Két tűz között

Hétfő reggel

House meglehetősen rossz hangulatban fékezett le a Princeton Plainsboro Oktató Kórház előtt. Kiszállt majd bevágta maga mögött az ajtót. Nem sokat aludt az elmúlt éjszaka… Gondolatok kusza tömege kavargott a fejében, melyek sem megoldást, sem feloldozást, sem pedig jelentést nem hordoztak… Próbálta kiüríteni a fejét, legalább pár órára, de mindhiába – még a zongora sem segített. A zongora… A hangszer, melynek billentyűit azóta nem érintette, mióta elvette Cuddyt. Egyrészt azért, mert Cuddynak nem volt zongorája, másrészt mert az Asszony mellett nem volt egy szabad perce sem. Folyton talált valami elfoglaltságot az állandó követelőzésével, heves természetével, konokságával és akaratosságával… A csuda vigye el ezt a nőt, hogy mégis ilyen lebilincselő hatással van rá. A fene essen belé, amiért azt mondta, hogy szereti és a francba saját magával is, amiért annyira vágyik arra, hogy ez igaz legyen…
Épp beriasztotta az autót, mikor valaki a háta mögött megszólalt. :”Hol van Cuddy?”
House kishíjján elejtette a kulcsait. Semmi másra nem vágyott, csupán egy kis magányra. „Mi van?” – kérdezte idegesen, miközben megfordult és a hang gazdájának idióta arcába bámult. Wilson. Persze. Ki más? A föld egyetlen olyan embere, aki mindig tudja, hogy mikor nem alkalmas felbukkannia.
„Hol van Cuddy?” – ismételte meg a kérdést Wilson, miközben jót mulatott House savanyú ábrázatán.
„Honnan a pokolból kéne tudnom?”
„Eddig mindig együtt jöttetek be…” – vont vállat az állítólagos legjobb barát.
„Ez nem igaz.” – morogta House.
„De igen… Mióta házasok vagytok, egy nap sem érkeztetek külön…”
„De nem!” – dacolt tovább a diagnoszta. „Amikor kivit-„
„Amikor kivitted a szüleidet a reptérre, akkor késtél, persze.” – vonta föl tudálékosan a szemöldökét Wilson. „De ezt az esetet leszámítva, mindig együtt jöttök.”
„Rendben van, okostojás.” – forgatta meg a szemeit rosszallóan House. „Gratulálok, most lebuktatott Dr. Watson… Otthon voltam… Randim volt a kedvenc kurvámmal… Cuddy még mindig nem vevő az édes-hármasra…”
„Te otthon aludtál és nem Cuddynál?” – csodálkozott az onkológus.
„Pontosan ezt magyarázom… Wow… Azt hiszem te vagy az első süket okostojás, akit szerencsém van ismerni…” – hangjából csak úgy áradt a cinizmus miközben elbicegett Wilson mellett, és a bejárat felé vette az irányt.
„Mit tettél?” – tudakolta rosszallóan a másik.
„Hogy ÉN mit tettem?” – mordult föl House arrogánsan. „Miért feltételezi azt mindenki, hogy ha valami balul sül el, az csak miattam lehet?!”
Wilson felhúzta a szemöldökét. „Ezt most komolyan kérded?”
House válaszra sem méltatva barátját, beviharzott a kórházba és egyenesen a klinikára ment.
„Hová mész?” – nem hagyva fel a zaklatással Wilson – „Ma nem kell rendelned.”
„Holnap beteget akarok jelenteni, gondoltam inkább ma letudom…”
„Inkább?” – dermedt meg Jimmy hitetlenkedve.
House beviharzott a kettes vizsgálóba. „Igen.”
Már majdnem sikerült becsuknia a másik orra előtt az ajtót, de Wilson reflexei ma reggel valahogy különlegesen jónak bizonyultak, így még pont becsusszant House mögött a szobába és ledobta magát a vizsgálóasztalra.
