Második rész

„Az fel sem merült benned, hogy egy barát értékelné, ha aggódnál, és nem poénkodnál? Ki tudja, talán… talán most olyasmin megyek keresztül, amiről tényleg elbeszélgetnék.”

Rachel hatalmas, barna szemei egyik pontról a másikra ugráltak, amint próbálta felfogni a körülötte folyó zsongást. Itt-ott telefoncsörgés hangját lehetett hallani, és nagyon elfoglaltnak tűnő emberek rohangáltak fel-alá a nagy irodában. Sokuk oldalán pisztoly lógott, melynek látványától a kislány gyomra mindig összerándult. A nagy hangzavar közepette észre sem vette, hogy egy kedves arcú nő leguggol elé:
– Szia, kislány! Biztosan te vagy Rachel.
Rachel nyaki ütőere látványosan kiduzzadt, amint próbált elég levegőt préselni a tüdejébe, és szóhoz juthasson hangos zihálásától. Arca piros volt, és egész kis testében reszketett.
– I-igen – szipogta.
– Kérsz valamit inni? Mondjuk egy pohár vizet?
A lány mintha meg sem hallotta volna az imént feltett kérdést, nyelt egyet, és igyekezett érthető szavakat kierőltetni gyenge hangszálai közül:
– H-hol van a-anya é-és a-ap-apa?
– Hamarosan ideérnek, de most idd meg ezt a kis vizet, rendben? – s azzal a hölgy odanyújtotta a félig teli műanyag poharat a kislány remegő kezébe.
Rachel kicsit nyugodtabbnak tűnt, amikor a nő előtte guggolt, s ez csupán a véletlen műve. A nő szíve fölött egy kártya volt a blúzába tűzve: Carol Silver. Carol bőre barna volt, ahogyan a szeme is, és a negyvenes éveiben járhatott. Rachel még nem igazán ismerte a betűket, csupán saját nevét tudta leírni. Carol kártyájáról is csak néhány betűt tudott leolvasni, így a Carol helyett Car lett. A kislány csak Care*-nek ejtette ki magában, és ez volt az, ami kicsit lecsillapította.
Carol egy kicsit még nézegette a kétségbeesett kislányt, majd végigsimított a kis kézfején, s felállt.
– Hank!
– Igen? – s azzal egy feketehajú, enyhén borostás férfi fordult a nő felé.
– Hol vannak a kislány szülei?
– Már hívtam őket, és úton vannak.
– Remélem, sietnek. Ezt a szegény gyereket óriási sokk érte.
– Valószínűleg nem fognak megállni teázni félúton…
House és Cuddy körülbelül egy fél óra múlva parkoltak le a rendőrség előtt. Cuddyt mintha fenéken csípték volna, úgy rohant be az ajtón, míg House lomha léptekkel haladt a bejárat felé.
Rachel a nagy sürgés-forgás közepette rögtön kiszúrta édesanyja felbukkanó arcát, és hirtelen ugrott le a székről, hogy anyja nyakába ugorhasson.
– Istenem, Rachel! Itt vagyok, Kicsim! Itt vagyok – suttogta Cuddy a kislány fülébe, miközben szorosan magához ölelte. Rachel továbbra is hangosan zokogott, és arcát anyja hajába hajtotta.
Ezalatt House is felbukkant, és amint a kislány őt is észrevette, egyből felé nyújtózott.
A férfi a bal karjára ültette Rachelt, aki fejét a férfi vállára hajtotta. Cuddy eközben néhány könnycseppet söpört ki a szeme sarkából, és ritmusosan simogatta a kicsi hátát.
– Dr. Cuddy? Dr. House? – szólalt meg mögöttük egy férfi – Hank Corner vagyok. Én hívtam Önöket telefonon.
House felkapta a fejét, és visszaadta Rachelt az anyja karjaiba.
– Szóval tudnék Önnel beszélni? – s közben House-ra nézett.
– Persze – felelte a diagnoszta, és néhány lépéssel arrébb sétáltak.
– Nos… a kislány azt mondta, hogy a férfit Wilsonnak hívják, és…
– Igen. Dr. James Wilson.
– Uram, ez még egyáltalán nem biztos. Előbb arra kérném, hogy azonosítsa a holttestet, ha lehetséges.
– Rendben.
– A St. Vincentben van. Kérem, jöjjön velem. Elviszem oda.
