Hugh a Graham Norton Show-ban

Hugh Laurie, 2011, Graham Norton Show

Pénteken Hugh Laurie a BBC Graham Norton (ír komikus) által vezetett műsorban adott interjút ill. zenélt is. Videó, fordítással:


AVI :: screencaps :: “You Don’t Know My Mind”: AVI, MP3

» Hadd mutassam be önöknek a világ legsikeresebb színészét: Hölgyeim és uraim, Hugh Laurie!

(Hugh bejön, kezet fog a többi vendéggel: Reese Witherspoon, Robert Pattinson, Shappi Korsandi)

Hugh: Mi van a poharában?
Reese: Csak víz. Kér belőle?
» Ön nem kap innivalót?
Hugh: Én vodkát kérnék, ha… *mindenki nevet*

» Szóval, most zenészként van itt. Hugh Laurie (kilehelve mondja ki a “Hugh”-t). Én ír vagyok, nehéz nekem kiejteni. Hugh Laurie.
Hugh: De nem olyan nehéz, mint nekem, az biztos.
» Az album a “Let Them Talk”, amely a legnagyobb elő-eladási mennyiséget érte el az iTunes-on, minden eddigi album közül.
Reese: Wow! *mindenki tapsol*
Hugh: Ez teljes mértékben nem vall rám, de nem fogok ellentmondani önnel. Mert miért is tenném? Nem érdekem az.
» Pontosan! Valószínűleg az emberek meglepődhettek azon, hogy egy brit színész felvett egy autentikus blues lemezt New Orleans-ban.
Nos, azt nem tudom, hogy maga vajon ezen emberek közé tartozik-e…
» Én meglepődtem. Bárki más rajtam kívül meglepődött?
Reese: Én egy kicsit meglepődtem.
» Ő egy kicsit meglepődött.
J-j-jó. *grimasz* Igen, lehetséges [hogy meglepődtek az emberek]. Nem tudom, az egész olyan nekem, mintha egy álomban lennék. Nem is tudom. Alig várom, hogy öt év múlva olvashassak erről [az újságban], hogy elhiggyem, hogy valóság volt.

» Az tény, hogy szereti az zenét. A “Fry és Laurie”-ban is mindig a zongoránál ült.
Igen.
» De ez az, amivel most foglalkozni szeretne?
Ez az… amivel mindig is foglalkozni szerettem volna, ami azt illeti. (Egy néző felnevet, Hugh megáll a mondandójában, és komolyan ránéz a közönségre. Ezután mindenki nevet.) Bármennyire is abszurdan hangzik. Mindig is ezt akartam csinálni, és elég tekervényes úton jutottam el ide. És megkaptam ezt a nagyszerű lehetőséget, és tárt karokkal elfogadtam.
» És fellépései is vannak.
Volt már három fellépés, igen. Az volt a három legijesztőbb élményem.
» De jól sikerültek, nem?
Jól sikerültek, igen.

» Lesz még egy, szombaton, Manchesterben. És aztán lesz egy Párizsban, 11-én.
Igen.

» Én nem is tudtam, hogy a “House” hatalmas siker Európában, ugye?
Eléggé. Eléggé. Én nem is [értem]. Hiszen annyira verbális sorozat, hogy nem is értem, hogy tudják olyan jól lefordítani. Mármint, azokban a sorozatokban, ahol a szereplők [pisztollyal a kezükben azt mondják, hogy] “Szállj be a kocsiba!” vagy “Szállj ki a kocsiból!”. Ha ebből állnak a dialógusok, akkor azt könnyű megérteni… Belgiumban, például. *mindenki nevet* Nem tudom, miért Belgiumot választottam, ők elég kicsik. *nevetés* És itt nem ül egy belga se. *szünet* Nem, nem ül. *nevetés* De… öm… Egy olyan sorozatnál, mint a “House”, amely ennyire a szóbeli kifejezésen és szóvicceken alapul – szerintem egy hihetetlenül vicces, jól megírt sorozat -, lenyűgöz, hogy az emberek… ennyire odavannak érte.

