Hugh második lemeze hétfőn, azaz ma jelenik meg Európában, így számos sajtómegjelenésre lehet számítani a napokban. Az egyik ilyenben, a Radio Times magazinnak adott interjújában a House nyolc évéről és az azóta eltelt nyugodt időszakról beszél:

Hugh Laurie a House-ról: “Voltak rosszabb pillanatok”

“Voltak idők, mikor azt gondoltam, »bárcsak baleset érne a stúdió felé menet és nyernék pár szabadnapot a lábadozással – milyen zseniális lenne?«”

Hugh Laurie csak nemrég tért vissza az állítása szerint 13 év óta első vakációjáról. Indiában töltötte és még mindig élénken élnek benne az élmények. “Fogalmazzunk úgy, hogy egy ideig nem eszem több curry-t” – mondja. “Az elmúlt pár napban száraz pirítós és kóla volt az étlapomon.”

Lehet, hogy szenved, de az 53 éves színész ragyogó szemmel és kisimult arccal egészségesebbnek és vidámabbnak tűnik itt Londonban, mint Los Angelesben, mikor két éve találkoztunk. Akkor már leforgatta a kórházas sorozata, a House hetedik évadának felét és őszes arca megviseltnek látszott.

Két cigaretta között elmondta, hogy lehetetlen volt nyíltan beszélni a forgatáson, vagy a szünetekben, mert megvolt az esélye, hogy a gondolatait viszont láthatja Twitteren (kizárólag a pszichológusáról hitte el, hogy nem tenne ilyet). Elsötétíttette az autója ablakait, hogy megelőzze, hogy lefotózzák a piros lámpánál. Azt is elmondta, hogy évek óta nem magának vásárolt be. “Nem tudtam volna elviselni, hogy emberek a kosaram tartalmát fotózzák.”

Röviden szólva, miközben a briliáns, de sérült Dr. Gregory House két Golden Globe-ot és két Színészszakszervezet-díjat hozott neki, és a legjobban kereső tévészínész lett (a végén már állítólag 250 000 fontot* kapott epizódonként), úgy tűnik egyúttal egy “Aranyketrec lenne?” – veti fel, miközben fáradtan szemez a kávéval, amit épp kihoznak neki.

“Visszanézve [egy éve fejezte be a nyolcadik, utolsó évadot] az egész abszurdan hangzik. Nevetséges! Végül is mi a fenét csináltam azon kívül, hogy játszottam, történeteket meséltem el pár kedves ember társaságában? Mi lehet ebben a rossz? Igazság szerint bármely tevékenység rutinszerű ismétlése napok, hónapok, évek után rémálommá válhat.”

“Voltak rosszabb pillanatok, sötétebb napok, mikor úgy tűnt, nincs kiút. És a prezsbiteriánus munkamorálommal soha nem késtem el, egy forgatási napot se hagytam ki. Nem telefonáltam be azzal, hogy »Azt hiszem, elkaptam az influenzát.« De voltak idők, mikor azt gondoltam, »bárcsak baleset érne a stúdió felé menet és nyernék pár szabadnapot a lábadozással – milyen zseniális lenne?«”

Mikor megjegyzem, hogy biztos nehéz lehetett visszaszokni, hazatérni nyolc évnyi elkötelezettség után a House és Los Angeles iránt – a felesége, Jo és három gyermekük mindvégig Londonban laktak -, Laurie egyetértően bólint. “Nehéz volt visszaszokni, igen. De talán a családnak még nehezebb. Én csak boldog vagyok, hogy újra velük lehetek, sétáltathatom a kutyát, zenét hallgathatok és olvashatok. Csak örülök ennek élvezem ezeket.”

És szerencsére ott van az új karrierje profi blues-zenészként, mely segítheti a visszaszokást. 2011-ben a “Let Them Talk” c. debütáló albuma megjelenésekor azt mondta nekem: “Ez valaminek a kezdete – biztos vagyok benne.” Tény, ami tény, ez a lemez (amelyen Laurie zongorázott, gitározott és énekelt ill. Irma Thomas és Dr. John is zenélt) jó kritikákat kapott és második lett a brit toplistán az albumok között. Jó kezdet, mi? Csak nem mosolyt láttam felvillanni Laurie arcán? “Óvatosan” – figyelmeztet. “Ne merészelje! Nem igazán tudom, mit várt a lemezkiadó, de gondolom azt, hogy kereshetnek ezzel valamennyit. Én csak reméltem, hogy nem lesz ezen veszteségük és nem éreznek majd kínosnak engem.”

