Hugh boldog LA-ben

A mai (vasárnapi) Times nagy-britanniai kiadásában jelent meg egy interjú Hugh Laurie-val. Nincs benne semmi spoileres. Pár új dolgot megtudhatunk Hugh hátteréről, gondolatairól.

The Sunday Times - UK, 2010. február 21.

Nincs többé morcosság

Mikor Hugh Laurie megérkezik az interjúra egy bukósisakkal, hülyén megkérdezem, hogy motorral jött-e. “Hát, ha nem azzal, akkor ez egy abszurd színjáték lenne. Bár ebben a városban ez talán nem ismeretlen dolog” – válaszolja.

Ebben a városban – Los Angelesben, természetesen -, ahol Laurie néha nem túl könnyedén már hat éve lakik. Ami alatt az oxfordi születésű, Cambridge-ben tanult színész, aki valaha felsőosztályú angol balfékek alakításáról volt híres, a legnagyobb tévésztárrá vált – nem csak Amerikában, de az egész világon. Amin őmaga jobban meglepődött, mint bárki más. A “Doktor House”, – ami már a hatodik évadában jár -, az orvosi rejtélyekkel teli sorozat, – amiben Laurie a csípős nyelvű, mizantróp, szellemes, bottal járó, Vicodin-függő, Sherlock Holmesról mintázott Dr. Gregory House-t alakítja – a legnézettebb drámasorozat az egész bolygón.

Most, ahogy ránézek – belesüppedve a fonott székbe a Chateau Marmont* hotel előterében a Sunset Boulevard*-on – elég nehéz ezt felfogni. Mindenki közül, aki itt van ma délután – többek között Tom Cruise neje, Katie Holmes, aki a lobbiban van – egyből azt gondolná az ember Laurie-ról, hogy ő van itt a legkevésbé otthon ebben a sűrű, hollywoodi közegben. Híresebb, mint akik itt vannak együttvéve, de ennél jobban nem tűnhetne kevésbé sikkesnek – azokat a ruhákat viseli, amiket biztos vagyok benne, hogy már évek óta szeret: sötétkék, sárga szélű ingpóló, fekete farmer és kék Nike-cipő; a haja kócos, borostája van, jóképű, és rokonszenves arca van, amin már kezdenek meglátszani az 50 éves gondjai és ráncai. De mindezen felül ott vannak az értelmes, kíváncsi kék szemei.

Néhány barátja ámulatára Laurie nem csak egy globális szupersztár, – akit megtámadnak, ezért testőrök védelmére szorul, mikor mondjuk Spanyolországban kimerészkedik az utcára – hanem egy nemzetközi szívtipró és szexszimbólummá is vált. Mindjárt meglátják maguk is:

Egy fiatal, szőke angol színésznő rohan ide, bemutatkozik, kidülleszti a melleit a jó benyomás kedvéért. Azt mondja, Belsize Parkból, észak-kelet Londonból jött, – ahol Laurie is lakik – és megpróbál odahúzni egy széket, hogy odaüljön mellénk, mielőtt mi kedvesen leintjük, hogy ne tegye. Elmondja Laurie-nak, hogy most van először LA*-ben, és szívesen fogadná a jótanácsát. Ami azt illeti szerintem valójában azt akarja, hogy Dr. House tegye őt a béna lábára és adjon neki egy jó kis verést a fenekére. Amit biztos vagyok benne, hogy az szívesen meg is tenne. De Laurie tréfásan zavarba esik, amolyan angolosan – kedves dolgokat mond: “Nem akarom megbántani.” – de nyilvánvalóan már nem lepődik meg az ilyen találkozások fura kínosságán.

De nem ez az egyetlen ilyen. Egy amerikai férfi jön oda, és elmondja, hogy nemrég találkozott Laurie-val. Mindketten a motorjaikon ültek Beverly Hillsben. “Együtt akartuk motorozni menni, de maga soha nem hívott” – mondja a férfi, valószínűleg viccel, de lehet, hogy nem. “Nagyon megsértett azzal, hogy nem hívott fel.”

Laurie felvonja a szemöldökét, miközben a férfi elsétál. “Fogalmam sincs, ki volt. Egyáltalán nem emlékszem.” Aztán kis szünet után hozzáteszi, kétségtelenül nem akar arrogánsnak tűnni: “De azért hízelgő, hogy az emberek érdeklődéssel vannak irántam.” Valóban.