House odabicegett a szobában árválkodó kerekesszékhez, felkapott egy aktát és látványosan belemerült az olvasásba. Remélte, hogy barátja veszi az adást és végre keres magának valaki mást, akinek az agyára mehet.
Ezzel ellentétben Wilson kényelmesen elhelyezkedett az asztalon és tovább faggatózott. „Szóval, mi folyik köztetek?”
„Már elmondtam.” – pörgette végig Greg az aktát unottan. „Cuddy még nem készült fel az édes-hármasra, így én és a prostim…„
„Otthon éjszakáztál!” – vágott közbe Wilson durván.
House fölpillantott a papírokból. „Mint mondtam a kurva miatt. Figyelsz te rám egyáltalán?”
„És ráadásnak inkább vállalod a rendelést, még annak ellenére is, hogy nem vagy beosztva.”
„És akkor mi van?” – értetlenkedett House a fejét rázva – „Különben is minek ismétled meg mindegy egyes mondatom?”
„Nálad nem létezik olyan, hogy inkább.” – hajolt közelebb Wilson miközben a térdére könyökölt és barátját fixírozta. „Általában valami jó kis büntetést kell kilátásba helyeznünk, hogy egyáltalán rendelj!”
House visszatemetkezett az aktába. „Ez biztos Cuddy ’jó’ hatása.” – morogta. „Az a rengeteg alapítványi mizéria kész agymosás… Jobban teszed, ha messzire elkerülöd az ilyeneket… Ekkora Messiás-komplexussal meg pláne…”
Ebben a pillanatban Wilson szemében felcsillant a felismerés szikrája. „Te kerülöd Cuddyt! Ezért vagy most itt… Elbújsz az utolsó helyre, ahol keresne… Az utolsó helyre, ahol bárki keresne.” – jelentette ki győzelemittas mosollyal a szája sarkában.
House hangosan felsóhajtott. „Én nem kerülöm Cuddyt, Wilson.” – magyarázta szép tagoltan, mint ha valami részlegesen fogyatékos gyerekhez, vagy valami mentálisan retardálthoz beszélne. Vagy egyszerűen csak a világ legidegesítőbb legjobb barátjához.
„De igen!”
„De nem.”
„De igen!”
„De N-E-M!” – meredt Wilsonra House.
Wilson egy pillanata elhallgatott majd odavetette: „De igen!”
House most még hosszabban meredt barátjára és némi fogcsikorgatást is megkockáztatott. „Elég ebből a szarságból, Wilson! Én vagyok a bajnoka az ’Addig-ismétlem-a-saját-álláspontomat-amíg-a-másik-meg-nem-unja’ játéknak. Fogadd el!”
„Ne legyél ebben olyan biztos.” – Wilson csak most kezdett igazán belemelegedni a vitába.
House összeszűkült szemekkel, ijesztően halk hangon préselte ki a levegőt a torkán: „Wilson!”
„Akkor áruld el, hogy mi történt!” – adta meg a kegyelemdöfést és újra hátradőlt a vizsgálóasztalon. „Valami felzaklatott különben nem lehetne ilyen könnyen kihozni a sodrodból…” – elgondolkozva vakarta meg az állát. „Normális esetben én vagyok, aki bedühödik… De azt hiszem így sokkal élvezetesebb.” – vigyorodott el ismét.
A diagnoszta azt kívánta, bárcsak ölni tudna a szemével… Esetleg lassú lángon sütögetni a nemkívánatos delikvenst… Vagy legalább ha hatalmában állna megkínálni, mondjuk Wilsont egy jó kis náthával.
„Ha elmondod, kapsz tőlem sütit.”
Gregory House rövid megfontolás után arra jutott, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége felsőbbrendű hatalomra. Egyszerűen beéri a régi jó praktikákkal és a botjával veri agyon Wilsont. „Örülök, hogy legalább jól szórakozol…” – motyogta és megint a kórlapot kezdte bámulni.