Ami azt illeti, a Warner Bros. annyira boldog volt, hogy aláírt Laurie-val egy második albumra, melynek címe “Didn’t It Rain” és a Copper Bottom Band játszik rajta. A vendégzenész ezúttal a Grammy-díjas Taj Mahal. Ehhez tartozik egy dokumentumfilm, mely végigköveti Laurie-t és bandáját az Államokon New Yorktól Long Beachig, Kaliforniáig, egy utazáson, mely Laurie egyik hősének, Henry “Roy” Byrd zongoristának, ismertebb nevén Professor Longhairnek tiszteleg. Ez azt jelenti, hogy a főműsoridős televíziózás elvesztette a világ legszerényebb főszereplőjét? Vajon ezek után vállalna újabb főszerepet egy nagyobb sorozatban?

“Ha szembejönne a lehetőség, nem tudom, hogy egyáltalán el akarnám-e vállalni vagy egyáltalán fizikailag bírnám-e. Talán a sportolók szoktak hasonló válaszút elé kerülni. Lehet, hogy egyszer eljön egy nap, mikor John Terry kijelenti, »Nem vállalom többet a 90 percet. Adok nektek 60-at. Vagy az lehet, hogy csak a második félidőre jövök be?”« Egyszer csak azt érzi az ember, hogy jobban fáj a lába, mint korábban.”

Mindemellett manapság is keresik őt forgatókönyvekkel. “Vannak jók és kevésbé jók, némelyek pedig olyan fura módon imádják House-t, hogy az ember eltűnődik, vajon mire gondolhatnak. Az a nagy helyzet, hogy egy évtizeddel öregebb vagyok, mint mikor megkaptam azt a szerepet. Már akkor is tíz évvel fiatalabbra írták meg a karaktert, 35 évesnek. És Fox 28 éveset szeretett volna, hogy a reklámozók elégedettek lehessenek. Most, ha feljönne a nevem egy főszerep kapcsán, megráznák a fejüket, hogy »Az apát eljátszhatná…«”

Laurie derűlátó a hollywoodi státuszok gyors változásával kapcsolatban. “Az egyik előnye annak, ha nem vagyok minden héten a tévében, hogy az embereket kevésbé érdekli az, mi van a kosaramban. Még akár visszavilágosíttathatom a kocsiablakaimat – vagy legalább is átválthatok egy világosabb árnyalatra. Miután elsüllyed a hajó, a hullámok hamar összecsapnak felette és a figyelem máshova irányul. Ez a dolgok rendje a televíziózásban, az életben, és ennek így kell lennie.”

A rendezés most jobban érdekli. “Szeretnék most valami olyat csinálni, ami közben a saját ruháimban lehetek. Fura érzés minden nap úgy munkába menni, hogy más ruháit hordod. A House-ban még kamu pénztárcám is volt, benne kamu pénzzel, kulcsokkal, amik nem illettek egy zárba se és kamu órával, amely nem az aktuális időt mutatta. Annyit mondhatok egyelőre, hogy van pár projekt, amin dolgozom és ami most nagyon érdekel.”

Emlékeztetem Laurie-t, hogy legutóbb azt mondta, hogy minden pillanatban valami katasztrófára számít, hogy csak arra vár, hogy egy repülő ráesik az égből. Vajon még mindig így tartja?

“Ez még mindig így van, attól félek. De őszintén, nem azzal töltöm az időmet, hogy idegesen kémlelem az eget. Majd megtörténik, ha megtörténik és, ha nem egy repülő esik rám, akkor lehet, hogy egy busz fog elütni.”

“Ha a legrosszabbra számítasz, az felszabadít az alól, hogy aggódj amiatt, hogy mikor és hol fog megtörténni. Nem mintha olyan bolond lennék, hogy azt gondolom, végre megértettem az élet értelmét” – mondja nevetve. “Ha úgy gondolnám, azzal bátorítanám a buszsofőrt, hogy célba vegyen engem.”

[Radio Times]

* 250 000 font = 87,8 millió Ft

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..