Miközben belekortyol a cappuccinójába, elmondja, hogy a Chateau Marmont hotelben lakott az első nyolc hónapban, miután LA-be jött, hogy House-t játssza. “Meg voltam győződve, hogy az egész meg fog bukni. Nem is gondolkoztam azon, hogy egy hosszabbtávú szállást keressek. Azt gondoltam, a hotel kockázatmentes.” Amiatt is a hezitált, mert érthető módon aggódott, hogy mit jelentene neki és a családjának, ha a sorozat tényleg sikeres lenne. A felesége Jo Green, színházi ügyintéző, van három gyerekük, akik mindannyian iskolába jártak Angliában, mikor a “House” kezdődött. Közeli barátok lettek Emma Thompsonnal, Stephen Fryjal és más brit színészekkel a Cambridge Footlightsban (színitársulat az egyetemen) – olyan emberekkel, akikkel évekig együtt dolgozott; Laurie-nak sikeres karrierje és kényelmes élete volt Angliában. Néhány szerepe – például a szeretetreméltó arisztokrata bohóc, Berti Wooster a “Majd a komornyik”-ban (“Jeeves and Wooster”) – tévés klasszikusokká váltak. Írt egy regényt is, ami Franciaországban bestseller lett.

Szóval biztos sokkolta az, hogy a “House” ekkora siker lett, és rá kellett eszmélnie, hogy több mint egy évadig LA-ben fog maradni. “Még mindig itt vagyok. Sokszor érzem úgy, mintha felébresztettek volna egy kómából és elmondták volna, hogy hat év eltelt és én észre se vettem. Erzsébet királynő még mindig a trónon van? Még mindig bal oldalon vezetünk? Még mindig fonttal fizetünk?

És, hogy tudja-e, mennyi epizódot csinált meg eddig? “Öm, nem, nem tudom. Több mint 100, mert már a hatodik évadunk vége felé közeledünk. Talán 120? Nevetséges. Majdnem olyan hosszú ideje játszom House-t, ami alatt akár orvosi diplomát is szerezhetnék.” Valójában 124 epizódnyi “House”-t adtak le a tévében, és Laurie-nak még két évadra szerződése van. Az első epizódját pár hete rendezte, és már executive producer is a sorozatban. Jelenleg úgy hírlik, 400000 dollár körül (80 millió ft) keres epizódonként, ezzel Laurie gazdagabb lett, mint a legvadabb álmaiban.

Mindez a sok pénz semmi ahhoz képest, hogy hány zsibbasztó és könyörtelen egy színész dolgos élete nap mint nap egy amerikai tévésorozatban. Különösen valaki olyannak, mint Laurie, aki majdnem minden jelenetben benne van és, akitől minden epizód függ. A brit televíziózás gyerekjáték ehhez képest: a “Fekete Vipera” például – amiben Laurie számos idiótát alakított az évek alatt – csak 24 epizód volt, egyenként félórásak, összesen négy évad. A “House” legtöbb évada 22-24 egyórás epizódból áll, mindegyiket 9-10 napig forgatják, hetente 5 napon keresztül. Ez 45 vagy több hetet tesz ki egy évben, hajnali 5 órás kelésekkel és nem szokatlan a 16 órás munkanap – főleg a korai évadoknál.

“A kezdeti évek kemények voltak” – ismeri el Laurie. “Nehéz volt fenntartani a hangulatot és még koncentrálni is egyszerre; előre menni.” És ezt az sem segítette, hogy brit újságok tele voltak olyan cikkekkel, amiben Laurie nyomorúságáról és gyötrődéséről írtak, amiért távol volt a családjától. A morcos, szomorú Hugh Laurie egy kimerített újság-klisévé vált. “Azóta könnyebb?” – kérdezem.

“Ha 10 évvel ezelőtt elmesélte volna nekem, hogy így fogok élni, nem hittem volna el, nem tudtam volna elképzelni. De, most itt vagyunk. Igen, csomószor elég nyomasztó volt, szerintem mindenkinek. Elég egészségtelen az, hogyha valaki egyetlen dologba mélyül el nagyon. Csak egy bizonyos ideig lehet azt csinálni – egy bizonyos vészhelyzetben – de nem élhetsz így sokáig, mert elkezdesz szegecseket benyelni.