„Mondd már el végre! Tudhatnád, hogy e téren olyan vagyok, mint te és nem adom fel addig, amíg meg nem tudom, amit akarok…”
Ekkor House nagy nehezen a szemébe nézett az akta mögül és alig halhatóan kinyögte panaszát: „Cuddy azt mondta, hogy szeret.”
Wilson csöndben várta, hogy barátja folytassa.
„Szombaton, amikor leléptünk arról az idióta estről… Akkor mondta… Így fogtam magam és haza mentem…”
„Ó… Értem.” – bólintott Wilson bizonytalanul, majd megpróbálta összefoglalni a hallottakat. „Tehát, ha a saját feleséged, azt mondja, hogy szeret az önmagában válóok.”
„Tudtam, hogy a kurvás verziónál kellett volna maradnom…” – sóhajtott fel House.
„Így már mindjárt van értelme a dolgoknak…” – motyogta Wilson. „Cuddy bevallotta, hogy szeret és te elmenekültél?”
„Mégis mit kellett volna tennem?” – a hangjában bujkáló zavar teljesen őszintének tűnt.
„Például maradni?” – nézett rá kérdőn Wilson. „Minden esetre nem kiborulni és elrohanni…”
„Nem vagyok kibo…„
„Ugyan már, nézz magadra! A klinikán vagy! Önként!” Wilson egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. „Ezek a kétségbeesés legbiztosabb jelei.”
House elsápadt és megpróbált témát váltani. „Ha már munkáról cseverészünk, neked nincs valami dolgod valahol máshol? – kérdezte némi éllel.
Wilson tudomást sem vett az utalásról. „Miért nem mondtad el rögtön? – bökte oda kertelés nélkül – „Miért nem maradtál?”
„Nincs esetleg pár megmentésre váró haldokló gyerek?”
„Majd én megmondom neked, hogy miért játszol bújócskát.”
„Esetleg valami bekrepálni készülő nő, akinek szüksége van egy erős vállra… Vagy esetleg egy forró ágyra?” – próbálkozott tovább House.
„Azért borultál ki, mert megijedtél.” – Wilson ismét közelebb hajolt – „Megijedtél, hogy elveszítesz valamit, House!”
„Maximum a tekintélyemet.” – morogta oda az említett.
Wilson tudta, hogy kijelentése talált és tovább ütötte a vasat. „Te érzel valamit Cuddy iránt! Érzel valamit és most, hogy végre esélyed lenne a boldogságra, mert bebizonyosodott, hogy az érzés kölcsönös, te fogod magad és bezárkózol, mint egy osztriga. Tipikus!”
„Igen, pontosan ez történt!” House fölpattant a székből és mérgesen eldobta kezében lévő dossziét.
„Mi, hogy szembesültél a belső éneddel?”
„Nem.” – felelte a kijárat felé bicegve. „Elvesztettem a tekintélyem…” Evvel lezártnak tekintve a vitát kilépett az ajtón, amin épp akkor nyitott volna be egy beteg. Egy nagydarab ötvenes férfi, meglehetősen undorító, izzadtságszagú pólóban, kipirosodott, taknyos orral. „Dr. Wilson majd gondoskodik magáról…”
A meglepett idegen csak annyit látott, hogy House eltűnik az egyes vizsgálóba, majd utána megpillantotta a letaglózott onkológust, aki abban a pillanatban kászálódott le a vizsgálóasztalról, hogy felvegye a kórlapot, amit House a tolókocsiban hagyott.

***

Hétfő délután

Wilson, – kezében két ínycsiklandó illatú kávéval, amit most hozott a közeli Starbucks-ból, – Cuddy irodájának ajtaján kopogtatott. „Szia.”
„Szia…” – köszönt vissza a nő. Egy rakás papír fölött görnyedt, fejét a kezére támasztva és láthatóan nehezére esett bármire is koncentrálnia.
„Tessék.” – nyújtotta át a kávét Wilson együttérzőn. „Pocsékul festesz ma…”
„Igazán köszönöm.” – felelte az Igazgató nő szarkasztikusan, de hálás pillantások kíséretében vette át a felé nyújtott bögrét. „Te aztán tudod, hogy vegyél le egy nőt a lábáról…”
Wilson letelepedett az íróasztal másik oldalán és felfedte jövetele célját: „Azt mondtad House-nak, hogy szereted.”
