Hugh a Radio Times magazinban

Hugh Laurie a brit Radio Times magazinnak adott interjút május elején. A “Doktor House”-ról, zenélésről, családról beszélt.
Scanek és fordítás (nem spoileres):

Hugh Laurie a Radio Times magazinban - 1. oldalHugh Laurie a Radio Times magazinban - 2. oldal

House-zene

Hugh Laurie napjai mint a legjobban fizetett drámasorozatos színész lehet, hogy meg vannak számlálva. De a “Doktor House” után a főszereplő vissza fog térni az első szerelméhez… a zenéléshez.

Vannak bizonyos dolgok, amelyeket Hugh Laurie a hét hat napján művel. Hajnalhasadás előtt ébred. Motorbiciklin száguld be a (majdnem) üres Los Angeles-i autópályán 5:30 körül. Aztán a “House” stúdiójában az 51 éves angol színész eljátssza Amerika kedvenc morcos-morgós, briliáns, szexi dokiját.

Hosszú ideje él az Államokban. A felesége egy hónapban két hetet vele van, a gyerekeik – 17, 20 és 22 évesek – élik a saját életüket Angliában. A család hozzászokott a tengerentúli ingázáshoz, még ha ez nemsokára véget is ér – miután nyáron elkezdik a nyolcadik évad forgatását. “Annak az évadnak a végével valószínűleg a sorozat is véget ér.”

Ez Laurie döntése? “Hát, csak addig vagyok az övék” – válaszolja nagy óvatossággal, amellyel feltehetően a szerződésének lejártára utal.

De még most is – hét évadnyi nagy nézettség után – Laurie kiemeli, hogy Dr. Gregory House-t egyáltalán nem rutinból játssza. “Nem, a játszó-izmok nem tudják maguktól, mit csinálnak. Lehet, hogy tudniuk kéne, de nem tudják. Kis része [megy rutinból]…” Ez a magas, jókiállású, jóbeszédű, borostás fickó, aki a magánéletében jobban kopaszodik, mint a sorozatban kis szünetet tart. “Nem tudom” – mondja végül. “Talán a zenében vannak visszatérő tevékenységek: ha gyorsan tudsz skálázni [a zongorán], akkor vannak bizonyos dolgok, amik különösebb nehézség nélkül mennek. Valamiért a színészet nem ilyen. Nem fog bizonyos része automatikusan menni.”

Azért beszél a zongorázásról, mert ez az, amit Laurie a hét hét napján csinál. Zenélés, zenehallgatás, a zene meg/átélése – ez a színész-író-komikus szenvedélye. “Az öröm kedvéért játszom” – mondja, majdnemhogy rapszodikus arckifejezéssel. Nem, nem tud kottát olvasni “de megoldom – tudom az ‘Every Good Boy Deserves Favour‘-t.”

A Los Angeles-i otthonában – amely a hatalmas tévés fizetéséből (állítólag 80 millió Ft) kitellett – naponta leül a zongorához: “akkor megáll az idő. Képes vagyok tíz percig vagy hat óráig is zongorázni, és észre se veszem a különbséget.” Némi klasszikust és néha jazzt játszik. “De a jazz egy nagyon bonyolult téma. Valószínűleg nincs két olyan ember, aki ugyanazt értené ‘jazz’ alatt. Vannak bizonyos dolgok, amiket szeretek a jazzben; bizonyos dolgokat meg… bonyolultnak találok” – mondja mosolyogva.

“Egy ponton szerintem a jazz átalakult tánczenéből – test-zenéből – fejzenévé. Voltam nemrég pár jazzkoncerten, ahol a nézők asztalok mellett ültek és bólogattak. Az nem nekem való. Szerintem a jazz fura, kis átalakuláson ment át. Mármint, nem is kis, hatalmas átalakuláson. És sok sikert kívánok [az ezt művelőknek]. De” – ezután úgy biccent egyet, amellyel Amerika-szerte el szokta bűvölni egy bizonyos korosztály nő tagjait – “én nem fogok hozzájuk csatlakozni.”