“Nézze, úgy hangzik, mintha siránkoznék” – teszi hozzá. “De mindig tisztában vagyok a jószerencsémmel. De az a helyzet, hogy ebben az életben majdnem semmi nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nagyon keményen dolgoztam – és most is – de nagyon megérte, és nagyon élveztem, és borzasztó jó emberekkel dolgozhatom együtt. Szóval szerencsésnek érzem magam.”

Egyszerűbbé vált a dolog, mikor a gyermekei – akik most 21, 19 és 16 évesek – felnőttek. Hat év után úgy tűnik, Laurie és a családja belerázódtak egy jó ritmusba. Elmondja, hogy az elmúlt években mindig hazautazott a négynapos ünnepre az Elnök napján (President’s Day – február 3. hétfője, idén február 15.), amikor mi is most itt beszélgetünk. “De most a gyermekeim elszóródtak a négy égtáj felé, szóval amúgy se találkoznék velük.” A felesége, Jo a legtöbb idejét amúgy is vele tölti LA-ben.

Egy szabadnaphoz képest szokatlan módon Laurie boxszal töltötte a reggelt. Mivel mással tölti még a szabadidejét? “Ó, hát zongorázom. És egy bandában játszom” – ez az úgynevezett Band from TV, amiben számos népszerű amerikai tévésorozat sztárja benne van, és jótékonysági koncerteket adnak. Laurie a billentyűkön játszik és énekel.

Biztos néha rosszkedvű, és sokszor gondolkozik el filozófiai kérdéseken, de Laurie általános viselkedése elég szórakoztató – sokszor csinál magából bohócot. Bár a múltban lehet, hogy sok teher volt a vállán, most fesztelennek látszik. Ez részben azért van, mert miközben a “House” megtartotta a sikerét és a kreatívságát – majdnem minden lehetséges díjat elnyert: többek között négy Emmy-t, Laurie pedig két Golden Globe-ot – elmondása szerint alábbhagyott a megszállottsága. “Régen többet aggódtam egy esetleges bukás miatt” – vallja be. “Az a 200 ember elvesztette volna a munkáját. Az a szégyen és kegyvesztettség rám ragadt volna, és leszakítottam volna a színészi egyenruhámat magamról.”

Azt mondja, már pár évada abbahagyta volna, hogyha nem találta volna Gregory House-t tobábbra is ilyen elbűvölő karakternek – bizonyára a leginkább lenyűgöző a televíziózásban. “Igen, még mindig nagyon-nagyon szeretem. Tudom, hogy vannak problémái, és nem feltétlenül jó ember. De már régen rájöttem, hogy nem csak a jó embereket szeretjük. Néha nem is szeretjük a jó embereket.”

Mit szeret benne a leginkább? “Azt hiszem, vonzanak az olyan emberek, akik aggódnak, akik sérültek. Úgy veszem észre, hogy gyanakszom a boldog emberekre. Mindig úgy gondolom, hogy valami nem stimmel náluk vagy hiányzik valami nekik. Ők talán vitatkoznának velem: hogy inkább nekem hiányzik valami, és lehet, hogy ez így van. De amiatt a tény miatt, hogy House nem boldog, sok dolgát megbocsáthatjuk. Ha valaki rosszul viselkedik, és közben boldogtalan és sérült marad, az a rossz viselkedés gyakran a saját büntetése, szóval emiatt nehéz rá haragudni.”

Lehet, hogy néha nehéz idők voltak, de Laurie még nehezebben fog tudni búcsút venni Gregory House-tól, mikor eljön az ideje. Azt gondolná az ember, hogy azután visszaköltözne Angliába. Nagy meglepetésemre azt mondja, azon gondolkozik, hogy ittmarad LA-ben.

“El tudnám képzelni” – mondja. “Eddig nem volt semmi vonzereje, de most már megszerettem ezt a helyet. Talán majd, ha egyszer befejeződik a sorozat, máshogy látom majd. De most, egy aranyketrecben érzem magam.”

[Times Online]

*[sátó-mármon]
[szánszet búlvár]
[eléj], Los Angeles

Csatlakozás a társalgáshoz

4 hozzászólás

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..