„Azta!” – nyögte ki Cuddy miközben megpróbálta fulladás nélkül lenyelni a kortyot, ami a szájában volt. „Te aztán lehengerlő vagy ma… Hová lett az esetlen, tenyérbemászó stílus, amiért mindannyian imádunk?”
Tudomást sem véve a cinikus megjegyzésről, Wilson hátradőlt a székben. „Komolyan gondoltad? Tényleg szereted?”
„Nos, kicsit be voltam csípve…”
„Nem voltál” – rázta meg a fejét Wilson sajnálkozva.
Cuddy hányni tudott volna az egész jelenettől. Vagy sírni… de ahelyett, hogy levette volna az általa annyira kedvelt ’Én-vagyok-a-főnök’ álarcát, csak csendben várta, hogy Wilson újra megszólaljon.
„Most mit fogsz csinálni?” – kérdezte.
„Kirúgjam?”
„Cuddy…”
„Akkor rúgjalak ki téged?”
„Engem?” – kérdezett vissza zavarodottan Wilson.
„Jelen pillanatban te sokkal idegesítőbb vagy, mint ő.”
„Most épp rendel.” – vetette oda.
„Ki?” – tört ki Cuddyból a kérdés.
„House.” – magyarázta Wilson, miközben a nő reakcióját vizslatta. „House önkéntes klinikai munkát végez.”
„Végül is ezért kapja a fizetését…” – nyugtázta Cuddy hidegen.
„De most nem kéne, hogy ott legyen. Nincs beosztva. Teljesen önszántából dolgozik.”
Cuddy annak demonstrálására, hogy mennyire hidegen hagyja a dolog, csak unottan megrántotta a vállát. „Talán mégis ragadt rá valami azokon a jótékonysági esteken, amikre elcibáltam…” Ebben a pillanatban megrohanták az emlékek és hatalmas küzdelembe kezdett saját magával, nehogy sírásban törjön ki… A francba… Úgy tűnt hiába harapja be ajkát, álarca meg fog semmisülni. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcán…
„Ó, Cuddy…” Wilson letette a kávéját és gyengéden a nő ballja után nyúlt, mely ökölbe szorítva feküdt egy kupac irat mellett. Cuddy ráemelte tekintetét, letette a bögrét majd szégyenkezve, másik kezével letörölte arcáról az árulót.
„Nincs miért elkeseredned. Ő is érez valamit irántad.” – magyarázta a mai napra szívdoktorrá avanzsált onkológus csendesen. „Csak nem tudja, hogy mihez kezdjen vele, így pont úgy viselkedik, ahogy általában szokott, idióta módjára.” – finoman megcirógatta a nő kezét és a szemébe nézett. „ Ne a hagyd, hogy elcsessze!”
Cuddy visszahúzta a kezét, majd összekulcsolva ölébe ejtette és elveszett gondolatai sűrűjében.
Letargiájából a hideg kávé kellemetlen érzése térítette magához. Már teljesen kihűlt… A fenébe… Wilson már vagy fél órája elment, tehát az elmúlt fél órában csak ült és áztatta magát az önsajnálatban… Megrázta magát, hogy összeszedje széthullott darabkáit…
Csak ült és újra meg újra azt ismételte, hogy szerelmének bevallása valószínűleg a lehető leghülyébb dolog volt, amit elkövethetett és, hogy az ezen való sajnálkozás nem vezet sehova… Az egyetlen öröm az ürömben, hogy hál’ Istennek House, nem veszi őt komolyan… Sajnálatára Wilsonról nem állíthatta ugyan ezt… Bár a legnagyobb problémának akkor is azt tekintette, hogy minden egyes szót komolyan gondolt… Minden Egyes Szót!
A francba.
Ismét ajkába harapott.
Szereti a férjét.
A francba.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..