Hugh House-ról általában

Hugh Laurie (Dr. House) interjút adott a WorldScreen.com-nak. Általánosságban beszél a sorozatról, a gyártási folyamatról, a karakterről. Többet tudhatunk meg Hugh gondolkodásáról, világnézetéről – ami az amerikai sorozatokat illeti. Nem spoileres, szóval mindenki olvassa el!

A világ tévénézőinek a “house” szóról többé nem az angol, otthonra utaló kifejezés jut eszébe. E szó hallatán azonnal képek ugranak be a gyakran undok, mogorva és alkalmatlankodó, de briliáns orvosról a “Doktor House”-ban, aki a legnehezebb orvosi rejtélyeket oldja meg a szabályokat nem tisztelő hozzáállása és a betegekkel való szörnyű bánásmódja ellenére. Dr. Gregory House-t Hugh Laurie, brit színész kelti életre, aki a karrierjét Nagy-Britanniában korábbi cambridge-i osztálytársával, Stephen Fry-jal kezdte az “Egy kis Fry és Laurie”-ban és a “Fekete Viperá”-ban. A “House”-t – amely jelenleg a 6. évadánál tart – már 250 országba adta el az NBC Universal és az egyik legeladottabb amerikai sorozat a világon. Az alábbi exkluzív interjúban Laurie a színészethez fűződő szeretetéről és a sorozat készítéséről beszél.

» Mi tetszett meg önnek Gregory House karakterében?
Ha jól emlékszem, azt gondoltam, hogy lenyűgöző; a szellemesség és a különcség és gyötrődés és egy csomó olyan tulajdonság kombinációja, amiket nem is gondoltam volna, hogy egyetlen karakter birtokolhat, különösen egy drámasorozat főszereplője. Az igaz, hogy volt már House-hoz hasonló karakter a televízióban, de azok általában nem főszereplők voltak. A főhős mindig egy visszafogott, jólelkű polgár volt, általában szőke hajjal és egy kutyával, aki mindig helyesen cselekszik.

» Jófiú?
Egy jófiú, és az ember meg tudja mondani, ki a jófiú. És ez meg inkább egy sérült és ellentmondó karakter, aki bemutatta a problémáját a közönségnek: azt az áldást, hogy tud gyógyítani. Tud segíteni az emberiségen, de az áldásért cserébe fizetni kell – fizetnie kell neki és a körülötte lévőknek is. Mindig felteszi a kérdést: “Megéri ezt a fizetséget?” és ez mindig érdekes kérdés, és én ezt a karaktert azonnal megszerettem. Pár oldal után úgy éreztem, hogy igazán szeretem ezt a fickót, mikor a forgatókönyvet olvastam. Ez nem azt jelenti, hogy azt gondolom róla, hogy ő egy jó vagy kedves ember, de attól még szeretem.

» 20 évet éltem Olaszországban és Európában kevésbé szentimentálisak a művészetben, mint az amerikaiak – ők szeretik a happy endet. Érti, mire gondolok?
Ó igen, értem.

» De azt azért nem mondhatni, hogy a “House” szentimentális lenne.
Nem igazán.

» Maga szerint mitől ilyen sikeres a sorozat az amerikai közönség körében?
Azon gondolkodom, vajon ez a különbség, amiről előbb beszélt, változott-e az elmúlt évtizedben. Úgy érzem – bár nem beszélhetek egész Európa nevében -, hogy a britek talán szentimentálisabbak lettek és talán az amerikaiak már kevésbé szentimentálisak. Mintha félúton találkoztak volna. Szerintem az amerikai közönség már nyitottabb a különböző történetekre, amiket máshogy mesélnek el, más végkifejlettel. Persze mindig is lesz egy Disney-s Amerika – “When You Wish Upon a Star”* – ami az az értelmetlen feltevés, hogy minden álmunk valóra válik. Pedig amiatt nem fognak valóra válni, hogyha akkor kívánunk, mikor meglátunk egy hullócsillagot.

Szerintem az amerikaiak nyitottabbak, mint régebben az eltérő ideák és történetek felé. Ami azt illeti, szerintem a britek is nyíltabbak, sokkal szentimentálisabbak, mint régebben. Ez a fajta feszes felső ajak kevésbé jellemző.

» A Diana hercegnő halálára való reagálás is ezt mutatja.
Ezt nem akartam felhozni, de ez egy csodás példa arra, ami 30 évvel korábban nem fordulhatott volna elő. Ha ezt elmesélte volna briteknek 30 évvel korábban, azt mondták volna, hogy ilyen nem eshet meg. De megtörtént, és ez nyilván mélyen érintett minket.

