Hugh az On n’est pas couché-ban

Hugh Laurie szombaton az “On n’est pas couché” (“Még nem megyünk aludni”) c. műsorban vendégeskedett. Videó, fordítással, plusz letöltési linkekkel:

Get the Flash Player to see this content.

A műsorvezető (Laurent Ruquier) a felkonferálásban elmondja, hogy Hugh Laurie színész a “Doktor House”-ból, és most zenél is, a “Let Them Talk” c. albumáról fogja előadni a “Winin’ Boy Blues”-t. Hugh lejön a lépcsőn a zenekara élére, felkapja a gitárt, franciául köszönti a nézőket: “Bon jour… Moulin Rouge…”, aztán belecsapnak a számba. Utána állva tapsol neki a közönség.
Hugh leül a helyére, miközben berakja a fülest, melyben a tolmácsot fogja hallani, megbeszéli a műsorvezetővel, hogy “rien”-t, azaz semmit nem értene a kérdésekből, ha a műsorvezető angolul próbálná feltenni azokat. “Most már ért engem?” – kérdi a fickó, Hugh pedig pár másodperc múlva: “Meg van, értem.”
A műsorvezető gratulál Hughnak az élő szereplésért, hiszen egy lemez kiadása nem jelenti azt, hogy live is megy az éneklés. Főleg, hogy egy színészről van szó, aki általában örül annak, ha felveszi a számokat a stúdióban, aztán autotune-nal feljavítják azokat “De az élőben zenélés, az más. Ezt akarta elérni? Hogy bemutassa, hogy valóban tud énekelni?” Hugh erre: “Nem, nem ezt akartam. Hatalmas mennyiségű drogot vettem be”, és amiatt ment ilyen jól az éneklés. “Szóval fogalmam sincs, most hol vagyok és mit csinálok… Nem, [most komolyan], az album, meg a rajta levő számok puszta valójukban vannak, nincs bennük semmi átverés, manipuláció. Szóval úgy gondoltuk, hogy idejövük… meztelenül, és eljátsszuk, ahogy van. Nem, nem fogok tényleg levetkőzni.” Ezután csalódottság hallatszik a közönség felől. 🙂

Utána a fickó megmutatja Hugh könyvét “még író is, mindemellett.”

Aztán Hugh elmeséli, hogy angol létére miért szereti a bluest. (Hasonlókat mond, mint a “Le Grand Journal“-ban).

Utána az ott ülő francia énekesnő, Hélène Ségara elmondja, hogy Hugh nagyon jól énekelt.

Azután a lemezt az egyik fickó, Éric Naulleau (kritikus) dicséri az albumot. “Mikor megtudtam, hogy ön lesz a műsor vendége, azt gondoltam, hogy ‘Ó, ez az a fickó, akiről minden nő beszél’. Szóval előítéleteim voltak azzal a fickóval, akibe a nejem gyakorlatilag szerelmes. Az nagyon tetszett ebben a lemezben, hogy tökéletes az egyensúly a közismert pl. a ‘St. James Infirmary’ és a kevésbé közismert számok között. Nem volt nehéz kiválasztani 15 számot annyi jó zene közül? Annyira szereti ezt a fajta a zenét, a New Orleans-i bluest.

Majd Laurent egy esetleges második lemezre kérdez rá. Hugh erre azt feleli, hogy “J’espère (remélem). Nagyszerű lenne. Meglátjuk, mennyire lesz sikeres az első. Lehet, hogy azt mondják majd, hogy ‘Nem, takarodj! Nem kell ebből több!’ Igaz, ami igaz, több számot vettünk fel, mint ami erre az albumra rákerült. Még hármat. Fájdalmas volt, imádtam azokat – lehet, hogy ezzel egyedül voltam -, de nem tehettük rá az albumra. De szerintem egy albumnak kereknek kell lennie – kell eleje, közepe és vége. Egy film nem tarthat négy óráig. Jobban mondva, egy opera tarthat akár kilencig is. Van olyan. Szóval miért ne? Mindegy, majd talán a következő albumra több számot teszünk.

Bejátszanak egy Willie Dixon dalt, az ő egyik lemeze volt, amely beszippantotta Hugh-t a blues világába. Az egyik fickó felveti, hogy hogy-hogy lehet, hogy tőle egy számot sem rakott fel a lemezre. Erre Hugh elmondja, hogy a “The Legend of John Henry” c. számot olyan verzióban játszották fel az albumra, ahogyan Willie játszotta a Newport Jazz fesztiválon. “Egy nagyon rövid verzió, de hihetetlenül gyönyörű. Majdnem minden, amihez az az ember hozzányúlt – mint producer vagy író vagy akármi -, az arannyá vált. Kitűnő zenész volt.

