőnek, mintha egyetlen gépjármű sem járt volna még soha a part közelében. Szerette, hogy a haja bozontos lesz a víztől, hogy a só a bőrére tapad, és hogy ahány alkalommal eljön ide, mindig magával viszi a legszebb kavicsot vagy kagylót, amit éppen talál. Balra nézett: néhány sirály játszott a vízben. El akarta hessegetni őket, ez is kedvenc szórakozásai közé tartozott. Lábai máris a tenger felé vitték, remélve, hogy a mellette sétáló férfi nem veszi észre.
– Rachel! Éppen hogy megszáradtál. Hagyd békén azokat a madarakat! Nem akarom, hogy összevizezd a kocsiülést.
– Csak még egy utolsót, Wilson bácsi, kérlek!
– Nem. Majd máskor. Már megy le a nap, hamarosan besötétedik, és Sam néni is vár minket otthon.
– Vacsora után ugye még megnézhetem a Toy Story 4-et?
– Már megint? Nem unod még?
– Egyáltalán nem! De ugye végignézhetem?
– Hát, amíg a szüleid nem jönnek érted.
– Remélem sokáig tart majd a vacsorájuk.
– Én remélem annyira azért nem… – motyogta magának a férfi.
A maradék néhány métert az autóig csendben tették meg. Wilson elővette zsebéből a kulcsot, megnyomott rajta egy gombot, mire a kocsi zárjai automatikusan feloldódtak egy kis csipogást követve.
– Tedd be a csomagtartóba a cuccokat – mondta, és kivette hóna alól az óriás méretű, zöld úszógumit.
Ám Rachel egy lépést sem tett előrébb. Mindketten megtorpantak. A kislánnyal szembe egy néger férfi haladt, láthatóan feldúlt állapotban, Wilson irányába egy hasonló kinézetű ember igyekezett. Mindketten csak egy trikót viseltek, és nadrágjuk ülepe a térdüket súrolta, ennek ellenére elég gyorsak voltak ahhoz, hogy egy szempillantás alatt Wilson képébe másszanak. Egyikük kezében menet közben egy pisztoly is megjelent, így Wilson igyekezett Rachelt a háta mögé terelgetni. A kislány félve kapaszkodott apja barátjának derekába, és csak még jobban összerezzent, amikor az egyik afroamerikai férfi üvölteni kezdett az elhagyatott tengerparton:
– Ide a pénzzel és a kulccsal! Nem hallod?! Ide velük!
– Oké, oké, adom, csak hagyjanak békén! – kiáltotta Wilson, megadva magát. Tudta, hogy két erős férfivel és egy fegyverrel szemben ő túlságosan kevés lett volna. Igyekezve vette elő zsebéből a pénztárcáját, a kocsikulcsot remegő kézzel nyomta az egyik tenyerébe, és még mobiltelefonját is előbányászta. Mindezek ellenére a két támadó folyamatosan üvöltött, akárcsak Wilson. A hármójuk kiáltozása összevegyült, Rachel alig értett már belőle néhány szót, és csak erősebben szorította Wilson pólóját.
Végül a két férfi zsebre rakta a zsákmányt, majd az autó felé rohantak. Wilson és Rachel földbegyökerezett lábakkal álltak ott, ugyanazon a ponton, és próbálták visszanyerni légzésük felett az irányítást. Csak a salak és a por ropogását hallották, ahogy az autó vadul kifarolt a parkolóból, és feléjük indult.
Minden másodpercek alatt pergett le.
Az ablak lehúzódott, és a pisztoly csöve Wilsonra szegeződött. A támadó mocskos ujja erősen húzta meg a ravaszt, és az első pisztolygolyó másodpercek töredéke alatt fúródott a férfi mellkasába, utat törve a bordák között, míg a második golyó Wilson nyakát érte.
Rachel csak a fegyver hangos dörrenéseit és a fékcsikorgást hallotta. Csak annyit látott, hogy Wilson teste megrezzent. Kétszer. Majd a férfi olyan szelíden dőlt el, ahogyan a fák.
– Wilson bácsi! Wilson bácsi! Wilson bácsi! – kiáltotta, ahogyan csak gyenge kis torkán csak kifért. Megállás nélkül, míg végül rekedtes hangja megtört, és lerogyott a férfi mellé, úgy zokogott.
Wilson nyakából és mellkasából a vér szüntelenül szivárgott, amit az őt körülvevő homok nyelt el. De a homok nem csak a vért szívta szemcséi közé, hanem Rachel kövér, keserves könnyeit is.