» Milyen téren jelent nehézséget Gregory House megformálása?
Inkább fizikailag: a munka mennyisége, amit el kell végezni és a döntések száma, amiket meg kell hozni egy nap ahhoz, hogy amit csinálsz, az valódi és igaz és vicces maradjon. Ez nem olyasmi, amit egy színpadi színész csinál. Ezt nem lehet csak két óráig csinálni, aztán annyi. Ez valami olyasmi, amiről 14-15 órán keresztül gondolkozni, nagyon tevékenyen kell gondolkozni naponta, 9-10 hónapon keresztül egy évben. És ezek a fizikai dolgok, a mennyiség – a színészekkel, a sántítással és ilyesmikkel való foglalkozás valójában nehezebb, mint az érzelmi rész, amit soha nem éreztem úgy, hogy könnyűnek találtam, de azt éreztem, hogy megértettem. Tudom, hogy milyennek kéne lennie. Még, ha időnként – sokszor – úgy éreztem, hogy nem tudom jól megcsinálni, akkor is tudtam, milyennek kéne lennie. Attól a pillanattól, hogy elolvastam a forgatókönyvet, tisztán éreztem magamban, hogy milyennek kéne lennie.

» És House azonnal életre is kelt.
Igen, életre kelt. Először csak pár jelenetet olvastam el. Elküldték az első forgatókönyvet, és csak pár jelenetet olvastam el, de azonnal éreztem, ki ez a fickó és tudom, hogy ez most hogy hangzik. Hát, tudom, milyen a karakter, de azt is tudom, hogy milyen David Shore [a “House” kreátora és egyik vezető producere]. Úgy érzem, tudom, hogy ő mit próbál megmutatni.

» Nézőként a legjobb érzés a sorozattal kapcsolatban, hogy gondolkodóba ejt, és a televízióban annyira kevés ilyen dolog van!
Ez így van, igy van! Örülök, hogy így gondolja, mert egyetértek, és nagyon büszke vagyok erre. Sok okból kifolyólag vagyok büszke, és miközben nem mindig sikerül nekünk minden, de úgy gondolom, hogy megvan az energiánk és az akaratunk. És David minden bizonnyal képes arra, hogy továbbra is nehéz kérdéseket tegyen fel, ami gondolkodóba ejti az embereket arról, mi a helyes cselekedet és hogyan viselkedjenek helyesen.

» Ki itt az erkölcsi iránytű? David dönti el, mi a helyes cselekedet egy epizódban?
Ennek így kell lennie, pontosan. Természetesen ez egy együttműködést igénylő műfaj, és van egy 9-10 íróból álló csapata, akik a különböző történeteket írják. De ez csak úgy működhet, ha az egész egyetlen ember gondolkodása szerint történik. Daviddel sokszor beszélünk meg dolgokat és elmondom, mit gondolok egyes forgatókönyvekről vagy, hogy mi lenne, ha ezt meg azt belerakná, de végül ő dönt – ez az ő alkotása. A karakter az ő karaktere. A karakter – hogy őszinte legyek, őmaga. David sokkal közelebb áll House-hoz, mint én, szerintem.

» Ha megnézzük, hogy egy sorozat produceri munkálatai milyenek az Államokban, ami jelentősen eltér a brit folyamattól – az írástól kezdve a költségvetésig és az első epizódra elköltött pénzig – mit szeret ön az amerikai rendszeren? Nem, mintha meg akarnánk sérteni a briteket!
Isten ments, én ott még lakni akarok!

» És Nagy-Britanniában nagyszerű sorozatok készülnek.
Azt hiszem, a legjobban azt szeretem az amerikai rendszerben, hogy a végén – bármilyen is legyen egy átlagos munkanap – nagyszerű drámasorozatok készülnek el. Most jóidőket élnek a tévés drámasorozatok; a nehézségek és bizonytalanságok és gazdasági problémák ellenére ez egy nagyszerű időszak, ami szerintem nagyrészt az íróknak köszönhető. Ez teljes mértékben az írók műfaja. Egy mozifilmnél vagy a brit televíziózásban az író nincsen olyan helyzetben, mint az amerikai drámasorozatoknál. Először is az előbbinél az írók nem producerek. David viszont a vezető producer és ő és Katie [Jacobs, az egyik vezető producer] vezetik a sorozatot. Ilyen nincsen Nagy-Britanniában és az amerikai mozifilmeknél sincs. Ez így tetszik. Ennek sok köze van ahhoz, hogy most jóidőket élnek a sorozatok.