Aztán Laurent azt kérdezi, hogy “Igaz, amit a francia újságíróknak mesélt? Hogy először egy kocsi rádiójából hallotta ezt a fajta zenét, amelyet a bátyával loptak el 11-13 évesen.” Aztán még idéz is az ominózus cikkből. Erre Hugh: “Az úgy volt, hogy megöltünk egy pasast. De a kocsi a miénk volt. Nem, nem tudom, honnan vették ezt a sztorit. De arra emlékszem, mikor az első blues-hangot meghallottam: akkor még volt szőr a tarkómon és… emlékszem, hogy égnek álltak. Még most is beleborzongok ebbe az élménybe.”

Aztán a másik kritikus, Éric Zemmour dicséri a lemezt. Csak annyi negatívot tud felhozni, hogy szerinte érződik, hogy Hugh felmenői nem voltak rabszolgák New Orleans-ban. “Ez így van, igaz” – feleli Hugh. És elmondja, hogy nem is volt célja, hogy ezt éreztesse. “Csak meg akartam mutatni, mennyire szeretem ezt a zenét. Kifejezni a szeretetemet egy olyan zenéért, amit valaki más szerzett. Tudom, hogy nem vagyok igazi blues zenész. Nem Louisiana államban születtem. Idegen vagyok. De imádom ezt a zenét, ezért csináltam ezt az albumot.

Aztán az egyik vendégzenészről, Dr. Johnról beszélnek. “Minden, amit a zongorán tudok, tőle tanultam (de nem szó szerint tanította őt), és az éneket is. Nagy hatással volt rám Dr. John. Romantikusnak, költőinek tartom, ahogy zongorázik. Pár akkordot játszik, és már megérinti a szívemet. Nem tudom, miért, de megindító.”
Utána Tom Jones-ról is ejtenek pár szót: “Úriember volt. Mikor a stúdióban belekezdett az énekbe, a hangmérnök – miután előzőleg minden sávot beállított – úgy reagált, hogy ‘Atyaég!’, és pánikolva húzta le a csúszkákat. A hangjának ereje kiakasztotta a potmétereket. Hihetetlen volt. De szó szerint egy úriember. Az ember nem gondolná, hogy az elmúlt ötven évben világhírű énekes volt. Los Angelesben, ha valaki két hétre híres lesz, az a fejébe száll, ő meg ötven év után is úriemberként kezeli ezt.”

“Tud már úgy énekelni, hogy a színpadon énekelve a nők a bugyijukat dobálják ön felé, mint Tom Jones esetében?”
“Még nem választottam ki a megfelelő dalokat erre. *fejét fogja* De maradok a kalapnál. Kalapokat dobálhatnak felém.”

“Május 11-én színpadra lép a Trianonban. Már el is fogytak a jegyek. Énekelt már színpadon az Államokban…”
“Igen, elsőként New Orleans-ban. Tegnap pedig Londonban, ami nagyon izgalmas, jó volt. Élőben kell zenélnünk a tévében, hogy a közönség megismerhessen minket. De remélem, mikor visszatérek Párizsba a koncertre, készen állok majd.

“Az angolok még magukénak tekintik önt vagy már amerikainak gondolják magát, hiszen az év felét Los Angelesben tölti?”
“Remélem, még angolnak tekintenek. Mert bár imádom az amerikaiakat és jól érzem ott magam, de angol vagyok… és európai, mellesleg. Mikor Európában vagyok, akár itt Párizsban, akár máshol, otthon érzem magam. Eredetileg Londonban élek, de egyúttal csodálatosan érzem magam az Államokban és szeretem az amerikaiakat.”

Aztán a családjáról beszélgetnek, Hugh elmondja, hogy a többiek Londonban élnek. Ingáznak USA és Anglia között. A gyerekek nem akartak amerikai suliba menni, inkább maradtak Angliában, nehéz döntés volt.

Bejátsszák a “You Don’t Know My Mind”-ot a New Orleans-i koncertből.

Aztán Laurent megkérdezi a másik hölgyet, Sandrine Bonnaire-t (francia színésznő), hogy nem lenne kedve neki is énekelnie, ha már ő is egy sorozatban szerepel. “Nagy a kísértés. Ő jó.” (Hugh-ra mutat)
“Köszönöm” – feleli Hugh.
“Egy epizódot sem látott még a ‘Dr. House’-ból, ami azt illeti” – mondja a műsorvezető Hugh-nak Sandrine-ról.
“Igazán?” – kérdi Hugh. A közönség fújol. “Nem, semmi baj.”
“A húgaim nagy rajongói. Ez elég nekem.” – mondja a színésznő (angolul). “Ők szeretik? Akkor jó.”