***

Az autó tompa mormolásán kívül semmi nem törte meg a csendet, ami köztük ült. House fejét az ablaküvegnek támasztotta, és figyelte a villanypóznák, fák és bokrok rohanását. Nézelődése közepette gondolatai egészen máshol jártak… máshol ragadtak. House még mindig a kis irodában volt, ahonnan csaknem egy órája lépett ki Cuddyval az oldalán. Még mindig előtte van Stacy komoly, aggódó arca. Te jó ég, mennyi idő eltelt mióta elhagyta Princetont…
Stacy gyönyörű volt, mint mindig. Nem változott, mióta a diagnoszta utoljára látta. Még a kis kereszt is a nyakában lógott. És az arany karikagyűrű sem került le az ujjáról. A nő valósággal ragyogott, és kedvét csak még jobban feldobta, hogy volt szerelmét és Cuddyt újra láthatta. House szemei előtt még mindig ott lebegett Stacy meglepődött arca, mikor egy hasonló karikagyűrűt látott a pár ujjain. És Cuddy ügyetlen, gyakorlatlan aláírása: Lisa House.
Az ügyvédnő még csak nem is gondolt bele, mi lehetett látogatásuk oka, olyan nagy volt a meglepetés ereje. A legalább tíz, egyszerre feltett, ám megválaszolatlan kérdések után a pár helyet foglalt Mrs. Warnerrel szemben, és belekezdtek abba a párbeszédbe, amely még mindig House fülében csengett:

– Gondjaink vannak, Stacy – kezdett bele Lisa – Egy éve házasodtunk össze, de attól tartok a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogyan azt terveztük. És reméltük.
– Jah. Remélve terveztünk. Zseniálisak voltunk… – szólalt meg House, a botját bámulva. Cuddy nem reagált. Nem akart vitába keveredni. Ismét.
– Szóval egy válóperes ügyvédre lenne szükségünk, de mivel te jól ismersz minket, reméltem, hogy elvállalod az esetünket, és a legkisebb visszhang nélkül le tudjuk rendezni a válást – folytatta.
– Ne, Lisa… – Stacy arca sokkolttá és szomorúvá vált egyszerre. House talán akkor látta ilyennek a nőt, mikor jó néhány évvel ezelőtt elküldte magától. Jobb lesz neki nélküle. És House-nak ismét igaza volt…
– És lenne néhány kérdésünk Rachellel kapcsolatban.
– Kivel? Istenem, gyerek is született? – az ügyvédnő előre dőlt a karosszékben, és szemeit kidüllesztve meredt Cuddyra. Vele ellentétben a nő nyugodt hangnemben folytatta:
– A kislányunk. Valójában ő örökbefogadott. Tudod, hogy mindig is voltak problémáim a gyermekvállalással, így öt évvel ezelőtt örökbe fogadtam Rachelt. Másfél éves volt nagyjából, mikor Greggel belevágtunk ebbe a kapcsolatba.
– Mire vagy kíváncsi?
– Bírósági úton kell eldönteni, hogy melyikünkkel marad, vagy automatikusan velem lesz? Mivel én fogadtam örökbe, egyedül…
– Úgyis veled marad. Ha kellene, a tíz körmöddel kapaszkodnál a gyerekbe, és minden követ megmozgatnál, csak hogy véletlenül se kerüljön hozzám – magyarázta House egy sóhajtást kísérően.
– Miért, te nem küzdenél érte? – kérdezett vissza Cuddy felháborodottan.
– Kérlek, figyeljetek rám! – avatkozott be Stacy – Elsősorban tudnom kell, hogy egyáltalán ki a felperes.
Kínos csend következett. Cuddy a halántékát kezdte el masszírozni, House pedig még mindig botjának elbűvölő formájával volt elfoglalva. Majd halkan megszólalt:
– Én vagyok.
– Rendben. Megírtátok a keresetlevelet?
– Igen – felelte Cuddy, és előhúzta fekete táskájából a borítékot. Stacynek néhány másodperc elég volt ahhoz, hogy végigfussa, majd letette a papírt. Fáradtan sóhajtott, és gondterhelten dörzsölte meg a szemeit.
– Három tárgyalás lesz – kezdte.