» Az európai rajongók sokkal inkább tartózkodóak, mint az amerikaiak vagy…?
Elég nagy volt a buli Németországban… *nevetés* a németek eléggé… tolakodóak/őnzők – hogy is mondjam szépen? *nevetés* Mármint, nem azt mondom, hogy eleget tesznek a velük szemben támasztott sztereotípiáknak… Egyáltalán nem. *nevetés* Nem, tényleg nagyon bűbájosak és barátságosak voltak. De, ha a dolgok nem a rend szerint mennek, akkor… El kellett érnem egy vonatot, hogy elmenjek Németországból. És állt ott egy csomó ember autogramért, én meg mondtam, hogy “Lekésem a vonatom, ha itt most megállok [autogramot osztani]. Akkor lekésem a vonatot.” Szóval elkezdték széttépni a fotóimat és hozzám dobálni. *nevetés* Mondván: “Menj csak vissza Angliába!” *nevetés* “Igen, épp ezt próbálom!”
És aztán ők… nem jöttem rá, hogy a “boo” (magyarul “fúj”), az németül “úúú”. Szóval, miután [abbahagyták a fotók dobálását], mondogattak mindenfélét németül, siettem a vonatomhoz, és csak azt hallottam, hogy “Úúúú!” *nevet* Amitől elgondolkoztam, hogy “Mi, mi [lehet a fenekemen]?” És már csak a vonaton jöttem rá, hogy úgy értették, hogy “fúj”.

» És Amerikában… az amerikai nézők… mert, természetesen mi tudjuk, ki ön…
Igen.
» De Amerikában tudják, hogy maga brit?
Öm… i-igen. Tudják. Most már tudják. Hiszen már tök régen, hét éve csinálom.
» Hét év. Az hosszú idő.
És én annyiszor ismételgettem, [hogy angol vagyok]. Szóval igen, nagyjából mindenki tudja. Bár érdekes módon kedvességből azt szokták mondani az amerikaiak, hogy sikerült elvesztenem az akcentusomat. (Hogy már nem érződik, hogy igazából nem amerikai.) Én meg ilyenkor azt gondolom, hogy nem elvesztettem az akcentusomat, hanem felvettem egy másikat. *nevetés* Önnek van akcentusa! De [rajtuk kívül] egyik ország se így gondolkozik. Mindegyik úgy gondolja, hogy Isten megáldotta őket egy akcentussal. És mindenki más csak azt veszi fel.

» Ja, mondjuk Robert [Pattinson], te mindig “amerikaiul” beszélsz?
Robert: Egyre inkább, igen. Mert néha az embernek le kell magát fordítania [angolról amerikaira]. Például, ha New Yorkban egy taxiban be akarod mondani az úti célt, azt amerikai akcentussal kell. Őrület. Vagy, ha rendelsz egy pohár vizet: *angol akcentussal* “Kaphatnék egy pohár vizet?” *amerikaival* “Mit?”

» Tényleg ezt mondják? [Reese-nek:] De maga amerikai. És déli akcentusa van.
Reese: Igen, szuper vidéki akcentusom van. És én nem fogok hazudni. Szerintem az anyám még mindig azt hiszi, hogy maga amerikai.
Hugh: *nevet* Igazán? Azta, azta!
Reese: Szerintem azt is hiszi, hogy maga igazi orvos. De tényleg.

» Nemsokára hallhatunk némi zenét az albumról. Mi lesz az?
Hugh: Egy olyan dalt adunk elő a… srácokkal ott hátul…
» Akik New Orleans-i sztárok.
Legendák…
» Az én műveletlenségem, hogy nem ismerem őket.
Igen, az. *nevetés*
» Igen.
Egy számot… egy Lead Belly-számot fogunk játszani, a címe “You Don’t Know My Mind”.

» Rendben. Nos, ha oda akar menni, felkészülni.
Megyek.

» Nemsokára folytatjuk a beszélgetést, de előbb: *ír akcentussal* Hugh Laurie

♫ You Don’t Know My Mind ♫

» Nagyszerű, nagyon jó volt!
Köszönöm.
» Üljön csak le ide. Aztán el szeretném mondani, hogy ez az album május 9-én jelenik meg. Május 9.
Köszönöm.
» Elő is lehet rendelni.

(Aztán a műsor állandó rovata – random emberek balszerencsés, rossz történeteket mesélnek el – keretében egy tévéképernyőn keresztül látni lehet egy nőt egy piros fotelben. Elmeséli, hogy az első munkája alkalmával nyugdíjas otthonban dolgozott, és azt hitte, hogy egy pasas zokniját porszívózta fel, aztán kiderült, hogy a hullámos papagája volt az (angolul “budgie”). Reese nem érti ezt a kifejezést, és Robert odamondja neki, hogy ez egy “kis madár”. A műsorvezető megkérdi, hogy “Miért, mire gondolt, mit jelent?” “Nem tudom, ha ‘pasas’ meg ‘zokni’ van a dologban… Nem is akarok belegondolni.” “Az egy sokkal rosszabb történet” – mondja Graham.
Utána egy srác mesél, de mielőtt még belekezd, pár néző visítozik, mikor feltűnik a képernyőn. “És én azt hittem, hogy a közönség miattad jött, Robert!” – mondja Graham, és utána végig a srác kelet-putney-i – London egyik kerülete – akcentusán röhögnek. “Egy szavadat sem értjük” – mondja a műsorvezető.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.