A kórház csupán néhány saroknyira volt, így House és Corner hamar odaértek. Csupán néhány kanyart kellett bevenni a folyosók rengetegei közül, és máris átlépték a „Patológia” feliratú ajtó küszöbét.
House nem először találkozott a hullaszaggal, és magukkal a testekkel sem. Sőt, sokszor maga végezte el egy-egy holttesten a boncolást, még akár egy döglött macskán is, ám ez alkalommal mind a szag és mind a látvány felkavarta. Most testének minden porcikája és agyának minden gondolata tartózkodott, és menekülésért kiáltott. Nem akarta, hogy mikor barátját utoljára látja, az így legyen. Hiszen pontosan el tudta képzelni Wilson hófehér arcát, és merev végtagjait.
Corner megállt az egyik asztalon fekvő test mellett, mely fehér lepedővel volt letakarva, majd közelebb hajolt, hogy elolvashassa a lábujjra akasztott címkén található írást: „Ismeretlen”.
– Azt hiszem, ő lesz az – mondta halkan, és óvatosan lehúzta a lepedőt a férfi mellkasáig.
House egyből tudta, hogy ő az. Már a rövid, barna hajról meg tudta állapítani, hogy Wilsonról van szó.
A holttesttől három méterre állt meg, majd bizonytalan léptekkel indult közelebb. Corner sem a testet nézte, sokkal inkább a diagnoszta arcát pásztázta, és egyből kiszúrta annak szemében a felismerést.
Wilson arca olyan volt, ahogyan azt House is elképzelte. Az enyhe ráncok kisimultak, bőre fehérre változott. Szemei csukva voltak, melynek már olyan hatása volt, mintha sosem lettek volna nyitva. House szemei megakadtak a Wilson nyakán lévő seben. A golyó mélyen súrolta, de már csak bealvadt vér jelezte a helyét.
A férfi kicsit lejjebb húzta a lepedőt, megtalálván a második, súlyosabb sérülést.
Miután alaposan megvizsgálta szemével az elé tárulkozó látványt, lassan visszahúzta Wilson arcára a fehér lepedőt, majd felnézett a rendőrre.
– Ő az.
– Rendben. Tudna mondani néhány szót róla?
– A legjobb barátom. És a kollégám.
– Van felesége?
– Igen. Samantha Wilson.
– És az elérhetőségét meg tudná adni?
– Persze.
A látogatás a St. Vincent kórházban nem tartott túl sokáig, House mégis egy örökkévalóságnak érezte. Mikor visszaérkeztek a rendőrség parkolójába, Cuddy és Rachel már az autóban ültek, a hátsó ülésen, összebújva.
Corner és House egy kézfogással búcsúztak el, de a rendőr még lágyan a diagnoszta vállára tette a kezét, és elsuttogott egy „részvétem”-et.
Mikor Corner eltűnt a rendőrség ajtaja mögött, House is az autó felé vette az irányt, ám amikor az ajtó mellé ért, megtorpant. Cuddy csak annyit látott, hogy a férfi hirtelen lehajol, és öklendezni kezd. A nő rögtön kiugrott a hátsó ülésről, és férjéhez rohant, aki addigra már végzett gyomortartalmának kiürítésével.
– Jól van. Jól van. Gyere, ülj be. Én vezetek – mondta Lisa, és néhányszor végigsimított a férfi hátán, aki még köpött néhányat, majd beszállt az anyósülésre.
Nem bírta kiverni a fejéből a képet. Wilson merev teste, mely nem moccant, és nem is fog már többé. A nyugodt, kifejezéstelen, sima arc, a hideg bőr…
Szinte minden érzékszervére hatással volt. És nem akarta elhinni. Pedig ez volt a megrendítő, és félelmetes valóság.
Mikor hazaértek, House tétovázva szállt ki az autóból, ugyanis nem tudta, mi következik most. A feleségétől válófélben vannak, és a ma estét Wilsonnál töltötte volna. Sam pedig nem biztos, hogy tárt karokkal várná a férfit.
Végül bizonytalanul ugyan, de belépett a házba. Mögötte Lisa a karjaiban hozta be a szendergő kislányt, aki az ágyába fektetett, majd halkan becsukta a gyerekszoba ajtaját.