– Greg! Greg! Csörög a telefonod – szólt Cuddy, és megbökte az ablakon kifelé bámuló férfi vállát.
– House – mondta a telefonba.
– Dr. Gregory House?
– Nem. Mindenkinek így köszönök – jött a modortalan, goromba válasz, ám egy nagyobb levegővétel után visszafogottabban beszélt:
– Én vagyok.
– Hank Corner vagyok a New York-i rendőrkapitányságról. Az Ön lánya Rachel Cuddy?
– Igen. Miért? Mi történt?
– Egy fél órája hoztuk be az őrsre. Egy gyilkosság szemtanúja volt. A holttest mellett találtunk rá. Azt mondja, ismeri a férfit, de az áldozatot nem tudjuk azonosítani, mert kirabolták. Semmilyen irat nincs nála, de a kislány valami Wilsont emleget. Ismeri ezt a személyt?
House lélegzete megakadt. Tátott szájjal nézett ki a fejéből, ragyogó, kék szemei most elszürkültek, és úgy érezte, minden vére a talpába szaladt hirtelen.
Szinte hallotta szíve kalapálását. A férfi a telefonba tovább beszélt, de House alig tudta követni a rendőrt. Majd a fülébe csak egy folytonos búgás szólt, jelezvén, hogy a vonalat megszakították. De a diagnoszta nem mozdult.
– Greg? – fordult hozzá Cuddy – Mi történt?
– Állj meg itt – motyogta.
– Na de mégis…
– Állj már meg az Isten szerelmére! – kiáltotta, mire Lisa egy gyors mozdulattal elkapta a kormányt, és lendületesen leparkolt az út szélén, az elakadásjelzőt beindítva.
A férfi azonnal kiszállt a járműből, botját maga mögött hagyva, és a kocsi ajtajának dőlt. Nagy lélegzeteket vett, és igyekezett semmiféle indulatos kitöréssel reagálni a hírre.
Cuddy néhány másodpercig csak szótlanul nézte férjét, de a kíváncsiság úrrá lett rajta. Valami komoly dolog történt, valami olyasmi, ami kiboríthatja Houset. És ő ez nem engedheti.
– Hé – szólt, mikor mellé érkezett – Mi történt?
House szeme csukva volt. Mintha csak arra számítana, hogy ez az egész csak egy lidérces álom, és hamarosan izzadságtól átnedvesített pólóban riad fel az éjszaka közepén, mint ahogyan az már néhányszor előfordult. Csak lezuhanyozott, megivott egy pohár hideg vizet, és a jobbján fekvő nőhöz préselődött, mellkasát Lisa hátához szorítva. „Bár most is így lenne…”
– Greg?
A férfi végre felnyitotta szemeit. Könnyek még nem szöktek a szemébe. A hír túl sokkoló, túl hirtelen jött. House képtelen volt elképzelni, mekkora változást fog ez hozni. Felfoghatatlan.
Tekintete lassan összefonódott a mellette ácsorgó nőével. Ki akarta mondani, de lehetetlennek érezte. Nem jött ki hang a torkából egy ideig.
– Wilson – mondta rekedten – Le… lelőtték…
– Istenem – s Cuddy a szájához kapta a kezét – Túlélte?! – kérdezte remegő hanggal.
House nem tudott többet mondani. Csak halványan megrázta a fejét.
Lisa talán a földre rogyott volna, ha nem kapaszkodik meg az autó ajtajában. Hasonló érzések futottak végig a testén, mint House-nak: a felfoghatatlanság, a düh, a sajnálat, a fájdalom. És bár kezével a száján nehezebben kapott levegőt, ami után most még gyorsabban kapkodott, tenyerével mégis ajkait fedte.
Megállt az idő. Abban a percben, egy egész világ omlott össze. Életük egy része megsemmisült, és szívüket a gyász öntötte el, de talán még mindig nem értették meg, pontosan mi is történt.
Remegő tagokkal ültek vissza az autóba, és Cuddy merev, kifejezéstelen arccal meredt az útra, mintha figyelne. Nem mondhatnám, hogy gondolatai másfele barangoltak, mert a kérdések őrült kuszaságából alig láthatott ki.
– Lassíts! A picsába fékezz már! – kiáltotta House az anyósülésről, mikor észrevette, hogy túl gyorsan közelednek a piros lámpa felé. Cuddy pánikolva taposott rá a fékpedálra, és talán egy, vagy két méter választotta el őket a súlyos karamboltól.
Lisa levette a kormányról a kezét, és tenyerébe temette az arcát. Olyan volt, mintha csak arra koncentrálna, hogy eltűnhessen ebből a világból egy néhány perc erejéig. Csak hogy kicsit kifújhassa magát. De most nem volt megállás. Az élet megy tovább.
– Ne haragudj – motyogta – Nem vezetnél egy kicsit?
– De igen, jó ötlet. Talán akkor nem gázolnak minket halálra.
– Muszáj ezt csinálnod?! – Cuddyból a méreg hangosan tört ki – Szerinted hogy érzem magam?!
– Pontosan tudom, hogy érzed magad, mert én is ugyanazt élem át, mint te!
– Fogalmad sincs, hogy min megyek keresztül! – kiáltotta a nő, s közben indulatosan szállt ki az autóból, ahogyan House is.
– Nem is érdekel, hogy min mész keresztül, csak élve akarok hazajutni!
– Hát persze! Miért is lepődök meg?! Sosem érdekelt, hogy éppen min megyek keresztül!
Kiabálásukat hangos dudaszó szakította meg. A közlekedési lámpa már zölden világított, a felperes és az alperes pedig az úttest kellős közepén ordítozott egymással.
Az út hátralévő részét síri csendben tették meg…

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..