Aztán az egyik kritikus: “De nem a sorozat nézőit szeretné elérni ezzel a lemezzel?”
“Pontosan” – mondja Hugh. “Ez a cél.”
“Látják? Gonosz [vagyok], de igazam van.” – mondja a kritikus.

Majd Laurent felhozza, hogy Hugh hat éves kora óta tanult zongorázni. “Igen, kábé. Utáltam. Utáltam, jah.”
“Úgy tudjuk, hogy egy hárpia volt a zongoratanárnője, és nagyon szigorú volt. ”
“Igen, három napos éhségsztrájkot is tartottam [hogy ne kelljen órára mennie]. Ez nem tűnik hosszúnak, de hat évesen… Ami azt illeti, megettem közben egy szelet csokit, de anyám ezt nem tudta. Annyira megutáltam a zongorát, hogy 7-8 évig nem is játszottam.”
“És ma játszik?”
“Igen, imádom. Most jobban szeretem, mint bármi mást. Gyönyörű dolog.”
“És a gitárt? Ki adta önnek a kezébe az első gitárt?”
“Gitároztam, mint bármely más középiskolás. Woodie Guthrie-t, Bob Dylant hallgattam. Felvettem…” Ekkor valami leesik valahol a stúdióban.
“Most tört el a gitárja.”
“De kár” – mondja Hugh.

Utána Hugh elmondja, hogy a szüleit nem érdekelte a zene. A nagymamája zongoráján játszott, “ez máig megvan otthon. Én örököltem, mert a családban csak én érdeklődöm a zene iránt.”

Aztán Ran Laurie-ról, Hugh apjáról mutatnak egy fotót, és elmondják, hogy olimpiai bajnok evező volt.
“Igen, ő az ott, jobb oldalt. Ran Laurie 1948-ban. Volt Berlinben is 1936-ban. Látta is Hitlert a stadionban, aztán meg ’48-ban újra evezett Londonban és megnyerte az aranyérmet. Hihetetlenül büszke vagyok rá. Csodálatos atléta volt.”
“Az aranyérem után pedig orvos lett?”
“Csak sok évvel később. Kábé 15 évet töltött Afrikában, aztán visszament [Angliába], és volt három gyereke, és közben munkanélküli volt, és 42 évesen orvos lett. Bár manapság többen csinálják ezt: hogy idősebb korukban lesznek orvosok. Nekünk megvan a választás lehetősége.”
“Ön is evezett?”
“Igen. A nyom… próbáltam a nyomdokaiba lépni. Csodálattal vagyok az apám iránt. Próbáltam követni őt, amiben csak tudtam. Nem értem el az ő szintjét. Elértem egy elég jó szintet, de az olimpiai aranyérmet nem.”

“Oxfordban született, skót felmenői vannak, antropológiát és archeológiát tanult. Ez igaz?”
“Igen. Hát… nem volt ott sok tanulás. Hivatalosan antropológiát hallgattam, de valójában színészkedtem, eveztem, zenéltem, ittam, majdnem mindent csináltam, csak nem tanultam antropológiát. Ezt szégyellem. Pazarlás volt az oktatás részéről.”
“És ott találkoztak Emma Thompsonnal? Az egyetemi évek alatt?”
“Így van. Ő beszélt nekem először a színészetről. Ő nyitott ajtót nekem az első darab felé. Sok mindent köszönhetek neki.”
“Aztán komikus duót is alakított. Így ismerték meg önt Nagy-Britanniában? Mit csináltak konkrétan? Mi volt az ön feladata?”
“A régi jó barátommal, Stephen Fry-jal csináltuk. Biztos önök is ismerik. Volt egy műsorunk… (mutatnak egy fotót Stephenről) Aah! Íme, itt van. És ezt 4-5 évig csináltuk a BBC-n. Még most is nagyon jó barátok vagyunk, és találkozunk, amikor csak tudunk. Remélem, a jövőben ezt sűrűbben meg tudjuk ejteni.”

“Vesztett az angol akcentusából, mióta az amerikait használja a sorozatban?”
“Nem hiszem. Nem hiszem. Némely angolok azt mondják, hogy igen, de szerintem csak azért, mert azt akarják, hogy úgy legyen. De szerintem nem vesztettem.”
“Először a Stuart Little-filmek kedvéért használta az amerikai akcentust. Milyen szerepet játszott azokban a filmekben?”
“Igen, én voltam az egér apja. (Mindenki nevet.) Vannak dolgok, amire az ember ráfanyalodik néha napján… Nem, nagyon kedves kis film volt, és akkor játszottam először amerikait, igen.”