– Behoznád a táskámat, kérlek?
– Nem az én táskám, hozd be te – felelte unottan a férfi, és helyet foglalt a kanapén.
– Az előbb hoztam be Rachelt, és szeretnék lefürdeni, és lefeküdni, mert nagyon fáradt vagyok, mivel rengeteget vezettem ma. Úgyhogy kérlek, Greg, hozd be a táskámat – magyarázta nyugodt, halk hangon.
– Fáj a lábam.
– Nekem is fáj a fejem, és kérlek, Greg, nem akarok veszekedni, csak arra az egy dologra kérlek, hogy hozd be azt a rohadt táskát – Cuddy hangja még mindig halk volt, de szavainak erőssége ezt ellensúlyozta. És érezte, hogy szépen, lassan elszakad a cérna, amint látta a férfit elnyújtózni a kanapén, egy díszpárnát a feje alá téve, és egy pokrócot magára terítve.
– Jó éjt, Cuddy – motyogta, miután lehunyta a szemeit.
Lisa az idejét sem tudta volna megmondani abban a pillanatban, mikor hívta őt House utoljára Cuddy-nak. De abban a pillanatban minden világossá vált számára. House számára a válás visszaforgatta az idő kerekét, négy és fél évvel. Lisa szíve megszámlálhatatlan darabra tört, és szédületes mennyiségű harag gyülemlett fel benne egy másodperc alatt.
– Dr. House, kérem, távozzon a házamból! – emelte fel a hangját Cuddy, ölbe téve a karjait. Már érezte a gyülemlő könnycseppeket, de nem törölte le őket. A kemény, adminisztrátori hangnem jó néhány év után újra felcsendült.
– Micsoda? – emelte fel a fejét az említett.
– Mondom takarodj innen, te szemétláda! – kiáltotta hirtelen a nő, a bejárati ajtó felé mutatva – Nem érdekel, hogy van-e hová menned, nem érdekel, hogy hova mész, csak azt akarom, hogy tűnj el innen!
Lisa könnyei akaratlanul is feltörtek. Szabályos, egyenes vonalban csorogtak végig az arcán, ami a dühtől most egyre vörösebb árnyalatot vett fel. Az a sokévnyi szeretet és szerelem, amit a férfi iránt érzett, most egy csapásra gyűlöletté változott. Ő maga is alig akarta elhinni, és feltette magában a kérdést: „Hogyan jutottunk idáig?”
– Még nem pakoltam össze – mondta House, és ezúttal ő is egy fokkal hangosabban beszélt.
– Nem érdekel, majd holnap visszajössz a holmidért, de nem akarlak ma már látni, érted?! Elegem van belőled! Szerinted nekem nem ugyan olyan nehéz most, mint neked?! Miért teszel úgy, mintha csak te lennél az, akinek fáj?! Én nem bírom el egyedül az összes terhet!
Nem bírta tovább levegővel. Fejét lehajtotta, és homlokát kezdte masszírozni, majd egy nagy sóhajtás után halkabban folytatta:
– Egyszer azt mondtad, hogy nem vagy egy érzékeny virág. Hát tudd meg, hogy most pontosan úgy viselkedsz.
House nem válaszolt. Vissza akart vágni, de nem tudott. Helyette csak felkapta a földről a botját, és indulatosan becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
Úgy hagyta el a házat, mintha csak öt évvel ezelőtt dobta volna ki a nő. Ismét idegenek voltak, csak House és Cuddy. A férfi csupán azzal nem számolt, hogy nem törölheti ki a négy és fél éves szakaszt, amit közösen éltek meg. Túl sok minden történt, túlságosan összekuszálódtak a szálak. És mostanra teljesen egyedül maradt. Már nem maradt senki.
Már korom sötét volt az ég. Nem fénylett rajta egyetlen csillag sem, és most valahogy a lámpák is halványabbak világítottak. És amilyen sötét volt ez az éjszaka, olyan sötét időszak következett el House életében is…

„Az fel sem merült benned, hogy ha ilyen barátra vágysz, akkor jó nagy hibát vétettél?”

* care (ejtsd: ker) = gondoskodás, törődés

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..