Hugh Laurie-nak – zenei szempontból – a blues való. Erre a zenére kapta fel először a fejét fiatal korában Oxfordban, és emiatt ment be lemezboltokba egész életében. Ez a (leginkább) fekete amerikai kultúra az, amely ösztönözte a meglepő – és meglepően jó – első albumát, a “Let Them Talk”-ot, melyen alap blues számok feldolgozása található. És emiatt utazott New Orleans-ba, hogy lefilmezhessék az első koncertjét némely nagy, helyi zenésszel. Ezt a filmet az ITV1-en mutatják be a vasárnapi “Perspektívák” sorozatban.

Ez egy magával ragadó előadás volt egy olyan ember részéről, aki Muddy Waters-t a példaképének tartja (“Még mindig az – van róla egy fotóm otthon, a falamon.”) A koncertet a Louisiana Állami Bank fedett udvarán intim, nyugodt és dáridósan vidám körülmények között tartották meg. És, minden kételkedőnek, aki megkérdőjelezi a milliomos angol úriember képességét, hogy előadjon egy nyomorból, szegénységből és rabszolgaságból született zenét, elmondanám, hogy briliánsan, meggyőzően bluesos volt. Laurie ismeri, elismeri és megérti ezt a zenét és megvan a hangja és zongora- és gitártudása hozzá.

Az első szám, amit játszottak, a “Junker’s Blues” volt. Nincs rajta a lemezen, de a legeredetibb blues számok egyike – a szövegben szó van kokainról, marihuánáról, whiskey-ről és végül börtönről is. Vajon emiatt kezdte ezzel a koncertet?

“Nagyjából. Igen, ebben minden benne van. Olyan számot akartam, amelyet el tudunk énekelni és játszani, és közben feloldódni kicsit. Mármint, ami közben én fel tudok oldódni. A többieknek erre nem volt szükségük” – mondja a tipikus alázattal. “Ők már az elején készen állnak. Csak be kell őket kapcsolni, és ők életre kelnek. Nekem szükségem volt némi feldoldóra. Bár szerintem nem igazán jött be, mert így is elcseszte a következő számot!”

Laurie 1977-ben 18 éves volt, ami pont tökéletes kor ahhoz, hogy tinipunk legyen. De a nagyszájú srácok, felzselézett hajjal és mérges gitárokkal nem hatották meg őt. És a popzenéért se volt oda. “Nem utálatból mondom, de egy David Bowie-lemezt se vettem meg. Nagy tisztelettel vagyok iránta, és ha most felajánlana nekem egy koncertjegyet, szívesen elmennék megnézni David Bowie-t. Engem egyszerűen nem érdekeltek azok a zenék, amik az osztálytársaim hallgattak a korai hetvenes években. Nem tudom miért, de az nem érintett meg.”

A Rolling Stones talán kivétel volt. “Részben azért, mert ők ugyanazt a fajta nyomvonalat követték, mint én. Ha egyáltalán egy mondatba helyezhetem magamat a Rolling Stones-zal. Hát, most már megtettem, szóval mindegy” – viccelődik, amellyel felidézi azokat a komikus előadásokat, melyekkel híressé vált Nagy-Britanniában két évtizeddel az amerikai tévésztárrá válás előtt. “De szerintem Beatles-lemezt soha nem vettem. Nem vagyok erre büszke. Nem azt mondom, hogy igen, az a sz*r Beatles… Egyszerűen így vagyok összerakva. Szóval kihagytam az ő pop-alkotásaikat.”

Az albuma nyitánya, és a dal, amellyel kezdődik, az a “Saint James Infirmary”. Laurie több, mint hatperces előadásának hallgatásától és látványától az ismeretlen szerzőjű népdalból – mely a színész hosszú ujjainak laza zongorajátékával indul – feláll az ember hátán a szőr. New Orleans-ban a bluest ismerő közönségnek elmondja, hogy ez a dal egy régi angol dallamon, a “The Unfortunate Rake”-en alapul, amely eljutott Amerikába és újjászületett.