A pilot-rendszer [előbb leforgatják az első epizódot, és az alapján dől el, hogy a csatorna berendeli-e a többi részt], nem is tudom, egy kicsit fura, és sok fölösleg termelődik belőle. De másrészről viszont megnyugtat a tény, hogy nem lehet előre megjósolni a közönség reakcióját. Szerintem nem túl nagy fejlődést érhettünk volna el, hogyha egy nagyokos egy íróasztal mögött meg tudná jósolni, hogy “Ha ezt a színészt összerakom ezzel az íróval és ezt a történetet valósítjuk meg ilyen elemekkel, akkor azt a közönség imádni fogja.” Ha egyszer eljön ez a nap, azt elég szomorú lenne. Szóval maga az a tény, hogy a közönség reakciója kiszámíthatatlan, ingatag és olyan dolgok tetszenek neki, amit senki nem képzelt volna, vagy olyan dolgok nem tetszenek neki, amiről mindenki azt gondolta volna, hogy imádni fogja, ez magába foglalja azt, hogy néha kárba vesznek sorozatok. Szóval egyre csak gyártják a pilotokat, és azt gondolják, hogy “Fogadni mertem volna, hogy ez hatalmas siker lesz, és ki tudja, hogy végül miért nem működött.”

De fura módon ez tetszik nekem. Tudom, hogy ezeket a kárbaveszett pilotokat nem nekem kell kifizetni, de az tetszik, hogy nem ismerjük és nem is kell ismernünk a nézők gondolkodásmódját. Nagyszerű az, hogy próbálunk a kedvükben járni, legalábbis próbáljuk kitalálni, mi az, amit szeretnének, de végülis ez nem lehetséges.

» Ez nagyüzemű alkémia, nem?
Ez alkémia, pontosan. És a legértelmesebb stratégia, amit folytathatunk az az, hogy a saját kedvünkben járjunk és olyat csináljunk, amit szeretünk. És David egy olyan sorozatot írt meg, amit szeret és, amit ő is nézne. És mindannyian, akik a “House”-on dolgozunk, szerintem próbálunk valami olyat létrehozni, ami nekünk is tetszene. És reméljük, csak reméljük, hogy mások is szeretnék ezt. Amint megpróbáljuk megtippelni, hogy mi az, amit szeretne a közönség, véged van.

» Mikor tud időt szánni a regényírásra? És mikor jön ki a második könyve?
Hát, a második könyvem – képzelheti – eléggé elkésett! Pár évvel, attól félek. De a “House” sikere miatt az az egy könyvet, amit írtam (“A balek”) lefordították huszonakármilyen fura nyelvre, szóval a kiadók biztos nagyon örülnek ennek, és még jóideig a polcokon lesz!

» Szokott gondolkodni a “House” utáni életen? Gondol arra, hogy újra összeáll Stephen Fry-jal?
Nem igazán gondolok előre ebéd utánig. [nevet] Ennyire hosszútávon tudok gondolkodni! Pár óráig. Olyan vagyok, mint egy aranyhal, nem nagyon tervezek előre.

Nagyon szeretnék ismét Stephennel együtt dolgozni. Los Angelesben van, épp ír. Találkozunk, és beszélgetünk róla. Ő sem olyan jó a tervezésben. Egyikünk sem.

» Két aranyhal.
Két aranyhal, pontosan! [nevet] És néha találkozunk, és azt mondjuk: “Figyelj csak, te is aranyhal vagy!”

» Látjuk majd zongorázni House-t a közeljövőben?
Ó, nagyon remélem.

» Ezt élvezi, nemde?
Igen, igen. Nem gyakorolok eleget. Arra sincs elég időm, de igen, imádom. És azt gondolom, ez egy érdekes eleme a karakternek, hogy valaki ilyen határozottan racionális, de mégis van egy romantikus oldala. Van egy musikális énje és nem csak a matematikus, Bach-tipusú zene. Van egy romantikus oldala és van valami amögött a hideg, kombináló gép mögött ott a fejében – nagyon szeretem, hogy ez benne van.

[Worldscreen.com]

* “When You Wish Upon a Star” = “Ha hullócsillagot látsz, kívánj valamit” – a Disney főcímzenéje, eredetileg a Pinocchióban volt benne. Hallgasd meg itt!

Csatlakozás a társalgáshoz

1 hozzászólás

  1. “Nézőként a legjobb érzés a sorozattal kapcsolatban, hogy gondolkodóba ejt, és a televízióban annyira kevés ilyen dolog van!”

    Ezt a tulajdonsagat imadtam a sorozatnak. Csakhogy a 6. evad egyaltalan nem jelent intellektualis kihivast — sem a maganeleti sem az orvosi kerdesek nem olyanok amik felett utana erdemes lenne elgondolkodni, h a sok rossz kozul vajon megis melyik a legjobb megoldas stb. stb. (A multheten eset sem volt, ami engem kicsit sokkolt, noha soha nem az orvosi oldala vonzott a sorozatnak.)

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..