“A 101 kiskutyában ön volt az egyik bandita, aki el akarja lopni a kölyköket – hiszen a House előtt is volt már karrierje, természetesen. Mikor döntött úgy, hogy Los Angelesbe repül karriert csinálni?”
“Nem igazán az én döntésem volt, én csak követtem a forgatókönyvet (szkript). Küldtek egy szkriptet, ami a legjobb volt, amit életemben olvastam, és így elmentem [miatta LA-be], mert ott készítették a sorozatot. Ha Londonban vagy Párizsban készítették volna, elmentem volna Londonba vagy Párizsba. Úgy gondoltam, hogy annyira jó ez a forgatókönyv és a karakter, hogy követnem kell.”
“De ön most a House-ról beszél. Én az előtte való életére gondoltam: Komikusként nem gondolt arra, hogy elmegy az Államokba?”
“Nem. És még most sem döntöttem így. Mintha ezzel azt mondanám, hogy készen állok, hogy színész legyek… de ez egy másik történet. (nevetés) Nem, nem azért kötöttem ki Hollywoodban, hogy most ez egy nagy lépés az életemben. Lehet, hogy tényleg az, de én nem úgy tekintettem erre. Az ember elmegy Hollywoodba egy hétre vagy hónapra, aztán hazatér. Az csak egy hely, ahova dolgozni jár az ember.”

“Forgatott egy filmet Franciaországban, Bordeaux-ban. Itt is csinálhatna karriert.”
“Igen, Bordeaux-ban. Csodálatos volt [a forgatás].”

“Remélem, élvezni fogja a koncertjét itt a Trianonban. Jól ismeri Franciaországot?”
“Öm… igen, egy kicsit. Fiatal koromban elég sok időt voltam itt. Jövök Párizsba, ahogy időm engedi. Nem túl gyakran. Körbemotoroztam az országot és Európát. Franciaország nagyon szép hely, ráadásul szereti a motorbicikliket. Ez Angliáról nem mondható el.”
“Mert maga egy motard (motoros).”
“Igen, motard vagyok. Je suis motard.”

“Emellett énekes is, melyet ezzel az albummal is bizonyít. Őszintén szólva meglepetést is okoz ezzel, hiszen a sorozatsztárok is eldöntik, hogy ‘most énekelni fogok’, aztán meg… Meg tudná mondani ezekről a színészekről, hogy valaha énekeltek?” Fotókat mutatnak: “David Soul – ő énekelt?”
“Ó, igen, énekelt” – mondja Hugh. “És most Angliában él. Ami azt illeti, azt hiszem, politikusi babérokra tör. Igen. Helyes fickó.”
“Egyszer majd önből is politikus lesz?”
“Nem. Semmiképpen.”
“David Hasselhoff.”
Hugh nem ismeri fel a nevet a francia műsorvezető szájából, de aztán meglátja a fotóját: “Ó, igen. A Hoff. És… őt nagyon szeretik Németországban. Talán a neve miatt.”

“Taylor Momsen”.
Mutatják a csaj fotóját, Hugh elképedve nézi. “Nem, nem ismerem.” – mondja a fogai között.
“A pletykafészek sztárja, most kezdett énekelni.”
“Ó, igen?” – látszik, hogy inkább nem kommentálja bővebben a dolgot.

“Patrick Duffy. Ő énekelt valaha?”
“Nem. De?” – kérdezi meglepetten.
Aztán bizonyítékként egy lemezborítót mutatnak, rajta Patrick Duffy-val meg egy csajjal.
“Wow, nem tudtam” – mondja Hugh.

“Bruce Willis.”
“Róla tudtam. Ő egy öreg rokker.” Megmutatják a lemezborítóját, rajta a fiatal Willisszel. Hugh kijavítja magát: “Egy fiatal rokker.”
“Ön énekelt már vele?”
Hugh nevetve: “Nem. Nem.”

“William Shatner?”
“Hát persze. Le chef.”
“A Star Trek után ő is csinált egy lemezt. És végül: Mimie Mathy (/májmáj mátáj/, híres francia komikus, achondropláziás).”
“Ahham.” (Nem vágja, ki az.)
“Ő is énekelt. Nem olyan jól, mint ön, de azért szeretjük őt. Ő nem énekel bluest.”

Aztán a műsorvezető felmutatja Hugh albumát, és megköszöni neki az előadást és, hogy ott volt a műsorban. Gratulál az első albumához. “Merci, you are free” – mondja. (“Köszönöm, most már szabad.”)

Tapsvihar, Hugh többször meghajol és megköszöni a tapsot. Kezet fog a műsor szereplőivel, a nézők állva tapsolnak. Elindul kifelé, párszor visszafordulva integet, majd kimegy.

Angol fordítás :: MP4 :: MP3 :: “Whinin’ Boy Blues”: MP3

(Köszi a videót a drhouse-forumnak, a linkeket pedig a @hlarchive-nak!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.