Megkérdem tőle: ez a dal az album sarokköve, mert tetszik neki, hogy ezzel párhuzam vonható a saját szakmai és személyes útjával?

“Igen, tényleg tetszik nekem ez a párhuzam” – bólint. “De tisztáznom kell, hogy már jóval azelőtt imádtam és játszottam a ‘Saint James Infirmary’-t, mielőtt megismertem volna az eredetét.” Szünetet tart. “A a helyzet, hogy tudtam, hogy az volt az elvárás ezzel a számmal kapcsolatban, hogy én majd jól elbújok ebben a számban. Én is valószínűleg erre számítottam volna: némi segítséggel, az ember körülveheti magát briliáns zenészekkel és autotune-olhatja a hangját. El lehet bújni nagyszerű zenészek és nagyszerű technológia mögé. Teljesen elfogadható zenét alkothatsz anélkül, hogy tényleg csinálnál valamit.”

“Aztán arra gondoltam, nem. Nem csinálom ezt. Kijövök a puszta valómban egy zongorával és nem lesz ott semmi mismásolás. Csak én, meg a zongora.”

Elmondása szerint az volt a legvonzóbb az album felvételében, hogy minimális mesterséges feljavítást alkalmaztak és, hogy az elejére teszik a “Saint James Infirmary”-t. “Ez volt az elképzelésem. Olyan meztelen és sebezhető akartam lenni, amilyen csak lehetek.”

Laurie nem versenyezhet a vendégelőadók zenei múltjával, akik csatlakoztak hozzá New Orleans-ban. Mielőtt elkezdett volna forogni a kamera, az egyik próbán Tom Jones és Irma Thomas (“Egy valódi királyi látogatás” – mondta később Laurie a közönségnek. Ő “New Orleans Soul Királynője”) megölelték egymást és sztorizgattak. “Manchesterben találkoztunk először, 1966-ban” – mondja Thomas Jones-nak, “és még mindig a szakmában vagyunk. Szóval, felteszem, ez azt jelenti, hogy van némi közünk a dologhoz!”

De Laurie nem is akar versenyezni. Csak le akarja róni a hódolatát és be akarja mutatni ezt a zenét egy új közönségnek és ennek a világnak.

“Némely dalnál úgy éreztem, büntetést érdemelne az, hogy azt nem ismerik az emberek. Úgy fog hangzani, mintha egy vénember lennék, de ezek a mai fiatalok nem ismerik Lead Belly-t.”

Végül csak 15 dal fért rá a “Let Them Talk”-ra, de pár rövid európai zenekari fellépés és a “House” feltehetőleg utolsó évadának leforgatása után “Csak remélhetem, hogy lesz második lehetőségem, hogy tovább mélyedjek ezekbe a zenékbe, amelyeket annyira szeretek. És, hogy majd hagyják, hogy mindegyik napvilágot lásson. Mármint, már napvilágot láttak, de… áh, csak az én fáklyám mellett…” – teszi hozzá némi fejrázással. Ez – ahogy ő mondja – elég rossz metafora volt.

Ami a blues délvidéki otthonabeli egyszeri koncertjét illeti, Laurie nagyon örül és megtisztelve érzi magát a lehetőség miatt. Még, ha ez a sok művészeti területen veterán előadó idegesen is ült a zongoraszéken, a zenekarával szemben. És szemben – elsőként egy mikrofon mögül – azzal a zenével, amely egész életében megmozgatta őt.

“Nagyon különös ez – színészként, akinek részben az a dolga, hogy elrejtse az előadás miatti feszültséget. A színészet nagy része az elrejtésről szól. Mikor valójában kell valamit csinálni a kezeddel, az teljesen más. Azzal nem tudsz hazudni. Ha a kezeid nem mozdulnak, akkor nem mozdulnak. Azon nem tudsz akarattal felülkerekedni.”

Szünetet tart. “De meg kellett volna próbálnom. Szerintem legközelebb megpróbálkozom kicsit több vodkával. Kicsit megnövelem a dózist.”

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..